Az Élők menete

Valahogy nem érdekelt, hányan vagyunk, leszünk-e egyáltalán a Márta barátnőm szerint tizenkettedik Élet menetén. Nekem ez volt az első. Eddig csak hallottam róla, hogy van, évente egy bizonyos időpontban rendezik meg, Budapesten mindig más és más útvonalon halad.

Nem tudom, mi ütött most belém, de amikor meghallottam a dátumot, egy percig sem gondolkodtam: ott kell lennem. Családom érintettségét illetően semmi kétség, apám felmenői, közvetlen rokonai, unokatestvérei, nagynénjei, nagybácsijai közül 43-an, azaz negyvenhárman nem tértek vissza a legkülönfélébb lágerekből. Mélyen fáj a hiányuk, visszahozni, életet lehelni beléjük lehetetlenség. Tőlem, illetve a rokonaimtól nem vagyont vettek el, nem családtagokat telepítettek ki, helyeztek méltatlan körülmények közé, hogy azután csak irdatlan nehézségek árán vagy sehogyan se találhassanak vissza önmagukhoz, a maguk számára is viszonylagosan elfogadható életbe. Nekem hús-vér rokonaim lettek ördögi elgondolással és módszerekkel elpusztítva. Éppen hetven éve. Bármennyi ideje is legyen, az ember, így én sem felejtek, amikor magammal hordozom elpusztított rokonaim emlékét, hamvában holt lehetséges jövőjét.

Érdekes, hogy még sincs bennem sem harag, sem gyűlölet, még a bosszúállás leghaloványabb óhaja sem. Nem érzek mást, mint örök értetlenséget, soha nem múló fájdalmat, lopakodó félelmet, hogy mindez valamikor, valahol, ne adj Isten, ehelyütt megismétlődhet.

Ezen a tavaszi napon megyek a férjemmel a barátaim között emberektől körülvéve a járművektől szabaddá tett Kossuth Lajos utcán, Rákóczi úton egészen a Keleti pályaudvarig. Különleges pillanat, békés hangulat, barátságos tömeg, az erőszaknak semmi jele az erőszakkal elpusztított, a holokauszt áldozatainak emlékére megálmodott és megvalósított Élet menetén.

Ki-ki az átéltekért, a mélyen szunnyadó és feltámadó fájdalmáért, a pótolhatatlan veszteségeiért menetel. Van, aki csak azért, mert bár nem élte meg ezt a szégyenteljes korszakot, valahogy mégsem tehet másként.

Megjelent 2014. április 28-án a Galamusban Az olvasók írták rovatban

Tölgyfa utca 5.

Áll Tahiban  egy kicsinyke ház egy csöndes utcában, mely emelkedős és lejtős attól függően, melyik irányban halad az ember. Ha a Szentendrei útról az Almásy László utca felé vesszük az irányt arccal felfelé a domboknak, a kis ház az utca közepe táján jobbra esik. Évekkel ezelőtt egy merő dzsungel volt a kert, alig lehetett mélyén a mustár sárga házat kivenni. Ezt is akarhatta talán az ott lakó. Ne lássanak be hozzá, és ő is csak éppen annyira ki, amennyire feltétlenül szükséges. Nem kellettek neki terek, távlatok, a messzire terjedő kilátás, amikor lényében ott volt a képzelet, a fantázia, szavak, mondatok, képek formájában a mondanivaló, amely elbeszélések, regények, gyerekkönyvek formájában öltött testet.
Ebben az aprócska házban a vadonná lett kertben töltötte tavasztól őszig nyúlóan idejét Janikovszky Éva írónő. Sétáim alkalmával nem egyszer találkoztam vele. Állt kertjének nyitott kapujában félig kint, félig bent és nézte az utcát, amely nevével éppúgy illett hozzá, mint az általa teremtett regényes világához. Tölgyfa utca. Mind e mellé a tizenötös szám. Mesebeli utca és páratlan szám. Zöldeskék postaládáján fehér betűkkel Janikovszky, alatta jobbra Éva, majd legalul a Tölgyfa u. 15. zárta a sort.

Köszöntem, jó napot, ő ugyanígy válaszolt. Jó napot, jó napot, egyebet nem beszéltünk, jól tudtam, ki ő, neki meg egy lehettem az ismeretlen, alig ismerős arcok közül. Madárcsontú, alacsony alakja elveszni látszott a kapujában. Arcán az örökös mosoly félével, fényével állt ott hosszú perceken át, mely személy szerint nem nekem szólt, talán belső világának, meg a külsőnek egyaránt.
Az egyik évben nem állt a kapujában, bármennyit is sétáltam arrafelé, Tahiban a szívemnek kedves Tölgyfa utcában. A kertet - ha lehetett - még jobban benőtték a növények. Kietlennek tűnt a ház, a kert, az írónő sem szemlélte fél- és mindentudó mosollyal a világot. Tudtam, hogy meghalt Janikovszky Éva.

Titkon reménykedtem, hogy a házát megvásárolja az Önkormányzat és Janikovszky Éva Múzeumot rendez be benne, hogy láthassa a Tölgyfa utcába vetődő, itt írt, alkotott az írónő a nyári hónapokban. Azt is reméltem, hogy a fia tartja meg és viszi tovább a kicsiny birtokot a házzal.
Egyszer arra érkeztem a házhoz a Tölgyfa utcában, hogy a kertet kipucolták, kigazolták, a fölöslegesnek tartott bokrokat, növényzetet kiirtották, a teraszt félig-meddig beépítették. Most mást sem látni, mint az eddig szinte láthatatlan házat.
A kerítésen még ott a megkopott zöldeskék postaláda utca felé az egyre haloványuló felirattal: Janikovszky Éva, egymás alatt a család- és keresztnév, a címet pedig már csak az veszi ki, aki tudja, milyen utca és hanyas számú ház. Pedig ebben a kapuban állt hosszú éveken át Janikovszky Éva, a mustár sárga házban a dzsungelként benőtt kertben írt, fogalmazott,  gondolkodott, mélázott a  világ dolgain.

S.O.S. sós, sajtos

Eddigre sem sikerült megtanulnom jó sósat, sajtosat sütnöm. A fejfámra is majd ezt írják ki, elment, aki nem tudott jó sósat meg sajtosat sütni. Az indián nevem is valami ilyesmi lehetne, a rossz asszony, aki hiába sütött sósat, sajtosat. Valóban úgy érzem, hogy hiába. Pedig nekem még a bableveshez a kenyér helyett pogácsát kellett szervíroznom, persze, hogy nem boltit. Azután az udvarias finom mellett kaptam hideget-meleget. Vagy sótlan lett, vagy kemény, vagy megégett, vagy sápadt lett, vagy túl sült, vagy nem sült eléggé át, üdítő kivételként vitte a lécet, de csak azért, hogy erősítse a szabályt, ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
Nem csoda, hogy a sós, sajtos süti tárgykörében mindig is a másiké volt a jobb, a szebb, a csinosabb, a szemrevalóbb, a finomabb, éppen olyan, mintha a sarki cukrász műhelyéből került volna elő. Csodálat volt, mi bennem munkálkodott, mely a kóstolás nyomán lelkes dicséretek formájában jött elő. Saját elvetélt, felejthető kísérleteimre, sajnálatos eredményeire nem szívesen, mégis mosolyogva gondoltam, melyek érdekes módon, így is elfogytak, közben meg arra, hogy mennyi lépcsőt kell még megmásznom, hogy a sósak, sajtosak csúcsait akár csak megközelíthessem.
Talán a sors fintora és húgom Dóri lányának a fricskája, hogy a saját szülinapjára sósat, sajtosat kért tőlem. De hát... - kezdtem volna elhárítani a kérést -, amit ő azzal vágott el, hogy a tieid még mindig jobbak, mint az enyiméim, ami felért egy váratlan pénteki dicsérettel, meg azzal, hogy ugyebár minden relatív.
Ha már felkértek, ha már így megbíznak bennem, akkor az nem lehet, hogy nem foglalkozom a témával behatóbban, már-már tudományosan, és nem próbálok meg valami tuti biztos recepteket felhajtani és kipróbálni. Tanácskoztam egy barátnőmmel, akinek élesztős sajtosából egy szimpla adagot csak azért sütöttem meg és rögtön nem a duplát, mert az internetről halásztam ki ezzel egy időben egy omlós magos sósat.
Kész a puding, jobban mondva a sós és a sajtos, nagyjából úgy néznek ki, ahogy kell, állaguk, formájuk, amilyennek lenniük kell, talán, az ízűk meg... A puding, a sós meg a sajtos próbája, ha megeszik. Remélem, és nem egyéb sorsra jutnak.
Aztán persze nagyon jó lett az omlós sós és a barátnőm receptje szerint készített sajtos pogácsa, ez utóbbinak volt igazándiból osztatlan sikere. Friss volt, alig hűlt ki, sem nem volt alul, sem nem volt túl sütve, nem volt sós, anyámnak például éppen jó, ropogós volt, csak úgy etette magát. Egymás szavába vágtak úgy dicsérték. Fogyott is rendesen. Anyám vinni is akart magával haza, ezért aztán még idő előtt jól bebiztosította magát, amikor egy jó pár darabot félre tett magának. Nem akartam hinni a szememnek és a fülemnek. Ahogy annak sem, amikor a Dóri lazán megjegyezte, de hát a Panni mindig is jól tudott sósat sütni. Önkéntelenül hátra fordultam, a Dóri most rólam beszél, vagy valaki másról ebben a tömegben? Nem volt tévedés, csak a fejemben zűrzavar.

Krisztián különös esete a kutyával

 Az Esőember óta tudom, hogy léteznek autisták a világban. Ma este, mely A kutya különös esete az éjszakábanba fordult, tudom, hogy a valósághoz kísértetiesen hasonlatosan milyen lehet egy tizenöt éves autista fiú. Pontosan olyan, mint amilyen Kovács Krisztián ma este volt a Centrál Színházban.

Érdeklődése fókuszált, korlátozott, behatárolt, nem tud egyszerre többfelé figyelni. Ami kiemelten érdekli, abban rendkívüli lexikális tudásról, memóriáról tesz tanúbizonyságot, jelen esetben a matematika, a fizika törvényei körében. 

Emberi kapcsolatai beszűkültek, rendszeres, kiegyensúlyozott érzelem befogadására és kimutatására képtelen. Az érintés, mint ölelés, simogatás, puszi elképzelhetetlen a számára, ez az aktus nála az undor kategóriájával vetekszik. Kivételet képez ez alól a szüleivel való tenyerük óvatos, szinte lassított felvétel ritmusára történő összeérintése, vélhetően egy hosszú együttélés alatt kialakult rituálé, amely a fenti összes fizikai kontaktust hivatott pótolni. 

 Valamiféle szeretet, barátság talán egy kutyához köti, akire a darab legelején holtan talál rá a kertben, s akinek gyilkosának a felderítésére szánja a darab szerinti napjainak tetemes részét. Kitűzött célja felé - bulldog módjára - tántoríthatatlanul és kérlelhetetlenül halad annak ellenére, hogy nyomozása során egyéb fontos titkok is kiderülnek. Kérdéseit notóriusan ismételgetve, kitartóan keresi a számára elfogadhatónak tűnő, logikájába illő válaszokat. 

Ha valami váratlan és fájdalmas dolog éri, akkor képes hosszan és artikulátlan hangon üvölteni, ahogy a problémás, számára feloldhatatlannak, bonyolultnak, kezelhetetlennek tűnő helyzetekben monoton zúgó hangot kiadva próbálja a számára kézzel fogható feszültséget oldani, ill. a maga alakította sánc mögött keresve védelmet bebújni.

Kovács Krisztiánnak elhiszem, hogy autista és tizenötéves. Annyira egybeolvad a szerepével, hogy nem tudom, hol végződik őmaga és hol kezdődik az autista fiú és fordítva. A szülők, Pokorny Lia, Scherer Péter, a szomszédok, a tanárok, a rendőrök mind-mind egyenrangú partnerei az autistának a normalitás világából. A díszlet nem bonyolult, egy síkú, ám mégis képes utcákat, lakásbelsőket, szobákat megjeleníteni. A zene pedig éppen odaillő, egyszerűen fantasztikus.

Aki vesz drága idejéből másfél órát, annak felejthetetlen élmény A kutya különös esete az éjszakában című darab a Centrál Színházban, sokáig nem tudja és nem is kell kivonnia magát a hatása alól.

Borovicka

Azt hittem, hogy bor szlovákul. De hogy miért hittem, nem tudom, hiszen nemzetköziül a bort nem bornak vagy valami ehhez hasonlónak hívják, még csak közelében sincs a Wein, a wine, a vino a jól csengő, bizton magyar bornak. Még az sem ütött szöget a fejemben, hogy aligha lehet 38 százalékos bort kapni, de nekem, az "alkoholszakértőnek" ez nem okozhatott gondot.
Rendszeres, ám ritka kirajzásaink alkalmával Párkányba, kértem Tibrot, nem veszünk-e egy üveg Borovickát kipróbálásra, sokféle van belőle, a szlovákok valamiért nagyon szerethetik. Visszatérő szólamomnak semmi hatása nem volt rá, nem így egy idült alkoholistának látszó szlovák-magyar, nyugdíjas korú férfinak, aki sokat kóstolt már életében, közte Borovickát, s aki élénken ecsetelte, hogy milyen finom a Borovicka, a Boróka fenyő bogyójából keszûlt pálinka. Igaz, ő speciel a Hruskát, a körtepálinkát szereti mindenek felett, de a Borovicka a szlovákok nemzeti itala, melegen, ill. hidegen ajánlja kipróbálni. Egy szakember magyarázta ezt tehát Tibromnak, egy olyan ember, akinél sohasem lehet tudni, hogy ő tolja-e a bevásárló kocsit, vagy a kocsi húzza-e őt maga után. Ahogy ezt sem tudhatni, hogy a polcon maradt kevés akciós Borovicka fogyásában nem vett-e ő maga is torkilag hatékonyan részt. Tibrom mindenesetre hajlott az alkoholizálónak erősen látszó férfi meggyőző szavaira és egy üveg Borovicka került a kosarunkba.
Érdekes, egyedi, addig még nem ismert íz került vacsoránk mellé Borovicka képében. De hogy is ismerhettük volna, ha eddig mindössze annyit tudtunk a borókáról, hogy kiterjedt borókás van Barcs körül, mely déli városkába éveken át rokoni látogatások vezettek bennünket, s ahol a település egyetlen szállodáját is erről a fenyőről nevezték el.
Az egy kupicában a Boróka fenyő ízén kívül más is lehetett, mert sikerûlt egyszer-kétszer úgy beszólnom Tibromnak, hogy nem tudta eldönteni, nevessen-e, vagy mondandóm tartalmát a hajára kenje. Mondtam is neki a feltehetőleg egy szem, össze nem gabalyodott nyelvemmel a számban, hogy
- Bocs, nem én voltam, a Borovicka beszélt belőlem.

Anikó marhapörköltje

Nagypéntek ide vagy oda, ettem egy csöppnyi húst Anikó marhapörköltjéből, egy harit. Merthogy a zöldbableves és a grízes tészta után órákkal sem voltam éhes. De amikor Tibrom elkezdte méretes csapásokkal kanalazni a marhapörköltet krumplival - mit neki böjt, húsnélküliség ezen a Nagypénteken - akkor óhatatlanul és fájdalmasan nyilallt belém, hogy a marhapörkölt úgy tűnik el bendőjében a szemem láttára, hogy egy csöppet sem ettem belőle.
- Meg ne edd anélkül, hogy ne adtál volna nekem egy kis kóstolót - kértem ellentmondást nem tűrő hangon és utolérhetetlenül kedvesen.
A vajpuhaságát és ízét annak az egyetlen barna szószos, piciny marhahúskockának, amely az egész pörköltadagból villahegyre tűzve kiemelkedett, és egy szem főtt krumpli társaságában gyönyörködő pillantásom által kísérve bekapásra csücsörített, nyitódó, a célnak megfelelően immáron nyitott számban landolt, leírni próbálkozni ugyan lehet, de bizton állíthatom, hogy átadni, közvetíteni szinte lehetetlen. Úgy rágtam azt az egyetlen falatot, mintha legalábbis bort kóstolnék és rajtam múlna, hogy melyik bor kapja az év legjobb borának kitűntetését. Járt a falat körbe-körbe a számban úgy, hogy egyetlen ízlelőbimbóm se mondhassa később, nem volt lehetősége részt venni Anikó marhapörköltjének egyetlen falatkájának családi, azon belül is egyéni feldolgozásában. Paprika, só, bors természetszerűleg lehetett benne, talán az oda illő vörösbor sem hiányzott belőle, a többi Anikó titka marad, aki tudósa és ismerője a nála készülő étkek lelkivilágának, valamint azok lelkes fogyasztóinak. Ebből az egyetlen szem marhapörkölt kockából joggal következtethettem az egésznek fantasztikus, felejthetetlen ízére, amit az is alátámaszthatott, hogy megkérdeztem a végén Tibromtól kedvesen és nehezen kikövetkezhetően:
- Na és hogyan ízlett?
- Jó volt - mondta bőbeszédűen.
Megnyugodtam, bár nem voltam izgatott, hogy Anikó marhapörköltje Tibromnál méltó helyre került nemcsak a gyomrában, nálam meg fényévekkel előzte meg a grízes tésztát. Nagypéntek ide vagy oda.

Dosztojevszkij: Hát lehet valaki boldogtalan?

"Hát lehet valaki boldogtalan? Ó, hát mit számít a bajom, a bánatom akkor, ha tudok boldog lenni?! Tudja, én nem értem, hogyan mehet el valaki egy fa mellett, ha nem lesz boldog, hogy látja. Hogyan beszélhet egy emberrel, ha nem lesz boldog, hogy szereti! Ó, csak én nem tudom kifejezni... és hány meg hány olyan gyönyörű dolog van a világon, amelyeket még a legelveszettebb ember is gyönyörűnek talál?! Nézze meg a kisgyermeket, nézze meg Isten szép hajnalát, nézze meg a fűszálat, hogyan nő, nézzen annak a szemébe, aki ránéz önre és szereti önt..."

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821-1881) orosz író

Nem tudom, de valamiért fontosnak tartottam ezt a néhány sort, alapvető fontosságú gondolatot közzé tenni az Araratban. Mintha az író valakivel beszélgetve osztotta volna meg ez irányú gondolatait. Mintha keresgélte volna a legmegfelelőbb szavakat, hogy a legjobban, legplasztikusabban, azaz legérzékletesebben fejezhesse ki abbéli csodálkozását, miért is boldogtalanok az emberek inkább és nem boldogok, amikor elérhető közelségben, mellettünk ott van, akit, amit szerethetünk és általuk, érettük akár boldogok is lehetnénk. Túl nagy feladat?

Dosztojevszkij gondolatait a FaceBookon Kinginek köszönhetem.

Medvehagyma krémleves

Bevallom őszintén, csak tippelni tudom, miért hívják a medvehagymát medvehagymának. Talán mert medve nagyságú a hagymák között. Vagy mert olyan méregzöld, mint amennyire méreg barna a medve. Esetleg a medvék is szívesen fogyasztják, amikor nincsenek a téli álmukból kifolyólag megdermedve.
Egyre megy, a medvehagyma egy világbajnok növény. Szuper sok benne állítólag a C-vitamin meg a zöld, mondják is mostanság, hogy a szomszéd medvehagymája mindig zöldebb, de minden bizonnyal a legfinomabb a vadon nőtt, ingyen szedhető, csak le kell hajolni érte.
Amikor a medve méretűre nőtt medvehagyma szálakat, akár a tehén a füvet - na jó, nem legeled -, hanem rágod, akkor egyre inkább a hagyma ízét véled bennük fölfedezni. Nagyon jó szendvics mellé, is, de még ha lehet, ennél is jobb a medvehagyma krémlevest az Iminél és a Ritánál kanalazni. Ezt a bizonyosat Imi követte el ma este éppen a mi fogadásunkra. Hogy tudatlanul-e vagy a férfiak mindig biztos és már-már tudományos tökélyre vitt ízesítésével, arányérzékével sikeredett Imi medvehagyma krémlevesre ilyen fantasztikusan tökéletesre, nem tudom, de nem is kell mindent a legapróbb részletekig tudni.
Csak ültem náluk a falnak vetett székemen, előttem az asztal, az egész konyha, amelyben minden karnyújtásnyi távolságban elérhető, és ebben a parányi mikróvilágban került asztalunkra a medvehagyma krémleves. Krémes volt, ahogy illik, zöld és nem kékeszöld, mint Bridget Jones madzaggal összefőtt spárgalevese. A zöldben apró medvehagyma darabkák jelezték, hogy mire is számíthatunk. Sóval, borssal lett ízesítve, krémsajttal pedig valósággal megbolondítva. Tökmagolajjal beszórt és kisütött kenyérkockák tették fel az egész fogásra a koronát, amely levessel, ill. önállóan is kíválóan fogyasztható volt. Fényképem a medvehagyma krémlevesről nincs, mert az egész hamarabb tűnt el a különleges ízekre szomjúhozó, éhes bendőnkben, de az esetre, Imi medvehagyma krémlevesére magamon kívül még négy tanúm van, így elhihetitek, hogy igazat beszélek, ami azt is jelentheti, hogy valószínűleg nem ehettem eleget. Majd máskor. Igaz, Imi? 

Furulyás G. Katalin: Állatmesék

photo: Dofka

Próbálok magamhoz térni. A szombat reggel mindig nehéz. Pedig nagy buli sem volt, nincsenek már nagy bulik, csak jó kis péntekek. TGF. Thank God It’s Friday, tudom Juliától. Kis bulik vannak, kis generáció, kis buli. A kis buli is lehet jó buli. Merengek a narancslével, nézem a gyönyörű tavaszt. Mondom magamban, karcsú gőzösökkel gondol, az persze a vén Duna. Gondolok József Attilára, a Költészet napjára. Az ő zsenijéhez kevés dolog férhet.

            Olyan jó nézni a kertet, a hirtelen zöldült mindenséget. A körtést alattam, virágzik.  Hófehér pompa. Nézem merengve, szemlélődve, ahogy szoktam a világ dolgait. Valaki a múltkor azt mondta, érdekes hogy én nem akarom megváltoztatni a dolgokat, csak tudom, vagy vélem tudni, de nem akarom reformálni a dolgokat.

-          Miért lehet? –vetettem fel a fejem.

-          Ja, nem hiszem.

-          Akkor, miért meglepő, hogy nem akarom?

-          Nem meglepő, csak furcsa, a te temperamentumoddal ez az egykedvűség nem egyeztethető.

-          Nem vagyok egykedvű.

Lehet, hogy egykedvű vagyok. Ülök itt most is. Pedig, máshol is lehetnék. Forgathatnám föl a világ dolgait. Nem forgatom. Nincs erre szükség, forog az magától. Nem kellek hozzá. Éppen, hogy ki kell maradjak. Másra kell az erő. Most okosnak kell lennem, megfontoltnak. Ez eddig nem ment. De nem voltam még ilyen öreg. Hátha most…

Mi a jó fene ez a közelítő fekete pont? Bumm. Egy kicsi madár nyekkent le a terasz üvegéről.

      Jaj, ne. Szegény ha kimúlt nekem kéne zsákolni, egyedül vagyok, ez cikázik a fejemben. Ösztönösen érzem, ez a csapódás nem volt olyan erős, élhet szegény, vergődhet a kövezeten. Nincs kedvem azonnal ellenőrizni. A macskát nem engedem ki most, az tuti. Adjunk esélyt szegény madárkának, csak rendbe jön. Pedig épp macska kiengedés idő van. Aki állatokkal szeret lenni, tudja azoknak a rend a mindenük. A macskák e tekintetben liberálisabbak, mint a kutyák, de ez azért nem minden. Azért mindent ők sem tűrnek. Apránként közelítek az üvegfalhoz. Némán gubbaszt szegényem, de ül. Tompa kicsit, nem is csoda. A csőre mintha csálé lenne, szétcsúszott a felső, alsó. Nem zár jól, mint kocsmai verekedés után a fogsor. Irtózatos pici. Kisebb az egész kis csomó, mint az öklöm. Tompán méláz ő is. Csak neki nincs narancsleve.

      Várunk. Ha kell, egész napra bezárom a macskát. Kibírjuk, neki van alma. Bár imád menni, ha annak van az ideje. Lassan jelzi, annak lenne az ideje a nagy menésnek. Kényeskedve feni a körmét a teraszajtón, ott a madár mellett tíz centire. Hátsó az égnek, farok kunkorba. Még ha tudná, a mancsától egy kapásra ott a madár. A legnemesebb zsákmány. Hallgatok, mint a sír. Mondhatnám egykedvűen. Igen, egykedvűen. Ebben most nem én teszek majd igazságot.

      Szegény madár kicsit mozdul, imbolyogva próbálgatja az erejét. Az üveg másik oldalán hatalmas felismerés lesz. Ezer évek óta gyűjtött, örökölt ösztön.

Ez egy madár, el kell kapnom!!!!!

Zsigeri parancs. Gondolkodás, mérlegelés nincs több. Azzal a lendülettel, és ez nem kicsi, nekifejel szegény állat az üvegfalnak. Koppan. Leül.

      Ülünk így most hárman a napfényben a gyógyuló kismadár, a kóválygó fejű macskám, és én a narancslével.

És, ha ez egy állatmese, kell legyen tanulság:

      Teljesen mindegy, kint vagy bent ülsz kótyagos fejjel. A lényeg, hogy ezt is túléltük

Hinta palinta

Imádok hintázni. Ha csak meglátok egy hintát, elnyomhatatlan vágy tör rám, hogy hintázzak, hogy repüljek, hogy elrugaszkodjam a földtől, hajtsam magam, egyre magasabbra, a fölöttem elhúzó repülőig, bekopogtathassam, azt mondhassam, megjöttem, innentől kezdve veletek megyek és nem csak a láncpóráz adta mértékig. Kit érdekel, hogy már rég kinőttem - kor szerint - a hintázásból, az unokáimnak kellene inkább, akik még meg sem születtek. A hinták általában párban járnak. Az egyikben a picinyek ülhetnek, akiket keresztpánttal kell védeni a kieséstől, a szülők vagy nagyszülők hintáztatnak óvatosan, mintha tojáshéjon lépkednének, és olyan kicsiny a hinta ülő felülete, már ránézésre tudom, illúzióim se legyenek, nem férek bele. A másik hinta viszont egyértelműen az enyém, egy műanyag palló erős párhuzamos láncsoron. Szemrevételezem a tartó konstrukciót, a fa, mostanra ritkább vas állványt, vajon elbír-e, elbírja-e velem a plusz kilóimat is. Bizalmat szavazok a hintával együtt magamnak. Külön díjazom, ha nem nyikorog, nem csikorog, zajtalanul fordul a lánc a járatában. Kifejezetten örülök, ha fel-lehintázás közben még szép látvány is tárul a szemem elé. A teljes hintázási íven át látom most például Vác beharapott, alaposan megkóstolt hegyét, a Naszályt a távolban, a játszótér jobb sarkában pedig egy másik hintakettőst, amelyen ha hintáznék a most mögöttem elnyúló dombok látványában gyönyörködhetnék. Át is szaladok, hogy próbát tegyek a másik hintán és a feltételezett panorámán. Mily szerencse, egy zárt játszótéren két ilyen hintapár és teljesen üres, az egész tér, az összes hinta mind csak az enyém. Nem sokáig. Az úton távolban látok apró tipegő és szaladó lábakat errefelé sietni.

Anyám szerint a világ - megvan

meg él és hogy úgy virul-e, hogy annak örülni lehet, azt most nem tudja. Ő mindenesetre szintén megvan. Túl árkon és bokron, de egy műtéten biztosan.
- Kibírtam, ééédes lááányom, itt vagyok - mondja azokkal a rá oly jellemző hosszasan elnyújtott é-kkel meg á-kkal, már-már éneklően.
Ilyenkor kedvem volna fölkapni, forogni egyet vele, magamhoz szorítani, mindebből csupán ez utóbbi teljesül. Kívánnám emellett, hogy ez a műtét és a többi megelőző és a következő történés mihamarabb múljon el, távolodjon, merüljön a feledés biztos homályába és maradjon meg anyám olyannak, mint amilyen tegnapelőtt, tegnap volt és minden bizonnyal holnap lesz.

Erdős Virág: Négyeshatos

 

Akármilyen büdös-sáros,

mégiscsak jó hely a

város!



Nem kell ide-

oda futni, bárhová el lehet

jutni



kész kaland az életed, ha

nálad van a

bérleted!



Akinek bejön a retró,

tessék, annak ott a

metró!



Aki inkább tili-toli,

arra vár a teli

troli.



Sőt, aki nem

győzi szusszal, utazhat felőlem

busszal



ámde aki vakmerő és

vidámságra hajlamos,

annak jobban megfelel a

négyes-hatos

villamos!



*



Ez aztán a fura látvány:

állunk egymás hegyén-hátán!



Tolakodni nem ér! Vili?

tele van velünk a

vili



egy pár okos, buta

sok:

ilyenek az

utasok.



Vannak köztük egész

dinkák

(jobb is odébb menni inkább)



szenvedélyes könyökölők, a

szemükkel öldö-

kölők



puccosak és spiccesek

(mondjuk azok

viccesek!)



ellenőrök (álruhások!)

komplett mobil-

mániások



trógerek, meg

brókerek

(ránézésre jó fejek)



vonatjegyre kalapozók,

nehéz szívvel

adakozók



ülőhelyért reklamálók,

pont az ajtó

elé állók...



Ez a világ során borong,

az a föci

dogán szorong



isisek meg gimisek:

mindenféle

dilisek.



*

 

Egy baj van csak. Az az ábra:

sokkal jobb ülve, mint

álva!



Téblábolunk ide-oda,

hú, de leülnék, de

hova?



Folyton ezen fő a fejünk...

Ezt a mázlit: ott a

helyünk!



Le is ülünk szépen, csendbe',

anya háttal, én meg

szembe



szaladnak a fasorok,

én meg persze

sasolok



s ha tudnátok,

miket látok,

tátva maradna a szátok!



Látok ezer tarka képet,

ótépét meg príma

péket



látok bio-

boltot százat,

meg egy nagyon

öreg házat



mekit is meg börger-

kinget,

pultost, ahogy kite-

kintget



fenn egy óriás, nagy plakátot,

lenn egy alvó

nagykabátot



STOP-táblához kötött tacskót,

lábra kapott nejlon-

zacskót



látok szépet is

meg rondát,

lehagyjuk simán a

hondát...



Hogyha kérdi bárki, nos:

nincs jobb, mint a

villamos!


(Forrás: FaceBook, 2014.április 11 / 2014. március 23., 10:21)

Fogy a levegő

Végtelenül le vagyok sújtva. Olyan tetszhalott állapotban leledzem, meg mint  a vak, aki csak vakon tapogatódzik.

Nem akarom elhinni, hogy ennyi embernek nem fontos itt az ország, ahol él, annak a sorsa, iránya, távlatai.

Alig akarom elhinni, hogy ennyire kevesen vagyunk ezen a szerintem normálisnak, kiegyensúlyozottnak hitt demokratikus oldalon, az intelligencia, a jólneveltség, a tájékozottság, az udvariasság, a békét szeretők, óhajtók oldalán.

Nem hiszem, hogy a kialakult választási eredmény miatt szégyenkeznünk kellene. A tény tény marad, az eddig kormányzó hatalom által megrajzolt választási fondorlatos szabályok gyümölcsözőn működtek. És nem utólag mutogatunk visszafelé, hanem minderre időben már annyian felhívtuk a figyelmet - mindhiába.

Mi jön? Csak találgatni lehet, ill. az eddigi négy évből lehet extrapolálni. Minden teljesülhet és annak az ellenkezője is. Azt csinálnak, amit akarnak. Eddig sem volt disztingválás, egyeztetés, köz- és részmegegyezés. Mostantól szárnyalni fognak kontollálatlanul, zabolálatlanul, mintegy feljogosítva az újabb négy évre. Nincs erő, mi megállíthatná a beteges fantázia repülését.

Marad és erősbödik a stílus, az arrogancia, a másik semmibe vétele, a nem azonos vélemenyűeken - akár a levegőn - néznek át.

Hitelesítve lett a választási győzelemmel mindaz a cselekedet, amely már eddig is gyanús volt és tisztaságában kétséges, az elvett megszolgált jogok, különböző kisebbségi, foglalkozási csoportokat ért megvonások, korrupciós, korrupció gyanús ügyek, a mára a "(ne) mi nyerjük a legtöbbet" elvének gyakorlatban való működése, a centralizáció eszement és egyre bővülő mértéke, a magunkra szabjuk az országot immáron keserű valósága.

Fogy a levegő, egyre fogy. És szűkül a tér. Ebben a csökkenő élettérben kell magunkra maradva megmaradni: embernek, gerincesnek, önmagát vállalónak akkor is, amikor minden, de tényleg szinte minden ez ellen szól.

A Sors különleges adománya, hogy zömében olyan emberek vannak körülöttem, akik hozzám kísértetiesen hasonlatosan gondolkodnak, éreznek. Ezeknek az embereknek önkéntes és laza csoportjaiból állnak össze szigetek, egymást érintő szigetek. A Galamusnak ebben kivált és különlegesen jelentős a szerepe, mi több, a felelőssége, hiszen szinte egyetlennek megmaradt világító toronyként, hiteles információ forrásként funkcionál ebben a felfordult, irányt tévesztett világban, megzavarodott országban.  

Hova menjek, hova bújjak, mit csináljak? Külföldön már senkinek nem kellek. Itthon, családban és munkahelyen viszem tovább inkább jól, mint rosszul dolgaimat. Ameddig lehet. 

Bőrömből kibújni nem tudok és nem fogok.  

Megjelent a Galamus Az olvasók írták rovatban 2014. április 9-én.

Lovak és emberek

Teljesen fölösleges leírnom rövid lenyomatát egy izlandi filmnek, amely a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál keretében került ma vetítésre és egyáltalán nem biztos, hogy bekerül a magyar mozikba. Csak azért teszem meg, mert nagyon tetszett, megérintett és hatott rám és feldobott, pedig nem az a fajta történet, amelyet amúgy annyira szeretünk a Mackóval, sem nem romantikus, sem nem vígjáték.

Nem tudom, mi ütött belém, hogy nem az előre megbeszélt francia romantikus filmet, hanem éppen az Of horses and men/Lovak és emberek totálisan ismeretlen filmet választottam a Mackótól kapott születésnapi ajándékomul. Egészen a film kezdetéig bizonytalan voltam választásom helyességét illetően. Mackó is rátett egy lapáttal, amikor elképesztőnek találta döntésemet.
- A te születésnapod, azt nézzük meg, amit te akarsz. Különben is tök mindegy, milyen a film, emlékszünk még a Hervadó virágokra, meg A férfira, aki ott sem volt, és A hó hatalmára, egytől egyig hatalmas fiaskók voltak, azokat is te találtad meg az akkori kínálatból, és csak arra voltak jók, hogy röhögjünk kínunkban a lagymatag történeteken, és afféle mementónak maradjanak fenn, hogy újra tudjunk nevetni, bármennyiszer is jussanak az eszünkbe.
Mackó szerint ezt a sort volt hivatott gazdagítani a Lovak és emberek izlandi film.
- Nem baj, az egészben az a legjobb, hogy együtt vagyunk - zárta le a gondolatsort Mackó.
- Figyelj, nem láttál még izlandi filmet, én sem, és nem valószínű, hogy valaha is eljutunk arra a tájékra nyaralni. Látsz majd lovakat, embereket, feltehetőleg gyönyörű szép izlandi tájat a filmben, s akkor már megérte azt a másfél órát az életedből - mondtam mintegy védekezésül.
Néhány laza és egymással összefonódó történet lovakkal és emberekkel, amelyekben hol a ló, hol az ember húzza a rövidebbet a ridegnek, kopárnak látszó göröngyös, sziklás izlandi hegyes, dimbes-dombos, ám valójában lélegzetállítóan szép izlandi tájban. Az emberek mellett érteni véljük a lovak gondolatait, érzéseit, hála a nagy totáloknak, együtt érzünk és élünk a lovakkal. A szinte mindenkor ritmusos, a lovak patáinak csattogásával, dobogásával egybecsengő zene csak aláhúzza ezt a nagy közös érzést.
Gyönyörű lovak, számunkra ismeretlen színészek megkapó és egyszerű játéka, fantasztikus tájak, történettel, mozgásokkal egybe csengő zene - telitalálat ez a film Izlandról, mindenkinek melegen ajánlom.

