Jegorsin

- Még van egy rossz hírem - mondja Ljuda a hét elején skype-on, - nem tudom emlékszel-e a Jegorsinra, meghalt. -  Inszult (agyvérzés) végzett vele, hetvenvalahá...
Nem fejezhette be a mondatot, mert azt kiabáltam bele a skype-ba, a világba, hogy
- Neeeem, az nem lehet!!!!!
Más nemigen jött ki belőlem elsőre, ahogy egy-két nappal később sem, mint a szomorú tény még szomorúbb és tehetetlen elutasítása. Jöttem-mentem, elfoglalt a világ, elfoglaltam magam, de ott munkálkodott bennem a tragikus hír, hogy Jegorsin végérvényesen meghalt. Azt nem tudnám megmondani, hogy más egyetemi tanárom elmenetele is ennyire megviselt volna-e, ha időben tudomást szerzek róla, mint a Jegorsiné. Talán már alig emlékeznék rájuk, igaz, a nevük ismerősen csengene, azonban nem pendítene meg mélyebb húrokat. Jegorsin más volt. Kitűnt a többi tanár közül. Az egyinéségével elsősorban, a matek tudásával, melyet oly könnyedén adott át nekünk, diákoknak, hogy a nemértésben, a lemaradásban egyedül csak magunkat hibáztathattuk. És nem mulasztott el egyetlen auditóriumi, katedrai alkalmat sem, hogy a matematika magasságos tudományába valahogy ne csempészte volna bele az irodalmat, az építészetet vagy éppenséggel a zenét. A tanártársai - úgy gondolom - nem nagyon szerethették, talán mert irigyelték egyéni stílusa, rettenthetetlen vehemenciája miatt, mert nem adott a véleményükre, esetleges gáncsoskodásaikra, eltökélten haladt a maga szabta, megkérdőjelezhetetlen tudása által kitaposott úton. Velük pokróc módjára viselkedhetett egyfajta védekezésül rosszallásuk ellen. Mi, diákok meg imádtuk Jegorsint. Erre emlékszem legalábbis. Ezzel valószínűleg nem egészen így lehetett a bukdácsoló, vagy kibukott diák, de a külföldi diákok, az ukránok, oroszok jó része elismerte, mélyen tisztelte, elfogadta Jegorsint. Jól vette a stílusát, tisztelte tudását és kiváncsisággal várta következő óráját. Kiváltságot jelentett a három tanulócsoportból az egyes számúnak, hogy ő volt a vezető tanáruk, amolyan osztályfőnök féle. Biztosan megvolt ezeknek az óráknak is a tematikája, amit Jegorsin úgy tartott be, ahogy akart, erről csak ő meg a csoportja tudhatott. Ezt onnan érzékeltem, hogy - amikor valamilyen úton-módon tudomást szerzett a komolyzene iránti érdeklődésemről - spontán hívott meg csoportos órájára, tartsak egy kis előadást diákjainak, évfolyamtársaimnak Gershwinről, akiről azidőtájt olvastam és akit elég sokszor hallgattam, így közülük némelyek is a kollégiumban, ahol együtt laktunk. Az óra sok zenével - Kék rapszódia, Egy amerikai Párizsban, G-dúr zongoraverseny, Porgy és Bess részletek, dalaiból kis ízelítők -, rövid ismertetőkkel, történetekkel jól sikerülhetett, mert azután rendszeresen felismert, megállított az egyetemen a folyosón, hogy elmeséljen valamilyen történetet. Furcsa volt számomra ez a nem is igazán közelség, csupán közelebbség Jegorsinhoz, egy olyan tanárhoz, aki renitens elvei, tanítási módszerei, nyugatias látásmódja, világpolgári beállítottsága révén magasan kitűnt pálya- és tanártársai közül a Harkovi Mérnök-közgazdász Egyetemen a hetvenes évek közepe-vége táján. Az még inkább elképesztett, hogy a matek záróvizsgámon egy pillanatra sem volt kiváncsi megoldásaimra, szó nélkül söpörte félre lapjaimat és mutatta meg büszkén legfrisebb szerzeményét, egy nagy méretű, vastag albumot az örmény építészetről. Hogy miért pont az örményt, meg nem mondom, talán tudott származásomról és búcsúzóul tőlem mellékesen a matek apropóján ezzel akarta szimpátiáját, egyfajta visszafogott barátságát felém kimutatni. Nem lett belőle sem mélyebb barátság, sem évtizedekre szóló levelezés. Még az egyetemi maradék, immáron Jegorsin nélkül telő éveim alatt Ljuda barátnőm elvitt az egyik hétvégén családjával együtt egy Harkovhoz közel eső tóhoz kirándulni. Jókat beszélgettünk, fürödtünk, ettünk, szórakoztunk, húztuk egymást, sokat nevettünk. A tóban az egyik tempó közben felbukva véletlenül Jegorsinba ütköztem, aki maga is ott fürdőzött talán az egyik gyerekével. Semmit sem tudtam róla, hogy van-e felesége, együtt élnek-e, van-e gyermeke, kiféle-miféle, hamarabb tudtam, érzékeltem széles látókörét, amely messze átnyúlt az akkori Szovjetúnió keretein, határain. Ott a tóban ő magyarázta, hogyan rúgjam fel magam a víz felszínére háttal, mert meg fog tartani a víz, ne féljek, nem fogok elsüllyedni.
Mindössze ennyi az emlékem Jegorsinról. Nincsenek leveleim, nem őrzöm hangját, arca, alakja mégis előttem lebeg, s most bennem a fájdalom, hogy már fizikailag nincs, ahova képzeletben nyúlnék, őt ezentúl már nem találnám, csupán magamban, mindazzal a kevéske emlékkel, amit őrzök róla.
- Drága tanár úr, Jegorsin Alekszandr Alekszandrovics, ahogy akkoriban hívtuk, Szan Szanovics! Akár elhiszi, akár nem, a magam számára is meglepően, elképesztően hiányzik! Úgy fáj!