Selyemcukorka

Amikor már azt hittem, hogy mindennek vége, végleg kiestem egy barátnőm szívéből, látni, hallani, beszélni nem akar velem, tudja a fene, hogy miért, biztos van valamiért, megbánthattam vagy mégsem, vagy valami nagy és láthatatlan meg érthetetlen és felfoghatatlan valami áll kettőnk közé, akkor az utolsó röpke találkozásunk alkalmával azt mondja, hogy várjak, mert hozott nekem valamit, semeddig sem tart míg visszajön és azt mondja, a búcsúban jártunk, gondoltam rád, és kezembe nyom két zacskó selyemcukrot, tudod, ha ilyet látok, akkor anélkül nem megyek haza, hogy ne vennék, neked is hoztam belőle, ekkor elkap egy nagy öröm vagy valami efféle érzés, nem a selyemcukorka hívja elő belőlem, hanem az ajándékozó, a körítés meg a környezet, amelyben a kezembe kerül, jelen esetben a selyemcukorka, amely a régmúltat eleveníti fel egy pillanat alatt, azt a felhőtlen gyermekkort, amikor a Vidámparkban, az Állatkertben, búcsúhelyeken, kirakodó vásárokon voltunk mi gyerekek szüleinkkel, és sétáink, gyaloglásaink közben törökmézet, medvecukrot, selyemcukorkát kaptunk nem hisztinkre, hanem mert az egész eseményhez valahogy ezek az édességek, ropogtatni és szopogatni valók társultak, idővel hagyománnyá is lett, újabb kirándulások automatikus kísérőivé, mondani, kérni sem kellett, már kaptuk is egy bizonyos idő csöndes leteltével, éppen ezeket az időket juttatta önkéntelenül is eszembe a két zacskó selyemcukorka, egyik mézes, másik kávé-ízű, melyek ízében együttesen emlékeztettek az akkori,kora gyerekkori selyemcukorka ízére, kávés mézre vagy karamellásra vagy valami hasonlóra, igazándiból mindegy is, a fő, hogy a felhőtlen ifjúság, gyerekkor éledt bennem újra, amelyben szívet melengető volt visszaemlékezni a fiatal anyámra, apámra, Kati húgomra, Sanyi öcsémre, saját magamra, kinn valahol a szabadban, hosszú gyaloglás után selyemcukorral a számban, selyemcukorkás zacskóval a kezemben.