Kemence környéki kincs - Menyhárt Miklós

Miből áll úton Kemence felé Bernecebarátiban valahol odamenni az idegen kerítéshez, átnézni rajta, az érinthető távolban megpillantani a valakinek a füvét majszoló birkákat. Rám bambulnak, bégetnek, nem is kicsit, nem is együtt. Anyám szeret benneteket, szereti gyapjas bundátokat, imádja a húsotokat, közlöm velük, mintha legalábbis értenék. Ő már nem jöhet birkalesőbe, nézlek helyette is benneteket. Hogy elmesélhessem később neki, az utam során birkákat láttam, nem is egyet, rögtön egy tucatot. Ettek és bégettek, butuska szemeikkel meredtek rám, stressz mentes egy elfoglaltság.
Megfordulok, hogy a mögöttem magasodó Bernecebaráti katolikus templomában gyönyörködjem. Fekvése kiváló, a település fölé emelkedik tiszteletet parancsolón, így kora délután láthatóan zárva.
A birkák és a templom között pincesor, a domboldalba ágyazódva. Éppen méretesek, kellemesen hűvösek, bejáratuk előtt faasztal fapadokkal. Ebben az időben, ezen az órán csupán egyetlen pincének tárva nyitva az ajtaja. Az asztalt előtte két férfi üli egymással átellenben, közöttük félig töltött poharak, boroskancsó átlátszó fehér borral. Oda köszönök. Sosem érdekelt, hogy a férfinek illik-e előbb. Már nem is tudom, melyik bátortalan mondatomra invitálnak oda az asztalukhoz. A soványabb-magasabbikból dől a szó, ismerősként üdvözöl, pedig soha addig nem találkoztunk. A másikból kicsit a kelletlenséget, önkéntelen távolságtartást olvasom ki, mint aki nem szándékozott idegennel megosztani asztalát, borát, társaságát és idejét. Azután csak-csak belendül a beszélgetés. Kiderül, hogy MM, azaz Menyhárt Miklósé a boros pince. Benne a bor is az övé. A gazdagon faragott bejárati ajtó, az asztal a padokkal, a borospince fa berendezési tárgyai, borításai is az ő fafaragó kezeinek munkája. A borospince falai pedig - addigra oda is beinvitált - telides teli vannak rakva a legkülönfélébb mintázatú téglákkal. Elámulok, elakad a lélegzetem, valami gyönyörűség ez a mintás téglagazdagság, mindig is szerettem ezeket a dombor nyomott téglákat. Bélyeges téglák, magyarázza Menyhárt Miklós, akit láthatóan tűzbe hoz, hogy hobbijáról mesélhet. A polgármesteri hivatalban most kiállításom van. MM nem túl bőbeszédű, de kiderül, hogy a bélyeges téglákból, amelyeket felkutatott, megvett, gyűjtögetett, utána nézett, a történetüket a jelennek meg az utókornak meg is írta. A bélyeges téglákkal foglalkozó társakkal mind a mai napig csereberél, tartja a kapcsolatot. Nézem, miközben hallgatom az egyre jobban a kedvenc témájába belefeledkező Menyhárt Miklóst, akit egy ártatlan, hozzá nem értő kérdés, megjegyzés is tovább sodor a mondandójában. Tahiban egyes téglakerítésekben látok elszórtan bányászati szimbólumokkal díszített, ezek szerint bélyegeseknek nevezett téglákat, mondom. Ilyenekre gondol? És már mutatja is szóba jöhető mintázatokat a pincebelsőn. Öröm viszont látni itt, a számomra addig ismeretlen Bernecebarátin, addig sosem hallott Menyhárt Miklós, borász, fafaragó, bélyeges téglagyűjtő, település- és bélyeges téglatörténet író, ki tudja még mi mindenhez értő ember boros pincéjének falán a tahisi kerítésekben is olykor fellelhető bélyeges téglákat.
Menyhárt Miklóssal való véletlen találkozás óta jó ismerősként üdvözlöm a bélyeges téglákat kerítésekben,  falakon, belső díszítésként, bárhol is járjak az országban, világban. Lencsevégre kapom, Menyhárt Miklósnak megküldöm, ahogy ezt az írást - tiszteletem jeléül, emlékül. Nem felejtem.

Huszonnyolcadikára Katinak - még márciusban

Elfele menetembem hétvégén, a szemem jobb sarkában láttam az értesítést, hogy születésnapod van, épp egy nappal az enyém előtt. Gondoltam, hát ő is Kos. Remélem, bölcsebb és okosabb, mint én vagyok. És jobban irányítja dolgait, életét, nem ennyire impulzív, mikor kell, jól dönt. A lélek mellett teste egészségére is gondol, nem tunyul el a mindennapokban. Ha valamit kigondol, azt jól teszi és végig viszi. Olyan boldog, mint a fényképein a lányaival látszik. Azt hiszem, mindehhez kívánok jó egészséget, erőt, értelmes álmodozásokat, nyomukban a megvalósulás valós reményével. Megkésve ugyan, de a jó érzéseknek, gondolatoknak, jókívánságoknak - őszintén? - nem kell dátum, hívatlanul is megérkeznek. Nálad megmaradnak. Szeretettel.

Egy kedves ismerősömnek írtam születésnapjára a sűrű márciusnak legvégén. Több már nem jő szó belőlem, áprilisig mélyen hallgatok.

Megtörtént ez is

Ő:

Szia Panni!

Sosem voltam a szavak embere.

(itt egy smiley következik)

Sokadik  X-eden szeretném megköszönni neked a létedet, remélem, még sok izgalommal, boldogsággal, örömökkel, sikerekkel teli éveket kívánok. Számomra minden veled eltöltött alkalom egy születésnapi ajándék.

Millió puszit küldünk neked és jobbulást.

Én:

Nem jutok szóhoz. Egy ilyen értelmes, intelligens, mély érzésű ember írja mindezt nekem. Nekem. Nekem. El sem hiszem. Többszörre kell nekifussak, hogy felfogjam. Nagyon szépen köszönöm neked.

Történt mindez : 2015.03.30-án este valahol a FaceBook-on

Születésnapomra szeretettel - nektek

Kedves Péter, Miklós, Zoli, Sanyi, Piroska (nekem Piros) - Vácról, Anna-Mária, Heni, Eszter, Dani, Dávid, Tibrom, Feri - a Firi, Zsuzsa - a Méhes, Juli, Kálmán, Zoli - a Pistyúr, Andi, Anikó - a Koricsánszki, Edit - Posztós, Susy, Magdi, Gábor, Csöppem, Lacus, Csicsi, Zsuzsi - Monorról, Somi, Miki - a Havér, Gyöngyi, Ica, Ádám - a Csillag, Rózsi - a Váradi, Juli - a Zsolnai, Anikó - a Balabán, Szabi, Juli - Tahiból, Lakat, Adrienne, Frildi és János, Éva - a Sas, Brigi, Marika és Redford, Kati - a Dezsi, Juci és János, Juli - a Polgár, Erika és Barna, Gizi, Dóri - a Kristóf és Szabolcs, Judy, Kingi és Sanyi és Berti, Schönci, Mackó, Márti - az első, Éva - a Szűcs, Dezsi - a Nehéz, Kata - a Lelkes, Györgyi - Szófiából, Mildi, Erika - a Szegő (kedves névrokon), Csabi, Dia, Gyöngyi - Barcsról, Pisti, Móni, Márti - a második, Imim, Maya, Mesi, Jutka, Az Anikó..(ételei), Margit, Klári, Kati - a Furulyás G., Vera, Nyasim - a Nyugati Partról, Katim, Dóri, Zsuzsa - a Kóra, Vera, Ljuda - Harkovból, Kati - a Mohos, Fanni, Zsuzsám - Dallasból, Anna, Ludmilla - a Michel, Ájrííín és Gabro, Reni, Márti - a Bodó, Kriszti és nem utolsó sorban, hanem mindenek előtt: drága Anyukám!

Meglepődtem. Körbe pillantgattam magamat, hogy nekem szól-e mindez a sok jó kívánság, képeslap, mondás, zene, amely huszonkilencedikén, a születésnapomon itt a FaceBook-on, az éterben mindenfelé, mindenhonnan elárasztott. Bevallom, jó érzés volt már csak ezért is megszületni. Azután az is eszembe jutott, hogy milyen jól esne az ember lelkének ez a kitüntető figyelem, szeretet, kedvesség az év többi napján is egyenletesen elosztva. Mindjárt ott volt nyomában bennem a gondolat, érjem be azzal, ami van, megadatott, eddig kialakult. Eszembe jutott az is, hogy talán nem lehetek annyira rossz ember, nem élhet olyan rémes kép rólam a családtagjaimban, közeli s távoli barátaimban, kollégáimban, ismerőseimben, FaceBook-os kapcsolataimban, ha ennyi mindenkinek eszébe jutottam, és vette a fáradságot egy-egy jó szóra, mondatra, fényképre, képeslapra, üzenetre, kívánságra, telefonos, skype-os hívásra, beszélgetésre. Azt hiszem, hogy a családon kívül, ezért érdemes élni. Szeretetet adni, szeretetet fogadni, többször jókedvet sugározni, mint bánatot, megbízható, hűséges társnak, barátnak lenni, fontosnak tűnő ügyeket felvállalni, mellettük kitartani, és nevetni, nevetni, nevetni, akár okkal, akár ok nélkül, érezni, átérezni, megélni az élet, a dolgok napos oldalát, fonákját, és meglátni mindenhol, mindenben a humort, ha lehet és ha képesek vagyunk rá.
A távoli Ararat egének felénk nyúló része alól köszönöm meg mindannyiótoknak a szeretetet, kedvességet, figyelmességet születésnapom alkalmából. Nem is gondoltam volna. És igazán meghatódtam. Lehet, hogy öregszem?...

Szeretettel ölellek Benneteket:

Szegő Panni

P.S.: A megszólításban a sorrendért elnézést, írtam, ahogy jöttetek. Ha valakit kihagytam volna, higgye el, nem szándékosan tettem.

Utolsó ötvenes Kemencén

Kimentünk a városból, a nyüzsiből, az idegességből, a stresszből. Jobb lesz nekem másutt megélni, hogy ez az utolsó békebeli ötvenes évem. Kemencén. Addig míg Tibrom megtalálta nekem a helyet, a szállást, bevallom butaságomat, azt sem tudtam, hogy a világon van...
Folytatom...

A kerítés

Mondták valakik, hivatalos személyek a kerületből, hogy majd lesz itt a parkunkban egy kerítés. Mert szóvá tették némely lakók a parkot körülvevő házakban, így a miénkben is, hogy a park egyes padjait hontalanok lakják. Zavarják a kilátást. Koszosak és büdösek. Szerteszét hagyják a cumóikat. Rendetlenek. Kis sátorféleséget eszkábálnak össze nejlonból, dzsekikből az eső ellen. Szakadt bekecsekkel ágyaznak maguk alá a padon, ronda kabátokkal, foltos takarókkal takaróznak, a védekezés látszata a hideg ellen. Dolgukat a környező bokrokban végzik. A kerítés majd jól kinn tartja, aki kintre való és beengedi, akinek szabad.
Először voltak a tátongó lyukak a földben. Azután megjelentek a szürke, ezüstös oszlopok függőleges-vízszintes hálóval. Majd felálltak a kapuk a parkba vezető utakon. Most még nyitottak világra, emberre, a szarka meg nem törődik semmivel, bár már ő is rájöhetett, szabadsága korlátozva, a füvön ugrálva a réseken nem fér át.
Ezüstös, szürke a kerítés, nem csillog-villog, mintha csak bele akarna veszni a tájba, ne legyen feltűnő, ne akadályozza kilátását lakóknak, errefelé járóknak. Az ütközzön bele, aki nem odavaló. Amoda belülre. A zöld nagy részébe. Fák árnyékába, hűsébe, bokrok szomszédságába. És főleg ne éljen a padon életvitelszerűen életet.
Emlékszem még, egyszer elbeszélgettem itt a parkban egy padon lakó utcán tengődővel, amikor még szabad volt a ki-bejárás boldog-boldogtalannak, lakónak, hontalannak, helyinek, idegennek, kutyának, macskának, gazdáiknak. Volt neki egy élete, amit a munkanélküliség, majd a fokozatos lejtmenet követett, míg végül az utcán találta magát. Magyarul beszélt, mondatokká formálta a szavakat, érthetően, értelmesen fejezte ki érzéseit, gondolatait. Egészen normális embernek tűnt. Magamban gondoltam, hogy mennyi hozzá hasonló élhet utcákon, tereken, parkokban, padokon. Bárkivel előfordulhat, bárki erre a sorsra juthat. A sors, az élet csap le ránk, mar belénk vagy a magunk ügyetlensége, butasága, hülyeségei, szenvedélyei révén jutunk ide? Vagy éppenséggel tehetségeink, öröklött jó génjeink, ügyességeink, eszünk, kapcsolataink, kitartásunk, jellemünk, gazdagságaink, jószerencsénk tart meg a kerítés belső oldalán?
A kerítés tudja...

Sominak

Tudd, hogy gondoltam rád szeretettel és nem csak azon a napon, amikor születésnapod van, lett, hanem egyéb napokon akkor is, amikor nem jövünk össze az Alexandrában egy jó kis beszélgetésre, vagy nem találkozunk nagyobb társaságban nálad, másnál, miért is ne gondolhatnék rád most is és éppen ma, és mondhatnám, hogy legyen szép napod, érezd jól magad benne, adassék meg neked egészség, boldogság, meg minden, amit csak szeretnél magadnak.

Anat Gov: Happy ending

Az én ötletem volt, hogy még aznap elmenjünk a Belvárosi Színházba és feltétlenül megnézzük. Mert milyen is lehet, mint kitűnő, Hernádi Judittal, Hegyi Barbarával, Fekete Györgyivel, Bertalan Ágival, Fekete Ernővel egy színházi darab, amely egy kórház rákbeteg osztályán játszódik kemoterápiás kezelés közben, csupa nőbeteg egy sármos fiatal főorvossal. Anat Gov, a darab izraeli szerzőnője azt mondja, hogy a rák már önmagában is egy hatalmas tragédia, azonban próbáljuk meg kicsit a humorosabb oldaláról felfogni. Ne keseregjünk állandóan felette, ne sulykoljuk a negatív mellékhatásokat, fogadjuk el a hajhullást, az étvágytalanságot, a szédülést, a gyomorgörcsöket, hogy csak a legáltalánosabbakat említsem, illesszük bele mindennapjainkba, és higgyünk a gyógyulásban. Ennek megnyilvánulásaként énekel a kemós kezelésben részvevő beteg-orvos-nővér társaság, ki-ki táncra perdül infúziós állvány kíséretében vagy anélkül a közelben álló ápolóval, dokival, nővérrel, betegtárssal. Hernádinak most - ha lehet - még jobb a hangja, még füstösebb, még búgóbb, mint a Sohase mondd idején volt, a színpadon pedig egyre jobb színésznő.
Vegyes érzelmekkel hallgattam-e a fekete humorú szövegeket, hozzá elég jó dallamokat. Próbáltam Anat Gov helyébe képzelni magam, akinek külön személyes tragédiája, hogy a darab bemutatóját követően egy év és néhány hónapra maga is rákbetegségben halt meg. Érteni véltem szándékát, hogy a halálos betegségből, a rákból bohózat félét csinál, mintegy nem fogadva el az eleve önfeladást, a magunk, személyiségünk megadását a betegségnek. Reméltem, hogy mondanivalóját felfogtam, üzenetét nagyra értékeltem, ugyanakkor fulladoztam önnönmagam korlátai között, amikor anyám rákját, ill. senki rákos betegségét ilyen kifordított humorral, magammal meghasonulva, ekkora irónia talajáról szemlélni, megélni eddig nemhogy nem tudtam, de azt hiszem, képtelen lennék rá. Szemem előtt láttam csökkenő étvágyú, egyre fogyó anyámat, hol derűsebb, egyre gyarapodó sötétebb hangulataival, alattomos, hozzá egyre kíméletlenebbül ragaszkodó fájdalmaival. Hova lenne is kedvem viháncolni rákján, szenvedésein, miközben tudom, hogy Anat Gov felrázni akart, amikor az egyik legtragikusabb helyzet, a visszafordíthatatlan betegség fonákját igyekezett megmutatni a Happy endingben.

Boldog vég, jó vége színpadi rákoknak, bármennyit is danolásszanak, táncikáljanak a szereplők, és anyáménak sem lesz. Vértezzem fel hát magamat humorral, iróniával, erőrengeteggel, agyam hátuljában talán még Anat Govval, minderre nagy szükségem lehet.

Nézem Anat Gov fényképeit a férjével, egyedül magában. Számomra egy végtelenül szimpatikus valaki, aki éppen hogy nem élte meg az ötvenkilencedik születésnapját, mely számtól magam is pár lépésre vagyok.

Anat Gov: Happy ending, Belvárosi Színház

Galamus - Szünet után megszűnés

Nem is tudom, mit mondjak, pedig érzem, hogy égetnek a szavak, melyek kikívánkoznak. Egy olyan internetes újság szűnik most meg rövidebb szüneteltetés után, hosszabb küzdelem után a fennmaradásért, amelyet "családtagként" szerettem, mert közel éreztem magamhoz, és valamikor a múltban - aktív olvasói megnyilvánulóként írásban - közöm volt hozzá. Tisztelettel adóztam mindig is a Galamusban, a Galamus köré összegyűlt szerzők intelligenciájának, magas szintű tudásának, tájékozottságának, a legbonyolultabb helyzetekre adott elemzéseiknek, megfogalmazott válaszaiknak, cikkeiknek, tanulmányaiknak. Mihancsik Zsófia Galamusa nekem egyfajta iránytű (volt) ezekben a zűrzavaros években, amelyek még javában tartanak, nem tudni, végük szakad-e valaha. Ezért aztán különösen fontos az az értékvilág, az a mérföldkő, amelyhez mindig oda lehetett fordulni, az a kályha, melynél töltődni lehetett és ahonnan bármikor újra lehetett indulni, amit a Galamus jelentett. Most ez a mankó, ez a támasz, ez az eligazodási pont szűnik meg. Ez volna hát a vége minden rendesnek és igaznak manapság ezen a tájékon? Dörzsölheti kezét, aki csak akarja. Táncolhat egy médium megtörettetése láttán. Kárörvendőn vigyoroghat egy problematikus orgánum elhallgatásán. Kígyót-békát kiálthat rá. Győzelemként könyvelhet el egy szellemi műhely lángjának kihúnyását. Bárhogy legyen is, a látásmód, a kíméletlen őszinteség, a megalkuvás mentesség, a tárgyiasság, az objektivitás, a szellemi kultura, az értékvilág, amelyet a Galamus mára öt éven át képviselt, hiányozni fog. Égetően. Azoknak is, akik ezt még nem tudják.

Szegő Panni

"Kedves Olvasók!

Ma együtt olvashatják azokat az írásokat, amelyek a hosszúra nyúlt szünet alatt érkeztek a Galamushoz. És ez az utolsó frissítése a galamus.hu-nak. A jelenlegi viszonyok között és feltételek mellett nem működtetem tovább a honlapot. (A híreket a hónap végéig feltesszük, akkor jár le az MTI-előfizetésünk.) A galamus.hu természetesen továbbra is elérhető lesz.

Köszönöm ötéves támogatásukat és figyelmüket. A köszönetem mellett kérem azt a néhány olvasót, aki rendszeres havi átutalással támogatta a Galamust – email-címeket sajnos nem tudok, mert akkor személyesen köszönném meg nekik –, hogy szüntessék meg a megbízást. És természetesen köszönöm a Galamus minden szerzőjének, elsősorban a volt csoporttagoknak, hogy részt vettek egy – szerintem – színvonalas fórum működtetésében öt éven át.

Mihancsik Zsófia
a Galamus felelős szerkesztője"

Forrás: Galamus, 2015. március 20.

Mégis kinek a sertéstarjája?

Múlt hét pénteken kellemes meglepetésben volt részem. Anikó konyhájában a cég éttermében sertéstarját ettem krumplipürével, savanyúsággal. Ezt hirdette az egyszerű menüsor. A valóságban Anikó fokhagymás vagy valamilyen más jelzővel, névvel illetett sertéstarjáját fogyasztottam. Beleharaptam -, jól tudom, hogy mennyire fontos az első harapás benyomása -, és elámultam. Megfoghatatlan ízek összessége összpontosult a számban, be sem tudtam mindet rendesen azonosítani. Fokhagymásnak, mustárosnak, pácoltnak éreztem az egyszerűen sertéstarjának titulált étel bevezető falatját. Egyik követte a másikat Anikó fokhagymás vagy valamilyen más jelzővel, névvel illetett sertéstarjájára kellett volna, hogy hallgató ételéből. Nem járja. Sehogyan sem járja, hogy egy ilyen fenséges, a sertéstarja álruhájába bújtatott fogás erre a mindennapi sertéstarja névre hallgasson. Ahogy szépen felöltözünk egy randevúhoz, ünnepibe bújunk gyermekeink, saját jeles eseményeink kapcsán, úgy érdemli meg a különleges étel az egyedi nevet, azt a nevet, amely már önmagában is magához vonz, kíváncsivá tesz, kedvet csinál megrendeléséhez, elfogyasztásához. Ezt a kényes, kellemes összhangot hiányoltam a múlt pénteki menün szereplő étel elnevezése és a felszolgált, emlékezetesen egyedi fogás között. Mert Anikó sertéstarjájával semmi baj nem volt. Hallatlanul ízletes volt, emlékeimben megragadt.

Kóra Zsuzsa: Elrobogott felettem a napfogyatkozás

Én ezt így nem tudom. Megfogalmazni. Leírni. Ezt a hangulatot megjeleníteni, mint a Zsuzsa. Ez akkor igenis így volt, emlékeimben nekem is hasonlóan él, pedig másutt, másokkal éltem át, mint ő és mégis. A mostani? Ez a mostani nekem éppen két percig tartott. Kirohantam a gyárudvarra ügyet intézni. Feltűntek a másmilyen színek. Mintha alkonyodott volna. A környék a napszaktól nagyon másképp volt pasztell színű, pedig csak délelőtt fél tizenegy volt. Aztán kijött a szemközti gyárkapun egy volt kolléga, kezében egy hegesztők által használt maszkkal. Felnézett az égre, a napra, vagy ami belőle maradt. Odamentem hozzá, bele nézhetek én is egy pillanatra? Fekvő kifli-holdra emlékeztető napfényes alakot láttam. Furcsa volt. Ennyi fénytől érzem hát a gyárudvart, épületeit, a fákat, bokrokat sejtelmesnek, mintegy elúszóknak. Megcsörrent a mobil. Tibrom hívott, hogy itt a napfogyatkozás, el ne mulasszam. Tudom, mondom, nyakig benne vagyok.

"Észre  se  vettem, annyi  minden  dolgom volt. Amikor észbe kaptam, már  el is múlt. Így maradnak a '99-es emlékek. Az augusztus 11-ei..

 Kutyánk Luxi teljesen megzavarodott. Ő nem tudott felkészülni rá. Nyüszített, ugatott a többi kutyával együtt. Érezték, hogy valahogy nem szokásos rendben mennek a dolgok. A macskánk is  fel le  járt egy ideig izgatottan, de  aztán   megadta magát a ténynek, hogy sötétebb lett jóval, s hűvösebb is hirtelen, és  elment aludni. A  madarak is teljesen megzavarodtak,  s  végül ők is pihenni tértek kelletlenül. Rémisztő volt, volt benne  valami baljós. Pedig tudtuk percre  pontosan, hogy   mikor lesz vége. Ez  az emlék maradt  belőle. Meg ahogy állunk az udvaron, teraszon, s  várjuk, hogy mi lesz? S az állatok  izgatottsága, felbolydulása a Nap elfogyása   következtében. No meg annak nagyon erőteljes   átélése, hogy milyen  parányi  porszemek vagyunk a  nagy  mindenségben. 

A naplementéről azért  nem maradtam ma le. Csodás volt . Bársonyos meleg színekkel búcsúzott, s megcsillant sugara az utcai lámpa  búráján, mintha felkapcsolná  maga  után  nekünk a közvilágítást.

Dél körüli sétám során   egy  napozó gyermekláncfűvet vettem észre. (kovácsiasan  csak símán, kákicsot). Szinte  személyisége lett a járda és ház oldalának találkozásából kinövő , napfényben   fürdőző virágnak. Még nem  virítanak minden felé, elvétve itt -ott csupán. Ettől lett talán oly egyedi, jólesően elterülő,  a nap melegét  magába szívó  egyinéség. Már  kis  méhecske is   pihen szirmain.

   

A Virágos is  új  installációval reklámozza  boltját. Hatalmas  muskátlik és  jácintok a vevő csalogatók,  biciklis reklámján.

Itt van a tavasz Sándor, József Benedek meghozta!

Szép nap volt."

Forrás: Utimorzsák, Kóra Zsuzsa blogja

Bruck András: Elárult szavak

Kinyitom a konyhakredenc ajtaját, szemem beleütközik a C-vel kezdődő kakaóporba. Kiírhatnám, hogy Cadbury, de az márkareklámnak számítana, pedig tényleg nagyon finom. Londonhoz köt és lányomhoz, Eszterhez, akivel két tömény napot töltöttünk együtt december közepén. Beszélnem sem kell, szavak sem kellenek hozzá, csak kinyitom a felső konyhaszekrény ajtaját, jobbra a középső sorban ott áll elől a karcsú, kékeslila, a maga lilaságában éppen olyan egyedien, mint amilyennek az a mostanra valószerűtlennek tetsző hétvége tűnne, ha nem volna a maga fizikai valóságában is kézzelfoghatóan itt ez a Cadbury - magát „Hot chocolate in an instant, forró csoki semmi perc alatt”-nak  – hirdető üveg.

Az Elárult szavak olvasása közben hasonló érzetem támad. A valóság keveredik a gondolatok, érzések, feltételezések, érzelmek világával. Kereken felépített történet, amelynek minden egyes darabkája a helyén van. Egy mindent és mindenkit felemésztő szerelem a krimi elemeivel megbolondítva. Meg szavakkal. Mindazokkal, amelyek a fejünkben, a lelkünkben elhangzanak, mintegy magunkban beszélgetve önmagunkkal és a másikkal. És ezek a szavak, a pusztítóan erős érzelemmel, értelemmel megtöltött szavak bennünk rekednek, nem találnak utat a társunkhoz, hogy kibeszélhessük magunkat vele, hogy megbeszélhessük a történteket, a bennünk élő érzelmeket, hogy helyre tehessük a félreértéseket, a képzelgéseket.

Bruck András a könyv fülcímkéjén azt írja: „A könyv, amelynek a borítóján most ez áll: Elárult szavak, sokáig Ez volt megírva címmel élt bennem. Végül az történt vele, mint annyiszor az élettel, a szerelemmel: másképp alakult. És sosem tudhatom már, alakulhatott volna-e jobban.” Az Elárult szavak kitűnő választás, jobb már nem is lehetne, hogy kifejezze, akár csupán csak sejtesse viszonyunkat önmagunkhoz, a másikhoz, a ki nem mondott szavainkhoz. Bárki, bármi legyen is, olybá tűnik, hogy elárultuk. Mindez persze nem ennyire egyszerű, de Bruck András könyve az Elárult szavak olvasmányos, magával ragadó, mélyen elgondolkoztató, mindenkinek szeretettel ajánlom.

Kiadta: Scolar Kiadó, 2013

Anyám szerint a világ - fárasztó

ill. neki a létezés benne. Hónapok óta vagyunk "öt perccel a halála előtt" vágyva, várva a pillanat eljövetelét. Eleget éltem, eleget tettem, eleget éreztem, eleget fájt, eléggé fog fájni, nem akarom, nem bírom, nem szeretem, elég volt. Nem mondom, hogy ritka volna ez anyám szájából. Nem állítom le, hallgatom. Szeretem még ezt is benne, ezt a lemondó, minden mindegy hangulatot, jöjjön, aminek jönnie kell, közben meg éli életét, intézi ügyeit, vezeti csöppnyi autóját és hajtogatja, hogy ő már szarnak sem jó, semmit sem akar, hiszen minek annak, aki "öt perccel van a halála előtt". 

T.János: Szószátyár mese...

Ma van az egyik barátom születésnapja. Nem sok emberről mondhatom el, hogy a barátom. Róla elmondom, mert a közös múltunkban odáig fejlődtünk egymásnak, legalábbis ő nekem. Nagyon jó hangulatú embernek tartom. Az is. Még akkor is, amikor nem az, és ha belül éppen másképp érzi. És bölcs is. Az ember úgy érzi, mintha nagyon sokmindenre tudná, tudja is a választ. Társaságban és általában kicsiny, nagyobb vagy még annál is nagyobb társaságban élem meg Jánost, aki általában ennek a közepe szokott lenni. Folyik belőle a szó, dőlnek belőle az élmények a jelenéből, a múltjából, teljesen mindegy milyen messze van tőle a megélt múlt. Életből merített történetei élénkek, színesek, magával ragadóak, az embernek kedve támadna mindegyiket lejegyezni, az utókornak megtartani és átadni. Ritka az olyan ember, aki ennyire emlékszik a saját múltjának minden egyes darabkájára. Mint ahogy az olyan embert sem találhatni meg minden utcasarkon, akinek az adott beszélgetési szituációban eszébe jut egy odaillő vicc vagy anekdóta. János ilyen. Így aztán mondhatom, hogy rendszeresen fogom az oldalamat a sok röhögéstől, mert az már nem is nevetés, amit János társaságában, Jánost hallgatva előadok, de hát az ember hozza a formáját minden élethelyzetben: János mesél, viccet mond - én meg nevetek, röhögök, hahotázok, csak el ne felejtsem ezt a történetét, azt a viccét, persze elfelejtem, legközelebb újra kezdjük, jól elvagyok vele, csak tartana bár örökké. És most kiderül, hogy a János ír is. Ismert mesét hangszerel új köntösbe. És ez a János-féle ki ne tudná, melyik mese él éppen úgy, ahogy János összes története a múltjából, múltunkból, viccei - élénken, színesen, ragadósan, harsányan, a most következő kicsit pikánsan. Kóstoljunk bele. Finom.

"Szószátyár mese a nagy fekete sűrű sötét erdőből, az ott zajló rettenetes, horrorisztikus
eseményekről

A mese helyszíne tehát a fent említett erdőben egy éppen- hogy napsütötte tisztáson történő,
teljesen meseszerű esemény leírása. Erre az éppen-hogy megvilágított tisztásra odaér, és kilép a
fénybe egy Ursula méretű Piroska. Aki persze tökéletesen megfelel a régi mesékben szereplő Piroskának, csak éppen 180 magas szőke és nyomna a mázsán, ha rá merne állni. A karján persze ott himbálódzik a kosár, nem kosárka, kosár! Becsületes, mély fedeles vesszőkosár.  Azért vesszőből, mert ha szalmából lenne, nem bírná el a Nagymamának szánt háromfogásos vacsorát, és még azt a lityi bort és szódát. Piroska persze gondosan mellécsomagolta még a négyféle krémes-rémes nasit, szóval a töltött süteményt. Na tehát Piroska a nagy fénytől, amely átderengett a fák között, ahogy kilépett, nem vette észre a Rettenetes Farkast. A farkas ott kuporgott egy kidőlt fára könyökölve, és  horrorisztikusan csurgott a nyála. Csak úgy forgott a szeme, éppen így képzelte, hogy ő csak les, és egyszer csak besétál a képbe egy vidám, méretes szüzecske. Rögtön szólásra is emelte a mancsát,
rémisztő szemforgatás mellett rárivallt Piroskára. Na Te duci szüzecske, mert a nevét nem tudhatta,
Így csak duci szüzecskének szólíthatta. Jó sorsod hozott csak erre vagy csak az ösvény? Nem
tudom, de merthogy az alkony lassan közeleg, pont jókor érkeztél, hogy vacsoraként magamévá
tegyelek! A duci szüzecske - a továbbiakban Piroska csak irult-pirult, mert ilyen illedelmes ajánlatot
már rég nem kapott. A farkas meg csak kerülgette, hogy melyik végéről is kezdje? Nézte dús szőke
copfjait, nézte méretes kebleit, százráncú szoknyáját, oszlopszerű lábát. Végül is az este  eljött, egy
idő után a lányka szépen kérte  az egyre kimerültebb farkast: na te szép farkas, ne hagyd félbe
munkád, itt vagyok és kérlek a Nagymama majd megvár! Kezdjük újra és újra, tetszik ez a játék, te
meg csak itt fújtatsz. Zihál a tüdőd és reszket a lábad, hát hogy féljek én tőled, amikor így látlak? Kint van a nyelved, majd lelóg a földig! Füled, farkad - uram - nem is merem látni. Itt hagylak, elmegyek, nem vagy jó semmire, csak a szád járt, jól megijesztgettél és tessék, ez a nagy semmi! Néhány kis játék, az erődnek annyi, megyek én tovább, itt foglak én hagyni. Ezzel a farkast otthagyta a réten, az meg csak ült teljesen és készen. Leborult oldalra a kidőlt fához, nem volt már egy szava sem ehhez a világhoz. Kilehelte lelkét ott az alkonyatba, csak a sötét jött el, hogy őt betakarja.
Reggel felé vagy hajnalba, két erdőkerülő - vállán ott a puska - járja az erdőt, a csalitot bújja. Egyszer az egyik felkiált: gyere ide koma, itt a kidőlt fánál fekszik a Rettenetes Farkas kinyúlva. A szeme kimered, nyelve kinn a földig, körötte a föld meg össze-vissza dúlva, mi lehetett, ami ezt itt tette, az erős rettenetest a földre teremtette? Odaér a másik, rápillant a kanra, ó hát az egekre, a negyedik farkas volt ez a héten, Piroska volt, arra az esküt leteszem, szűznek mondja magát, itt az eredménye, kipusztul az erdő, ha a Nagymamás trükk marad. Le kellene lőni, mint egy fenevadat. Így esett az erdőn a rémes horroros történet, nem is mese talán, én ezt nem is értem."

Forrás: T.János engedélyével, a szöveg tördeléséért elnézést kérek.

Tibor napján Gyradiko

A napból az volt a biztos, hogy Tibromnak van ma születésnapja, és a többi egyéb már nem annyira. Estére mégis meglepődtem, hogy a dunaparti sétánk után betértünk a Gyradikoba a Rómain. Jó kis bájzli görög módra. Azt állítja magáról, hogy "egy falat Görögország". Hát felőlem az is lehet, de ha jól sejtem, az is. Meg olyan hely, ahol először átbukdácsolok a csupa görög ételt felvonultató étlapon: kebab, bifteki, souvlaki moussaka, soutzuki, gyros, tzatziki, és még ki tudja, mi minden. Helyenként gőzöm se lenne, hogy eszik-e vagy isszák, ha nem írták volna oda az összetevőket. Így aztán tisztul a ködös kép és pár perces vívódás után megszüljük a kétszer egytál ételt. Kis várakozás után keresztnevén szólítják a szülinapos Tibromat, kezébe nyomják először az egyik, majd a másik kis tálcán a rendeléseinket. Nem tűnik soknak, mégis elég. Egy tányéron jól megférnek a pár szem bárányhúsos kebab, a paradicsomszeletek, a hagymakarikák, a kis sült krumpli, a pita és a tzatziki, a tejfölös uborkasaláta görög módra. Ránézésre alig több, mint egy kis valami, ám csalóka a szem, bőven elégnek bizonyul kinek-kinek a sajátja mindkettőnk számára. Az ízek kavalkádjáról nem is beszélve, amely a kebab darabkák és a tzatziki crescendójából adódik össze a többiek által szerénységükkel kísérve. A parányi Gyradiko étterem itt a Rómain kedd este is nagyüzemel, amikor a betérő vendégek egymásnak adják a kilincset, láthatóan népszerű a hely. Mindenkinek melegen és bármikor ajánlom, hétvégén kicsit-nagyon sorba kell állni, most már tudni lehet, hogy miért. Tibrom, gratulálok a Gyradikohoz, jó választás volt, méltó a születésnapodhoz. További jó egészséget kívánok, meg boldogságot esetleg egy ilyen lökött nővel, mint én, az utadon.

Furulyás G. Katalin: Szeretem a márciust

Végülis az igazán nagy érzésekhez nem kell sok. Sem szó, sem komplikáltság, sem félreérthetőség, sem magyarázkodás. Elemiek ők, bennünk vannak, utat törnek, mert kikívánkoznak. Mint Kati megnyilvánulása egy márciusi nap, évszak, ünnep, érzés kapcsán. És teszi ezt magával ragadóan, ellenállhatatlanul. Közzéteszem. Talán mert nagyon a szívemből szólt.

"Szeretem a márciust. Március 15-ét is. Esős, többnyire hideg. De határozottan tavasz illatú. Szabadság illatú. A tavasz illatot akkor is lehet érezni, ha hideg van. A szabadságillatot is, nem kell hozzá semmi. Csak érzékelés, belső igény, vágy. Tavaszvágy és szabadságvágy.

            Tavasz, szabadság, szerelem ezek összetartozó dolgok. Jó dolgok, olyanok amiért nem vágja le az ember a cekkert, nem zárja be az összes ablakot a számítógép képernyőjén. Ami miatt nehezen, de felkel reggel, ami miatt megfőzi a húslevest, ami miatt csinálja, nem hagyja, újragondolja.

            Vizes a járda. Esett, vagy esik, vagy csak szitál. Leparkolok, jó korán Pasaréten. Jó ilyenkor járni. Ritkaság, hogy szombaton, amikor nincs ember a láthatáron itt járok. Megcsap a tavasz szag. Ez illetlen, mármint a szag, tehát: a tavasz illat. Szerintem ez szag. A szag is lehet jó. Föld szag van. Egyszerűen föld szag. Csiga, giliszta, moha, nyers gyökér, földszag. Tulipán lándzsás földszag. Krókuszos földszag. Laza talaj, komposztszag. Árvácskázós szag. Barkaszag. Mohaszag. Reményszag. Szerelemszag. Szabadságszag."

Forrás: Varázshegy, Furulyás G. Katalin blogja

Laci napján a Graphisoftban

Talán egy vagy két éve ilyenkor a Dunaparton sétáltamban egy barátnőm férjére gondoltam, hogyan is ünnepelhetik családjukban a születésnapját. Ahogy mondom, egy vagy napra pontosan két év múlt el azóta és sok van, mi megváltozott. Az olyan alapvető érzések, mint szeretet, hűség megmaradnak, a törődés, távolról bennem az odafigyelés megvan, halálomkor velem együtt tűnnek el.
A Graphisoft Parkban andalogtam ma az esőben, mert igenis az csurgott volna a nyakamba, ha előre látóan nem húztam volna sapkát ezen a hűvös, borongós március tizennegyedikén. Andalogtam, botorkáltam, tócsákat kerülgettem az esőben, egyik kezemmel egy könyvet védtem, amit olvasni szándékoztam egy buszmegálló védelmében, a másikkal Tibromba kapaszkodtam. A tó körüli téren pillantásommal egyszerre fogtam be balra a Sakkozók, jobbra a távolban Steve Jobs szobrát, két hatalmas kedvencemet. Tizennegyedike van, mondtam magamban, és a Facebook-on botlok bele Laci születésnapjába. Már ez is valami. Rendes fiú, kellemes emlékek fűznek hozzá, a Sakkozókhoz, Steve Jobshoz pedig itt a Graphisoft Parkban, akiket nem mulasztok el felkeresni, amikor errefelé járok. Nem tudom megmagyarázni, de nagyon jó érzés a közelükben lenni, rájuk nézni, elmélázni arckifejezésükön, melyik lesz a következő lépés, mi lesz a következő mondat és rá a reakció. És ez az érzés olyasféle, mint amilyennel Lacira gondolok. Általában. Megfelelő ajándék lehet ez valakinek? Születésnapjára? Lacinak? Ki tudja?

Anikó Hasselback krumplija

Tulajdonképpen mindegy is, mi volt mellette a hús, Anikó Hasselback krumplija a nevével tarolt. Kérdeztem is az étkező asztaltársaságot - akkor éppen hárman voltunk -, hogy a se kép, se hangon kívül tudnak-e vajon valami értékelhetőt produkálni a Hasselback névvel kapcsolatosan, hallottak-e már róla. Nem állok messze az igazságtól, ha enyhén révedező, a nevet illetően totálisan tanácstalan pillantásokat volt szerencsém begyűjteni semleges vállrándításoktól kísérve, melyek tornamutatványnak sikeresebbnek bizonyultak, mintsem hogy a megfejtésben segítségemre lettek volna.
Ezen közben a két félszem Hasselback krumpli púpocska büszkén feszített a mustáros sertésszelet mellett. Küllemében nyuszihátra emlékeztetett, mint ahogy a neve is, mely a német Hase (nyúl) és az angol back (hát) jelentéssel bírt. Arról már nem tehetek, hogy az egykori névadó enyhén illuminált állapotban, harsány tüsszentése közben két s-sel írta a Hase-t, s a két szó összekötéseként a gyengéd l-hangot alkalmazta.
Egy szem félbevágott krumpli nyusziháton keresztirányban eresen bevagdosva, kicsit megsózva, borsózva méltóság teljesen várta, hogy hátára véve villát, mustáros húst, uborkát, nyuszi ugrással teremjen kinek-kinek a bendőjében.
Egyébiránt a mustáros sertésszelet isteni volt. Fűszerektől jócskán átitatódott. Paprikás "hangulatban" is gyengéd volt és puha, mennyeien omlott szét a szájban. Még arra is volt érkezése, hogy a szájban való ide-oda forgolódás közben észrevegyen egy sárgás pépes valamit maga mellett, inkább alatt, és odaszóljon neki: csak nem te volnál az a híres-neves Anikó féle Hasselback krumpli? Már alig emlékeztetsz önmagadra. Talmi a mi dicsőségünk. De oda se neki, mind egyformán végezzük.

Fotókat B. Szabolcsnak köszönöm.

A mindenség elmélete

A mindenség elmélete, mely Stephen Hawking fizikus életműve akarna lenni egyetlen egyenletben leírva, meg annak a ritka jelenségnek, hogyan nem megy szét egy házasság az egyik házastárs visszafordíthatatlan betegségében. Azt várnám ugyanis, hogy évek múltán csak a vita, az ellenségeskedés, a gyűlölet marad a valamikori szerelem helyén. Ehelyett a filmben és vélhetően a motorikus  neuron ritka betegségben szenvedő Hawking valódi életében valami egészen más történik. Ezért ajánlom ezt az amerikai filmet mindenkinek.
Folytatom..

Kárpáti Lóránt Máté: Egy valódi "muzsikus" a süllyedő hajón

Sándor Erzsi, a Sándor. Ő hívja így magát sokszor, én meg leírom ide, hogy a Sándorban eddig még sohasem csalódtam. A Sándort elég messziről szeretem már egy jó ideje. A Sándor éppen olyan, mint amilyennek nagyon sokunknak lennünk kellene: tök természetesnek, nyitottnak, érdeklődőnek, bölcsen szókimondónak, fájón őszintének. Ezt tudja a Sándor, meg azt is többek között, hogyan írjon meg valamit cikkben, regényben úgy, hogy az megragadjon, hogy mosolyogjunk, röhögjünk egy jót közben humorán, sajátságos világlátásán, vagy rökönyödjünk meg és háborodjunk fel, ne gondoljuk, hogy minden tök rendben van csak azért körülöttünk, mert burokban élünk. A Sándor egyéniség, amire és mindenre, amit eddig róla írtam itt és az Ararat legkülönbözőbb pontjain, csak csúfondárosan mosolyogna, tudom. Ugyan már, ne túlozz, hallanám közben a hangját, azzal a jellegzetes hangsúllyal, rá jellemző hanghordozással, a fele sem igaz, és különben is lapozzunk. Találkoztunk már, beszéltünk is, távolról ismerem, töretlenül elismerem, és ahogy ismerem, igen, biztosan ezt mondaná: lapozzunk.

"Pályafutását színésznőként kezdte, mely foglalkozását több mint egy évtizedig űzte, egy laza kanyarral mégis újságíró, majd pedig a Magyar Rádió munkatársa lett. Azt mondja, rádiós sikereit nem a pályakezdők szemérmességével nyugtázta: csinálta, amit jónak gondolt, miközben kiélvezte tehetségét. Riportjaival igyekezett emberközelivé tenni az elesettek ügyét. Szíve szerint folytatná a munkát, csak most éppen nincsen rá tere. Kárpáti Lóránt Máté beszélget Sándor Erzsivel a fogyatékosság társadalmi megítéléséről, az MTVA elleni peréről, és arról, miként lehet egy börtönviselt cigányasszony jogaiért kiállni.

Egyszer egy interjúdban azt mondtad: az ember azért lesz színész, mert szeretethiányos, meg sikerre vágyik. Ma is így gondolod?

Persze. Rengeteg ilyen kisgyereket ismerek. Valami hiányzik az életéből, akkor elmond egy verset a nagynéniknek, akik ettől elájulnak, tapsolnak. Kész a siker. El is kezdi ezt hajtani. A siker legkönnyebben elérhető módja gyerekkorban az, ha szerepel az ember. Nagyjából elviselhetetlen gyerekek ezek a szereplősök, én magam is ilyen voltam. Felteszem, engem sem lehetett elviselni.

Ki lehet ezt nőni?

Egyáltalán nem, csak kezelni lehet, illetve mederben tartani. De nagyon sokan nem képesek rá, nyilván én sem. Azzal hízelgek magamnak, hogy jó ideje kezelni tudom már ezt a problémámat. Nem biztos.

Mit csináltál azelőtt, hogy színésznek álltál?

Semmit, gimnazista voltam, aztán fölvettek a főiskolára. Elvileg egy évet dolgoztam.

Elvileg?

Igen, mert nem tudom, mit csináltam. A Népművelési Intézetben voltam, de nem tudom, mi. Engem nem az érdekelt, csak a Színművészeti Főiskola.

Nem kevés ideig, tizennégy évig voltál színész Kecskeméten, illetve Miskolcon. Miként kerültél ezután a Magyar Rádióhoz?

Nem mentem volna oda, ha nem adódik egy lehetőség, amikor éppen elmentem gyesre, mert untam a színházat: nem adott annyi örömöt, mint amennyit vártam tőle. Azt gondoltam, majd Budapesten leszek színésznő. Miközben kapcsolatokat próbáltam keresni, egy rádiós ismerősöm megkérdezte, nem akarok-e a rádióban riporterkedni. Volt időm, gondoltam, miért ne akarnék.

Gyorsan lettek sikereim, és jól állt nekem, amit csináltam. Felelőtlenül lehettem pályakezdő, nem érdekelt a hierarchia, nem tagozódtam be. Nyilván nagyképű, nagypofájú voltam, de tehetséges is. Közel 40 éves pályakezdőként nem volt bennem semmilyen szemérem, és nem tiszteltem senki nagyságát. Közben sokat tanultam másoktól, de nem terheltem magam a hálával.

Soha nem fordult meg a fejedben, hogy esetleg a tévében is kipróbáld magad? Az ember azt gondolná, hogy egy színésznek talán könnyebb volna a színpad után kamera elé állni.

Nem érdekelt. A színházban az ember csak akkor tud jó lenni, ha körülötte mindenki jó. Ujlaki Dénes, aki nagyon jó barátom volt, röviden úgy szokta ezt mondani, hogy nem mindegy, valaki szarban zseniális, vagy zseniálisban szar. Ezért nem akartam televíziózni, mert az a mámor, hogy én a rádióban egyedül vagyok a mikrofonommal, és az van, amit én csinálok, még egy hangmérnöknek sem vagyok a kezében, teljesen rabul ejtett. A tévézés közös kompromisszumait nem akartam megkötni.

Mesélj egy kicsit a rádiós munkádról. Milyen műsorokban dolgoztál? Volt-e, akivel kifejezetten szerettél együtt dolgozni?

Mi nagyon kicsi szerkesztőség voltunk. Kifejezetten az esélyegyenlőséggel, illetve esélyegyenlőtlenséggel foglalkoztunk, meg kultúrával. Ebben jól elfértem az ügyeimmel: fogyatékos üggyel, nők ügyével, újkori történelemmel, színházzal. Más-sáv, illetve Mássalhangzók szerkesztőségnek neveztük el magunkat. Hétfőtől péntekig egyórás adásaink voltak, amíg fel nem szántották a Petőfi Rádiót. Jó volt ehhez a közösséghez tartozni. Az akkori rádiós viszonyokra jellemzően,

eredetileg Titanic-sávként indultunk, mert a főszerkesztő szerint teljesen olyanok voltunk, mint a Titanicon a zenekar. Fölül játszanak, miközben alul már betört a jeges ár.

Maradt egyáltalán valami ebből a „zenekarból”, vagy végleg elsüllyedt a hajó?

Semmi sem maradt. Szétszéledtünk, mindenki keresi a helyét. De egymás szemébe tudunk nézni, azzal nincs gond.

Az életrajzodból kitűnik, hogy hátrányos helyzetűekről szóló fogyatékos-ügyi műsorokat készítettél. A gyermeked vaksága tett ennyire érzékennyé, vagy már korábban is a szíveden viselted az elesettek ügyét?

Nem voltam még rádiós, mikor Tomi megszületett. Én amolyan igazság bajnoka voltam egész életemben: ki tudtam állni olyan emberek mellett, akiknek szerintem igaza volt. Mások érdekeit mindig sokkal könnyebben képviseltem, mint a sajátomét. Az igazságtalanságokat nehezen tudom elviselni. Nem is szoktam. Beleszólok mindenbe.

Egy-egy riportod után az adott élettörténetet meddig követted nyomon?

Amit igazán végigcsináltam, abból nem lett anyag. Az ember vagy riporter, vagy jogvédő. Volt egy cigányasszony, aki megkeresett azzal, hogy tartozik neki az egészségbiztosító, és nem fizették ki, mert meggyógyult. Mire kiállították róla a papírt, addigra megtalálták a következő rákját, tehát vissza kellett volna kapnia azt az ellátást, amit elvettek tőle. Talán már rég meghalt, de tudom, hogy nekem köszönheti, hogy az utolsó pár évében kapott ellátást.

Egy másik alkalommal így szereztem vissza egy cigányasszony kislányát egy nevelőintézetből. A nő 7 hónapot ült börtönben, majd amikor szabadult, nem engedték ki vele együtt a kisgyerekét, holott arról a gyerekéről tudta a legtöbbet, hiszen azzal a gyerekével együtt ült hónapokon keresztül. Elmentem az ombudsmanhoz, a gyámügyhöz, mindent végigjártam. Mégsem lett belőle anyag. Valamit talán megírtam belőle, a Népszabadság hozta le, de ott húzták a szájukat, hogy egy börtönviselt cigányasszony jogaiért nehéz kiállni… Hát, lehet, hogy nehéz, de valakinek ezt is meg kell tennie.

Két éve jelent meg a Szegény anyám, ha látnám című könyved. Bevallom, rendkívül megható, de annál lélekemelőbb volt. Ennek megírása is illeszkedik abba az ívbe, hogy fontosnak tartod, hogy kiállj a tolerancia és a humánum mellett?

Ez jól hangzik, de egy pillanatig sem gondoltam erre. Nyilván én is intoleráns és kibírhatatlan vagyok. Természetesen egy csomó dolgot nehezen viselek, csak épp nem azokat, amiket az emberek nagy többsége. A gyerekemmel kapcsolatban az érdekelt, hogy miként lehet egy fogyatékos embert a lehető legszabadabbá nevelni. Szerintem erről sokat tudok, ezért is írtam le szívesen.

Szerintem tudatosítani kell a szülőben, hogy nem ő fogyatékos, hanem a gyereke. Nem abból kell kiindulni, hogy úristen, én hogy tudnék így élni. Tudom, hogy pokoli, de mégsem a szülőkkel, hanem a gyerekkel történik. Neki kell megadni a lehetőséget, hogy tudósítson az állapotáról, beszéljen önmagáról, nekünk meg el kell tudni fogadnunk. Nem élhetjük le az életét helyette. A szülő csak kísérője a történetnek, de a valódi történet a gyereké.

A fiadról egy interjúban azt mondtad, hogy nagyon önálló lett. Valóban rocktörténész lett belőle az ELTE-n?

Történész szakot végzett, és magát tartja rocktörténésznek, mert ebből írta a szakdolgozatát, majd átjelentkezett mesterképzésre. Jelenleg el van foglalva a kőbányai rocksulival.

A könyvből tisztán látszott, hogy Tominak mennyire sokat jelentett mindig is a zene és a gitározás. Jól gondolom, hogy ez a szenvedélye még mindig megvan?

Abszolút. Eleve a kőbányai rocksulit választotta volna, csak annyira magas pontszámai voltak, hogy nem akarta veszni hagyni. Gitározik éjjel-nappal, dalokat szerez és zenekara van, a Davies Korner.

Tíz hónappal édesanyád halála után nálad is ugyanazt a betegséget állapították meg, mint amiben ő elhunyt. A gyógyulásról azt mondtad egyszer, hogy az nem úgy megy, hogy az ember odavetni magát az orvosnak, hanem más is kell hozzá. Minek tulajdonítod, hogy meg tudtál gyógyulni?

Egyfelől a szerencsének. A gyógyulásnak persze van biológiai, fizikai, kémiai magyarázata, de biztosan tudom, hogy sok lelki oka van, ha az ember rákos lesz, ahogyan annak is, ha meggyógyul. Azt hiszem, a legtöbb, amit az ember tehet saját magért, ha szembenéz azokkal a problémáival, amik miatt a betegsége nagyrészt kialakult.

Amikor azt mondom a NolTV-ben, hogy az ember nemcsak odadobja magát az orvosnak, hanem együtt kell vele működnie, akkor feltételezem, hogy az orvos kíváncsi rám, nem csak a betegségemmel van elfoglalva. Én nem csupán egy rák vagyok, hanem egy ember, aki azt a rákot produkálja. Nem lehet csak a betegséget meggyógyítani, engem is muszáj. Nekem egy olyan „rákász” (Sándor Erzsi szótárában ez a kifejezés jelöli az onkológusát) jutott, aki meg akarta spórolni ezt a párbeszédet, azonban viszonylag hamar rájött, hogy velem nem fog másképp menni. Sokat tanultunk egymástól, ezt az iskolát együtt jártuk ki.

Talán nem titok, hogy amikor az interjúnk időpontját egyeztettük, épp a bíróságon volt dolgod. Ha jól tudom, évek óta pereled az MTVA-t. Pontosan miért, és hol tart most az ügy?

Azért pereltem be, mert úgy érzékeltem, hogy engem nem alkalmatlanság miatt, hanem politikai okok miatt rúgtak ki az MTVA-tól. Fontos leszögezni: nem úgy kell érteni a politikai okot, hogy én bármilyen módon a saját anyagaimban képviseltem volna valamilyen politikai nézetet, például hogy hajrá Lenin, éljen Marx, de az ellenkezőjét sem. Egyszerűen úgy érezte az éppen akkor regnáló MTVA vezetőség, Gazsó L. Ferenc és társai, hogy a témaválasztásaimban, megszólalásaimban képviselek egy olyan irányt, amit ők nem szeretnének.

A bíróságnak ki kéne mondania, hogy engem az általuk vélelmezett politikai nézeteim miatt rúgtak ki, amiatt mosták fel velem a padlót egy éven keresztül, vettek le a műsorokról, nem engedtek szerkeszteni és műsort vezetni, és csak 8 perces riportokat készíthettem. Elpereskedünk egy ideig, szerintem látni fogom még Strasbourg nevezetességeit is.

Mit gondolsz a kormány jelenlegi társadalompolitikájáról?

A kormány „filozófiája” az egyik napról a másikra élés, az, hogy mindig azt mondják, ami a legtöbb szavazatot hozza, és abba rúgnak bele, aki a legelesettebb. Bogár László, a kormány ideológusa megmondta: a süllyedő hajóról mindig ki kell dobálni azt, aki a ballaszt. Ez zajlik most. Meg akarnak erősíteni egy nagyon vazallus, a középnél talán valamivel magasabban kvalifikált réteget, amelyik rettenetesen hülye, szikrányi együttérzés sincs benne, és nagyon hálás az anyagi kiváltságaiért. A többiek mehetnek a levesbe. Ezt értem. A döntéshozók gőgjét nem értem. Hozzák a szociálisnak hazudott intézkedéseket és úgy tesznek, mintha az ő nyakuk nem törhetne el, nem eshetnének le a lépcsőről, nem vakulhatnának meg, nem kaphatnának stroke-ot vagy infarktust. Mintha örökké fiatalok és megvásárolhatóan egészségesek lehetnének. Közülük egyik sem gondol bele, hogy a következő pillanatban valami szörnyűség történhet nemcsak vele, de a gyerekével is. Akivel persze ne történjen ilyesmi, de azt most már nem bánnám, ha ezekkel a döntéshozókkal egy kicsit történne.

Amikor Harrach Péter arról beszél, hogy a szegények azért nem esznek reggelit, mert nem szokásuk, olyankor szeretném, ha Harrach Péternek is kialakulna ez a szokása.

Most mivel foglalkozol, hol dolgozol? Van-e más olyan művészeti ág a színház mellett, ami érdekel?

Boldogan járok hangversenyekre, olvasok, edzek, nem tudom. Most a Centrál Színház PR-munkáját segítem, de amióta nincs rádió, kisegítő tevékenységekből tartom fenn magam.

Hol és hogyan képzeled el magad mondjuk öt év múlva? Van-e olyan, amit mindenképpen szeretnél elérni vagy kipróbálni?

Nem tudom magam elképzelni 5 év múlva ennél rosszabb helyzetben, holott lehet, hogy rosszabb lesz. Nem bánnám, ha biztonságosan hátrébb tudnék vonulni a közéletből, a közélet izgalmaitól. Szeretném, ha nem lennék ott minden tüntetésen.

Nem szeretnék Orbán takarodjozni 5 év múlva, azt szeretném, ha addigra már eltakarodna. De mást takarodjozni sem akarok. Persze ehhez kellene a polgári jólét, amire esély sincs. Hacsak hirtelen nem nyerek a lottón, nem fogom tudni megteremteni azt, amitől biztonságban lehetnék. Úgy terveztem, hogy a Magyar Rádióban maradok a nyugdíjam első másodpercéig, matatok a műsoraimon, amiket addigra már nagyon fogok unni. Hát, ez nem jött be. De nem akarok már túlmozgásos lenni, nem akarok benne lenni mindenben, folyamatosan hangoztatva a véleményem. Jó lenne, ha mindezek lekopnának rólam.

Felmerült már benned, hogy mi lenne külföldön? Hogy itt hagyd ezt az egészet.

Nem, mert ha felmerülne, az azt jelentené, hogy olyan fokon bukott meg az ország, hogy képtelenség benne tovább élni. Ha zárolják a bankbetéteket, vagy embereket lőnek az utcán, mert cigányok, zsidók, hajléktalanok vagy munkanélküliek, ha polgárháborús helyzet lesz, akkor el kell innen menni. Persze lehet, hogy már most ilyen a helyzet, csak én még nem vettem észre. Anyám, aki 1919-ben született, teljesen átlátta az 1944-es időszakot. Sokszor kérdeztem tőle, mi a szarért nem mentek el innen az elején, és azt válaszolta: „A nagy dolog nem az, hogy az ember fölszáll az első vonatra, ami elmegy, hanem hogy az utolsón még rajta legyen”. Mondanom sem kell, hogy nem volt rajta.

Tényleg borzalmas lenne, ha menekülnöm kéne. Ráadásul hatvanvalahány évesen ki a fene akarna tőlem bármit is egy külföldi országban, arról nem is beszélve, hogy az itt többszörösen ellopott magán- és állami nyugdíjamat sem tudnám magammal vinni. Simán eljuthat ez az ország a polgárháborúig, de hátha nem. Viszont ahogy ismerem magam, ha úgy alakul, közel leszek az első barikádhoz."

Forrás: Facebook/Nullker