Országos toksó

Az nem lehetséges, hogy egy ilyen toksó (talk show), mint a tegnapi, valamelyik magyar TV-csatornán megjelenjen, valamikor a múltban vagy jelenben, esetleg a közeljövőben elkezdődjön, hétről-hétre újabb és újabb vendégkörrel ismétlődjön meg rendre ugyanazzal a műsorvezetővel (moderátor).
Jelen esetben a műsorvezető egy nő ebben a mai férfivilágban. Ő egyébként is más, mint a többi nő, mivel nőt szeret. A német WDR csatorna Bettina Böttingert évek óta hagyja nemcsak szóhoz jutni a heti egyszeri Kölner Treff-ben (Kölni Találkozó), hanem engedi azt úgy vezetni, mint rajta kívül senki más. Hiába is próbálnának kézi vezérlésűen beleszólni, Bettina hat-hét ismert, kevésbé ismert, teljességgel ismeretlen embert kérdez egymás után végig, ide-oda ugrálva közben, végigcikázva az interjúalanyok között, ha pl. egy témát, egy problémakört illetően mindannyijuk véleményére kíváncsi. A vendégek egymás műsorrészébe is beleszólhatnak, bele-belekérdezhetnek, megjegyzéseikkel egészíthetik ki a soron lévő ember mondani valóját. Szabadon kérdezhetnek, kommentálhatnak, reagálhatnak tehát, nevethetnek, kinevethetik önmagukat és a másikat, a maguk természetességében önmagukat adhatják az önkéntelen, hallgatólagos, általános konvenciók írt és íratlan keretei között. Mielőtt valamilyen kínosabb bemondásra kerülne sor, s amellyel bármely vendégét sértenék, Bettina azonnal közbeszól, különösebb sértés nélkül, csírájában fojtja el az éppen kezdődő nem odavaló kijelentést. Zsigereiben van ez a természetes és egyben ösztönös reakció, mely a pillanat töredéke alatt és külső utasításra nem várva helyben fojt el oda nem illő hangokat, bimbózó, később parttalanná, kezelhetetlenné váló vitákat.
A vendégek éppen annyi színűek, ahányan vannak, mire Bettina kibontja őket, a színek többszörösét varázsolja észrevétlenül elénk. Amolyan „echte” (valódi, született) német viszonylag kevés akad közöttük. Akárha direkt preferálnák a németek, egyenesen keresnék a másmilyent és ha megtalálták, örömmel mutatják meg a világnak minden elismerésük, mély tiszteletük mellett.
Az e heti pénteki adásban a német komikus (Rüdiger Hoffmann), a német színésznő mintegy hat évvel fiatalabb olasz színész élettársával (Jutta Speidel & Bruno Maccallini), a német cégtulajdonos és autóversenyző nő (Heidi Hetzer), az orosz származású író (Wladimir Kaminer), perzsa-német szülők leszármazottja, a színész-énekesnő Jasmin Tabatabai és a belga származású moderátor, Miek Pot voltak Bettina Böttinger vendégei.
Vegyesebb összeállítás a szivárvány színeivel keveredve aligha akadna, és mindez Bettina vezényletével, intenzitásával, dinamizmusával, temperamentumával elegyítve hoz létre egy olyan estét, mely elsodor, magával ragad, székemhez, fotelemhez ragaszt az adás első perceitől kezdve tényleg a legeslegutolsóig.
Egy ilyen műsor lehetetlen, hogy a magyar csatornák bármelyikén megjelenjen és éveken át az emberek érdeklődésére tarthasson számot. Pedig csupán annyi történik benne, hogy a prominenstől a valahonnan az ismeretlenség homályából előkerült interjúalanyig meghívott vendégek egy moderátor irányításával beszélgetnek. Magukról mesélnek, a mikrovilágukról, örömeikről, az őket most leginkább foglalkoztató problémáikról, terveikről. Úgy mesélnek, hogy az leköti a jelen lévő hallgatóságot és a több milliós nézősereget a TV előtt egyaránt.
Feszülten figyelem, követem a beszélgetéseket – van szerencsém ui. németül érteni annyira -, hogy szinte ütemre pontosan ott nevetem el magam, ahol a vendégekkel együtt Bettina is. Velük nevetek, olykor hahotázom, az egyik riportot élvezem a másik után, észrevétlenül múlik el az idő.
Az nem lehet, hogy nálunk egy ilyen típusú toksó a magyar TV-ék bármelyikében megjelenjen, gyökeret eresszen és éveken át a csatorna egyik legnépszerűbb adásává váljék.
Nálunk Bettinát a tegnapi műsoráért kigolyózták volna már csak azért is, mert a nőket szereti. Ugyan mindenki tudja, mindenki hallgatólagosan elfogadja, de ha valami nem tetszik Bettinában, valamiért nem értünk a moderátornővel egyet, hálás és örökzöld a téma, bármikor elő lehet venni és bele lehet kötni. Azt is felrótták volna neki, hogy az egészséges 100%-osan echte német vendégekkel szemben a többség valamilyen idegen ajkú volt és bevándorló, ugye egyáltalán nem a mi kutyánk kölyke. De kapott volna hideget-meleget Bettina eleget azért, hogy hagyott egy orosz írót, - hiába él már 21 éve német honban - megszólalni. Hogy jön ez a Wladimir ahhoz, hogy minket, németeket vegyen górcső alá és rólunk írja egyik bestsellerét a másik után, tegyük hozzá, osztatlan sikerrel és mindig óriási előzetes várakozással? Arról nem is beszélve, hogy hogyan beszél ez az ember: 21 éve eszi a kenyerünket és még mindig nem lehet világosan megállapítani, hogy németül beszél-e orosz akcentussal vagy oroszul szólal meg, amelyből valamilyen csoda folytán mégis csak német szöveg kerekedik ki (bevallom, magam is azt hittem helyenként, hogy oroszul beszél, s hogy aztán mégis német lett belőle és ott folytatta, ahol előzőleg letette a fonalat, nekem egyenesen elbűvölőnek tűnt). A legutolsónak megszólaló belga hölgynek, Miek Potnak alig lehetett a németjét érteni igen erőteljes akcentusa miatt, pedig elhűlve fedeztem fel kifejezési gazdagságát. Egy életén belül kellett a hallgatóságnak, nézőknek felfogni és tolerálni Teréz anyához fűződő vitákkal elegy barátságát, a világtól való elfordulását, kolostorba vonulását, 12 évre tett szótlansági fogadalmát, majd visszatérését a jelen világi létbe. Bettinát elmarasztalták volna a német-olasz színész pár megszólaltatásáért is. Egyszerűen érthetetlen, hogy a német színésznők egyik ikonja, Jutta Speidel miért nem talált magához illő korú és echte német férjet. És ha már nem talált, akkor hogy jönnek ezek hozzá, hogy három nyelven – német, olasz, angol - adják elő magukat ország-világ színe előtt. Ez a kis Bruno sem volt képes németül rendesen megtanulni, töri-zúzza gyönyörű nyelvünket, Schiller is, Goethe is forogna a sírjában (valójában ez a tüneményes pár igazi színfoltja a német színészvilágnak a közönség elfogadó szeretete mellett).
Nálunk mindez egyszerűen lehetetlen, csak a pórias, a megalázó, a világbunkban vég nélkül és könnyedén fröcsögő szavak, mondatok, a fülünkbe meggondolatlanul belekiabált sértő gondolatok, alaptalan vádaskodások lehetségesek. Csak azért, mert valaki valamiért más, külsőleg, belsőleg, nézeteiben nem azonos velünk, úgymond a magyarokkal.
Tegnap a német együtt nevetett az orosz Wladimirrel, aki 21 éve az országukban élve kritizálja a németeket és teszi ezt a humor finom, fogékony, könnyedén áramló, nemzetközi eszközeivel, húzza őket, szóvá teszi hibáikat úgy, hogy magára ismerjen, kit illet, s mikor ráismert magára, szívből tudjon magamagán nevetni, mely a gyógyuláshoz vezető egyik hatékony út.
Nálunk ez nem megy, nem mehet. Lehetetlen, hogy egy ilyen projekt, mint a Kölni Találkozó valamelyikünk agyából kipattanjon, egyáltalán megszülethessen, növekedjen, virágba szökkenjen, műsorra kerüljön és szinte változatlanul maradhasson műsoron hosszú éveken át péntekenként 21h45 és 23h között.
Szegényebbek vagyunk nélküle. És uninteligensebbek is egyúttal, mert így sohasem tanuljuk meg, hogy a más az szép (ezt régebben olvastam valahol és mélységesen egyetértek vele) és egyedi és figyelemre méltó és megóvásra, ápolásra érdemes.
És ha egy úgymond más mer bennünket kritizálni, ezzel együtt önmagát is, szóvá tesz, mert kívül esik rajtunk, s mint ilyen sokkal jobban lát bennünket hibáinkkal, nagyszerűségeinkkel egyetemben, akkor ne a legkézenfekvőbb és korlátlanul rendelkezésünkre álló sárral dobáljuk meg és ne pocskondiázzuk, és ne akarjuk emberi méltóságában megalázni, és elvenni maradék önbecsülését, és ne akarjuk megfosztani addigi érdemeitől, és ne akarjuk megkérdőjelezni élete teljesítményeit, és ne akarjuk a földdel egyenlővé tenni.
Egyszerűen figyeljünk oda rá, vegyük a fáradságot, fogadjuk el nyomában a fájdalmat és nézzünk kendőzetlenül és jó mélyen magunkba, életünkben legalább egyszer őszintén és köszönjük meg neki, hogy segített, s hogy olyan más, mert szép, és beszéljük meg egymás között, beszélgessünk sok-sok asztalt körbe ülve az országos toksó keretében. Ne hagyjuk ezt abba éveken, évtizedeken át, ha lehet soha.