- Hogy telt a születésnapod?
- Tegnap az egyetemen köszöntöttek fel, ma meg a másodállásomban a kollégák. Rengeteg ajándékot, főleg virágokat kaptam. Este barátnőkkel voltam egy étteremben. A családdal a hét végén lesz az ünneplés. Ez már túl sok nekem. Nem is gondoltam volna.
- Küldtem neked sms-t meg e-mailt, megkaptad?
- Én nem tudom, hogy miért nem sikerül az e-mail kapcsolat köztünk, sosem kapom meg, amit írsz, de az sms az megjött és a mobilon is sikerült beszélnünk, amikor másodszor hívtál.
- Megpróbáltalak a magam módján, teljes körűen felköszönteni, már amennyire a technika vívmányai ezt lehetővé tették számomra. Jó egészséget neked, édesem, tudod, hogy az a legfontosabb és minden olyasmit kívánok neked, amit te magadnak is kívánnál.
- Spasibo, milaja moja Pannulja (köszönöm, drága Pannuljám, így szokott becézni).
- Személyesen az ajándékomat majd április közepén kapod meg, amikor egy napra beugrasz Budapestre Svájc felé menet. Ezt meg én köszönöm neked.
- Tudod, hogy ha tehetem, akkor olyan körutat választok, amely Budapesten vagy legalább a szomszédos országok városain keresztül visz. Így találkozhattunk már Prágában meg Krakkóban.
- Így van és el sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy bizonyos rendszerességgel látjuk egymást. Míg el nem felejtem, Ljuda, képzeld, megírtam a Jegorsint a blogban. Mikor elmondtad, hogy meghalt, nem bírtam magammal napokig, annyit gondoltam rá, annyire megérintett az egész és olyan hihetetlennek tűnt, hogy már nincs. Örültem, hogy sikerült kis emléket állítanom neki, így róni le előtte tiszteletem, persze a magam módján.
- Jegorsin még ma is élne, ha a harkovi kórházban múlt év karácsonya táján komolyan veszik a baját, amivel oda nagy hirtelen bekerült - mesélte Ljuda szerdán, amikor születésnapja kapcsán hívtam fel skype-on.- Rossz bőrben volt már az utóbbi időben, amikor a folyosón találkoztunk, tartásában meggörnyedve, köszönés nélkül ment el mellettem, ami egyenesen arra mutatott, hogy valami nagy baj lehetett vele.
- Aztán az is felmerült bennem, hogy megírom a te Jegorsinodat, ha van ilyened egyáltalán.Milyen volt a kapcsolatod Jegorsinnal?
- Nálunk tanároknál nem lehetett barátságról beszélni, nem is volt ez szokásos. Jegorsinra meg úgy emlékszem, hogy te hívtad fel rá annak idején, hetvennyolcban a figyelmemet, olyan lelkesen számoltál be az óráiról, magáról Jegorsinról. Barátok azért mi sem lettünk, nem is lehettünk, de ahogy tudtam, figyeltem a pályáját. Ott volt minden matematikai tudományos munka, disszertáció mögött. A neve ugyan nem volt sehol sem olvasható, de mindenki tudta, hogy az adott munka, kutatás, az eredmények közlése nem jöhetett volna létre a háttérben meghúzódó Jegorsin nélkül.
- Milyennek láttad Jegorsint, mint embert?
- Nem nagyon ismertem. Azt nem mondom, hogy megközelíthetetlen lett volna, de mégsem volt az a barátkozós fajta. De ahogy már mondtam, közelebbi kapcsolat nem alakult ki köztünk, tanárok között. A túlnyomó többséggel a magázódás mindmáig megmaradt. Amikor Jegorsint megismertem, akkor még nagyon fiatal gyakorlatvezető tanár voltam, mindössze huszonhat éves. Gondolhatod, hogy egy Jegorsin, aki akkor már a negyvenes évei közelében járhatott és bizonyos hírnevet vívott ki magának a matematikában, az egyetemen, legjobb esetben is atyai jóindulattal, de leginkább közömbösen vagy megközelíthetetlenül viselkedett egy másik tanszék belivel, mint velem.
- Ezen nem változtatott az sem, hogy szó szerint évtizedeket töltöttetek el egy fedél alatt?
- Sajnos nem. Tudod, az egyetemi hierarchia, viszonyok elég kötöttek, formálisak. Természetes, szinte magától értetődő a tisztelet a fiatalabb részéről az idősebb kolléga felé, nem volt ez másképp a mi esetünkben sem Jegorsinnal.
- A tanár úr az utolsó pillanatig dolgozott?
- Istenem, az ukrán nyugdíj mellett nem tehetett mást. Az ukrán nyugdíj pontosan az éhenhaláshoz elegendő, többre, mint alapvető életkörülmények, sajnos a legjobb indulattal sem futja belőle. A nyugdíj mellett kötelező dolgoznod, ameddig csak tudsz, különben lehúzhatod a rolót, ha nincs külső, rokoni segítség. Márpedig Jegorsin segítette a fiát, annak családját és nem fordítva, nem csoda, hogy minden egyes hrivnyára szüksége volt. Így aztán bármennyire is rossz állapotban volt, szerintem már a látásával is baja lehetett, mert szinte a folyosó falához tapadva közlekedett, görnyedten, lehajtott fejjel, alig véve tudomást a környező világról, a legutolsó pillanatig bejárt az egyetemre tanítani, konzultálni. A többit már tudod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése