Paradicsomos tojástól a mézes rántottáig

- Mostanában amikor Hartán voltunk, azt mondtad a barátnődnek, Marikának, hogy az asztal több mint tökéletes, de ha csak annyi lenne rajta, mint tojás és paradicsom, akkor te egyszerűen készen vagy.

Mert ez Angliából maradt meg örök életre. A másik ugyanilyen dolog, hogy az én barátnőm, aki Kijevben lakik, Tamara, az olyan szendvicset csinált egyszer, amikor odamentem, s amivel fogadott engem. Pirított kenyér, vajasan, arra rátett tojást, meg sprotnit, citromot csöpögtetett rá, és valamilyen zöld ággal ízesítette, petrezselyem vagy kapor, nem tudom, melyik lehetett. Én azt a szendvicset ugyanúgy soha nem felejtem el, mint a londoni paradicsom-tojást, mert az a világon a másik legfinomabb szendvics és én itthon milliószor megcsinálom magamnak ezt, és soha nem olyan finom, mint amilyen az, akkor és nála volt.

- És meséltél, ha már a kajákról beszélgetünk, hogy a Ljudmila barátnőd olyan pirozsokkal várt téged, amelyben a tavaszi ízei voltak benne, hogy te el voltál tőle ájulva.
Igen, egyszer voltam nála Nagymaroson, és ott csinált olyat, hogy pirozsok és benne tölteléknek ifjú hagyma, tehát fiatal hagyma, fiatal zöld kapor, tojás, kemény tojás, ez mind apróra vágva, kicsit megsózva és beletöltve a pirozsokba, s úgy sütve meg olajban. Hát ennél finomabb nincs a világon. És látható, hogy soha nem a kaviárt dicsérem, nem a lazacot dicsérem, és nem a nem tudom, milyen húsokat dicsérem, hanem az abszolút egyszerű dolgokat, amelyeket bárki meg tud otthon csinálni.
- S ami érdekes, ha meg is csinálja otthon, mégsem bír olyan lenni, mint az eredeti volt. Ezért aztán egyre kísérletezünk egy egész életen át. Mondjuk ez a paradicsom-tojás téma, hogy ez ennyire az elevenedbe vágott, az azért lehetett, mert te Londonban annyira éhes voltál?
Nem, egyáltalán nem, hanem azért, mert ez egy nagyon jó összeállítás volt. A másik pedig, hogy a zöldet azért szeretem olyan nagyon, mert én Ashabadból származom és ott nálunk ez egy mindennapos étel volt. A zöldhagyma, a petrezselyem, a kapor, a koriander, akkor azt úgy hívják azt hiszem, hogy tarhun, talán tárkonynak nevezik Magyarországon, nem tudom, tehát egy csomó olyan zöldféle volt, amit a piacon csomóba kötve megvettük, haza vittük, megmostuk, és szépen rétegezve tettük egymás mellé. Azután vigyáztunk rá, amikor nem ettük meg végig, tehát jégre tettük, akkor még nem voltak jégszekrények, és akkor megettük vagy ebédre, vagy vacsorára, és másnap megint vettünk, tehát nem volt olyan, hogy egyszer megveszed, aztán mit tudom én, egy hétig a hűtőszekrényben aszalódik, nem, ott minden nap a piacon frisset vettünk.
- Ez az egészséges táplálkozásnak volt a része?
Lehet, azt én nem tudom. Felvágottak, meg sonkák... Édes jó Istenem, hát a legnagyobb felvágott nekünk az a sajt volt, a fehér sajt, az a legnagyobb dolog volt az asztalunkon. A halakat meg tudtuk venni, konzerveket tudtunk venni, májkonzervet tudtunk venni, de sonkát meg szalámit meg ilyesmit soha. Amikor mi ettünk reggelit, akkor az volt a reggeli, ez a zöldféle plusz a lavasba belecsomagolt sajt. Isteni volt. Anyánk még rászoktatott bennünket olyanra, hogy vajas kenyér mézzel. Azt is nagyon szerettük. Amikor a mézet összekeverte a vajjal és tett bele diót, az is nagyon finom volt.
- Nekem a mézről eszembe jut, hogy az Anaidik (Ida) egyszer Moszkvában rántottával látott vendégül, amelybe kis lisztet kevert bele, amitől jóval vastagabb lett és mézzel ettük. Furcsa volt, hogy édes, de míg élek nem felejtem és mind a mai napig rendszeresen csinálom. Pedig mindössze egyszer ettem Anaidiknál és mégis milyen mélyen megragadt bennem. 

Rémképek

Azt hittem, hogy hamar túlteszem magam a betörésen, mely épp minap talált telibe bennünket. Feldolgozom magamban - gondoltam -, egy darabig berzenkedem ellene, elfogadom, majd tovább lépek. Nem így történt. Akár akarom, akár nem, egyre dolgozik az ügy bennem. Pedig nem ösztökéltem belső munkálkodásra, nem rágom direkt magam magam és mégis. Amikor itthon vagyok, egyszerűen nem bírok nem gondolni rá. Lelki szemeim előtt a feldúlt lakás, épphogy hajszálnyit hibádzik, még az elkövetők is szinte előttem. Nem szeretek itthon lenni, pedig ennek előtte az otthonom maga volt a béke és kimenekvés szigete a nagyvilágból. Most meg innen menekülnék szinte mindegy, merre, örülök, ha valamilyen külső program elcsalogathat itthonról. Abból az otthonból, amelyet idegen nem is tudom kifélék, mifélék átjáróháznak használtak. Szekrényeinkbe nyúltak, fiókjainkat huzigálták, ruháink, irataink között matattak. Elemelték, mi gyorsan mozdítható volt és kis helyen úgy fért el, hogy elhurcolásuk semmilyen feltűnést nem keltett. Most olybá tűnik kis kuckónk, melyet idegenek szentségtelenítettek meg, súlyos nyomokat, emlékeket, képzelgéseket hagyva maguk után, védtelen, nyitott, mindenki számára hozzáférhető. Nem tehetek róla, nem érzem magam jól benne. Elárvultnak, elanyátlanodottnak érzem magam és elbizonytalanodottnak. Hiába a sok zár az ajtón, meg az egyre szaporodó reteszek a betörés helyszínén, nekem mégis úgy tűnik, mintha túlontúl is könnyű lenne a behatolás, miközben képletesen egyre nehezedik a kijutás a magam számára. Agyamban, lelkemben, szemeim előtt a lakás össze-visszadúlt, pedig azóta helyére került minden, ill. ami belőle megmaradt. Egyszer ez is elmúlik?

Nagyon szerethet az Úr

- Ilyen ez a mai világ, közömbös, idegen és sokszor embertelen - mondja anyám - ne csodálkozz, édes láááányom, inkább próbálj vele megbékélni.
Értem én, amit mond, igazat is adok neki, csak könnyebb mondani, mint valójában elfogadni, mikor egész bensőm berzenkedik közben ellene.
A mai eset sem tesz egy szemernyit sem hozzá, nem visz közelebb az elfogadáshoz, inkább csak még jobban feltüzel. Betörtek ugyanis hozzánk a földszinten. Tették ezt akkor, amikor képes voltam pár órát otthonomtól óvatlanul távol lenni. Kiszemelték az órát, a perceket, amikor egy lélek sem jár a parkunkban, az itt-lakók nagy része munkában, úgy másztak be hátulról a francia erkélyen keresztül nagy pajszerral vagy emelővel feszítve fel az erkélyajtót, oly erősen nyomva be a kis vasrudat, amely az ajtó benyomásának nehezítését volt szolgálni, hogy a rúd úgy hajlott el az erősen betörni akarók előtt, mint egy kés hatol a vajba. Vittek, amit láttak és értékesnek ítéltek, amit sebtiben össze tudtak csak szedni és egy szusszal bírtak Tibor kedvenc kék táskáját használva fel szállítóeszközül. Laptopomnak kelt lába meg kedvenc fényképezőgépeinknek - az egyikben még benne az éppen elmúlt szegedi felejthetetlen hétvége képes emlékeivel -, Eszter lányom évtizedek alatt felhalmozott fülbevalóinak, gyűrűinek - köztük két örmény illetőségűnek anyám fiatal korából. A teljes hiánylista még messze nem ismert, de azt már tudni és érezni véljük, hogy az ellopott tárgyak eszmei értéke felbecsülhetetlen mértékben haladja meg a vélt tényleges fizikai értékét. A délután, este múlt rendőrök, helyszínelők ki-bejárkálásával. A vacsorát csendben költöttük el, beszélgetve, latolgatva, okát kutatva az eseményeknek. A szomorúság jobban összekovácsolta a családot, mint annak előtte. Eszter fogalmazta meg jól, mikor megpuszilgattam, magamhoz szorítottam ékszereinek elvesztése feletti bánatában:
- Mi van, anyu, élünk, virulunk, nemde?
Hogy virulnánk, az most egy kicsit túlzás, de hogy élünk, az úgy biztos, ahogy most itt ülök, s minderről röviden és sebesen beszámolok.
Nagyon szerethet az Úr, hogy egyre újabb akadályokat, megoldandó problémákat, feladatokat görget az utamba. Talán arra kiváncsi, mennyit bírok még el. Talán tanítani akarja, hogy ne ragaszkodjam tárgyaimhoz. Talán arra sarkall, hogy innen elköltözzem. Egyre arra ébreszt esetleg rá, hogy irtsam ki lelkemből a földi aggódást és töltsön el minél mélyebben másfajta aggodalom. Nem tudom, mi lehet a cél, de egyszerű is lehet a szándék: valakinek, valakiknek gyors pénz kellett viszonylag könnyű munkával. Hogy ezek közül még ismerhet is valamelyikőjük a múltból és valami azt súgja, hogy nem egyértelmű jóakaróm, ilyenre meg ne is gondoljak, ugye, Uram?

Caipiroska, Viagra, Grant kapitány

Hogy a vízben ázva vagy az asztalt körülülve mondtam volna-e azt, miszerint az A Capellaban most olyan fagyit fogok kérni, amilyent eddig még soha, szinte teljesen mindegy, már nem is tudom. Sokszor fogadtam eddig meg, de a fagyis pult előtt rendre inamba szállt bátorságom, melynek eredményeként a végén a jól ismert és szeretett vaníliát, citromot, puncsot, karamellt, mogyorót, epret, stb. nyalogattam és a „sebeimet”, hogy már megint sikerült gyávának lennem. A mostani hétvége Szegeden, úgy látszik, olyannyira megerősített lélekben, hogy félelmem az új gombócok elől egy távoli sarokba menekült és nyüszítve figyelte, amint Caipiroskát, Viagrát és Grant kapitányt rendelem meg az ostyatölcsérbe. Verne főhőse, Grant kapitány forogna a sírjában, ha megtudná, hogy egy piskótás, mogyorós valamiként végzi, ami inkább látszik hideg tortagombócnak, mint egy magára valamit is adó fagyinak. Nyalásra nem nagyon reagált, annál harapósabbra vette a figurát. A Viagra nevével, színével egyenesen felvillanyozott. Az, hogy kék színű fagyit életemben még nem nyaltam, tegnap óta már nem igaz, viszont az előre beharangozott tökmagos ízt hiába kutattam, azt sem, mást sem nagyon találtam. Talán a Caipiroska – lime-eper – egyedül nem okozott csalódást: mély piros volt a színe fehér csíkokkal, és az íze valóban a lime-eper keverékét tükrözte. Mindennek dacára nem bántam meg váratlan jött merészségem az új fagyik kiválasztását illetően, sőt folytatni fogom. Pedig tudván tudom, hogy a legvégén majd arra jutok, hogy minden a legnagyobb rendben a szeretett fagylaltjaimmal.
Az eseten másnap nevettem, de akkor nagyon. A Szilvitől itt kérek elnézést, mikor a másnapi reggeliző társaságnak elmeséltem, hogyan vágta el véletlenül a sertéscsülkös és körmös isteni pörköltet tartalmazó műanyag tányérjának alját. Ez idáig még rendben is lett volna, ha a pörkölt nyugton marad a tálkában. Ehhez képest a vöröslő, szaftos étel az asztal résein át megtalálta az utat és Szilvi hófehér vászon félhosszú nadrágjának térd részén landolt a maga teljes pompájában. Bár közvetlenül mellette ültem, a sajnálatos eseménynek mindössze a végeredményét láthattam, amit Szilvi tárgyilagos, egy árnyalatnyival emeltebb hangú megjegyzése:
- Basszus, elvágtam a tányéromat! – vezetett be és zárt is le azonnal.
Akkor és ott valamiért nem jutott eszembe nevetni, pedig az eset az összes olyanhoz hasonlított, amikor egy valakinek hirtelen esésének tanújaként előszörre leginkább nevetnél, könnyesre nevetnéd magad, mit ne mondjak, a hasadat fogva röhögnél, s közben ujjaddal az illető felé mutogatnál félreérthetetlenül, és csak jóval utána jutna az eszedbe, hogy segítened kellene, hogy fölemeled, leporolod, és megkérdezed, hívjál-e esetleg egy mentőt. Mentségemre szolgáljon, hogy a Szilvi nadrágjának esete a pörkölttel másnap, csupán órákkal később képezte derültségem tárgyát, de akkor nagyon, és tette ezt hosszú, felhőtlen perceken át. Mindegy, ez most már végleg így marad: a Szilvi összepörköltözött, azután hófehérre visszamosott nadrágja a Partfürdői legendák sorát fogja gyarapítani.
Az étel nem csak Szilvi nadrágján érezte jól magát, hanem a számban is, amikor a pörköltet a krumplival forgattam és házi savanyú uborkát ropogtattam hozzá. A sertés omlósan foszlott szét, terült el a számban. Az íz, nem is egy íz, az ízek egyenesen újszerű kavalkádja bizsergette ízlelő bimbóimat, miközben azon morfondíroztam, hogy a fenében tudott ez és így a Józsinak összejönni. Láttam Józsit a fövő pörkölt mellett állni a tűző napon, olykor kavargatni. Azt nem láttam viszont, hogy miket tett bele. Paprikát biztosan, attól jöhetett össze a színe. Sót, borsot is, köményt, hogy a nehézségén könnyítsen, de hogy még mit, nekem talány. Erre mondja azt az egyszeri szakács, hogy legyen ez az ő titka, hadd tartsa meg magának, különben mindenki tudna ilyen pörköltet csinálni és akkor nagyot veszítene az egyediségéből, még a végén nem volna rá mint szakácsra szükség. Nem is firtatom a titkokat, nem is interjúvolom meg Józsit ez ügyben, hagyom ezt is, ahogy sok mást ezzel a hétvégével elszállni, s csak azért jegyzem itt le, hogy a legendák között méltó helyet kapjon, ahogy a már-már megszokott, szinte elvárt almás pite, zserbó Fazék részéről, Marika Duna hulláma, sós süteménye, Lakat sajtos pogácsája, Erzsi sósa, Mackó piskótaszelete, a tészta nélküli túrosom, mindez évről évre bátran ismétlődhet.
Nem végelszámoltam, de azt hiszem, aki csak tudott, eljött. Aki nem, annak igazolása van a hiányzásról. Fazék képviselte családjának azon részeit, akik most nem tudtak eljönni. Manyikának különösen megörültem, aki Imi elvesztése után nem sokkal tisztelte meg a társaságot és még palacsintát is hozott. Ez a népes, szép számú részvétel mutatja, hogy az átlagember, a volt munkatárs, aki már régóta nem, mint kolléga jön el Partfürdőre ebbe a körbe, nagyon szeretheti Józsi (Dezső, Mari, Ildi) pörköltjét. Mondjuk. Szeretheti ezt a társaságot. Mondjuk. Szeretheti a Partfürdőt is lazaságáért, szabadságáért, a kötetlenség érzetéért, meg azért, hogy ennél jobb helyszínt uszkve harminc ember több órás együttlétéhez, néhányuk éjszakai ott maradásához keresve sem találhatni. Az elmúlt pár év egyébként egyfajta keresgélésről is szólt, amikor egyik helyszínt próbáltuk ki a másik után, hogy aztán szinte automatikusan, hallgatólagosan, már-már önként és dalolva térjünk vissza a gyökereinkhez. Partfürdőn egyként érzi jól magát az, aki csak a bogrács közeli találkozásra vágyik és pár órára szabadul ki megszokott életéből, és az is, aki egész hétvégéjét tölti ott. Nem kérdés, hogy mi pestiek a fővárosból szívesen, szinte szó nélkül, örömmel menekülünk ki évente egy hétvégén Szegedre. Idén Valival és Jutka barátnőjével bővült körünk.
Ez a szeptember közepi időpont önkéntelenül adja magát: a szezonnak vége, annak a szezonnak, amely mostanra csupán árnyéka egykori önmagának, amikor emberekkel, turistákkal telt házakkal, sátrakkal, utánfutókkal és házas kocsikkal volt tele a Part és Fürdője. Kifőzdék, kisebb éttermek, büfék, kis boltok éltek meg a területen és nem is rosszul. Működött mindhárom medence, ki-ki megtalálta a neki való mélységűt és hőmérsékletűt, s ha mégsem, akkor az átjárón slisszolhatott át a szomszédos fürdőbe. Szabályos kis állam volt az államban ez a Partfürdő a Tisza-parti városban. Ha akartál, el tudtál itt úgy lenni, hogy ki sem mozdultál a hatalmas területről. Mikor vasárnap kora reggel a Taurus kiürült, elhagyatott üdülőjében sétálok, a régi idők zsongása, zaja zsibong bennem. Szemeim előtt a csendesen fövő bográccsal a tűzrakó helyen, látni vélem Manyikát, Fazékot, Marikát a bogrács körül szorgoskodni, Kálmánt újabb rőzsével megérkezni, hallani vélem Imit, Bélát a Tiborral, majd a Kálmánnal a kis kerek kőasztal körül beszélgetni, pálinkával koccintani. Odébb a nyári konyha előtt egy másik kupacban Somi, Mackó, Lakat, Luzsi, Éva velem együtt készítik az ebédhez a jókora kondér vegyes salátát. Aki csak jön, süteménnyel, savanyúsággal, itallal teli kézzel érkezik, láthatóan nem fogunk éhen halni. A gyerekeink a vendég gyerekekkel együtt rohangálnak a felső szinten lévő szobák és a lenti pingpongasztal, kerti hinta között, egy maraton lehet már a lábukban, mégsem bírnak elfáradni. Terül a hosszú asztal, tányérok, poharak, evőeszközök – huszonnyolc vagy harminc? – mindegy, még a szalvétáról sem feledkezünk meg. Van, aki fürödni megy, míg fő az étel. Dezsivel, Ildivel, Bélával és Zimivel (Z.Gyuri) a gondnoki iroda előtti szabadtéri nappaliban kóstoljuk legújabb szerzeményüket. Igazából sosem tudom meg, hogy mi és honnan való, egy biztos, hogy erős, valami pálinkaféle, az eredet a Dezsi által titokzatosan gerjesztett homályba vész. K.erős és belátható időn belül fejbe ver, hiába eszed rá az idő közben elkészült pörköltet nokedlival. Az üdülő most elárvult, a süketségig csöndes, üres, légyen kívül senkibe nem botlasz. A WC-ék üzemelnek és csak azért találsz papírt bennük, mert az előző nap itt még nagy társaságot kellett szolgálniuk.
Az időjáráson aztán tényleg nem múlt, hogy minden jól sikerüljön, az égen egy szemernyi felhő, a nap szemérmetlenül süthetett, fel is melegítette a levegőt egyenesen 30 fokig. A leköszönő nyár utolsó ereje és ajándéka lehetett az éppen elmúlt szombat és vasárnap. Élvezte az időt az is, aki csak pár órára jött el, és az is, aki – mint Éva, lánya és annak barátja – késő délután rövid időre érkezett, valamint az is – Dezsi, Ildi gyerekei -, akik csak bele szagolni a levegőbe fordultak meg nálunk. Szuper jó idő volt, fürödhetett a két medencében, aki csak akart. A nagy medencében úsztam egy kicsit, hogy aztán a kis ülőmedencében órákon át áztathassam magam, miközben a többiek beszélgetését hallgattam. Nem is tudtam, hogy Vali okleveles talp- és egyéb masszőr, talpam sokáig érezte erejét. Jó sokáig kellene ennek a hétvégének kitartania, gondoltam magamban.
Akik nem aludtak a Molliban (a MOL egykori üdülője), azoknak sejtésük sem lehet, hogyan készülhet el egy szalonnás, paprikás, paradicsomos, félig hagymás rántotta 50 tojásból egyszerre. Mi, szerencsések megérhettük Dezsiék mutatványát a boronatárcsás gázballonos sütővel. Felállítása, üzembe helyezése nem tart semeddig, a rajta sülő szalonna, paprika, paradicsom, félig hagyma látványa egyenesen lenyűgöző, a látvány feledtetni véli, mennyire éhesek vagyunk. Az ötven tojással (Ildi törte) összesült tartalmas rántotta állagilag, ízesítésileg kiváló, kevergetés közben jövök rá, hogy Józsinak a fakanál itt is jobban áll a kezében és keverés-kavarás profibban megy, mint nekem. Még szerencse, hogy Zimi nem vette komolyan a reggelire szóló meghívásomat, mert akkor a rántottával nem sokan laktunk volna jól.
Többen mondták – közöttük Erzsi, Imre, Szilvi, Dezsi -, a délután folyamán többször is, hogy tartsuk meg ezt a jó szokásunkat és ezeket az összejöveteleket az életünk végéig minden évben egyszer. Magam kezdtem ezt a hagyományt valamikor a múltban, amikor a gyár szegedi és budapesti része kezdett szétesni, embereket küldtek el, cserélték le, fiatalítottak, kollégák mentek nyugdíjba, egyszerre hol volt már az a bizonyos régi nagy csapat! Egy magot, egy szűk kört, egy összetartó, összetartani kívánó csapatot egy cég szétfoszlott kereteinek emléke mellett próbáltam meg egymás mellé invitálni, egyszer egy évben összeboronálni és direkt itt, Szegeden. Az elképzelés mára megerősödött, gyökeret vert, önkéntelen igénnyé nőtte ki magát. Bitang jó érzés.
Mi mást mondhatnék: jövőre veletek Szegeden!

Országos toksó

Az nem lehetséges, hogy egy ilyen toksó (talk show), mint a tegnapi, valamelyik magyar TV-csatornán megjelenjen, valamikor a múltban vagy jelenben, esetleg a közeljövőben elkezdődjön, hétről-hétre újabb és újabb vendégkörrel ismétlődjön meg rendre ugyanazzal a műsorvezetővel (moderátor).
Jelen esetben a műsorvezető egy nő ebben a mai férfivilágban. Ő egyébként is más, mint a többi nő, mivel nőt szeret. A német WDR csatorna Bettina Böttingert évek óta hagyja nemcsak szóhoz jutni a heti egyszeri Kölner Treff-ben (Kölni Találkozó), hanem engedi azt úgy vezetni, mint rajta kívül senki más. Hiába is próbálnának kézi vezérlésűen beleszólni, Bettina hat-hét ismert, kevésbé ismert, teljességgel ismeretlen embert kérdez egymás után végig, ide-oda ugrálva közben, végigcikázva az interjúalanyok között, ha pl. egy témát, egy problémakört illetően mindannyijuk véleményére kíváncsi. A vendégek egymás műsorrészébe is beleszólhatnak, bele-belekérdezhetnek, megjegyzéseikkel egészíthetik ki a soron lévő ember mondani valóját. Szabadon kérdezhetnek, kommentálhatnak, reagálhatnak tehát, nevethetnek, kinevethetik önmagukat és a másikat, a maguk természetességében önmagukat adhatják az önkéntelen, hallgatólagos, általános konvenciók írt és íratlan keretei között. Mielőtt valamilyen kínosabb bemondásra kerülne sor, s amellyel bármely vendégét sértenék, Bettina azonnal közbeszól, különösebb sértés nélkül, csírájában fojtja el az éppen kezdődő nem odavaló kijelentést. Zsigereiben van ez a természetes és egyben ösztönös reakció, mely a pillanat töredéke alatt és külső utasításra nem várva helyben fojt el oda nem illő hangokat, bimbózó, később parttalanná, kezelhetetlenné váló vitákat.
A vendégek éppen annyi színűek, ahányan vannak, mire Bettina kibontja őket, a színek többszörösét varázsolja észrevétlenül elénk. Amolyan „echte” (valódi, született) német viszonylag kevés akad közöttük. Akárha direkt preferálnák a németek, egyenesen keresnék a másmilyent és ha megtalálták, örömmel mutatják meg a világnak minden elismerésük, mély tiszteletük mellett.
Az e heti pénteki adásban a német komikus (Rüdiger Hoffmann), a német színésznő mintegy hat évvel fiatalabb olasz színész élettársával (Jutta Speidel & Bruno Maccallini), a német cégtulajdonos és autóversenyző nő (Heidi Hetzer), az orosz származású író (Wladimir Kaminer), perzsa-német szülők leszármazottja, a színész-énekesnő Jasmin Tabatabai és a belga származású moderátor, Miek Pot voltak Bettina Böttinger vendégei.
Vegyesebb összeállítás a szivárvány színeivel keveredve aligha akadna, és mindez Bettina vezényletével, intenzitásával, dinamizmusával, temperamentumával elegyítve hoz létre egy olyan estét, mely elsodor, magával ragad, székemhez, fotelemhez ragaszt az adás első perceitől kezdve tényleg a legeslegutolsóig.
Egy ilyen műsor lehetetlen, hogy a magyar csatornák bármelyikén megjelenjen és éveken át az emberek érdeklődésére tarthasson számot. Pedig csupán annyi történik benne, hogy a prominenstől a valahonnan az ismeretlenség homályából előkerült interjúalanyig meghívott vendégek egy moderátor irányításával beszélgetnek. Magukról mesélnek, a mikrovilágukról, örömeikről, az őket most leginkább foglalkoztató problémáikról, terveikről. Úgy mesélnek, hogy az leköti a jelen lévő hallgatóságot és a több milliós nézősereget a TV előtt egyaránt.
Feszülten figyelem, követem a beszélgetéseket – van szerencsém ui. németül érteni annyira -, hogy szinte ütemre pontosan ott nevetem el magam, ahol a vendégekkel együtt Bettina is. Velük nevetek, olykor hahotázom, az egyik riportot élvezem a másik után, észrevétlenül múlik el az idő.
Az nem lehet, hogy nálunk egy ilyen típusú toksó a magyar TV-ék bármelyikében megjelenjen, gyökeret eresszen és éveken át a csatorna egyik legnépszerűbb adásává váljék.
Nálunk Bettinát a tegnapi műsoráért kigolyózták volna már csak azért is, mert a nőket szereti. Ugyan mindenki tudja, mindenki hallgatólagosan elfogadja, de ha valami nem tetszik Bettinában, valamiért nem értünk a moderátornővel egyet, hálás és örökzöld a téma, bármikor elő lehet venni és bele lehet kötni. Azt is felrótták volna neki, hogy az egészséges 100%-osan echte német vendégekkel szemben a többség valamilyen idegen ajkú volt és bevándorló, ugye egyáltalán nem a mi kutyánk kölyke. De kapott volna hideget-meleget Bettina eleget azért, hogy hagyott egy orosz írót, - hiába él már 21 éve német honban - megszólalni. Hogy jön ez a Wladimir ahhoz, hogy minket, németeket vegyen górcső alá és rólunk írja egyik bestsellerét a másik után, tegyük hozzá, osztatlan sikerrel és mindig óriási előzetes várakozással? Arról nem is beszélve, hogy hogyan beszél ez az ember: 21 éve eszi a kenyerünket és még mindig nem lehet világosan megállapítani, hogy németül beszél-e orosz akcentussal vagy oroszul szólal meg, amelyből valamilyen csoda folytán mégis csak német szöveg kerekedik ki (bevallom, magam is azt hittem helyenként, hogy oroszul beszél, s hogy aztán mégis német lett belőle és ott folytatta, ahol előzőleg letette a fonalat, nekem egyenesen elbűvölőnek tűnt). A legutolsónak megszólaló belga hölgynek, Miek Potnak alig lehetett a németjét érteni igen erőteljes akcentusa miatt, pedig elhűlve fedeztem fel kifejezési gazdagságát. Egy életén belül kellett a hallgatóságnak, nézőknek felfogni és tolerálni Teréz anyához fűződő vitákkal elegy barátságát, a világtól való elfordulását, kolostorba vonulását, 12 évre tett szótlansági fogadalmát, majd visszatérését a jelen világi létbe. Bettinát elmarasztalták volna a német-olasz színész pár megszólaltatásáért is. Egyszerűen érthetetlen, hogy a német színésznők egyik ikonja, Jutta Speidel miért nem talált magához illő korú és echte német férjet. És ha már nem talált, akkor hogy jönnek ezek hozzá, hogy három nyelven – német, olasz, angol - adják elő magukat ország-világ színe előtt. Ez a kis Bruno sem volt képes németül rendesen megtanulni, töri-zúzza gyönyörű nyelvünket, Schiller is, Goethe is forogna a sírjában (valójában ez a tüneményes pár igazi színfoltja a német színészvilágnak a közönség elfogadó szeretete mellett).
Nálunk mindez egyszerűen lehetetlen, csak a pórias, a megalázó, a világbunkban vég nélkül és könnyedén fröcsögő szavak, mondatok, a fülünkbe meggondolatlanul belekiabált sértő gondolatok, alaptalan vádaskodások lehetségesek. Csak azért, mert valaki valamiért más, külsőleg, belsőleg, nézeteiben nem azonos velünk, úgymond a magyarokkal.
Tegnap a német együtt nevetett az orosz Wladimirrel, aki 21 éve az országukban élve kritizálja a németeket és teszi ezt a humor finom, fogékony, könnyedén áramló, nemzetközi eszközeivel, húzza őket, szóvá teszi hibáikat úgy, hogy magára ismerjen, kit illet, s mikor ráismert magára, szívből tudjon magamagán nevetni, mely a gyógyuláshoz vezető egyik hatékony út.
Nálunk ez nem megy, nem mehet. Lehetetlen, hogy egy ilyen projekt, mint a Kölni Találkozó valamelyikünk agyából kipattanjon, egyáltalán megszülethessen, növekedjen, virágba szökkenjen, műsorra kerüljön és szinte változatlanul maradhasson műsoron hosszú éveken át péntekenként 21h45 és 23h között.
Szegényebbek vagyunk nélküle. És uninteligensebbek is egyúttal, mert így sohasem tanuljuk meg, hogy a más az szép (ezt régebben olvastam valahol és mélységesen egyetértek vele) és egyedi és figyelemre méltó és megóvásra, ápolásra érdemes.
És ha egy úgymond más mer bennünket kritizálni, ezzel együtt önmagát is, szóvá tesz, mert kívül esik rajtunk, s mint ilyen sokkal jobban lát bennünket hibáinkkal, nagyszerűségeinkkel egyetemben, akkor ne a legkézenfekvőbb és korlátlanul rendelkezésünkre álló sárral dobáljuk meg és ne pocskondiázzuk, és ne akarjuk emberi méltóságában megalázni, és elvenni maradék önbecsülését, és ne akarjuk megfosztani addigi érdemeitől, és ne akarjuk megkérdőjelezni élete teljesítményeit, és ne akarjuk a földdel egyenlővé tenni.
Egyszerűen figyeljünk oda rá, vegyük a fáradságot, fogadjuk el nyomában a fájdalmat és nézzünk kendőzetlenül és jó mélyen magunkba, életünkben legalább egyszer őszintén és köszönjük meg neki, hogy segített, s hogy olyan más, mert szép, és beszéljük meg egymás között, beszélgessünk sok-sok asztalt körbe ülve az országos toksó keretében. Ne hagyjuk ezt abba éveken, évtizedeken át, ha lehet soha.

Smarni

A név – több mint valószínű – az osztrák Kaiserschmarren elnevezésből jön, császármorzsát jelent és nem csak Ferenc József császár kedvence, hanem az enyém is. Smarni. Mondani és hallgatni is olyan jó, hát még enni. A smarninak pedig mostanság félnie illene, éppen akkor, amikor ebben a nagy magyarkodásban kitűnni kénytelen a vidékiesen csengő, bratyizósan, kedveskedőn lerövidített, mégis egyértelműen külföldi hangzását elrejteni képtelen smarniságával. A smarni így is, úgy is smarni marad, hívjuk akármennyire is császármorzsának vagy pestiesen és nálunk elég belterjesen egyszerűen: csaszi mazsinak.
Mikor a Lakat ma elárulta, hogy a pulykanyakból főtt húsleves utánra smarnit készít, előszörre nem is értettem, mi az, nem sűrűn hallom ui. így nevezni. Igaz, nem kellett hozzá fél perc sem, hogy rájöjjek és mire rájöttem, nagyon, de nagyon megörültem: annyira, de annyira szeretem ezt az ételt. Be kell vallanom, hogy a smarni nem darás változatát, ahogyan azt minálunk, széles e hazában leginkább készítik, hanem az osztrák édestestvérét, ami az igazi, és liszttel készül, ennek az összeállításnak, kis-nagy darabos állagának köszönheti a smarni elnevezését.
- Az eredeti recept alapján sütöm meg - ígéri Lakat, és szemem előtt állítja össze pillanatok alatt a tésztát. Leméri a tejet, beleteszi a lisztet, fakanállal keveri össze, mert most lusta elővenni az elektromos kézi keverőt. A tojást a cukorral (porcukorral), vaníliás cukorral keveri habosra egy másik fakanállal ugyan ezen ok miatt. A tojásfehérjét az Ikea-ban vásárolt leleményes és göndör fejű keverővel veri fel keményre, magam meglepetéssel és elégedetten nyugtázom, hogy milyen ügyesen. A végén persze az egészet összeönti, kérésemre mazsolát bőven tesz bele, a habot keveri bele utoljára és nagyon óvatosan.
Egy méretes teflonban vajat forrósít, amelyre ráönti a félig-meddig folyékony, könnyű tésztát. Rendszeresen kevergeti. Néha-néha ugyan hosszabb időközt hagy a keverésben, hogy a sülő, kisebb-nagyobb darabokra foszló tészta arany barnára süljön. A kész smarni mellé jól esik a baracklekvár. Ahányszor Ausztriában járok, ha tehetem, a vegyes salátás bécsi szelet után Kaiserschmarrent rendelek, melyet ettem már folyékonyabb szilva- és sárgabaracklekvárral, őszibarack kompóttal, de jó ízt ad neki, ha bőségesen megszórjuk porcukorral.
A mai smarninak egy volt a baja, hogy nem tudtam eleget enni belőle, hiába készült el az alapadag a Lakattal kettőnkre. Pedig derekasan repetáztam egy egész újabb tányérral, teljességgel jóllakottnak éreztem magam tőle, mégis úgy mentem el a Lakattól egy átbeszélgetett délelőtt, egy kiadós ebéd után kora délután, hogy fél szemmel a konyhában megbújó smarni maradék felé kacsingattam, magamban azzal az eltökélt elhatározással, hogy otthon - amint csak lehet - megsütöm.

Hozzávalók: 20 dkg liszt, 4 tojás, 2,5 dl tej, csipet só, 1 evőkanál cukor, 1 cs. vaníliás cukor, 2 evőkanál Ráma margarin

Kicsit itt, kicsit ott

Pár napot nem leszek. Csehországba megyek és a visszaúton egy kicsit Ausztriába. Anyám is jön velem. Azt mondják, hogy mostantól megjön az eső meg a hideg, a nyárnak annyi, pont mostantól, ilyen a mi formánk! Sebaj, attól még átjöhet a cseh városok szépsége, legalábbis remélem, hogy a sűrű záporokon át látunk is belőlük valamit. Az örök kedvenc  Cesky Krumlovval szemben most egy új és kiterjedésre kisebb városkát részesítettem előnyben. Rozmberk Nad Vltavou közelebb fekszik az osztrák határhoz és fekvését, felépítését tekintve kísértetiesen hasonlít Cesky Krumlovra, varázslatosnak tűnik a fényképekről, remélem, a valóságban is olyan. Karlovy Varyt jó lesz végre alaposabban is megismerni és nemcsak mindig átszaladni rajta. Találkozunk anyám Galja barátnőjével, aki Moszkvából érkezik oda. Több oldalú nemzetközi találkozó lesz cseh földön, klassz! Jó utat kívánok magunknak és szerencsés hazaérkezést.

Dean Brisbane-ből - Nehézkes kezdés

(Új társszerzőt üdvözölhetek az Araratban Dean személyében, aki személyre szóló és írásbeli engedélyében részesített. Dean azon kevesek közé tartozik egy bizonyos társaságból, aki megmaradt embernek, egyúttal hűségesnek egy emberhez, hozzám, egy emberi magatartáshoz, amelyet nagyra tartok benne és messze nem csak ezt. Dean nagyon messzire ment, hogy új esélyt adjon először magának, s ha sikerül megkapaszkodnia, megvetnie lábát az új Földön, megváltozott körülmények között, majd egész családjának. Innentől kezdve az ausztrál Brisbane-ből küldi Dean a tudósításait, amelyet a maga teljességében mindenki elolvashatja, ha a
http://gyimik.blog.hu/ 
blogba ellátogat. Az Araratba bizonyos, nekem különösen tetsző, tartalmas írásait (segítségül elárulom, hogy Juditnak a feleségét hívják, akinek a feltételezett megjegyzéseivel tüzdeli tele Dean az írásait) fogom átemelni, hogy itt is követni tudjuk Dean mindennapi erőfeszítéseit, részesei legyünk kalandjainak, olvashassuk megfigyeléseit, minél többet tudjunk meg életéről Ausztráliában, az ottani érdekességekről, amelyekről különben sehogyan és senki mástól nem szerezhetnénk tudomást. Izgalmas, tiszteletre méltó vállalkozás, amibe Dean a maga részéről most belevágott, s amelyhez innen kivánok neked sok sikert, Dean, egy nagy kocsiderékkal. I'll keep my fingers crossed for you!)
Úgy döntöttem, hogy most már ritkábban írok inkább, ha valami érdekes történik. Sok változás nincs mivel a hétvégén szinte csak a csavargás volt. Végre szép az idő, így fényképezni is tudtam. Ismét gyönyörű helyeken jártam, de sajnos nézelődni egyedül unalmas. A parkok vasárnapra felélénkültek, ki egyedül, ki párban, de voltak egész nagy csapatok grilleztek, sportoltak, beszélgettek. Azt azért észrevettem, hogy nem vetik meg az alkoholt. Az alkoholról csak annyit, hogy itt nem lehet bárhol kapni csak kimondott üveg boltban (bottle store) nekem nem újdonság , nálunk, Afrikában is így van. Egyik reggel kis futással indítottam, de mivel itt sokkal kevesebb az oxigén (ha,ha,ha …Judit) így többször meg kellet állnom.
Felfedeztem egy szép pékséget, mit látnak szemeim magyar kenyeret. Igaz itt nem magyarnak hívják, hanem Bécsi kenyér. Futásnak vége, fél kiló avokádóval tértem vissza reggelire. Sokan kérdezték, hogy a szobatársam milyen. Teljesen őszintén nincs vele semmi baj, az hogy rendetlen talán az ő korában (25) mindenki ilyen. Nem értem miért van itt, mikor hajnali háromkor jön, és ma hétfő van, fél tíz és még alszik. Gazdag PAPA. Egyik este itt voltak a barátai ő is szimpatikusak, sokat meséltek és én is meséltem Budapestről, sőt képeket mutogattam és teljesen el voltak ájulva. Ma úgy döntöttem, hogy ha elmegy, kifertőtlenítem a szobát, hátha az egy kicsit megkönnyíti a helyzetemet. Nincs nagy kosz, csak a tudat hogy másé, mindig otthon laktam vagy egyedül.(és mint tudjuk, anya egy magic woman….Judit)
Szobatársam megmutatta a mosókonyhát, egyszerű, kb. 8 gép és 6 szárító van. 2,40 dollár egy mosás, elég nagy gépek szerintem több fér bele, mint 5kg. Sajnos nem tudom gyűjteni sokáig. A suli és környéke olyan, mint egy szálloda sok szép pihenő és terasz, képeket felteszek majd, a facebook-ra.
Végre sikerült mosószert és fertőtlenítőszert vásárolnom. A mosás nagyon jól ment minden ruhámat kimostam utána a szárítóba és 45 perc után teljesen száraz és jó illatú. A szobatársam ismét délben kelt és valahová elment így nekikezdtem a fertőtlenítésnek.
A városban sikerült megnyitni egy bankszámlát. Egy kis segítséggel kiválasztottam, hogy melyik banknál szeretném megnyitni. Nagyon kedves hölgyhöz kerültem, első tíz kérdés az volt, hogy ma hogy érzem magam, mit szólok az időhöz… Utána rátértünk hogy miért is jöttem, várnom kellett kb. 5 percig és egy másik mosolygós hölgy jött felém, kéz fogás után az asztalához kísért, ismét érdeklődött, hogy vagyok. A számla nyitás kb.10 percig tartott, minden elérhetőségét megadta, ha bármilyen gondom van, értesítsem.
Sikerült a City Cycle-re befizetni. Megkaptam a kártyámat és ki is próbáltam. Kicsit nagymami bicikli de nagyon kényelmes. A kártyát csak oda kell tartani és beütni a pin kódot, kiválasztani a biciklit Enter és már viheted. Ha 30percen belül leadod ingyen használtad, és rengeteg állomáson van lehetőséged ezt megtenni. Én minden 30 perc után sétálok egy kicsit, és indulok tovább. A bukósisak használata viszont kötelező.
Az átállás még nem sikerült, így az ötödik nap után sem, mindig hajnali 3-kor ébredek és forgolódok az ágyban. Napközben pedig van, mikor majd elalszom. Érdekes, hogy én otthon mindig reggel intéztem a wc-t, és itt mikor otthon reggel van, akkor megyek wc-re.
Sikerült az első komoly főzésem! Vettem tojást és rántotta volt a vacsim, kicsit unom a gyorsbüféket.
Nem merek nagyon bele mélyedni a főzésbe, mert a szobatársam teljesen elfoglalja a hűtőt. Valamit tárolt benne, aminek már nem bírtam szaggát. Eleinte nem mertem szólni hisz más kultúra, ki tudja? A magyar töltött káposztának sincs jó illata. Visszatérve, tegnap már nem bírtam, és megkérdeztem, mesélte, hogy valamilyen korianderes zöldség. A másik szobában úgy is főznek, oda átvitte. Nem sértődött meg, mert fél óra után hoztak nekem Tajvan levest és ezt a zöldséget hidegen, rizzsel. A leves még finom volt, de a zöldséget nem bírtam megenni, pedig az nálam ritka.
Ismét egy érdekesség. A városban a fő utcákban észrevettem egy 30cm széles fekete gumi csíkot a járdán. Sokáig gondolkodtam, hogy mi célt szolgál. Hát kiderült, hogy a vakok ezen sétálnak végig és nem kell a botjukat használni, kereszteződés vagy lépcső előtt meg változik a mintája (rücskössé válik). Sőt irányjelző táblák is vannak nekik felállítva, ahol meg tudja nézni merre tovább. A mozgássérülteknek maximálisan ki van építve minden segítség a város egész területén.

Sokan kérdezték milyen különleges állatokat láttam? Hát a veszélyes pókot nem, de még pókot sem láttam. Sokféle madár repked, nagyon szép piros zöld papagáj, ma pedig galamb méretű papagájt láttam a parkban, rózsaszín fejjel. A nagy gyíkokat, azt szinte minden nap látom.
Másik érdekesség hogy így öt nap a városban még nem láttam bennszülöttet. Viszont ázsiai az annyi van, néha nem vagyok biztos abban, hogy Ausztráliában vagyok. Sajnos itt 5 órakor már sötétedik, így akkor kerülök a gép elé. Nagyon látszik, hogy ki dolgozik otthon és ki nem. Sokan a Facebook miatt járnak be dolgozniJ (nem tudom miről beszél….. Judit)
Tudósítás: Dean Brisbane-ből

Makine

(Ez a levélváltás az idei nyárra esik, amely most tombolja ki talán utoljára magát. A mondandó  semmit sem veszített aktualitásából. Örülök, hogy szerzője engedélyével bekerülhetett a blogba, így az Ararat ege alatt az érdeklődők számára itt is hozzáférhetővé válik. Makine-t egyébként Csücsöknek köszönhetem, aki fogta magát és a Francia hagyatékkal állított be hozzám műtétem után, lábadozásom legelején. A könyvet azzal nyomta a kezembe, hogy nagyon jó, ő legalábbis jókat olvasott róla. Makine ismeretlennek tűnt számomra, csak később, amikor Az ismeretlenje után a Francia hagyatékot is elolvastam, esett le a tantusz, hogy hallottam már róla, miszerint ezutóbbival valósággal berobbant az összeurópai köztudatba és minden lehetséges díjat, kitüntetést elvitt vele. A Francia hagyatékot nem elég egyszer elolvasni, kérdem is magamtól, mikor olvasod el újra?, mert előszörre csak kedvet kapsz a másodszori elolvasáshoz, hogy immáron értőbb szemekkel, fülekkel, ráhangolódott aggyal, lélekkel tudjál eligazodni az igazán szövevényes, vadregényes történetben. A Francia hagyatékkal Makine olvasó lámpád bűvkörébe, meghittségébe vonz minduntalan és ha ott már egy másik regénybe mélyedsz, az sosem baj.)

2011. augusztus 2.
Kedves Panni!
Most fejeztem be Makine-tól a " La vie d'un homme inconnu" (Az ismeretlen). Kicsit tartózkodóan fogadtam az elejét, de aztán magával ragadott a történet és alig bírtam letenni. Irigylem őt, hogy ilyen biztos kézzel adagolja az iróniát és a költői pátoszt, keveri a banális hétköznapi történéseket a súlyos, sorsfordító történelmi eseményekkel. Profi író, ez a szakmája, erre készült. Nem volt könnyű útja, az első írásait a kiadók visszadobták. Talán a véletlen is fontos szerephez jutott a "Le Testament francais" átütő sikerében. Miután ezzel egy csapásra ismert lett, a neve "brand"-dé vált. Minden könyv, ami e név alatt jelenik meg, magas példányszámban fogy. Az olvasók élményre vágynak és nehezen viselik a csalódást. Már pedig egy ismeretlen szerző esetében, ahol maga a cím is elég rejtélyes, mindig fennáll a csalódás kockázata. Ezért aztán a többség biztosra megy és az ismeretlen szerzők művei tovább árválkodnak a polcon. Pedig bizonyos, hogy jó néhány közülük bőven megüti, vagy éppen felül is múlja Makine színvonalát. Ha lenne hozzá türelmem, figyelmesen tanulmányoznám az irodalmi lapok kritikai rovatait és kitapasztalnám, kinek a véleményére lehet adni és így csökkenthetném a kockázatot. A gond csak az, hogy az új kiadások, amelyekről a kritikákat írják, a könyvtárakban nehezen elérhetők, ahhoz pedig túl drágák, hogy az ember megvegye és mivel kiolvasás után már nem tud mit kezdeni vele, mert az összes könyvespolc betelt, viszi az antikváriumba, ahol csak filléreket adnak érte. Lehet persze várakozni is. A jó könyv többet között arról is megismerszik, hogy értékét nem kezdi ki az idő, mondanivalója nem csak egy hónapig érvényes. Remek könyveket lehet az Alexandrában is kapni pár száz forintért, melyek raktáron maradtak, miután az egykori sikerkönyv többszöri utánnyomásával már telítődött a piac. Csak közben évek teltek el és ugyan ki emlékszik ennyi idő távlatából egy kritikára? Marad hát a könyv fogdosása, belelapozgatás. Sokszor éppen az nehezíti meg a döntést, hogy túl sok a könyv a polcon. Viszont nincs annál nagyobb öröm, mint amikor egy teljesen szerény külsejű, majdnem szánalomra méltó kis kiadványban az ember felfedezi a remekművet. Természetesen mindenkinek megvannak a saját, külön bejáratú remekművei, amit ugyan lelkesen ajánl másoknak, de egyáltalán nem biztos, hogy azt hasonlóan fogadják. Annak viszont kicsi az esélye, hogy egyáltalán ne élvezzék és már sajnálják, hogy időt szakítottak rá. Ezért jó, ha az ismerősök megosztják egymással olvasmány élményeiket, mint ahogy ezt te is tetted. Makine egyébként itt járt Pesten a könyvnapokon, te talán találkoztál is vele. Olvastam egy kivonatot a vele készített beszélgetésből. Azt mondja, hogy számára a regényírás célja kizárólag örömszerzés, amit erős kétkedéssel fogadok. Akinek szerződése van egy kiadóval, annak számára az írás munka, legfeljebb mondhatja, hogy olyan munka, amit nagyon szeret. De mindenképpen tekintettel kell lennie az olvasóközönségre és nem mindig írhatja azt, ami éppen foglalkoztatja elméjét, ha az egyáltalán nem találkozik olvasói várakozásával. Nem okozhat nekik csalódást. Az a kijelentése viszont nagyon tetszett, hogy az igazi olvasó is alkotó, ugyanis olvasás közben mintegy újraalkotja a regényt, elkészíti a maga személyes változatát, vagyis az igazi olvasás nem valami passzív kikapcsolódás, hanem egy kreatív alkotó folyamat. Erre céloztam már én is oly sokszor, mikor kijelentettem, hogy olvasni is meg kell tanulni és ez nem csupán abból áll, hogy ismerem a betűket. Hosszú és elmélyült munka és bizonyos képességek megléte kell ahhoz, hogy elmondhassuk, tudunk már olvasni. Az új generációk körében ijesztően kevesen vannak, akik ide eljutottak. Sajnálom a fiatalokat, hogy ki vannak zárva ebből a csodálatos világból. Kialakították viszont a saját virtuális világukat, amelyből viszont mi vagyunk kirekesztve. Így nem is tudhatjuk bizonyosan, hogy valójában kit is sajnáljunk. Legjobb elfogadni azt, hogy sokféle úton és módon érezheti jól magát az ember, csak az lehet korlát, hogy mások érdekeit súlyosan ne sértse. Nem szabad lenézni, becsmérelni, üldözni valamit csak azért, mert más. Inkább meg kell jobban ismerni, hogy megérthessük, miért ragaszkodnak ehhez annyira mások. De először inkább ösztönből reagálunk mindenre és csak akkor vesszük elő a józan eszünket, mikor már baj van, elmérgesedett egy konfliktus. Hiába nőttünk föl, a bennünk tovább élő gyermek még nagyon eleven.
Sajnos be kell fejeznem, sürget az idő.
Puszil: Miklós

2011. július 11.
Kedves Panni!
....Átevezve könnyebb témákra, ha már említetted a zenét, figyelmedbe ajánlom Keith Jarret munkásságát,. ha az István (ld. Araratban az "István" bejegyzést - 2011.06.25.) még nem tette ezt meg. Elkezdtem olvasni Makine-től a "La vie d'un homme inconnue"-t (Az ismeretlen), még csak az elején tartok, biztatóak a benyomásaim, de még nem ragadott magával. Mostanában szégyenletesen keveset olvasok. Ebben a nagy hőségben hajlamos vagyok sajnos hosszabb időre a TV előtt felejtkezni és tenisz meccset, vagy dél-amerikai focit nézni. Hogy mégse legyen nagy lelkifurdalásom, a reggeli és kora délelőtti órákat írással és filozófiai tanulmányokkal töltöm. Tenisz után már valahogy nem ízlik a fajsúlyosabb időtöltés. Remélem ez csak átmeneti állapot, ha enyhül a meleg, megváltozik.
Lefoglaltam a prágai szállást, nem azt, ahol ti szoktatok megszállni, hanem egy hasonlót, ahol parkolási lehetőség is van. Egy 80 négyzetméteres lakás a "budai" oldalon, 15 percre lehet gyalog a Károly hídtól. Remélem beválik. Egy éjszakát Cesky Krumlovban fogunk tölteni. A még hátralévő időben a Svejket és Hrabalt fogok olvasni, hogy kellően ráhangolódjak Prágára. Újra megnézem Jirzy Menzel néhány remekművét is. Kár, hogy csehül csak annyit tudok, hogy "Fejezzék be a ki- és beszállást, az ajtók záródnak", igaz, ezt tökéletesen, akcentus nélkül. Ennyi ragadt rám a metrón utazva. Fonetikusan így hangzik: Zakoncsíte vísztup á násztup, dverzse sze zavíráji. Egy kicsit zavar, ha olyan országban járok, melynek nem ismerem a nyelvét. Az orosz tanulmányaim persze adnak némi segítséget, de legfeljebb a feliratok értelmezésében.
Rendszeresen olvasgatom a blogbejegyzéseidet, mélyebben érintett, amit anyukád az unokáival kapcsolatos viszonyáról mondott és nagyon tetszett a buktáról írt glosszád, amit a Vannal is megosztottam. Hízeleg a hiúságomnak, amikor a saját írásaimmal találkozok az Ararát-on. Lehet, hogy most gyakrabban jelentkezem, remélem, ez nem fog a minőség rovására menni...
Puszil: Miklós

2011. június 15
Kedves Panni!
...Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmem Makine-ra. Mindig gondban vagyok, mikor az Institute polcai között bóklászva választanom kell. A standard kedvenceimtől már mindent elolvastam, az ismeretlenekkel pedig mindig nagy a kockázat. Megnéztem a katalógust a neten, bőséges választékuk van Makine-ból. Legközelebb őt választom.
A Van örül, hogy annyira ízlett a legutóbbi tortája (ld. Araratban az "Sominál lenni jó" bejegyzést - 2011.06.06.), de ő cseppet sem volt vele megelégedve. Szerinte nem volt szerencsés mirelit gyümölcsöt alkalmazni és a yoghourt márkájával sem volt kibékülve. Ő már csak ilyen, mindig a tökéletességre törekszik...
Puszil: Miklós

2011. június 14.
Kedves Miklós!
... Felfedeztem Andrei Makine-t, Franciaországban élő és franciául író orosz írót. Varázslatos a nyelvezete, egyszerűen magával ragad, ahogy a történet építése: ez a csöpögtetős, kissé előre szalados, majd visszamenős elbeszélése az eseményeknek, ebből az ide-oda mozgásból áll össze az egész történet a maga összefüggéseiben szép lassan, feltehetőleg a regény végére. Ilyen volt az Ismeretlen és most ugyanilyen, vagy még ilyenebb a Francia hagyaték is. Istenem, ha így tudnék írni, akkor a Xenia-t a blogból regénybe emelném át, így marad viszont minden ahogy van....
Vigyázz magadra és légy jó, ha tudsz!
Puszil: Panni