Sümegen

Sümegen jártunk a Tiborral. A négy csillagos Hotel Kapitányba akkor jut el az ember, ha jól keres és szabadon lubickolhat a csillagokban, vagy hosszú időn át spórolta meg a rá valót, vagy amikor nyer egy négy nap - három éjszaka hétvégét valamilyen szerencse folytán. Csodálkoztam is rajta, hogyan tévedhetett el ennyire a szerencse, hogy ránk talált, de el kellett hinnem, látva a nyeremény írásbeli megerősítését. Választhattunk kedvünkre a megadott wellness-hotelek - mind négy csillagos - listájából. Mehettünk volna messzebbre, az ország keleti, nyugati, déli széleire, de el is látogathattunk volna a főváros közelében található valamelyik wellness-szállodába. Nem is tudom már, miért esett választásunk pont Sümegre. Visszagondolva csak arra emlékszem, hogy ránéztünk a térképre és felfedeztük, hogy arra felé nem nagyon jártunk. Voltunk ugyan Balatongyörökön, érintettük Szigligetet és Badacsonyt is egy pár óra erejéig, de ki emlékszik már a jóleső hangulaton kívül ezekre a helyekre, leginkább talán a balatonedericsi Afrika Múzeum és Állatkert maradt meg bennünk képszerűen egy családi ott-tartózkodás, meg egy munkahelyi tréning szabadidős programja kapcsán. Ennél több nem is nagyon juthatott a környékről eszünkbe. Így eshetett a választás Sümegre, amelyről mindössze annyi rémlett, hogy van ott egy vár... Meg - a listáról szabadon választhatón - egy Hotel Kapitány, amely a Vár tőszomszédságában, a Vár aljában épült. Nem véletlen ez a közelség, hiszen - mint később kiderült - a Várat is, a Hotelt is ugyanaz az egy, a Papp-család birtokolja, üzemelteti, fejleszti. (http://nol.hu/utazas/archiv-460492)
Mikor megérkeztünk a Hotelba, s felnéztem a Várra, akkor kezdett el bennem derengeni egy interjú, amelyet a Klubrádió Klubdélelőtt adásában hallottam valamikor jó régen, s amelyben meghívott vendégként éppen Papp Imre mesélt sümegi életútjáról, sikertörténetéről. Érdekesen illeszkednek össze a mozaikok egy helyszín véletlen és mint utóbb kiderült, sikeres kiválasztásához. A Hotel Kapitányban jól egészítették ki egymást a kényelmes, kellemes szállás, a magas színvonalú svédasztalos reggelik, vacsorák, valamint a szórakozás, kikapcsolódás színterei: a wellness fürdő-szauna részleg, konditerem, gyereksarok, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Itt valóban mindenki megtalálhatta a kedvére valót. Szükség is volt rá, mert a hosszú hétvégének csupán az első felét dédelgették az Égiek szép, napos idővel, míg a másik felében eső, borúlt ég, hidegebb idő dominált. Kirándultunk is minden nap a környéken (Rezi-vár, ahonnan szép kilátás nyílt a környékre; Tátika várát többszöri nekifutásra sem találtuk, most már tudnánk, hogy merre menjünk, majd legközelebb; Zalaszántón a Stupa buddhista szentély érdemes figyelemre, pár éves bár, de külsőleg az indokoltnál is jobban megszenvedte az időt, a környék hangulata viszont egyedülálló; Várvölgy, egy váratlanul kellemes patyolattiszta, kultúrált község; Dabronc, polgármesterének vállalkozásai révén karbantartott település; Gógánfán egy méhészember olcsóbb áron mérte a jó vegyes virágmézet ott, ahol a lakosság nagyon szegény, mert a saját gazdaságán túl nincs semmilyen megélhetési lehetőség; Ötvös, ahol Szegedi Róza kastélya helyett egy nagyon lelakott, elhanyagolt Széchhenyi kastélyt találtunk, amely igazán többet, szebbet, s jobbat érdemelne; Csabrendeken elfogadhatóan orgonált egy tanuló a zenetanárnőjével egy szép templomban; kívülről láttunk Nemeshanyban egy csizmadia malmot; a tapolcai Tavas Barlangba nem mentünk be, de a külső tavat alaposan körbejártuk, rengeteg kisebb-nagyobb halat láttunk, többnyire pontyot, aranyhalat; Keszthely lenyűgözött a régen látott és pompásan felújított Festetics Kastéllyal, Parkjával, mólójával, kis belvárosának hangulatával; Sümegprágán - mily érdekes elnevezésű helység a Balatonfelvidéken - elcsíptük a szüreti felvonulás végét; Sümeget uralta a Várdomb a mindenhonnan látható Várral, kis belvárosának szépsége csak hozzáadott az élményhez.) Kora reggel és vacsora előtt
szorgalmasan úsztunk, masszíroztattuk magunkat a vizi sugarakkal, szaunáztunk, tusoltunk, hideg ülő fürdőben mártoztunk, melynek nyomán összehasonlíthatatlan frissesség vesz erőt az emberen, meg egy olyasmi érzés, hogy jó volna ebből nap mint nap és lehetőleg mindenkinek. Nem véletlenül találták ki északon a test és az erek megmozgatását szolgáló meleg-hideg víz és levegő váltakoztatásán keresztüli felfrissülés, valóságos megifjodás érzetét. Az ember kellemesen elfárad, elbágyad és úgy esik jól, hogy az érzésre, a megtapasztalásra újból és újból visszavágyik.
Minden ki van itt a Hotelben és környékén találva: a szállás, a fürdő, az étkezések, a szórakozás például - heti kétszer - egy Lovagi játék és lakoma keretében, csárda, lovarda, Vár, ahova gyalog mész föl vagy az erre rendszeresített Vár-Taxival, és gondolom, hogy a fantázia határtalan, még messze nem minden ötlet került megvalósításra. Ahogy a Hotel Kapitányban is előre megtervezetten jolly-joker emberek dolgoznak: míg valaki az egyik este a Lovagi játék szóvivője és egyik főszereplője, addig már aznap este a Drink bárban ugyanő a mixer. Közel százhatvan főt - szezonban még ennél is többet - foglalkoztató komplexummá nőtte ki magát, valóságos várossá a városban a sümegi Vár és lábánál a Hotel Kapitány az összes kapcsolódó létesítményével.
Aki nem hiszi, járjon utána.

Helyi intelligencia

Anyámnak volt háromezer rubelje a skatulyában, amiről ő azt gondolta, hogy ezt mind ő kereste, kiveszi hát és elmegy, három embernek vásárol ruhákat. Örmény szokás szerint, amikor egy halálos beteg van a családban, akkor rokonok és ismerősök jönnek esténként vagy nappal vagy amikor éppen idejük van, vagy amikor a beteg állapota megengedi. Jönnek folyamatosan és búcsút vesznek a halálos betegtől. És anyám nem akarta, hogy rongyokban fogadjuk az embereket, vendégeket. Azt mondta, hogy ide most egy csomó ember fog jönni, mert az apám ugyanolyan ismert ember volt Ashabadban, mint amilyen ismert volt az édesanyám. Xenia bevásárolt tehát háromezer rubelért egy csomó ruhát, ruha kiegészítőket magának, gyerekeinek, Kolja-nak és nekem. Apánk éjszaka fölébredt, ment az anyámhoz és azt mondta, hogy
- Most hozom a baltát, hogy levágjam anyátok fejét, mert Xenia már most készül arra, hogy nemsokára meg fogok halni és már most szép ruhákba öltözik, hogy a halálom után rögtön meg tudjon csalni.
Ez természetesen nem volt igaz, nem is lehetett, hiszen anyámnak életében nem volt más a férjén kívül, egyáltalán nem volt más férfi az életében, tehát ezek baromságok voltak, csak ugyebár az a bizonyos állapot, amikor az ember halálos beteg, amikor irigy mindenkire, az egész világra, mert a világ egészséges, ő meg nem, akkor az emberből előbújik a gonosz, az ilyen-olyan-amolyan kegyetlenkedések, melyek mind-mind napvilágra kerültek, bár valljuk be, hogy egyébként sem volt sohasem egy kedves ember. Én el tudom képzelni és aláírom, hogy az anyám igazat mondott, hogy az ő élete apámmal tizenhét év szibériai száműzetéssel volt egyenértékű. Tényleg nem lehetett azt mondani, hogy apám valaha is kiemelte volna, megdicsérte volna édesanyám jó tulajdonságait a saját rokonai előtt, holott az anyám, mint egy handicap-es valaki az apám rokonai előtt nem egy első kategóriájú asszony, hanem egy másodosztályú valaki volt, hiszen nem volt egy igazán egészséges ember. Amikor megszülettem és ugye be kellett mutatni a gyereket a rokonságnak, akkor természetesen ragaszkodtak ahhoz, hogy kinyissák a pólyámat, hogy ellenőrizhessék, mindenem megvan-e. Mert a mamámat ismerve, akinek a bal oldala béna volt, tehát nagyon is elképzelhetőnek tartották, hogy a gyerekének is hiányzik valamije. Ilyen primitív emberek voltak.
Én tanult emberről ott csak háromról tudok, igaz, hogy iskolába mindenki járt, az egyik két osztályt végzett, a másik négy osztályt, a harmadik hat osztályt, és volt, aki tíz osztályt is elvégzett, de ott magas iskolát igazából két-három ember végzett. Anyámon kívül még volt egy unokatestvérünk az apám családja felől, a Lora, aki
főkönyvelő volt. Férje ügyvéd volt, az ő sógora pedig ügyész volt. Tehát ez a három ember volt, én úgy emlékszem, igazán tanult ember a mamámon kívül. A többiek mind ilyen … paraszti emberek voltak, vagy nem is tudom, hogyan mondják.
A háttérben az eső neki áll zuhogni. A felülről fedett terasz nem nyújt valódi védelmet.
- A fene vigye el, most már be kell mennünk. – mondja anyám.

Kettőre a Nemzetinél

Nem fogok abből gyakorlatot csinálni, hogy a legkülönfélébb színházak nyílt napjait látogatom végig, pedig olybá tűnhet, hogy éppen ezt teszem. Alig egy hétre rá a Vígszínház beli szabad bejárás után a Nemzetibe vezetett utunk. Úgy volt először, hogy el sem megyünk, pedig tudtunk a programról. Aztán egyik barátnőm lánya keresett meg, miszerint átadná a kettő órára szóló kulisszabejárásukat a Nemzetiben, megbetegedett ugyanis és sajnos nem tudnak rajta részt venni. Erre csak ráerősített, hogy a hóbortos, kiszámíthatatlan, inkább esősbe hajló idő átírta az aznapra szánt szabadtéri elhatározásunkat. 
Most már tudom, hol van a Nemzeti Színház mögötti rámpa, amely a kulisszabejárásra
induló csoportok találkozó helye. Egy fiatal hölgy, talán teremőr vezetett bennünket az első, második, harmadik emeletre. Láthattunk Kelléktárat, Öltözőket, Balett-termet, Fodrászatot, a Művészeti Főtitkár és a Főigazgató szobáit. Bemehettünk Kaszás Attila öltözőjébe, amit annak idején Stohl Andrással osztottak meg egymás közt, és ahol Stohl András egy ideje sajnos egyedül öltözik. Láthattuk híres színészek híres szerepeinek jelmezeit. Egy ilyen kulisszajáráson a Víg után már másodszor támad az az érzésem, hogy kevés, kevés, nagyon kevés. Persze hallom az idegenvezetőt, látom a veretes neveket az ajtókon, bekukkantok öltözőkbe, látom a jelmezeket és mégis. Velem lehet-e a baj vagy a túravezetővel, nem tudom. Úgy gondolom, hogyha olyasvalakivel megy az ember a Színháznak akár csak egy szeletén végig, akiből süt színháza imádata és ez lejön minden szavából, porcikájából, akkor a kevésnek is elégnek kellene lennie. De akkor is így lenne, ha az üres szobákat öltöző, szerepüket gyakorló, játszó színészek, mellettük dolgozó, kisegítő személyzet töltene meg. Így viszont marad az örök szomjúság és jobb híján józan megértés: ennyi és nem több.