Bohém az élet

Most mondhatnám, hogy utálom az amcsikat, mert van pénzük, hogy a legkiválóbb opera előadásokat hozzák össze a Metropolitan Operaházban, népszerűen és röviden, egyszerűen a Met-ben. Irigykedhetnék és elégedetlenkedhetnék, hogy nekik miért igen és nekünk miért nem. Ehelyett csupán villámlátogatásra ugranak be a fenti gondolatok az agyamba, hogy szinte azonnal tovább söpörjenek valami tápabb talajra. Ezzel szemben végtelenül örülök a lehetőségnek, hogy a szatellit műholdaknak köszönhetően igaz távoli, de részese lehetek ezeknek az opera élményeknek.
A ma esti Bohémélet is ilyen volt, egy alkalom, egy előadás, amelyre a világ legjobb énekeseit hívják meg a produkció erejéig.
Folytatom...

Egy barátnőmnek

Tele vagy emberekkel, kicsikkel és nagyokkal, családdal - közelivel és távolabbival -, fiatalokkal és idősebbekkel, van körülötted élet, csönd helyett zaj, semmi helyett valami, nagyon sok valami és valaki, zajlik az élet, életed a sűrűben, ez van, és ami van, annak örülj inkább, mint nem, mert én örülök ennek a te állapotodnak, pedig értem én, hogy jó volna a csöndre, magányra kettecskén vágyakozni akkor, amikor mindenfelé ott dübörög a család, akár tetszik, akár nem, és inkább tessen, mert ez a család a tiéd, belőled ered, klassz kis család, csapat, társaság még akkor is, ha úgy érzed, néha sok a jóból, de ennek állítólag ez a rendje, az élet már csak olyan, hogy nem mindig annak a koreográfiának a mentén zajlik, ahogy mi magunk szeretnénk, hanem külső körülmények, helyzetek, emberek erőltetik ránk a magukét, és mi igenis vágjunk jó képet hozzá, meg fogadjuk el a helyzetet és örüljünk neki, hogy valaki azt mondja, hogy anyu, milyen fantasztikus volt a húsleves, egy másik meg süteménytől ragacsos kézzel és teli szájjal vigyorogva kérdezi meg tőled, hogy mama, ehetek még egyet? És akkor te ránézel a kis "tökmagra", felkapod és magadhoz szorítod, adsz neki két hatalmas puszit mindkét oldalról arra a zsíros pofikájára, és mire ez megtörtént már elfelejtetted a sok fáradságot, nehézséget, zajt és nyüzsit, meg az eltelt időt, és azt gondolod magadban, hogy mindezt már akár most újból kezdenéd.

Popper Péter írta

" Nem lehetek olyan fontos mások számára, mint önmagamnak.
Saját dolgaim súlya nagyobb bennem, mint a külvilágban."
Milyen hamar megfeledkezünk mások problémáiról,
nehézségeiről, kudarcairól!
Mennyire átsiklunk mások sikerei, örömei felett!
Egy másik ember ugyanígy van velünk.
Ezért nem szabad túlértékelni a
,,Mit szólnak hozzá?" ~ jelentőségét.
Az embereket nem foglalkoztatja annyira a mi
problémánk, szégyenünk, kudarcunk, mint minket.
Ugyanígy örömeink, eredményeink sem.
Mennyit marcangoltuk magunkat, szégyenkeztünk
értelmetlenül.
Hányszor bántódtunk meg fölöslegesen."

Popper Péter

/Forrás: Facebook, köszönet Váradi Rózsinak/

Hullafáradtan félúton

Ha a mát jellemeznem kellene egy szóval - tekintet nélkül - csütörtökre, péntekre, hétfőre és a többi munkás hétköznapra, az a feszültség lenne. Nem a kétszázhúsz, ami akár még normálisnak, kezelhetőnek is tűnhet és annyi, de annyi kisebb-nagyobb gépet, herkentyűt el működtet rövidebb-hosszabb távon s általában jól. Amit érzek kívül-belül egyaránt, az ennek a kétszázhúsznak a megmondhatatlan valahányszorosa.
Tudom, hogy bírni kell, nincs mese. Kit érdekel, hogy vannak esetleg önmagammal, mással, másokkal problémáim a privát életemben, vagy a családban reszketek valakinek az egészségéért, a rat race-ben, a napi iszonytató taposó malomban toppon kell maradni a maximális teljesítményt nyújtva.
A körénk formálódott világ az erőseket, a kitartóakat, a bulldog-akaratúakat megtartja, fölfogja, a gyengéket, a szerényebb képességűeket, a lassabb működésűeket kiveti, kiszórja magából.
Nem érzem magam egyik csoporthoz sem tartozónak. Ebben az őrült hajszában, felgyorsult világban a kevésből egyedül azt a biztosat tudom, hogy sohasem adtam fel, ha láttam valami kis fantáziát az ügyben, a feladatban, a munkában, a cégben és ha egy mód volt rá, tényleg soha nem adtam fel.
Valamikor egyszer, mikor megtaláltam a helyem, a munkavégzés legjobb módját meg az utam, akkor biztonsággal maradtam meg  önmagamnak és a cégnek egyaránt, de most hullafáradt vagyok és az útkeresési projekt is még folyamatban van.