Nem volna igaz, hogy csak most vettem volna észre, mennyire rohan az idő. Azonban mostanra került ez a rohanás olyan stádiumba, amikor az egyik nap úgy rakódik a másikra, hogy az előzőt szinte nyomtalanul tűnteti el. Nehézségbe ütközik visszahámozni, mi is történt mondjuk kedden már két nappal később. Február 7-én is hasonló gondolatok munkálkodhattak bennem, amikor benyitottam a békésen alvó középsőm szobájába és egy hirtelen ötlettől vezérelve azt mondtam Dávidnak:
- Pizza lesz ma és nem paprikás krumpli. Pizzát sütök, tudom, mennyire szereted. Egyébként legyen szép napod, sok egészséget, boldogságot szülinapodra.
Az álmából óvatlanul és direkt kirángatott Dávid boldogsággal vegyes meglepetéssel mormogta:
- Tényleg? Pizza? Az jó.
A tegnapi napot Dávid születésnapja és vele a pizza emelte ki a napok rohanó és többnyire szürke folyamából. Szűk két napon belül másodszor sütöttem meg Dávid kedvencét, ez a második - ha lehetséges - jobban sikerült. A rég elfeledett recept született újra és a receptre is, mint annyi másra érvényes a gyakorlat teszi a jó pizzát. Nem is tudom, miért nem csináltam éveken keresztül. Talán mert tudtam, hogy gyerekeim hétről hétre péntekenként baráti társaságban házhoz rendelt pizzát fogyasztanak. Nem volt hát semmi motivációm rá, hogy készítsem, mi meg a Tiborral - úgy tűnik - könnyedén , észrevétlenül és csendben mondtunk le róla. Amiért ehelyütt mégis elmeséltem a saját készítésű pizzámat, arra a puszta öröm szolgáltatta az okot, hogy vasárnap a NAGY családi ebéd, kedden pedig a szűk családi vacsora egyértelműen a pizzámnak köszönheti sikerességét, tűnékeny emlékezetességét. Tudom, mindez kevés lehet ez az örökkévalóságnak, néhány hónap múlva talán senki sem emlékszik rá. Nekem magamnak viszont jó érzés, Dávidnak elfogyasztott ajándék, személyre szóló odafigyelés. Méltón emelhető ki az időfolyamból, a könyörtelenül rohanó egymásra rakodó szürke napokból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése