Annie volt, nincs

Mikor átadták az idei Oscar-díjakat a legjobbaknak ítélteknek az amerikai filmes világban, talán éppen akkor hagyta itt a földi létet az egyik legkedvesebb színésznőm, Annie Girardot. Semmi épkézláb magyarázatom nincs arra, miért és hogyan szerettem meg őt annyira, hogy élete, szerepei mindig is érdekeltek, most pedig nem tudok elmenni szó nélkül a halála mellett sem.
Imádtam őt a Rocco és fivéreiben, a nagy, komoly filmben, ahol Alain Delon és Renato Salvatori, a későbbi férje voltak a partnerei. És ugyanúgy odavoltam érte, amikor a már-már burleszk elemeket felvonultató vígjátékok egész sorában szerepelt. Bár egymaga is elvitte volna a hátán ezeket a filmeket, de szerencséjére mindig feltűnt mellette egy-egy hozzá passzoló, őt kiválóan kiegészítő, rá harmonikusan felelő francia férfi sztár.
Annie maga volt a mozgás, a vibrálás, a dinamizmus, a harsánysággal rokon jókedv, a szenvedély, a huncutság és a komolyság, a töprengés és a felhőtlen bolondozás, az optimizmus, mely soha semmire és senkire nem volt tekintettel. Mosolya, nevetése magával ragadt, pillantása lebilincselt.
Láttam őt komoly és komolytalan filmekben egyaránt, egyként varázsolt el mindegyikben. Emlékszem a Szoknyás zsaru (partnere a zseniális Philipp Noiret) meg az Ellopták a Jupiter fenekét (itt is Philipp Noiret-val játszik együtt) című filmekre, amelyekben könnyesre nevettem magam a mimikáján, a mozgás- és beszédmódján, amely kizárólag csak őt jellemezte. Mintha csak megéreztem volna, e két filmmel a napokban leptem meg magamat DVD-n, talán hogy a maga fizikai valójában legalább e fém csillogású plasztik korongokon őrizzem meg a mindenkori újranézhetőség csalóka élményével.
Emlékszem a hajdani Stúdió akár hányadik éves kultúrműsorában a vele készített interjúra. Egy színházi előadása előtt kapták mikrofonvégre és vették fel. Akkortájt már jóval túl a hatvanon lehetett. Arcát, mely láthatóan egyetlen plasztik sebész kése alá sem került, kozmetikázatlanul, telis de tele barázdáltan, a nagy színész bölcsekre és egyéniségekre jellemző módon feltárva és vállalva nyilatkozott a magyar riporternek. Nem tudtam a szememet levenni róla. Bámultam és hallgattam, miközben arra gondoltam, mennyire de mennyire eljárt felette az idő, és bármit tegyen vele az idő, én akkor is szeretem! Annie vállalta minden egyes ráncát, összegyűrt arcát, idősödőben és éppen akkor engedett magához a legközelebb, amikor a színész utoljára marad magára a színpadra lépése előtti pillanatokban.
Megmosolyogtam a szlovák tévét, amint Annie Girardova-nak nevezték a szereplők felsorolásában.
Azután nagyon sokáig nem láttam, nem hallottam felőle. Jóval később jutott tudomásomra, hogy egy szörnyű betegségben, az Alzheimer-kórban szenved, melyből nincsen visszaút, egyetlen osztályrésze a folyamatos és végleges leépülés, tehetetlenül fájt a szívem érte. Fülembe jutott, megengedte, hogy filmet forgassanak a betegségéről, annak stációiról, mintegy segítésképpen az ebben a betegségben szenvedőknek. A filmet nem láttam, nem láthattam, nálunk talán be sem mutatták.

Adieu, Annie, bennem úgy maradsz meg, mint a hatvanban készült Rocco és fivérei Nadia-ja vagy a hetvenben forgatott Meghalni a szerelemért Daniele-je (Istenem, de jó film volt, most is bizsergés fog el tőle!), a hetvenhétben készült Szoknyás zsaru Lise-je, de imádtalak harmincnyolc évesen az Egy férfi, aki tetszik nekemben, ahol Belmondoval bolondoztatok együtt, és hetven évesen is A zongora tanárnő undok, zsarnok anyja szerepében.

Drága Annie-m volt, nincs, bennem mindig lesz.