A tufa

- Örményország természeti kincsei között sok a vulkanikus kőzet, így például a tufa, mint a legfőbb építészeti elem, anyag. Ennek a sűrű előfordulását láthatjuk Jerevánban, ahol szinte kivétel nélkül tufából építik a házakat. Azt tartják, hogy a tufa a lélegző, érző anyag, jól idomul a környezeti, természeti, hőmérsékleti adottságokhoz.
Na én nem vagyok oda értük. (nevetek)
- Pedig mindenféle – elsősorban pasztell - színárnyalatban készülnek.
Nem igaz, nem igaz, ez hazugság.
- Miért te nem ezt tapasztaltad? Akkor te mit láttál Jerevánban?
Szépnek semmiképp nem mondható, seszínű házakat.
- Nem találkoztál rózsaszínű, drapp, világosbarna, világoszöld, sárga színű házakkal?
Én nem láttam. Nem vagyok színvak, de nem láttam. Csupán egyen, egyhangú színeket érzékeltem.
- Egyszóval nem tetszettek neked Jerevánban a tufából épített házak.
Nem.
- Nem azért nem tetszett, mert az egysíkú építkezés, a szocialista építkezésre jellemző monotónia lehetett hatással a főváros összképére?
Nem, egyszerűen nem láttam azokat a színeket, amelyekről általában beszélnek és most te is itt beszélsz.
- És a szökőkutak? Ezek is Jereván városképéhez tartoznak?
Én csak azt az egy szökőkutat ismerem, amely 2750 fejből, fúvókából áll, mást ezen kívül nem ismerek.
- A nagy nemzeti múzeumuk a Matenadaranról mi a véleményed?
Mi lehet a véleménye az embernek egy olyan múzeumról, amely az Örményország kincseit könyvben, könyvkiadásban tartalmazza? Természetesen fejet hajtok előtte.
- Úgy tudom, hogy a könyvekben aprólékosan megrajzolt, kiadott miniatúrák külön művészeti ágat képviselnek az örményeknél.
Így van.
- Kiállítások, albumok, könyvek, tanulmányok, értekezések szólnak erről a nem mindennapi apró alkotásokról.
Örülök, hogy ez a maratoni interjú téged arra késztetett, hogy érdeklődjél és egy kicsit a saját népedről tanuljál.
- Egyet értek. S ez szerintem bőven csupán a kezdete az ismerkedésnek, megismerésnek. Óhatatlanul és természetszerűleg támadt ösztönös kíváncsiság mi mozgat mostanság engemet.
Tehát fölébredt benned is valami az Ararat iránt.
(Tegnap, február hetedikén volt Dávid fiam huszonöt éves. Most vettem csak észre, hogy pontosan egy hónapra rá van a születésnapja, mint apámnak, ez csak úgy mellékesen érdekes. Szülinapja most hétfőre esett, a családi összejövetel viszont vasárnapra. Az ebédet összefogással hoztuk létre: Tiborral főztük meg a gulyáslevest marhahúsból, Kati otthonról hozta a nyers lángos tésztát, amelyet nálunk sütöttünk ki frissen bő olajban és csak annyit, amennyit el is fogyasztottunk. Anyám készítette a fokhagymás-tejfölös öntetet a lángoshoz, a trappista és karaván sajtokat külön-külön én reszeltem le. Dani fiam barátnője, Vera sütötte a Fantás-túrós-kakaós sütit, amely olyannyira fantasztikusra sikeredett, hogy a másnapot sem érte meg. Eszterrel közösen csináltuk életünk első barátfüléjét, melyet túróval, házi szilvalekvárral töltöttünk. Senki nem maradt éhes, mindenki elégedett volt, mindemellé jókat beszélgettünk. Többek között erre valók a születésnapok NAGY családi körben. Utána kicsit pihentem Simon&Garfunkel 81-es Central Park beli koncertjét hallgatva újra, Istenem, már ennek is szinte napra pontosan harminc éve.)