A programok a Nagyszínpadon és a Gobbi Hilda színpadon zajlottak. Három friss darab próbájába is bekukkanthattunk. A Jeremiás avagy Isten hidege Térey János darabból épphogy egy falatnyit láthattunk csak azért, hogy átérhessünk Csehov Három nővérére, amelyből a szerb rendező az egész első felvonást eljátszatta a szereplőkkel. Bevallom, nekem ez tetszett a legjobban. Az ember ezt gondolná, hogy Csehov poros, avitt, művei nem aktuálisak és tessék, itt ez a Három a nővér Udvaros Dorottyával, Schell Judittal, Péterfy Borival, frissességet árasztó szövegeivel, modernségével, humorával, amely leköt, magam is elámulok, hogy mennyire. Lehet ehhez valami köze az Amerikában élő szerb rendezőnek, Andrei Serbannak is. A Nagyszínpad lehetőségeinek töredékét használja ugyan ki, amikor asztalt süllyeszt le, pódiumot és még ennél is magasabb rámpát emel a játék teréül. Mikor meglátom Sinkó Lászlót döbbenek rá, mióta is nem láttam. Arca, hófehér haja, jól ismert orgánuma ugyanaz, az egyetlen eltérés, hogy az Übü királyban annak idején még jóval ruganyosabban mozgott.
Alföldi Róbert a számomra ismeretlen Mohácsi-testvérekkel, Bella Máté zeneszerzővel és általam igen kedvelt Závada Pál íróval beszélgetett párhuzamosan készülő bemutatóik kapcsán. Kiderült, amit nem tudtam, hogy Závada Pál szeret és tud is énekelni, mackós termetéből öblös hang került elő. Nekem egyébként a több szereplős beszélgetés alatt leginkább Alföldi Róbert kérdései, téma kezelése, az egész, több szálon futó interjú kézben tartása tetszett. Az volt az érzésem, hogy jelen esetben a riporter hellyel-közzel túlnőtt riportalanyain, furcsa egy állapot, de egy ilyen nyitottan laza napon még ez is megeshet.
Legvégén még beestünk egy távoli bemutatóra, a Kvartettre, amelynél sikerült olyannyira hátulra leülnünk, hogy ennek következtében a hangokat, dalokat, dallamfoszlányokat csak hallhattuk anélkül, hogy Udvaros Dorottya és a többi előadóművész mimikájába belefeledkezhettünk volna, igaz, ez alól a szövegtartalmat olykor pantomimmal eljátszó balettművész volt a kivétel, akinek felső testének mozgása jól látható volt a nézőközönség feje felett.
Mire is jó egy ilyen színházi nyílt tört nap? Belekóstol az ember ebbe, belekap abba, magába szívja a Színház hangulatát, azonosul annak lelkivilágával, ismerősnek, már-már a sajátjának érzi, kedvet kap bizonyos színházi előadások megtekintéséhez és ez nem is kevés.

Víg hétvége magyar dallal

Hétfő van és tizenharmadika, ami az oroszoknál, ukránoknál az ún. peches nap, éppen az a nap, amelytől mindig tartani kell. Ezen a napon gyülekezik össze a kifejezetten nem óhajtott, előre nem látott sok-sok "szerencsétlenség". Még takarózhatunk is vele, hiszen mi magunk nem tehetünk róla, egyedül a tizenharmadikára eső hétfőnek a hibája, ami velünk történik. Ennek tudhatom be én is, hogy a csípőoperációmnak még mindig nincs pontos dátuma.  Pedig épp elég erőt vettem magamon, mikor egyre rosszabbodó, nehezülő járásom végett, válaszát meg sem várva hívtam föl az illetékes doktornőt. Tizenharmadikán, hétfőn mindössze annyit tudott mondani, hogy még nincs időpont. Slussz, passz, ennyi. A peches eseteket eleve hordozó hétfői tizenharmadikának tudjam-e be a lelombozó választ? Vagy gondoljak inkább arra, hogy várakozóknak milyen hosszú sora lehet, meg az erősen behatárolt pénzügyi keretek mennyire kínosan szabhatják ki az ember helyét az egészségügyi rendszer ezen szeletében.
De ezen a hétfőn, mely tizenharmadikára esett, akár visszagondolhatnék az épphogy elmúlt hétvégére, amelyet szinte megszakítás nélkül a Vígszínházban töltöttem. Szombaton a Nyílt nap alkalmával VígTour-ral és életem jelenlegi párjával, Tiborral - Várnai Péter Főtitkár vezetésével - jártuk be a Színház három emeletének az átlagember szeme elől elrejtett szegleteit: Fodrász-szoba, Kelléktár, Színész öltözők, Zsínórpadlás, Igazgató szobája, Titkárság, és a többi. A túlméretezett érdeklődés miatt maradtunk le a Házi Színpadon zajló Kalocsa című vadonatúj darab próbájáról. A Nagyszínpadon viszont láthattuk a műszaki lehetőségek - fények, emelések, süllyesztések, forgások, háttérképek, megvilágítások, és a többi -bemutatóját Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatónőjének előadásában, aki egyaránt tett tanúbizonyságot Színházának szeretetéről, tárgyi ismereteinek széles tárházáról és humorérzékéről, mely így együtt alkotott utolérhetetlen egyveleget és nyújtott maradandó élményt. Ugyanitt a Nagyszínpadon hallgattunk bele Presser Gábor - Varró Dániel közösen készülő musical-jének, a Túl a Maszathegyen dalaiba. A zseniális, humoros szövegek mellé méltó zenék kerültek, melyek kiemelték a humort, rímet, mondani valót. A pár órás Víg-program végén a Színház művészeinek saját készítési sütijeiből kóstolhattunk, miközben az Odry Árpád Színészotthont támogattuk. Pap Vera anyósa által készített rétesek isteniek voltak, Börcsök Enikő túrós batyui is, a többiek műveiről - kapacitásom hiányában - nem tudok nyilatkozni. Szemet gyönyörködtető, szellemet foglalkoztató, kezet megmozgató, gyomrot megtöltő pillanatokat töltöttünk a Vígben, ahol az épület, az intézmény és azt működtető művészek emberközelbe kerültek. Magaménak is érzem.
Vasárnap este meghívott egy kedves barátnőm a Magyar Dal Napja alkalmából a Vígbe. Az este nyolckor kezdődött műsorban három órán át szólt a magyar dal musical-ek, népdalok, műdalok, sanzonok, rock-számok formájában. A zene sokszínűsége, az előadóművészek tehetsége, rangja emelte ezt az estet maradandó élménnyé. Itt hallottam és láttam színpadon először Szirtes Edina Mókust, a Quimby-t, Dés Lászlót, Mester Tamást, gyönyörködtem Falusi Mariann hangjában, ámultam Igó Éva, Eszenyi Enikő, Harkányi Endre és Fesztbaum Béla művészek - hogy csak egyeseket emeljek ki a hosszú sorból - pár perces dalban eljátszott szerepjátszásukon. Presser Gábor hűséges társként kísérte a művészek egy részét, ugyanő zárta az estet a nagy baráttal, Zoránnal, akinek a két dala után a közönség követelte ki magának a harmadikat. Végig úgy éreztem, tudván tudva, hogy az idő véges, kevés-kevés, bár tartana még.

Xenia észragyogása

Azt mondta az anyám, hogy maga nekem már nem kell.
- Na de az apukádnak kellett volna még, hiszen az apukád még javában férfi volt.
Én nem tudom, mert én ezekkel a kérdésekkel akkor még nem foglalkoztam.
- Nem volt ebből valamiféle feszültség?
Nem. Azt tudom, hogy anyám azt mondta, amikor meghalt az apuka, hogy tizenhét év az apáddal az egyenlő volt tizenhét év szibériai száműzetéssel. Ez benne legyen.
- Benne van, már van is egy ilyen című fejezet.
Annak idején ezekről a kérdésekről nem beszéltünk.
- De ha így visszatekintünk, akkor miért volt a közös életük tizenhét év szibériai száműzetéssel egyenlő, hiszen az apukád végül is sokat segített anyukádnak, Xenia-nak. (Itt kikapcsoltam a felvételt anyám kérésére.)
- Az anyukád akkor végül is a fizikai hátrányát szellemiekben kompenzálta.
Én nagyon jól emlékszem azokra az összejövetelekre, amelyek a családunkban voltak a házunkban, amikor még állt a ház, utána meg amikor már nem állt a ház, akkor meg abban az úgynevezett ideiglenes kis házikóban, hogy mi nagyon sok kaját készítettünk, amikor vendégeket hívtunk magunkhoz. Akkori orosz, illetve örmény szokások szerint többféle előétel, meg ez, meg az, meg a világon minden féle kaja került az asztalra. És amikor leültünk beszélgetni az asztalhoz és enni, akkor senki nem azt nézte, hogy anyám egy kézben hozza a tálat és a másik kezével nem tud mit csinálni, vagy két kézzel úgy fogja a tálat, ahogy egy suta kézzel megáldott ember tudja csak azt fogni az egészséges mellett, hanem amikor leültünk és ettünk, és beszélgettünk, akkor mindenki az ő észragyogását figyelte. Mert anyámnak egyszerűen ragyogott az esze, hát olyan volt, akár a borotva.
Az én apám igazán csak a saját rokonaival, illetve a házból még két emberrel, tehát három férfi tudott egymással beszélgetni, főleg politizálni. Az egyikük a Sztálint, a másikuk a Churchill-t, a harmadikuk Roosevelt-et képviselte, játszotta. Apámra, azt hiszem, Sztálin jutott, nem emlékszem pontosan, de valamelyest hasonlítottak is egymásra. Ki-ki eljátszotta, hogy ő Sztálin, a másik Churchill, a harmadik meg Roosevelt és beszélték a maguk hülyeségeit.
- Térjünk vissza mégis erre a tizenhét év szibériai száműzetésre. Miért érezte a Xenia annak, amikor én úgy éreztem a te elmesélésedből, hogy az apukád és az anyukád végül is ugye a gyerekek kedvéért, a gyerek-projekt miatt jöttek össze, és az apukád azért segített anyukádnak a bevásárlásnál, minden egyéb fizikai munkát igénylő házimunkában. És Xenia mindezt mégis tizenhét év szibériai száműzetésnek érezte. Miért?
Azért, mert az édesanyám az egy hoch intelligens, olvasott és művelt, és tanult ember volt. Az apám egy paraszt volt, aki igazából csak egy távírász mesterséget tanult ki, de mindaddig, amíg azt ki nem tanulta, egy élelmiszerboltot üzemeltetett. Igazándiból egy tanulatlan, az alkatánál fogva despota ember volt, egy valóságos tirannus, akinek az édesanyámmal szemben kisebbségi érzése volt.
- Ez miben mutatkozott meg?
Gorombáskodásban, durvaságban, nyersességben, az anyám nem tiszteletében, - bár soha nem ütötte meg anyámat, csak ezerkilencszáznegyvenhét januárjában, amikor már a halálos ágyán volt -, akkor édesanyám – ezt én már meséltem az előzőekben…
- Mondd el még egyszer!

Nu i puszty

Figyelj ide, ez nagyon mesésen hangzik, de én azt gondolom, hogy amikor mi kicsik voltunk, akkor nekünk az anyánkban az volt a rossz tulajdonság, hogy szigorú volt, hogy megkövetelte, hogy igenis olvasni kell, és minekünk olvasni kellett. Ha nem akartuk az egyszeregyet megtanulni, akkor is meg kellett tanulni, bár mi nagyon szerettük az ő óráit, különösen amikor otthon korrepetált. Az asztal körül mindig ott sertepertéltünk a testvéremmel és ha kellett, ha nem, mindenbe beleszóltunk, és akkor leintett bennünket. Megkövetelte tőlünk, hogy söpörjünk föl, meg mossunk föl. Kicsik voltunk, tizenhárom meg tizenegy évesek, amikor apukánk meghalt, és igazán két keze apunak volt meg nekünk. Anyánknak csak egy működő keze volt, tehát anyuka megkövetelte, hogy mi sok mindent csináljunk a ház körül. Lehet, hogy mi ezt akkor rosszul ítéltük meg. Én kérdeztem is tőle,
- anyuka, te szeretsz-e bennünket?
Mire azt válaszolta, hogy
- nagyon.
Mikor elfordultam, akkor még hozzátette,
- amikor alusztok.
- Amikor alusztok, akkor, (nevetünk) mert akkor csöndben vagytok és nem mondtok ellent.
Igen, mert végül is, hiába volt neki egy keze, ő azért mosott, ő azért főzött, végezte a házimunkát.
- Megvert benneteket valaha is?
Nem, nem.
- Pofon nem vágott, ha szemtelen lettél volna véletlenül?
Nem tudott verni, nem, nem, haragudott rám, amikor én megharagudtam rá, amikor el akartam volna valamit érni nála, s ő azt mondta, hogy nem, és akkor azt mondtam,
- akkor is megcsinálom.
S akkor mindig így megrántottam, megvontam a vállam a nem érdekel és a minden mindegy jegyében. És mindig azt mondtam neki, ha valami nem tetszett,
- nu i pusty.
- Legyen. Úgy is jó.
Mikor azt mesélte valamelyik gyerekről az osztályban, hogy milyen kedves, aranyos, meg szófogadó, meg mit tudom én,
- mintegy példaként állítva elétek,
igen, én meg azt mondtam neki, hogy
- nu i pusty.
- Legyen. Vagy le van sajnálva, kit érdekel. Ennek a nu i pusty-nak mennyiféle és milyen mély értelmű jelentései lehetnek, valóságos kincsesbánya.
(nevet) És ez volt az én válaszom, amely anyukát persze nagyon nem vidította föl, de ez volt.
Nem emlékszem rá, Panni. Lehet, hogy a távolság, lehet, hogy az anya hiánya már, de nem tudom és nem is emlékszem rá, hogy anyámnak lett volna rossz tulajdonsága. Én azt hiszem, hogy az a betegség, ami ővele volt végig, ez a paralízissel végződő meningitisz, agyhártyagyulladás vagy mi csoda, lehet, hogy minden rosszat kiölt belőle.
- Pedig előfordulhatott volna akár az ellenkezője is, nem? Hiszen ha valakinek van egy valamilyen fizikai visszamaradottsága, úgy nevezett handcap-je, az gonosz emberré is válhatott volna.
Erre mondta az édesanyám mindig, hogy
- édeslányom, hidd el nekem, hogy nagyon sok a handicap-pes ember és a többségük gonosz.
- Mert nem tud megbékélni önmagával irigyli a másik egészségét.
És azt mondta még nekem, hogy
- én egy kivétel vagyok.
Anyám tudta, hogy ő egy kivétel.
- Amikor ment a Xenia, teszem azt, a piacra bevásárolni, akkor ti mentetek neki segíteni (anyám közbeszól, hogy persze) , vagy volt olyan, hogy neki esetleg egyedül kellett haza cipekednie (anyám közbeszól, dehogyis), vagy akár az is megtörténhetett, hogy a nyilvánvaló fizikai elesettsége segítséget váltott ki a többi emberből?
Az úgy volt, hogy vagy apám ment vele, ha szükség volt rá, egyébként apám egyedül is elboldogult a bevásárlásokkal, nem kellett neki, hogy az asszony megmondja, melyik dinnyét vegye, nem kellett. Amikor meg tizenegy-tizenhárom évesek lettünk és apa nélkül maradtunk, akkor Xeniaí-val mentünk, segítettünk neki. De az milliószor előfordult, hogy elment a piacra vagy a piac közelében járt és vett valamit, akkor valamelyik tanulója, aki éppen ott volt, haza hordta a cuccot.
- A tanuló segített tanárának. Szép, nagyon szép.
Más. Eddig nem vitattam a szexuális kérdéseket részletekbe menően, most sem fogom. Ha jól emlékszem, azt mondta az anyukád, hogy őneki mindenképpen kell gyerek, mégpedig három gyerek, amelyből kettő meg is lett, mert az egyik még a születése előtt meghalt. Hogy minden törvényes legyen, ehhez szüksége volt egy férjre, melyet egy nálánál jóval idősebb emberben talált meg. Meglettek a gyerekek és ezzel a szexuális kapcsolatuknak is egyszer s mindenkorra végeszakadt?