Mordkomission Istanbul

A hétfégi programok úgy hozták, hogy anyámnál aludtam egymás után kétszer. Diktafon nem volt nálam, így csak arra hagyatkozhatom, amire beszélgetéseinkből nagyjában-egészében emlékszem. Ilyenkor nem győzőm magam eléggé dorgálni, miért is nem terveztem jó előre anyámat magnóra venni, hogy később hűen tolmácsolhassam - ha a hangját, hanghordozását nem is -, mondandóját, a csak rá jellemző stílusát mindenképp. Most jobbára emlékfoszlányaimat szedegetem elő, amikor anyámmal együtt ültünk mély lila kanapéján és a Mordkomission Istanbul (Isztambuli gyilkossági csoport) filmsorozat egyik nagy filmjét néztük meg.
- Anyu egyébként, ha teheted, csak német adókat nézel, ugye?.
Normálisak a műsorok, jó filmeket sugároznak, kitűnőek a talk show-jaik, amilyenek nálunk sajnos sohasem lesznek és világszínvonalú bemondóik, műsorvezetőik, programcsinálóik vannak. Nem hiányzik nekem a mocskolódás, meg a szemét, meg a gyakori színvonaltalanság. És nézd, a sok éves német műsornézésnek köszönhetően mára majd' mindent értek.
Így is van. Anyám általános iskolai németje évtizedeken át szunnyadt, mígnem a parabolával életre nem kelt. Tobzódik a választékban, melyből olykor nehezére esik az esti műsor kiválasztása.
- A Mordkomission Istanbul esetében nem kellett sokat gondolkodnod, hiszen a gyilkossági csoport fő-fő nyomozójának szerepét kedvenc színészed, Erol Sander alakítja?
Erol Sandert imádom, nem tudom, miért. Gyönyörű fiú, a nők mind odavannak érte. Én is. Gyakran láthatom, rengeteg filmben szerepel.
- Erol Sander Isztambulban született, öt éves kora óta Münchenben él és model pályafutását követően húszegynéhány éve szerepel tévében, filmeken. Minden nagy nevű német színésznő játszott már vele, kedvenc partnere, Barbara Wussow már hatszor is.
Igen. Gondoltam is, hogy lehet köztük valami, ha ennyi közös filmjük van. De nem. Úgy tudom, hogy Oliver Stone, a rendező unokahúga a felesége. Egy ilyen közegben nem sokat léphet félre. Amikor Erol Sander van a szereplők között, akkor azt a filmet mindig igyekszem megnézni. Úgy látom, hogy a szerepeket egyre inkább rászabják, figyelnek emberi adottságaira. Általában pozitív hősöket, amorozókat játszik. A történetek viszonylag egyszerűek, nem kell hozzá nagy agy, hogy az ember körülbelül előre tudja, mi lesz a vége. Egy-egy filmjét többször is megnézem, mit tegyek, ha annyira szeretem.
A Mordkomission Istanbul természetesen Isztambulban játszódik. A történet alatt fényképek villannak föl a város nevezetességeivel illetve a város tengerparti, dimbes-dombos fekvését kiemelendő. A nyomozás során részesei leszünk a török utcák életének, forgalmának.
Egyes részei azért nagyon szépek Isztambulnak. Jó lehet ott túristának lenni. Elmennék oda túristának és autóval bejárnám a várost. Járni sokat nem tudok, ezért autóznék. Mikor megállok, akkor meg kiülnék egy étterem utcai asztalához, innék egy kávét, ennék hozzá valamilyen török édességet, amely túlontúl édes ugyan, de mégiscsak emlékeztetne a türkmén gyerekkorom édességeire és nézném az utcát, a forgalmat, az arra haladó embereket. Ebben a nézésben sohasem fáradok el, az emberek megfigyelése okozza nekem az igazi örömöt, ha valahol másutt vagyok, mint otthon.
- A filmben hallottuk a müezzin hívását.
Igen, amott az egyik mecsetből jött. Egy nap ötször is hívja a müezzin a híveket imádkozni. Nagyon vallásos egy nép a török. És robbantgatós. Az utcákon a sajátjaikat robbantgatják és most mondd, így akarnak az EU-ba menni. Én nem engedném. Nagyon messzi vannak még az Uniótól. És nézd meg ezt a nagy szegénységet, amit az utcákon látsz. Először talán ezzel kellene kezdeni valamit meg a közrenddel és utána igyekezni az EU-ba. Igazándiból a törökök és a türkmének körülbelül egy tőről erednek, csak a törököknek régebbi a kultúrájuk, de még így sem lehet sajnos bennük megbízni. Ha jól bele gondolok, a türkménekben se nagyon, csak őket jobban szeretem és ismerem, mégis csak közöttük éltem tizennyolc éves koromig.

Az öldöklés Istene

Együtt néztük meg egy csöppnyi baráti társasággal Az öldöklés Istenét tegnapelőtt a Vígben. A darabban volt ugyan millió víg-elem, ám mégis úgy gondolom, hogy alapvetően a legmélyebb valómat kavarta föl, amikor a négy nagyszerű színészt (Eszenyi, Börcsök, Epres, Kern) láttam már-már burleszkszerűen a színpadon beszélgetni, veszekedni, bohóckodni.
Közben sok minden jutott az eszembe és sehogyan sem bírtam ezeket a gondolatokat lenyomni a darab másfél órája alatt a felhőtlen szórakozás mellett. Magamat láttam bármelyikükként akkor, amikor valami, írd és mondd: bármi kihozhatja az embert sodrából, kibillentheti látszategyensúlyából, kiforgathatja emberi mivoltából, olyanokat mondattat és csináltattat vele, amit később milliószor megbán, mindhiába.
Tapasztalhattam már magamat eleget a dialógus mindkét pólusában. Voltam bántó fél és voltam megbántott is. Amikor bántottam, azt követő bocsánatkérésemmel csupán a felszínen voltam képes elsimítani a hullámokat, a másik lelkének a mélyére semmiképpen sem érhettem el. És amikor megbántottak, úgy éreztem, hogy a gyors, azonnali bocsánatkérés - időszerű volta mellett sem - hatolt le lelkem legmélyére, az elhamarkodott, elvadult kommunikáció nyomán ejtett sebek, akár a szögek egy fehér kerítésben, csúfolkodtak ott. Hónapokkal és évekkel később is. És nem azért, mintha dédelgetném a sértettséget, vigadnék megbántottságom felett, hanem mert tehetetlenül nem tudtam mit kezdeni a durvaság által életre keltett fájdalmammal.
Az öldöklés Istene tornádószerű munkálkodását követően már senki sem ugyanolyan, mint annak előtte volt. Hiába igyekszünk váltig kincstárian viselkedni, agyon simogatni és hallgatni, mi nemrégiben még annyira fájt, semmi nem használ. Az emberi kommunikáció okozta sebekre még nem született meg az általános gyógyír meg a tabletta, melyek maradéktalanul és nyomtalanul kezelnék a deformációkat. Mondom is magamnak, szinte szuggerálom, hogy a kimondott szavaknak, hangsúlyoknak fatális következményei lehetnek. Megbabonázva olvasom Dale Carnegie Sikerkalauzát az emberi viselkedésről, mi mindenre kellene odafigyelnünk, hogy ne csak sikeresek, hanem méltósággal lehessünk önmagunk.
Érdekes az is, hogy a hozzám legközelebb eső embereket mily könnyűséggel bántok meg és kérek tőlük rögtön bocsánatot, míg a távolabbiakkal mindez - a megbántás és bocsánatkérés - jóval nehezebben, köhögősebben megy. Valahogy persze helyre állítódik a kapcsolat, működik is, de a magunk és a másik megítélése a kapcsolatban könyörtelen csorbát szenved. Bármennyire is igyekszünk vért verítékkel elegyítve a status quo helyretételére, nem sikerül, egy eladdig jól működő valamire vethetünk keresztet és igyekszünk, magunk sem vesszük észre, mennyire a másikat elkerülni, illetve ha ez nem lehetséges, az átlagosnál jóval puhább kézzel bánni vele.
Mindez jutott ott eszembe, no nem ennyire plasztikusan megfogalmazva. Ehhez kellett ez az egy-két nap, az ülepedés, az elmélázás, miközben nem tudnék úgy igazából egyetlen szófordulatot sem felidézni a vasárnapi darabból, melynek szerzője magyar és valamilyen tőről fakadt francia és nő, Yasmina Reza, s mint ilyen, népek, nemzetek, vérvonalak, kultúrák keveredéséből adódóan és már a neméből is eredendőn színesebb, mélyebb, magával ragadóbb és elgondolkoztatóbb, mint kicsoda is?, talán aki nem pont ilyen, szóval miközben nem maradt meg bennem egyetlen mondat sem, mégis összes mondatával taglózott le és okozott maradandó élményt az est.
Azt nem gondolnám, hogy ennek nyomán majd okosabban, intelligensebben, empátia-dúsabban fogok viselkedni mindennapi közlekedéseimben. Elhatározni persze, hogy elhatározom, aztán jól tudom, mi lesz a sorsuk ezeknek az egetverőn nagy fogadkozásoknak.
És az ember önmagának mindig megbocsát, könnyen, nyomtalanul. Csak az a másik dédelgeti oly sokáig sérelmét, sokszor mindhalálig. Magunknak megbocsátunk, mert magunk felé húz a minden kezünk, mert saját magunkkal élünk közvetlen közelségben, egy bőrben, hús- és vérmasszában a csontokat beborítva olyannyira, mint mással sosem, s nem lehetünk ugyebár magunkkal hosszú távon rosszban, tudjuk nagyon jól, hogy ez sok jóra nem vezet.
Megpróbáltam összefoglalni mindazt, mi lehetetlen, mit egy színdarab alapján, ha jó és érdekes és hatásos és mély, egy emberből, most éppen belőlem kiváltott.
Úgy gondolom, hogy a magam módján így állítottam maradandó emléket a Kino-ban elfogyasztott sonkás baguette-nek, és az utána következő Öldöklés Istenének.
Az az EST most már nem tűnhet el egyszer s mindenkorra nyomtalanul.

Ararat

- Örményország különben - utána néztem - területileg mintegy egyharmadnyi Magyarország és a lakosok lélekszámát tekintve majdnem négy millióan vannak, ami kevesebb, mint a fele Magyarországénak. Mire emlékszel a tájból?
Az örmény táj az nagyon szomorú, szigorú, borzalmas, kövek, hegyek, kövek, semmi más. Én egyetlen dolgot láttam Jerevánban, amikor kettőezerhétszázötven éves jubileumát ünnepelte Jereván, akkor ott átadtak egy olyan szökőkutat, amely kettőezerhétszázötven darab kisebb szökőkútból állt, tehát ez volt a jelképes ünneplése annak, hogy kettőezerhétszázötven évvel ezelőtt Jerevánt, az ország fővárosát megalapították. Én akkor csodálkoztam is, hogy honnan tudnak ennyi vizet kinyomni valahonnan a föld alól, mert Örményország egy olyan puritán természetű ország, a földrajzi kincseit tekintve pedig a végtelenségig szegény, hogy az hihetetlen, egyszerűen hihetetlen. Én nem is tudom, el sem tudom képzelni, hogy miképpen lehet ott egyáltalán élni.
- Nagyon jól rátapintottál a lényegre, Örményországban viszonylag kevés a víz.
Meg a föld, a normál föld meg a termőföld.
- Ezzel kapcsolatosan létezik egy olyan mondás Örményországban, hogy új napra kelve mindig megszámolják a patakokat, folyókat, mind megvan-e még. Ez csupán egy szólás-mondás, amelynek lehet valami valós alapja, hiszen míg vízből alig jut épphogy valamennyi, addig Örményország túlontúl is bővelkedik hegyekben és részben működő vulkánokban. Amikor azt mondom, hogy Ararat, mi jut neked róla eszedbe? Egy ugyanilyen nevű konyak is eszedbe juthat, de mégis?
Föl áll a szőr a karomon.
- Miért?
Mert az, az, szerintem, egy szentség a világban.
- Ararat, szóval a hegy maga. Értem. De hát nincs is Örményország területén.
Nem baj. Az akkor is a miénk. (könnyesen nevet)
- Viszont benne van Örményország címerében, amit a törökök szóvá is tettek.
Igen.
- Gondolom, hogy az örmények majd' minden szimbólumában, jelképében is ott látható.
A törököknek meg a zászlójukban ott van a félhold, úgyhogy ez abszolút nem számít, nincs annak semmi jelentősége, hogy az Ararat nem tartozik fizikailag Örményországhoz.
- Az örmények az Araratot saját hegyüknek tartják?
Persze. Persze.
- Majdnem elsírod magadat. (El is sírja magát. Hallgatom és nézem anyámat és elképedve érzékelem, hogy mekkora érzelmi megrázkódtatást képes nála kiváltani az Ararat, A Hegy, az örmények szent hegye Tahiban beszélgetve a teraszon, ahonnan az Ararat közel s távol nem látszik, a hegy nevének kiejtése nyomán felébresztett mélyen szunnyadó érzelem az, mely anyámat váratlanul sírásra készteti. Elszorul a szívem.)
Így van.
- De hát meg sem másztad a hegyet, amely a távolból látszik Örményország szerte, és úgy tudom, hogy különben sem szereted a hegyeket.
Nem szeretem, ez igaz. Örményország egyéb területeiről látszik az Ararat, Jerevánból valószínűleg nem, de ez mit sem számít. Én nem akkor sírok, amikor az örmény himnuszt hallom, mert az sem tudom, hogy milyen az örmény himnusz, hanem amikor az Araratról beszélek.
- Azt mondják, hogy a nagy özönvíz után Noé bárkájával az Ararat lábainál kötött ki.
Igen, Urartu.
- És egyébként úgy hívják az ötezeregyszázhatvanöt méter magas hegyet, az Araratot örményül, hogy Maszisz. Azt is olvastam valahol, hogy Ararat nevével Örményországban lépten-nyomon találkozhatunk, látványa éppúgy hozzátartozik Jerevánéhoz, az ország fővárosához, mint Nápolyéhoz a Vezúv, azzal a különbséggel csupán, hogy Ararat területileg a szomszédos Törökországhoz tartozik.
Igen, mert három tizenharmad része maradt Örményországban és tíz tizenharmad része nyúlik át Törökországba az eredetileg örmény területeknek.
- Most ezt, kérlek, magyarázd el még egyszer.
Örményország annak idején, valamikor jó régen eredetileg tizenhárom részből, megyéből vagy valami hasonló földrajzi egységből állt. Területének tíz tizenharmad része került a történelem viharainak, egyenlőtlen harcainak következtében a szomszédos Törökországhoz és mindössze három tizenharmad maradt meg a mai Örményországban, nem csoda hát, hogy ilyen icinyke-picinyke ország lett belőle.
- Az örmények lélekszámukat, harcképes katonaságukazt ilyen csekély számban voltak és értelem szerűen gyengék lehettek, hogy nem tudták magukat a török túlerővel szemben megvédeni?
Nem csak a törökök vannak körülöttük, hanem az azerbajdzsánok is ott élnek a szomszédságukban. A perzsák is ott vannak mellettük. Abban a régióban igazándiból csak a grúzok voltak, akik még keresztény népeknek számítottak. De a grúzoknak meg az örményeknek örökkön örökké az volt egymással a problémájuk, hogy vajon melyikük az ősibb nép. Tehát nem igazán fogtak össze annak idején, gondolom, emiatt nem fogtak össze, hogy legyőzzék a…, de igazából ezt a többséget, a félelmetes török túlerőt lehetetlen is lett volna legyőzni.

Apám napja

Apám születésnapján az nem lehet, hogy ne kerüljön bejegyzés a blogba. Nem úgy ébredek, hogy ma, a mai nap az mindenképpen másmilyen lesz és azt sem határozom el, hogy vélhetően apámnak tetsző dolgokat fogok cselekedni. A napot mégis megérinti egyfajta különös érzet, hangulat, melyről ép ésszel nem is tudok számot adni. Emelkedettebb lélekkel járok-kelek, teszem dolgomat, a szokásosnál jóval többször pillantok rá íróasztalom jobb oldalán apámat ábrázoló ceruza portréra,

melynek bal fölső füle rendre lekonyul, hibádzik talán egy szög vagy ragasztó, mi megtartaná. Rá-ránézek, mintegy összekacsintok apámmal, közelebbi liasonban reménykedem általa.

Pedig mindjárt tizenkét éve, hogy végleg elment. Azóta nem tudja keménynek szánt, szeretettel mégis teli szavaival megmosni a fejemet, ha valami hülyeséget terveztem megcselekedni. Nem símogat bajszába rejtett mosolyával, hamiskásan hunyorgó pillantásával. Nem hallom magasröptű, hozzáértő, intelligens eszmefuttatásait a legkülönbözőbb témákkal kapcsolatban. Nem látom anyám oldalán, akivel pedig nagyon is jól mutattak egymás mellett és passzoltak egymáshoz szellemiekben, lelkiekben egyaránt.

Megmaradtak az emlékekből mindazok, amelyek olykor és rendre felszínre kúsznak, hogy mosolyt, fájdalmat keltsenek. És fennmaradt apám összképe jellemét, megjelenését, hangját illetően, egy összetett hangulat, mely jólesik és fáj egyszersmind.

Január hetedike, apám születésnapja közel esik Karácsonyhoz, Újévhez, mindenkoron gazdagon egészítve ki a tradicionális ünnepegyüttest. Segít nem elfelejteni, segít rá emlékezni, abban is segít, hogy ez a nap garantáltan meleg szívvel, jó érzéssel teljék el.

Gyöngyöstarján, te gyönyörű

  

Szőke Mátyás

Szőke Mátyás ősz, melyet leginkább évei számának köszönhet és nem fizikai, lelkületi állapotának. Nem emlékszem, hogy vettem-e, kínáltam, ittam-e valaha is borát, de talán nincs, ki legalább ne hallott volna róla. Most személyesen is találkozhattam vele, borkostoló órákon tölthettem az ő becses, borai, barátaim társaságában az időt borospincéjében gyöngyöstarjáni szállásunktól nem messze.

- Mennyibe fog kerülni ez a program most nekünk? - aggódott jó előre életem jelenlegi párja, férjem, nem minden alap nélkül.
- Már megint ez a garasoskodás - mondom ki gyorsan, amit jobb lett volna elhallgatnom, nem mintha nem jönne jól mostanság a ritka forint mellé a fillér is.
A végén persze kiderül, hogy Frildi barátnőm látja vendégül az egész társaságot, amely így váratlanul is nagyon kedves tőle. Az élmény - a körülmények szerencsés összejátszása, Szőke Mátyás személyisége, borai révén - már most bizton állíthatom, hogy a legmaradandóbbak közé sorolódik.
Egy ilyen borkostolón a társaság dilettánsok, borhoz messze nem értők gyülekezete és akkor még finoman fejeztem ki magam, így is viselkedünk, hülyeségeket és abszolút hozzá nem értőn kérdezgetünk, amitől igencsak fájhat Szőke Mátyás érzékeny füle.
- Válaszolok, mesélek, oktatás, egyfajta továbbképzés félét tartok, és ez a dolgom - mondja Szőke Mátyás.
A borról a nagy átlag színesen informált, csak nagyon kevesen vannak, kik tudálékosan fogyasztják, értőn élvezik. A többség tudja például, hogy a bor bizony nagyon sokféle, a legjobb esetben szőlőből készítik, cukrot is tesznek bele, ha úgy látják jobbnak, hígítják, hogy csalafinta módon így jussanak mennyiségekhez, van belőle fehér és vörös, az utóbbi időben a rosé is egyre jelentősebben jut szóhoz, vannak szép számmal bortermelő vidékeink tenyérnyi országunk szerte, a napos napokkal, talajjal, szőlőnek kedvező körülményekkel kiemelkedően jól állunk, egyre szélesedik a szőlővel, bortermeléssel foglalkozók köre, egyre erősebb a konkurrencia bel- és külföldön egyaránt, nyerjük a legnemesebb érmeket, tiszteletet érdemlő helyezéseket hozunk el borainkkal termelőink révén egyre másra és azt is tudni, de legalábbis érezni véljük, hogy borilag bizony messze nem vagyunk megérdemelt helyünkön a világban.
Ittam már kitűnő bort, jót, közepeset, rosszat, kritikán alulit is, a bor milyenségét a körülöttem összegyűlt társaság jobbára egyértelmű ítélete döntötte el mindenkor, kesze-kusza érzeteimmel jómagam csak kullogtam utánuk, nem voltam képes határozott véleményalkotásra.
Most itt van Szőke Mátyás, aki előre elgondoltan kínál meg borai közül majd' két maroknyival.
Cabernet Sauvignonnal kezdünk, mindjárt két egymást követő évjárattal. Mikor már éppen elalélnánk a kettőezerkilencestől, s mellette még nem tudunk igazán mit kezdeni a kettőzertizes évjárattal, akkor Szőke Mátyás határozottan kijelenti, hogy ez utóbbi friss, zamatos és meglátjuk, hogy magasan veri majd idősebb társát.
- Az Olasz Rizling az igazi meglepetés - állítja Frildi, ő már többször kóstolta ezt a fajtát, de ez a mostani - emlékezete szerint - minden eddiginél jobb.

A Szürkebarát Szőke Mátyásnál - mindenkijétől eltérőn - száraz és nem édes, amilyen ez amúgy lenni szokott, merthogy ezt kívánta meg a szőlőfajta, tradíció, régóta alkalmazott technológia.

Kibont egy palackozott címkézetlen bort is,

egy Chardonnay-ból kínálja meg a társaságot.

A vörösöket egy idei Cabernet Franc és egy Merlot képviseli. A Cabernet Franc annyira fiatal, hogy - Szőke Mátyás állítása szerint csak három év múlva kerül palackba, akkor éri el ugyanis csúcspontját, és akkor, de akkor igazán, higgyük el, mindent visz.

Szőke Mátyás nem kész. Szőke Mátyás sosem lesz kész, mindig úton van újabb és újabb világtájak felé, ahol górcső alá veszi szüretkor, hogy ők miből, mit, egyszóval miképp készítik a bort és az milyenre sikeredik. Tanulni, a szerzett tapasztalatokat hasznosítani, új fajtákkal, technológiákkal kísérletezni, ismeretlen zamatokat, illatokat létrehozni sosem késő és minduntalan új kihívás, állandó kaland. Mindemellett több évtizedes tapasztalatának, eredményeinek köszönhetően Szőke Mátyás gyakran tagja, vezetője borokat megítélő bizottságoknak. Abba is beavat, hogy úgy nyolc éve már Kaliforniába szállítja különböző borait. Abból ahogy mondja, ecseteli, már-már panaszolja és sorolja, mennyi mindennek kell megfelelni egy ilyen kukacoskodós, igényes piacon, mint az amerikai, azt vesszük ki, hogy Szőke Mátyás borai szívesen forgalmazott termékei a világ legkülönbözőbb régióiban, előszeretettel látott és fogyasztott vendégei az angol királynő asztalán.
Szőke Mátyás ősz, fiatalos, erős, szívós, tele tervekkel, elképzelésekkel, a folytonos megújhodás képességével és nagyon tudja, hogy csak így tehet szert az ember örök fiatalságra, válaszolhat kihívásokra, teremthet soha nem létezett fajtákat, borokat, alkothat igazán maradandót. Vállalkozásában évek óta jól összeszokott csapat segíti Zoltán fiával az élen, kinek neve már egy jó ideje ott szerepel Mátyásé mellett az ízlésesen megtervezett boros címkéken.

 Néhány kellemes órát töltöttünk el Szőke Mátyás, borai, Ájríííín isteni saját készítésű natúr és füstölt tehénsajtjai társaságában, amikkel a borok mellé, között kínált meg bennünket.

Azt nem mondhatnám, hogy e délután óta többet tudnék, képzettebb volnék borokból, de azt tudom és érzem, hogy ez egy bonyolult valami, igazán nagy falat, amelyet nem is megérteni, inkább a maga helyén, idejében nyugodtan élvezni kell és lehet. December utolsó előtti napján jártunk Szőke Mátyásnál,
igazán emelkedett hangulatban zárva és várakozás telin indítva egy évet.
Mindannyiunknak ehhez hasonló élményeket, borokat kívánok.
És nem utolsó sorban egészséget, boldogságot, sok szerencsét kettőezertizenegyben!
Szeretettel:
Szegő Panni