Annie volt, nincs

Mikor átadták az idei Oscar-díjakat a legjobbaknak ítélteknek az amerikai filmes világban, talán éppen akkor hagyta itt a földi létet az egyik legkedvesebb színésznőm, Annie Girardot. Semmi épkézláb magyarázatom nincs arra, miért és hogyan szerettem meg őt annyira, hogy élete, szerepei mindig is érdekeltek, most pedig nem tudok elmenni szó nélkül a halála mellett sem.
Imádtam őt a Rocco és fivéreiben, a nagy, komoly filmben, ahol Alain Delon és Renato Salvatori, a későbbi férje voltak a partnerei. És ugyanúgy odavoltam érte, amikor a már-már burleszk elemeket felvonultató vígjátékok egész sorában szerepelt. Bár egymaga is elvitte volna a hátán ezeket a filmeket, de szerencséjére mindig feltűnt mellette egy-egy hozzá passzoló, őt kiválóan kiegészítő, rá harmonikusan felelő francia férfi sztár.
Annie maga volt a mozgás, a vibrálás, a dinamizmus, a harsánysággal rokon jókedv, a szenvedély, a huncutság és a komolyság, a töprengés és a felhőtlen bolondozás, az optimizmus, mely soha semmire és senkire nem volt tekintettel. Mosolya, nevetése magával ragadt, pillantása lebilincselt.
Láttam őt komoly és komolytalan filmekben egyaránt, egyként varázsolt el mindegyikben. Emlékszem a Szoknyás zsaru (partnere a zseniális Philipp Noiret) meg az Ellopták a Jupiter fenekét (itt is Philipp Noiret-val játszik együtt) című filmekre, amelyekben könnyesre nevettem magam a mimikáján, a mozgás- és beszédmódján, amely kizárólag csak őt jellemezte. Mintha csak megéreztem volna, e két filmmel a napokban leptem meg magamat DVD-n, talán hogy a maga fizikai valójában legalább e fém csillogású plasztik korongokon őrizzem meg a mindenkori újranézhetőség csalóka élményével.
Emlékszem a hajdani Stúdió akár hányadik éves kultúrműsorában a vele készített interjúra. Egy színházi előadása előtt kapták mikrofonvégre és vették fel. Akkortájt már jóval túl a hatvanon lehetett. Arcát, mely láthatóan egyetlen plasztik sebész kése alá sem került, kozmetikázatlanul, telis de tele barázdáltan, a nagy színész bölcsekre és egyéniségekre jellemző módon feltárva és vállalva nyilatkozott a magyar riporternek. Nem tudtam a szememet levenni róla. Bámultam és hallgattam, miközben arra gondoltam, mennyire de mennyire eljárt felette az idő, és bármit tegyen vele az idő, én akkor is szeretem! Annie vállalta minden egyes ráncát, összegyűrt arcát, idősödőben és éppen akkor engedett magához a legközelebb, amikor a színész utoljára marad magára a színpadra lépése előtti pillanatokban.
Megmosolyogtam a szlovák tévét, amint Annie Girardova-nak nevezték a szereplők felsorolásában.
Azután nagyon sokáig nem láttam, nem hallottam felőle. Jóval később jutott tudomásomra, hogy egy szörnyű betegségben, az Alzheimer-kórban szenved, melyből nincsen visszaút, egyetlen osztályrésze a folyamatos és végleges leépülés, tehetetlenül fájt a szívem érte. Fülembe jutott, megengedte, hogy filmet forgassanak a betegségéről, annak stációiról, mintegy segítésképpen az ebben a betegségben szenvedőknek. A filmet nem láttam, nem láthattam, nálunk talán be sem mutatták.

Adieu, Annie, bennem úgy maradsz meg, mint a hatvanban készült Rocco és fivérei Nadia-ja vagy a hetvenben forgatott Meghalni a szerelemért Daniele-je (Istenem, de jó film volt, most is bizsergés fog el tőle!), a hetvenhétben készült Szoknyás zsaru Lise-je, de imádtalak harmincnyolc évesen az Egy férfi, aki tetszik nekemben, ahol Belmondoval bolondoztatok együtt, és hetven évesen is A zongora tanárnő undok, zsarnok anyja szerepében.

Drága Annie-m volt, nincs, bennem mindig lesz.

Az örmény vonal

- Hogyne. Természetesen bennem is motoszkál valami Ararat kapcsán.
És nem csak belőlem vált ilyen mély érzéseket. Pedig én abszolút nem érzem magam igazi örménynek, mert nem tudok örményül, de az Ararat, maga az Ararat, a hegy, a név már önmagában is valahogy letaglóz. Úgyhogy amikor az Araratról van szó, az olyan, mintha valamilyen szentségről beszélnénk. Komolyan.
- Pedig már mióta nem vagy ott.
Sohasem voltam igazán ott. Egyszer-kétszer voltam látogatóban Örményországban. De az örménységem valószínűleg a véremben van, nem? Gondolom én. A génjeimben csak örmény gének vannak.
- Persze.
Különben nagyon örülök, hogy az anyám génjeit örököltem és nem az apámét.
- Mert?
Akkor lehettem volna ugyanolyan ember, mint amilyenből millió szaladgál ebben a világban. Rossz természetű, durva, goromba, udvariatlan, veszekedős, irigy. Tényleg nagyon örülök, hogy az anyám génjeit örököltem.
- Te a gyerekeidben mit látsz, milyen géneket örököltek, mit visznek tovább?
(hatalmasat sóhajt) Miért ez a nagy sóhajtás?
Mert én azt látom, hogy nekem sikerült gyerekeim vannak. Mást nem tudok mondani. Nagyon is jól sikerült gyerekeim vannak.
- Az örménységet a Kati viszi tovább a legjobban, ugye?
Most már nem hiszem. A hitet viszi tovább. A saját hitét viszi tovább.
- Az örménység – most úgy tűnik -, hogy a blogban folytatódik, itt fogalmazódik meg és íródik le.
Az lehet, az nem baj. A Sanyi olvassa?
- Olvassa. Nem úgy olvassa, hogy minden fejezetet külön-külön, hanem összevár egy adagot és akkor olvassa el. Utána megint összegyűlik egy jókora adag, belenéz a blogba, hol is tartunk és akkor megint elolvas több fejezetet egyszerre. Néha ír bele megjegyzéseket is.
A Katinak szerintem már nincs ideje, hogy az örménységgel foglalkozzon.
- Pedig én egyre inkább azt gondolom, hogy ez a származási vonal nagyon fontos dolog számunkra.
Panni, én nem írhatom ezt elő senkinek…
- Megismerve ezt a múltat, ami neked van, amit te közvetítesz, egyre inkább a meggyőződésem, hogy nem hivatásszerűen, de ápolni kell ezt a múltat. Ez egy olyan gazdag múlt, már önmagában az örmény múlt, és mellette a zsidó múlt, hogy mind a kettőt ápolni kellene. Folyamatosan, a maga természetességében, szinte magától értetődőn.
No de ez már rajtatok múlik, és nem rajtam. Én már nem tudok mit hozzátenni.

Érték?rend?

Ez egyfajta válasz is lehet Európa közepén, ebben a kis országban bennünket most foglalkoztató gondolatokra, problémákra. Megoldást nem ad, nem is adhat, de azt nem tehetjük, hogy ne gondolkozzunk el az okfejtés kapcsán és ne vegyük aktuálisan tudomásul mozgatórugóinkat, távlatainkat, korlátainkat. Köszönöm A.M.
Néhány hét és összeomlik egy rendszer, amiről azt hittük, örökké tart. Mubarak eltűnt a történelem süllyesztőjében, mert százezer ember úgy döntött, hogy addig nem hagyja el Kairó központját, amíg ő nem távozik a hatalomból. Tuniszban is elkergette a nép az elnököt, tüntetnek Iránban, Bahreinben, Algériában.
Mi jöhet még? Vajon az európai demokráciákat nem fenyegeti hasonló felfordulás?
Rejtély számomra, miként is működik valójában egy társadalom. Látszólag minden világos. A kormány irányít, a hatalmi ágak végrehajtanak, a nép pedig engedelmeskedik.
Közelebbről nézve viszont azt látom, hogy a társadalmat alkotó egyedek mind a saját fejük után mennek. A kormány gyakran csak úgy hiszi, hogy irányít, a hatalmi szervek pedig saját korlátaiknál fogva nem tudnak közvetlenül hatni az állam minden polgárára.
Akkor hát mitől függ, merre halad a társadalom? Nyilván az őt alkotó egyedek mozgásától. Ennek a sok millió, egymásba ütköző, egymást vonzó, vagy éppen taszító mozgásnak az eredője adja ki a társadalmi haladás irányát. Ebben a hol törvényszerűen, hol kiszámíthatatlanul viselkedő halmazban könnyen elképzelhető, hogy a sok elemi mozgás eredője nulla lesz.
Adódik hát az izgalmas kérdés, mi mozgatja az egyéneket? Nyilván a személyes érdekeik. Ezek sokfélék lehetnek, de mégsem annyira, hogy egy-egy adott érdekfajtához ne tudnánk nagyon sok egyedet hozzákapcsolni. Feltételezhető, hogy az azonos érdekeltségűek valamilyen szövetséget alkotnak. Egyéne válogatja, mennyire tudatosul benne saját érdeke és azt mennyire hatásosan képes ebben a társadalomnak nevezett, nyüzsgő, zsúfolt, számára sokszor áttekinthetetlen térben érvényesíteni.
Tovább komplikálja a helyzetet, hogy egyetlen személy is egyszerre többféle érdeket követ. Nem is tudom, honnan veszik a bátorságot egyesek, hogy vállalkozni mernek egy ilyen bonyolult képződmény irányítására. Valódi irányítás, mint ahogyan például egy jól megkonstruált autót irányítunk, az emberi társadalom esetében véleményem szerint szóba sem jöhet. Legalábbis addig nem, ameddig a társadalmat a homo sapiensnek nevezett egyedek alkotják. Természetesen a kormánypozícióban tartózkodó egyén sokkal nagyobb mértékben járul hozzá ahhoz bizonyos eredőhöz, de különösen egy demokráciában, ez a rész semmiképpen sem nevezhető meghatározónak.
Nem alaptalan hát, ha a híreket olvasva elfog bennünket néha a szorongás. Ilyenkor felsóhajtunk és arra gondolunk, milyen szép is lenne, ha a társadalom minden tagja törekedne rá, hogy egy olyan világos értékrendet alakítson ki, amelynek érvényesítése megoldható anélkül, hogy mások alapvető érdekeit sértené. Olyan olajozottan működne a társadalom, mint egy korszerű autó.
Előttem már megszámlálhatatlanul sokan eljutottak gondolataikban eddig a pontig és sokan nem is álltak itt meg, hanem kidolgozták azt a bizonyos üdvözítőnek vélt értékrendet, amelyet széles körben sikerrel el is terjesztettek.
Így jöttek létre a nagy világvallások, amelyek hatalmas lendületet adtak az emberi társadalom fejlődésének. Sajnos a fejlődés annyi új problémát és kihívást generált, amelyekre ezek a hagyományos értékrendek már nem tudták a választ. Módosítani kellett őket és közben egy sereg új vallás is született.
Elvben minden vallás ugyanazt a célt kívánja szolgálni, harmóniát teremteni az emberi közösségben. Mivel ezt más és más módon képzelik el, így az egyes vallások elkötelezett hívei időnként dühödten támadnak a más vallást követőkre, tovább fokozva az emberi társadalom működési zavarait.
Nehéz eldönteni, hogy az egyes vallások által képviselt értékrendben van a hiba, vagy inkább az a gond, hogy az emberek nem hajlandók magukévá tenni. A modern korban rohamosan terjed a legújabb vallás, vagyis a vallástalanság, más szóval az ateizmus. Ám e gyűjtőfogalom is számos értékrendet takar, gondoljunk csak polgári, liberális, baloldali és hasonló értékrendekre. Még egy érett felnőtt számára is nehéz ennyiféle modell közül választani.
De mi történik a fiatal korosztályokkal? Nekik ki gondoskodik értékrendről? Az iskola, a család, a baráti környezet, a média? Nekem úgy tűnik, hogy mindegyik és egyik sem. Generációk nőnek fel világos értékrend nélkül. Csoda hát, ha viselkedésük kiszámíthatatlan? A társadalom egyre irányíthatatlanabbá válik és egy teljesen bizonytalan jövő felé sodródunk. Ha igaz, hogy létezik reinkarnáció, akkor még a hozzám hasonló öregeknek is van bőven félnivalójuk.
(A borongós és élet szerű írás után egy kis örömöt hadd csenjek a napba, amelyen Ljuda barátnőmet köszöntöm születésnapja alkalmából a messzi Harkovban. Jó egészséget, sok boldogságot, szép napot, Ljuda és örülök, hogy ma hajnalban sikerült telefonon beszélnünk.) 

Egy Kálmán Imre utcai "kastélyban"

(Ha már így belejöttem, hogy vacsorákról, baráti találkozókról számolok be, akkor ne hagyjuk ki az épp tíz nappal ezelőtti autóklubos összejövetelről írt rövid összefoglalómat, amelyet Valentin napon, Kingi barátnőm és egy másik barátnőm apukájának, Jóska bácsinak születésnapján teszek közzé. Jó egészséget, sok boldogságot kívánok nekik.)
Nagyon jó volt veletek a legutóbb a Kálmán Imre utcában együtt lenni! Hogy a sólet tette-e, vagy a Nusi süteménye, vagy a Solymárról ideszármazott négy mousse, amelyeket a maguk sokszínűségében, egyediségében életemben először akkor élvezhettem, nem tudom. Vagy mindez a helyszínnek, a Kálmán Imre utcai "kastély" második emeleti lakásának szalonjának, vagy az ott összegyűlt társaságnak köszönhető-e, ezt sem tudom, nem filozofálgatok, azt hiszem, így együtt az egész. Ugyanezekre a bútorokra annak idején a Pálma utcában valóban nem csodálkoztam rá ilyen elementárisan, észrevenni persze, hogy észrevettem őket, azonban sajnáltam őket a szűk terért, amelyben léteztek, lélegeztek. Merthogy ezeknek az antik bútoroknak, melyek inkább kecsesek, mint testesek, finoman íveltek, légiesek, térbe, falba, szögletbe akként simulnak bele, hogy egyúttal elő is tünjenek, amelyeknek igenis kell a tér, magasság, hófehér háttér, hogy egyediségükben, utolérhetetlenségükben érvényesüljenek. A vitrines szekrény például úgy áll ott sarokban, mint akit (direkt nem 'amit' írtam) odaöntöttek, észrevétlenül, mégis hangsúlyosan. A két fiókos komód -, amelynek hivatalos nevét szegényes emlékezetem ejtette ki könnyedén magából, pedig akkor este kétszer is rákérdeztem -, alkatilalag hasonló, ám a maguk részleteiben térnek úgy el egymástól, hogy közben egymással teret átívelőn a legharmónikusabban csengjenek össze. A sóletet, süteményeket szervízelő, Chiraz névre hallgató igen kellemes zamatú vörös bort kínáló kecses lábakon álló asztalnál a legóvatosabban igyekeztem étkezni, mintha egy-egy erőteljesebb mozdulatom nyomán a finoman ívelt asztalban könnyedén kárt tehetnék. Az asztal melletti falon a cirádás keretű, méretes tükörben nem csak magamat láttam, hanem a szemközti kanapét az új fotelekkel, amelyek hívón csalogatnak magukhoz, s ha már beleültél, magukba szívnak, úgy tartanak fogva, hogy azt a kényelem szabadságának éled meg. A szalon társalgó részében szemben ültem az Erdős festménnyel, melynek rozsdabarna színeire a rézszínű keret felelt. Felette a lámpa diszkréten világította meg és emelte ki az egymással összecsengő árnyalatokat. Sokszor erőszakkal kellett elszakadnom ettől a festménytől, mely a kastély szalonjából egy erdő, az erdő közepébe repített.
Esterházy korában érezhettem magam kettőezertizenegy  februárjának legelején, az akkori délutánban, estében, amikor modern ízek, zamatok keveredtek az antik hangulattal. Utolérhetetlen, ritkán megismételhető, kivételes egy érzés.
Hálásan köszönöm.

Tegnap - ma

Úgy gondolom, az már hagyomány lehet, hogy én ily módon írok naplót megörökítve egy estét, eseményt, emléket. Mert a tegnap mára már emlékké szelídült és a tegnap java az estre való heves készülődésről, nekiveselkedésről szólt.
Reggel nyolc óta készítem a mai ebédet a családnak és éppen mostanra lettem készen. Mindössze párizsias csirkemell, sült hagyma, sült krumpli, - talán kakkuktojásnak tűnhet, ám mindenféleképpen a mélyhűtő tartalmának könnyítését szolgáló - zöldbabfőzelék a menü.
Nem mustáros szelet, nem sajtos csirke, nem szilvával töltött, szalonnával spékelt és beborított pulykamell, nem lecsós karaj, nem krumplipüré és még csak nem is zöldsálata, melyből mosolygósan szemezett velem a piros koktélparadicsom és a hófehér mozarella. Ezt mind-mind tegnap élvezhettük lakásodban az asztalodnál, Susy. És a teljes menüt végig sorolva csak saccolni vagyok képes, hogy mennyi ideig is tarthatott elkészítésük, amikor én egyes egyedül majd' négy órán át bíbelődtem mai szerény ebédünk megfőzésével hat főre úgy, hogy Dani fiamat még kétszerre látom el belőle további étkezései alkalmával.
De talán nem is annyira érdekes, hogy mennyi ideig és hányan készítették a tegnapi menüt, egy biztos, hogy az ételek egytől-egyig istenire sikeredtek, átsütött rajtuk a hozzáértés, lelkesedés, odafigyelés, a részletekkel való törődés. Tapinthatóan volt érzékelhető a barátságosság és a vendégszeretet. Mindebben valahogy NAGYok vagytok, nem tudom eléggé kiemelni és egyúttal megköszönni.
Talán azért tartom fontosnak, hogy még azon melegében kifejezzem, mi ma bennem támadt a tegnap este kapcsán, nehogy az a pár óra, a napnak körülbelül hatod része, mindaz mit nálatok átélhettem, a feledés homályába vesszen, elfelejtődjön, egy távoli bizonytalan emlékké váljon.
A fő-ínyencésegeken túl persze felállt a vendégek által összeadott cukrászda, ami mint ilyen: önkéntes és jól összehangolt volt, kiszámítható és mégis meglepő eredményeket produkált. Kifejezett hiányérzetemet volt képes pótolni Lakat pogácsája, amelyből csak azért nem lehetett eleget enni, mert gátat szabott az ebédlő-asztalon gyülekező, diszkréten letakart edények sokasága, amelyek az előzőekben felsorolt ételeket rejtették. A vacsora után ehettem Van gyümölcsös-mazsolás kuglófjából, Fazék kekszes sütijéből, Mackó diós linzeréből. Túrós sütimet kizárólag azért kóstoltam meg, hogy megbizonyosodjam róla, vajon jól sikerült-e, de tényleg csak ezért (mintha Micimackó is hasonlóképpen működött volna).
Ittam három féle vörös bort, Colát, Fantát, ásványvizet, a Vilmos körte rostosról sajnos sikerült lemaradnom (lassú vagy, Panni).
Nem ültem a földön Levivel, Bandival, Kálmánnal lego-csodát építeni és nem játszottam a Tiborral darts-ot. Ültem viszont faszéken, karosszekben, fotelben, ülőgarnitúrán és kimentem egy pillanatra az erkélyre, amikor úgy éreztem, hogy fogy a levegőm.
Hallgattam Miklóst, Mackót, Somit, Fazekat, Lakatot és Évikét, (Fekete Esztert, Lacit sajnos azért nem, mert ez utóbbi éppen Franciaországban síelt), kérdeztem Anikótól, Vantól, lelkesen dicsértem főztjeikért, vendéglátásukért a házigazdákat és néha azon kaptam magam, hogy nekem is akad mondandóm.
Félelmetes, hogy mennyire gyorsan el tud repülni pár óra, amikor minden stimmel: hely, idő, társaság, étel, mit megeszünk és szellemi étkek, melyeket egymással cserélünk ki.
Hálásan köszönöm nektek.

A tufa

- Örményország természeti kincsei között sok a vulkanikus kőzet, így például a tufa, mint a legfőbb építészeti elem, anyag. Ennek a sűrű előfordulását láthatjuk Jerevánban, ahol szinte kivétel nélkül tufából építik a házakat. Azt tartják, hogy a tufa a lélegző, érző anyag, jól idomul a környezeti, természeti, hőmérsékleti adottságokhoz.
Na én nem vagyok oda értük. (nevetek)
- Pedig mindenféle – elsősorban pasztell - színárnyalatban készülnek.
Nem igaz, nem igaz, ez hazugság.
- Miért te nem ezt tapasztaltad? Akkor te mit láttál Jerevánban?
Szépnek semmiképp nem mondható, seszínű házakat.
- Nem találkoztál rózsaszínű, drapp, világosbarna, világoszöld, sárga színű házakkal?
Én nem láttam. Nem vagyok színvak, de nem láttam. Csupán egyen, egyhangú színeket érzékeltem.
- Egyszóval nem tetszettek neked Jerevánban a tufából épített házak.
Nem.
- Nem azért nem tetszett, mert az egysíkú építkezés, a szocialista építkezésre jellemző monotónia lehetett hatással a főváros összképére?
Nem, egyszerűen nem láttam azokat a színeket, amelyekről általában beszélnek és most te is itt beszélsz.
- És a szökőkutak? Ezek is Jereván városképéhez tartoznak?
Én csak azt az egy szökőkutat ismerem, amely 2750 fejből, fúvókából áll, mást ezen kívül nem ismerek.
- A nagy nemzeti múzeumuk a Matenadaranról mi a véleményed?
Mi lehet a véleménye az embernek egy olyan múzeumról, amely az Örményország kincseit könyvben, könyvkiadásban tartalmazza? Természetesen fejet hajtok előtte.
- Úgy tudom, hogy a könyvekben aprólékosan megrajzolt, kiadott miniatúrák külön művészeti ágat képviselnek az örményeknél.
Így van.
- Kiállítások, albumok, könyvek, tanulmányok, értekezések szólnak erről a nem mindennapi apró alkotásokról.
Örülök, hogy ez a maratoni interjú téged arra késztetett, hogy érdeklődjél és egy kicsit a saját népedről tanuljál.
- Egyet értek. S ez szerintem bőven csupán a kezdete az ismerkedésnek, megismerésnek. Óhatatlanul és természetszerűleg támadt ösztönös kíváncsiság mi mozgat mostanság engemet.
Tehát fölébredt benned is valami az Ararat iránt.
(Tegnap, február hetedikén volt Dávid fiam huszonöt éves. Most vettem csak észre, hogy pontosan egy hónapra rá van a születésnapja, mint apámnak, ez csak úgy mellékesen érdekes. Szülinapja most hétfőre esett, a családi összejövetel viszont vasárnapra. Az ebédet összefogással hoztuk létre: Tiborral főztük meg a gulyáslevest marhahúsból, Kati otthonról hozta a nyers lángos tésztát, amelyet nálunk sütöttünk ki frissen bő olajban és csak annyit, amennyit el is fogyasztottunk. Anyám készítette a fokhagymás-tejfölös öntetet a lángoshoz, a trappista és karaván sajtokat külön-külön én reszeltem le. Dani fiam barátnője, Vera sütötte a Fantás-túrós-kakaós sütit, amely olyannyira fantasztikusra sikeredett, hogy a másnapot sem érte meg. Eszterrel közösen csináltuk életünk első barátfüléjét, melyet túróval, házi szilvalekvárral töltöttünk. Senki nem maradt éhes, mindenki elégedett volt, mindemellé jókat beszélgettünk. Többek között erre valók a születésnapok NAGY családi körben. Utána kicsit pihentem Simon&Garfunkel 81-es Central Park beli koncertjét hallgatva újra, Istenem, már ennek is szinte napra pontosan harminc éve.)

Egy kis időjárásjelentés

- A Szevan-tóról mi jut eszedbe?
Ishan, ami oroszul forell, magyarul pisztráng.
- Mert pisztráng van benne?
Rengeteg.
- Pisztrángos tó és kék színű. Nekem a Szevan-tóról varázslatos kéksége jut eszembe.
Tök mindegy, de rohadt hideg a vize.
- Fürdésre nem éppen alkalmas.
Iszonyúan hideg és nagyon sok pisztráng van benne, amit persze halásszák. Szevan-tó partján vannak különféle éttermek, ahol a pisztrángot feldolgozzák, felszolgálják.
- Más. Türkmenisztánban milyen volt az időjárás?
A nyár nagyon meleg volt, ami abban nyilvánult meg, hogy az árnyékban 48-50 fok körül lehetett délben. Amúgy a nyári átlaghőmérséklet 40-42 fok között van. Nyáron estéig akár húsz fokot eshet a hőmérséklet, így 20-22-28 fokra is lehűlhet a hőmérséklet.
- Azért ez elég nagy hőmérsékletkülönbség egy napon belül. A sivatagra jellemző, hogy nappal forróság van és éjszaka sokkal hűvösebb.
Így van, de a 28 fok, az így is elég meleg. Télen meg nulla fok volt a leghidegebb hőmérséklet és nappal tizenhat fokra is fölkúszott a hőmérő higanyszála. Ne felejtsük el, hogy homoksivatagban vagyunk, amelynek a kellős közepén van egy oázis, amely az én városom. Ez az én Ashabad városom. És nem Ashabad az egyetlen oázis, hanem ott van a Mari, a Tasauz, Krasznovodszk, egypár város Türkmenisztánon belül, amelyek oázisként működnek a sivatagban. Egyébként a fekete homokos Kara-Kum kellős közepén vagyunk. Mellette terül el a Kizil-Kum sivatag a maga vörös homokjával, amely Tadzsikisztán, Kirgizisztán része.
- És hó? Éltél meg havat Türkmenisztánban?
Egyszer volt, és az akkora eseménynek számított, hogy mindenki igyekezett lefényképezni (nevetek), de lehet, hogy mióta nem élek ott, azóta ötvenszer is esett a hó, fogalmam sincs, nagyon régóta nem tudom, mi a helyzet.
- És Örményország milyen hőmérsékletileg?
Nem tudom pontosan, de mintha nyáron meleg és télen hideg lenne. Azt hiszem, hogy ott négy évszak van.