(Nem tudom, hogy s mint történik, de a Weisses Rössl, Helga meg a Wörthi-tó mellett töltött idő leteltével hegyek közé vágyom. Az osztrák Alpok valamely aprócska részét kívánom meg látni, s hogy ez az óhaj valóra váljék, azon kapjuk magunkat, amint szerpentinen szlalomozva, anyám sűrű sopánkodása közepette egy előre lebeszélt alpesi szálláshelyre igyekszünk. Kibírom, nem először vagyunk így, tudom, hogy elég a megtett úton túl lenni, utána a megérkezés mindennel felér. Anyám elfelejti a magaslatok, kanyargós út okozta félelmét, gyakori kérdéseit
- Mit keresünk mi itt? Miért nem jó nekünk egy kis dombocska?
Ahogy megérkezünk, becuccolunk a kihalt panzióba, ahol előszezonban a háziakon, madarakon és rajtunk kívül a kutya sem jár. Első emeleti panorámás szobát kapunk, senkivel sem kellett megküzdeni érte. Szétnézünk az erkélyről és ámulva isszuk, szívjuk magunkba a tájat, panorámát, hegyeket, míg szemünk előre a távolba ellát és oldalra, száznyolcvan foknál is nagyobb szögben. Hegyek, hegyek, ahová csak nézünk hegyek, ez valami gyönyörűség. Ha már megmászni nem tudjuk őket, akkor legalább pillantásunk vessen rajtuk bukfencet és simogassa gerincüket végig. Payerbach-ban a Tyroler Hof panzió pontosan ezért lett kitalálva és épült bele úgy a tájba, hogy karnyújtásnyira tűnjenek a hegyek, elérhetőek legyenek anélkül is, hogy az ember akárcsak egy lépést tenne a teraszról feléjük.)
- Itt ülünk Payerbach-ban a Tyroler Hof teraszán. Süt a nap és fúj a szél. Tőlünk jobbra terpeszkedik az Alpok hatalmas hegyvonulata. Tegnap mikor megérkeztünk, akkor tizenegyig jutottunk el az egymás mögött meghúzódó hegysorok számolásában. Gyönyörű a panoráma, ilyet valóban Ausztriában, Svájcban lehet látni. Semmit nem csinálunk, csak élvezzük a látványt. Most ettük meg egyszerű és rövid ebédünket, amely Milfina-joghurtból állt, s amelyről anyunak eszébe jutottak türkmén gyerekkori emlékei.
Ilyen finom joghurtot én még az elmúlt ötven év alatt Európában nem ettem. Eszembe jutott, hogy ez pontosan ugyanaz az íz, ahogyan édesanyám annak idején az aludttejet csinálta. Nem úgy készített az aludttejet, ahogy Magyarországon szokás, hogy fogom magam azt odateszem a tejet meleg helyre, s az ott majd megalszik, hanem a tejet fölforralta, majd harminchat fokra lehűtőtte. Nem kellett azt külön lehűtenie, csak ellenőrízte, hogy harminchat fokos-e már, s akkor mindegyik pohárba beletett az előző aludttejből egy-két kanállal, amelyet az örmények maconyinak hívnak. És ezt mindegyik pohárban százszor kellett összekevernünk, amit úgy ellenőríztünk, hogy kevergetés közben százig számoltunk el. Utána meleg helyre tettük, és az másnapra megaludt, és csodálatos íze lett. Ennek a Milfina-joghurtnak az íze abszolút identisch, azonos azzal a maconyival, amit anyukám csinált. Én nagyon sokszor próbáltam Magyarországon csinálni, de valami sosem volt olyan, mint amilyennek lennie kellett: a tej vagy az a bizonyos oltóanyag. Most innen viszek egy csomó joghurtot és megpróbálom otthon reprodukálni, hátha sikerül.
- És akkor neked ez a Milfina-joghurt lesz az a maconyi, amelyből egy-két kanállal teszel a felforralt, lehűlt tejbe altatóként.
Nem tartós, hanem friss tejes veszek és azzal kipróbálom.
- Én emlékszem még arra, hogy amikor kint tanultam Harkovban, akkor egyszer elmentem Leningrádba – akkor még így hívták a Nyéva-parti várost. Egyik rokonunk barátnőjénél, egy bizonyos Marietta-nál szálltam meg, aki az irodalom professzora volt. Ez a Marietta meg házi túrót csinált otthon. A konyhában gézbatyucskákban volt a tejből készült túró állagú massza felakasztva, alatta öblös, mély tányér, amelybe csöpögött le a savó. Mindaddig hozzá sem lehetett nyúlni, amíg az utolsó csöpp ki nem ment belőle, de azután olyan íze volt annak a túrónak, amilyent életemben nem tapasztaltam.
Semelyik túróhoz nem hasonlít. Igen. Én is fogom csinálni. Már megtaláltam azt a tejet, amiből házi túrót lehet készíteni, és valamelyik alkalommal egy liter tejből sikerült körülbelül húsz deka túrót csinálnom. Annyira, de annyira finom volt! Éppen nálam volt Margit barátnőm, aki állandóan fogyókúrázik és akkor még beteg is volt, nagyon fájt a gyomra. Megkérdeztem tőle, hogy
- Túrót lehet-e enned?
- Csak azt lehet ennem.
- Tudod mit, akkor vidd el ezt a frissen csinált túrót.
Elvitte, én épphogy csak belekóstoltam, hogy ellenőrízzem, hogyan sikerült. Margit elvitte, megette és azt mondta, hogy
- csodálatos volt az, ilyen túrót ő még nem is evett.
- Hiába, a házi készítésű dolgok az igazán értékesek.
De csak friss tejből szabad csinálni és nem tartósból.
- Emlékszem arra, hogy amikor te június közepétől augusztus végéig Tahiban vagy kint, akkor hétvégente mikor kimegyek hozzád, viszek egy-két sárgadinnyét, mert olcsó és szezonja van. Megvendégellek, azt mondom, hogy
- anyu, gyere, nyugodtan egyél belőle, annyit egyél, amennyit csak akarsz.
Erre te közlöd velem miután megkóstoltad, hogy ez...
Tök. Ez tök.
- Miért is?
Igenis tök. Mert olyan dinnye, amilyent Ashabadban lehet enni, olyan dinnye a világon – lehet, hogy van Egyiptomban vagy valamilyen arab országban, vagy meleg égtájon -, de amilyen nálunk, Türkmenisztánban van, ilyen a világon nincs, sőt, szerintem még Üzbegisztánban sincs, Kazahsztanban sincs. Csak Türkmenisztánban van az a bizonyos hosszúkás dinnye, ellipszis alakú dinnye és az olyan édes, mint a méz, és öt kiló, mint minimum egy dinnye súlya, de inkább több. Volt olyan, hogy tíz-tizenhárom kilósat vittünk Moszkvába, hogy a barátnőimet megvendégeljem.
- Narancssárga vagy sárga a belseje?
Nem, teljesen fehér és isteni finom. Szóval olyan cukortartalma van, tényleg élvezetet okoz azt a dinnyét enni. No most ezeket a dinnyéket, amiket szegény Panni lányom hoz, minden alkalommal reménykedik, hogy hátha egyszer édes lesz.
- Abban reménykedem, hogy talán éppen most ennek lesz olyan az íze, mint amilyent te annak idején annyira szerettél…
Na most ezek sosem édesek igazából. Ezekkel az a teendő, hogy meg kell pucolni, ki kell vágni a belsejüket, föl kell darabolni és cukorral jól le kell szórni.
- Emlékszem, hogy körülbelül húsz próbálkozásból egyszer sikerült olyan dinnyét hoznom, amire azt mondtad, hogy
- Na, ez az!
- De nem tudtam megismételni, ez a nagy bánatom, hogy nem tudtam újra meg újra neked tetsző dinnyét hozni, hiába tudtam, hogy hol vettem, honnan hoztam.
Ízében nem hasonlított a türkmén dinnyére az a bizonyos egyetlen, csak a cukortartalma volt olyan magas, ezért mondtam azt, hogy
- ez olyasmi dinnye lehet, mint a türkmenisztáni dinnye.
Na de hát ez egy kis kerek, egy kiló körüli vagy annál is kisebb súlyú, a miénk otthon meg öt kiló körülbelül és hosszúkás, ellipszis alakú és isteni finom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése