Apám születésnapján az nem lehet, hogy ne kerüljön bejegyzés a blogba. Nem úgy ébredek, hogy ma, a mai nap az mindenképpen másmilyen lesz és azt sem határozom el, hogy vélhetően apámnak tetsző dolgokat fogok cselekedni. A napot mégis megérinti egyfajta különös érzet, hangulat, melyről ép ésszel nem is tudok számot adni. Emelkedettebb lélekkel járok-kelek, teszem dolgomat, a szokásosnál jóval többször pillantok rá íróasztalom jobb oldalán apámat ábrázoló ceruza portréra,
melynek bal fölső füle rendre lekonyul, hibádzik talán egy szög vagy ragasztó, mi megtartaná. Rá-ránézek, mintegy összekacsintok apámmal, közelebbi liasonban reménykedem általa.
Pedig mindjárt tizenkét éve, hogy végleg elment. Azóta nem tudja keménynek szánt, szeretettel mégis teli szavaival megmosni a fejemet, ha valami hülyeséget terveztem megcselekedni. Nem símogat bajszába rejtett mosolyával, hamiskásan hunyorgó pillantásával. Nem hallom magasröptű, hozzáértő, intelligens eszmefuttatásait a legkülönbözőbb témákkal kapcsolatban. Nem látom anyám oldalán, akivel pedig nagyon is jól mutattak egymás mellett és passzoltak egymáshoz szellemiekben, lelkiekben egyaránt.
Megmaradtak az emlékekből mindazok, amelyek olykor és rendre felszínre kúsznak, hogy mosolyt, fájdalmat keltsenek. És fennmaradt apám összképe jellemét, megjelenését, hangját illetően, egy összetett hangulat, mely jólesik és fáj egyszersmind.
Január hetedike, apám születésnapja közel esik Karácsonyhoz, Újévhez, mindenkoron gazdagon egészítve ki a tradicionális ünnepegyüttest. Segít nem elfelejteni, segít rá emlékezni, abban is segít, hogy ez a nap garantáltan meleg szívvel, jó érzéssel teljék el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése