- Emlékszem, hogy az egyetemi éveim alatt egyszer voltam Jerevánban. Tíz napig Kolja-éknál aludtam, étkeztem, éltem. Mikor Kolja haza jött a a munkából, leült a konyha-étkezőben, amely egy helységben volt, leült az asztalhoz és egész este onnan fel nem állt. Onnan adta ki az ukaz-okat, parancsokat mindenkinek, feleségének, gyerekeinek, velem ott beszélgetett, egy szalmaszálat otthon keresztbe nem tett. Ez egy szabályos örmény családi felállás?
Igen, így néz ki egy átlagos örmény család munkamegosztásban. És különben is a testvérem véletlenül kétszer annyit keresett mindig egész életében, mint a felesége, aki egy orosz irodalom tanár volt az iskolában a felső és nem az alsó osztályokban, s hát erre föl természetesen ő vindikálta magának a jogot ahhoz, hogy a világon semmit se kelljen otthon csinálnia. Gyerekkorában még tudta, hogy mi az, porszívózni, vagy fölmosni, port törölni, egy mosógépet berakni, mosni, de felnőtt, családos korára mindent elfelejtett, vagy ha nem is felejtette el, szándékosan nem csinálta, az az asszony dolga volt.
- Olyan modellre lett volna szükség, hogy a feleség otthon van egész nap és a hátteret biztosítja, a családot, lakást rendben tartja és férj meg dolgozik, mint egyetlen, fő kereső?
Eredetileg igen, mert Kolja feleségének, Szvetlana-nak az édesanyja ilyen volt. Neki magas rangú tiszt volt a férje, aki megkereste a pénzt és a mama otthon volt, és istápolta a két gyereküket, azt hiszem, ketten voltak Szvetlana-ék a fiú testvérével. Ő tehát ezt a családmodellt láthatta, neki ez igazából nem lehetett furcsa.
- Most visszatérve a Xenia-ra, akkor mindennek alapján Xenia-nak sem kellett volna dolgoznia, hanem az apukának kellett volna eltartania az egész családot?
Eredendően így kellett volna lennie. Azonban Xenia nálánál egy jóval idősebb férfihez ment, aki amikor hatvan éves lett, akkor ő már nem tudta egyedül a négy-tagú családot eltartani.
- Volt neki nyugdíja?
Nagyon kicsi nyugdíja volt, s abból nem lehetett volna mindannyiuknak megélni.
- Visszatérve az örmény férfi típusra, amikor Örményországban, de akár Grúziában jártam, akkor feltűnt, mintha a férfiak arról szólnának, hogy az egyhavi keresményüket körülbelül tíz nap alatt költik el. Tíz nap alatt mintegy fölélik, elverik, elmulatják. Vendéglőkbe, éttermekbe járnak, s akit csak lehet, aki csak a társaságukban vannak, meghívnak, összehaverkodnak mindenkivel, ilyenkor az egész világot a keblükre ölelik, nagy lábon élnek.
Igen, eléggé mulatós emberek.
- Körülbelül tíz napig élnek teljes virágzásukban, aztán húsz napig valahogy meghúzzák magukat.
Így van. Aztán azt is tapasztaltam, amikor Jerevánban jártam, ugye az nem a szülőhazám, a testvéremnél voltam, meg kiküldetésekben, s akkor azt láttam, hogy az örmény férfiak szabályosan támasztják a falat és az örmény nők zokszó nélkül dolgoznak. Komolyan ezt láttam. Igazából nem lehet azt mondani, hogy olyan nagyon, de nagyon szeretnének a férfiak ott dolgozni.
- Türkmenisztánban nem jártál azóta?
Ezerkilencszáznyolcvannyolc óta nem jártam otthon. Akkor kiküldetésben voltam ott, de aztán nem mentem többé oda, hiszen azóta átvette a hatalmat a türkmén Basi és akkor oda már nem lehetett betennie a lábát senki idegennek.
- Amikor utoljára ott jártál a szülővárosodban, mit tapasztaltál belőle?
Ashabad, mint város fejlődött, épült, szépült, de az emberek fejében nagy változások nem történtek. Ezt a saját családomon is tapasztaltam. Természetesen akkor már mindenki tudta, hogy mi az, hogy rádió, mi az, hogy televízió, mi az, hogy videó, mi az, hogy magnetofon, mi az, hogy kazetta. Szóval mindezeket már tudták. Lehet, hogy már videó is volt, de erre nem emlékszem pontosan. Sok mindent tudtak már, de a fejükben akkora nagy forradalom mégsem ment végbe.
- Ez a türkmén diktátor nyomja rá a bélyegét Türkmenisztánra.
Ez már a második, aki most van, mert az első meghalt és a második vette át tőle a hatalmat. Rettentő hatással van az egész országra. Először is nem lehet oda menni. Ashabad, az maga egy valóságos oázis a Karakum sivatag kellős közepén, ami egy látványosság a turistáknak, akik megcsodálhatják magát az oázist és a sivatagot. De hát nem lehet menni, mert oda most senkit sem engednek be. Ugyanis ha szabadon ki-bejárhatnának a külföldiek, akkor tapasztalnák egy diktátor működését és annak összes következményeit, amit hírül vinnének a világba. Még levelezni sem lehet onnan ide Magyarországra. A barátnőm, amióta a türkmén Basik vannak a hatalmon, azóta nekem egyetlen levelet sem írt, míg addig egyébként általában írogatott.
- Hiányozna az ország, a város, visszamennél, ha lehetne?
Nem, nem, egyáltalán nem. Én nem mennék se Türkmenisztánba, se Oroszországba, se Örményországba, sehova nem mennék a volt köztársaságok közül, még látogatóba sem, mert úgy érzem, hogy ezek olyan országok, ahol nincs rend, egyáltalán semmilyen rend nincs. Magyarországon is szokták azt mondani, hogy nem vagyunk jogállam, hiszen sokszor fordulnak elő olyan dolgok, amelyek tényleg ezt is bizonyítják, de azért mégiscsak nagy részben jogállam vagyunk. De én ott semmiféle jogállamiságot nem érzek és nem érzem azt, hogy az ember akár valamiféle jogi biztonságban élne. Az, hogy fejbe vágják az embert és elveszik a pénzét, az ezer százalékig biztos, tehát ebből adódóan egyedül ki sem mennék sem Moszkvában, sem Jerevánban, sem Ashabadban az utcára, még nappal sem, mert nappal egyszerűen csak fejbe vágnak és elveszik a pénzedet, elszaladnak és minden jogi következmény nélkül marad. Ott jogállamiságot semmiféle képpen, egyáltalán semmilyen biztonságot nem érzek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése