Xenia IGENt mond

- Csak nem azt akarod mondani, hogy ő volt a dominánsabb egyéniség kettőtök közül?
De, valami ilyesmire gondoltam. Ő volt a határozottabb. Péter valahogy az eszével tudta és zsigereiben érezte, hogy mikor mi a helyes. Az anyámtól, Xenia-tól például levélben kért feleségül. Xenia úgy mondott Péter írásban megejtett leánykérésére szinte gondolkodás nélkül IGENt, hogy addig személyesen nem is találkoztak, nem ismerték egymást, mindössze annyit tudtak egymásról, amennyit én meséltem el az egyikőjüknek a másikról. Péter tisztelettudó, érzékeny levele tele volt mély érzéseinek, irántam érzett szerelmének írásban való kifejezésével, amelyen egyidejűleg tetszett át az elkötelezettség és a komoly felelősségérzet. Ez a nem mindennapi levél, az ész, értelem és érzelem kiegyensúlyozott keveréke önmagáért beszélt, Péterért, kettőnkért, s győzte meg a maga természetességével és szinte magától értetődőn Xenia-t.
Villám esküvőnket követően kb. tíz nappal jött el velem Péter a hazámba, Türkmenisztánba és a városba, ahol születtem, Ashabadba.
- Nem lehetett könnyű az út odáig...
Abban az időben hat napig tartott az út vonattal Moszkvából Ashabadba (kék színű út a térképen, ld. lentebb). Mikor pontosan hat nap múltán megérkeztünk Ashabadba, akkor édesanyám, Xenia az ott élő összes rokonsággal egyetemben rendezett nekünk egy esküvőt, valóságos lakodalmat. Nagyon sokan voltunk. Ott volt mindenki, aki Ashabadban a Nagy Földrengés után életben maradt és az egész kiterjedt rokonságunk. Táncoltunk. Soha nem fogom elfelejteni annak a Levon bácsinak a táncát, aki a földrengés után házunk romjai alól mentett ki bennünket. Levon bácsi táncolni egyáltalán nem tudott, de olyan figurákat lejtett, hogy azon meg lehetett szakadni a röhögéstől. Az apád, az apád pedig a negyvenhét fokos melegben szalmakalappal a fején és fekete klótgatyában úgy ült ott az árnyékban, mint aki épp most akar elalélni, hiszen ilyen hőséget még eddig az életben nem tapasztalt.
- Ebben a forróságban többnyire teát isznak az emberek.
Állandóan teáznak. A gőzölgő teát pialában (=felfelé szélesedő fül nélküli kerámia pohár) ujjaik között tartva, előkelőnek ható mozdulattal fogja idős, fiatal, férfi, nő egyaránt és úgy szürcsöli a forró italt.
- Forróságban forró teát fogyasztanak hát.
Hogy szörpök nem voltak és ásványvizek, üdítők sem, az úgy biztos, ahogy most itt ülünk és a múlton merengünk. Volt viszont egy artézi kútunk, ahonnan a friss vizet hordtuk. A lakásunkban volt ugyan vezetékes vizünk is, azonban az artézi kútban isteni jéghideg volt a víz. Ebben a vízben fürödni lehetett, de ugyanakkor meg is lehetett inni, olyannyira kristálytiszta volt és egyszóval nagyon, de nagyon, irtó finom volt, most is itt érzem a számban az ízét, jéghideg simogatását. Akkor, abban a pár napban mindannyian nagyon jól megvoltunk egymással. Péter néhány nap múlva - mindössze ennyire futotta mézes napjainkból - indult el haza Magyarországra. Összeállítottunk neki egy olyan utat, útvonalat...
- Várj egy picit, mondd csak, mit szólt Xenia Péterhez?
Péterhez? Pétert egyszerűen imádta. Oda volt érte. Amikor szóba került, hogy össze fogunk házasodni, akkor én írtam anyámnak egy táviratot Ashabadba, hogy küldje meg nekem a Születési Anyakönyvi Kivonatomat, mert az egyetemen kérik. Még nem tudtam, hogy most mi lesz, hogyan lesz, meg hogy a Péter egyáltalán meg fogja-e kérni az anyámtól a kezemet, gondoltam, mindenesetre elkérem anyámtól, aki postafordultával el is küldte nekem a Születési Anyakönyvi Kivonatot és azt írta a táviratban, „tudom, jól tudom, hogy milyen "egyetemnek" kell, de azért küldöm.” Ő már akkor tudta, hogy ez nem az egyetememnek, hanem azért kell, mert férjhez készülök menni. És amikor meglátta…, ja, ahogy már meséltem neked, a Péter írt anyámnak egy levelet, melyben megkérte tőle a kezemet és anyám nagyon szép levéllel válaszolt neki, hogy természetesen odaadja neki a lánya kezét. Mire megérkeztünk Ashabadba, addigra az anyám teljesen el volt ájulva a Pétertől, hogy milyen rendes ember, és amikor meglátta, nagyon megtetszett neki a külseje, ahogyan kinézett, a ruhája, a tartása, a beszéde, viselkedése, meg minden.

- Mondd el röviden, hogyan is nézett ki az apu akkortájt?
Azt tudod, hogy százhetvennyolc centiméter magas volt, a súlya szinte dekára pontosan mindig is hetvenhat kiló körül mozgott, csinos, helyes arcú, kék szemű, göndör hajú, szimpatikus fiatalember volt.
– Milyen színű volt a haja?
Szőke.
– Szóval szőke és nem vöröses-szőke, valamiért pedig így áll előttem. Viselt szemüveget?
Hidd el, hogy szőke volt hajának színe és szemüveges volt.
– A fényképeiről rémlik, hogy kerek lencséjű szemüvege volt, jól emlékszem?
Igen, kerek volt a szemüvege. Apád nagyon jól nézett ki. Kisportolt teste volt, mivel mindig is sokat sportolt, úgyhogy nem volt amolyan litty-lötty plecsni férfi. Ez abból is látszik, hogy amikor haza indult Budapestre, akkor ugye a hátizsáktól kezdve a nem tudom milyen bőröndön, szatyron meg mi mindenen keresztül, az égvilágon minden füles, vállpántos alkalmatosságot tele raktunk mindenféle finomsággal, étellel, itallal, nem megehető ajándékokkal, emlékekkel, amit egyedül kellett neki elbírnia, haza cipelnie. Össze állítottuk neki az akkoriban lehetséges legrövidebb utat. Apád vonattal utazott Ashabadból Krasnovodskig. Ott hajóra szállt, hogy a Kaspi-tengeren keljen át az azerbajdzsán fővárosba, Bakuba. Ott vonatra ült ismét, amellyel Harkovot érintve Kijevbe érkezett. Ukrajna fővárosában átszállt egy másik vonatra, és mindezek után összességében tíz nap múlva érkezett haza anyukájához, Annele-hez Budapestre.

Ebben a részben látszólag nem sokminden történik, de mégis. Megérte a fáradságot, hogy most először kísérik színes mellékletek -, ezúttal térképek - a szöveget. Apám Ashabadba vezető útját anyámmal és visszaútját Magyarországra (piros vonal) ábrázolja a fenti térkép a fontosabb városok, irányok, közlekedési eszközök megjelölésével. Ezt a térképet Sanyi öcsém küldte meg nekem  Amerikából, amelyre Eszter lányom itt Budapesten rajzolta rá az útvonalakat, s hajóval, vonatokkal is ugyanő gazdagította a térképet. Hálás köszönetem nektek a határokat nem ismerő, gyors, nemzetközi összefogásért!

Ehelyütt mellékelek még két térképet, hogy még jobban lokalizálhassuk a történet helyszíneit és mindannyian el tudjuk helyezni lassan, de annál biztosabban bontakozó igaz "mesénket" öreg golyóbisunkon.

A folytatáshoz kis türelmet kérek, talán megéri...

Hálásan köszönöm.

Üdvözlettel:

Szegő Panni,
Anyám történetének lejegyzője, egyszersmind formába öntője

Lomonoszov-hegyen lakk félcipőben

- Várj egy picikét. Az egyetemen köztetek, helybéli diákok között nem nem volt ódzkodás, valamiféle idegenkedés a külföldiekkel szemben?

Mi senkitől sem féltünk, hiszen egyikünk sem gondolta volna, hogy férjhez is megy ahhoz a fiúhoz, akit az egyetemi gyakorlat ideje alatt ismert meg. Akkor még fel sem fogtuk, hogy ha mégis férjhez mennénk valamelyikőjükhöz, az milyen következményeket vonhat maga után.
Ott hagytam abba, hogy Péter akkor, január negyedikén meghívott engem a Lomonoszov-hegyre. Ugye, Lomonoszov-hegynek hívják?
- Még az én időmben is így hívták (mintegy húsz évvel később anyu, apu nyomdokain én Harkovban tanultam, megszámlálhatatlanul sokszor voltam Moszkvában, a Lomonoszov-hegyen is jártam).
Moszkvában a Lomonoszov-hegyen sétálva a mínusz nem tudom hány fokos hidegben -, miben másban is lehettem, mint téli kabátban és lakk félcipőben! A testem egyáltalán nem fázott, de a lábam, Istenem, a lábam, na az tiszta jég volt. Péter a Lomonoszov-hegy kellős közepén, ott a Lomonoszov Egyetem előtti téren elkezdte masszírozni a lábamat, hogy így próbálja meg alvégtagi felpezsdült vérkeringésemmel átmelegíteni félig átfagyott lábaimat. Na hát ettől aztán fülig beleszerettem a Péterbe. Álmomban sem képzeltem, hogy velem ilyesmi megtörténhet, hogy egy férfi Moszkvában ilyesmit egyáltalán megtesz, masszírozza a lábaimat, amikor egy orosz fiútól ilyet nemhogy elvárni, de még rágondolni sem lehetett. Egymásba szerettünk, de nagyon, és attól a pillanattól kezdve mindaddig, amíg a kijevi társaság Moszkvában tartózkodott, mi a Péterrel sülve-főve együtt voltunk. Nemsokára visszamentek Kijevbe és akkor elkezdtünk levelezni. Május elsején a május elsejei ünnepekre a Péter titokban átruccant Kijevből Moszkvába, hogy találkozzon velem és együtt töltsünk pár napot. Péter ekkor említette először, hogy megkéri a kezemet. Kérdezte, hogy milyen papírokra van szükség egybekelésünkhöz? Elmesélte, hogy az édesanyját már megkérte, hogy a házasságkötésünkhöz otthon, Magyarországon kérjen hivatalos engedélyt Dobi Istvántól, aki az Elnöki Tanács elnöke volt akkoriban. Péter ismét visszatért Kijevbe és mi ott folytattuk levelezésünket, ahol abbahagytuk. Minden a legnagyobb rendben ment, amikor eljött ezerkilencszázötvenöt július tizenharmadika és mi egy hirtelen elhatározással eldöntöttük, hogy elmegyünk összeiratkozni. Oda is mentünk még aznap és kiderült, (itt nevet) hogy az Anyakönyvi Hivatal zárva volt. Akkor elmentünk másnap, ott voltunk tizennegyedikén is és egybekeltünk úgy, hogy nem volt semmiféle hivatalos és ünnepélyes esküvőnk. Mi, két csóró diák bementünk az Anyakönyvi Hivatalba: magunkon és azon kívül, ami rajtunk volt, semmink nem volt. Kérdezték tőlünk, hogy hol vannak a tanúink, mondtuk, hogy olyanok nekünk nincsenek, az utcáról kellett két vadidegent tanúnak felkérnünk, jöjjenek velünk, tanúskodjanak, így már semmi akadálya nem volt, hogy összeadjanak bennünket. Most nem akarok hazudni, de meg fogom találni, hogy milyen hivatalos okmányt kaptunk mi a Péterrel. Az kész röhej, hogy egy iskolai füzetből kitépett lap, amelyen girbegurba kézírással van rá felírva a nevünk, felsorolva a tanúkat, az egybekelés tényét, egy dátum, meg egy pecsét, mindössze ennyi volt az úgy nevezett hivatalos okmányon, amit kézhez kaptunk a házasságkötésünk alkalmával.
- Ennyi, tényleg?
Komolytalan egy papír, mert amikor most nemrég, ötven év múltán ismét megnéztem a papírt, hát az olyan nevetségesen komolytalannak néz ki, hogy az egyszerűen szörnyű. Ennek ellenére azért a Magyar Fordítási Iroda - becsületére legyen mondva - rendesen lefordította, így aztán „hivatalos” magyar példányom is van belőle. De az tényleg kész röhej volt, ahogy az a nő akkor és ott bennünket összeadott. Szerintem életében először jelent meg előtte egy orosz és egy külföldi diák házasságkötési kérelemmel. Halvány segéd fogalma sem lehetett, hogy mit kell ilyenkor hivatalosan csinálni, ezért inkább egy füzetből kitépett papírra írt mindent föl, hiszen ha véletlenül le kellene tagadnia a történteket, akkor így sokkal egyszerűbb lett volna eltüntetni a tényeket, mintha az úgy nevezett Nagykönyvbe jegyezte volna be hivatalosan házasságkötésünket. Ki tudja?
Úgyhogy végül is így jöttünk össze az apáddal.
- Ez is azt mutatja, hogy semmi féle nagy csinnadratta nem szükségeltetik a házasságkötéshez, meg a boldogsághoz. Nem ez kell hozzá, valami egészen másra van szükség, nemde?
Ahhoz, hogy egyáltalán jól működjön, bizonyos kémián, kölcsönös vonzalmon, összhangon kívül két embernek a közös akarata kell. Így van. Na most nálunk, ugye, a Péter volt a...

Kazimir és Péter

(Apám éppen ma lenne nyolcvanegy éves és sajnos már tizenegy éve nincs közöttünk. Nyugodjál továbbra is békében, hiányod azóta is egyformán égető!)
Ezerkilencszázötvennégyben találkoztam vele a téli hónapokban, amikor a téli szemeszter után gyakorlati munkára küldték a népeket, s miután a kijevi és moszkvai egyetem tanulmányi szempontból édestestvéreknek számítottak, így Kijevből Moszkvába, Moszkvából pedig Kijevbe küldték a hallgatókat gyakorlati munkára. Péter betegen érkezett meg Moszkvába. Én csak annyit hallottam a többiektől, hogy itt fekszik egy beteg magyar, vengr, akivel kezdeni kellene valamit. Miután én amúgy egy segítőkész ember volnék, azonnal neki álltam telefonálni és kihívtam a mentőket. A mentők elég gyorsan kijöttek. Adtak neki gyógyszert, még antibiotikumot is felírtak neki, mire megkérdeztem az ügyeletes mentőst, hogy most meg mihez kezdjünk a beteggel.
- Semmi különös bánásmódot nem igényel a beteg, szedje csak a gyógyszert, tartsák ágymelegben, maga, maga meg játsszon vele „Durák-ot” - kérte.
- Ami ugyebár egy kártyajáték.
Valóban.
- Nem éppen a legbonyolultabbak fajtájából, ha jól emlékszem, hiszen a durák hülyét jelent magyarul. (Anyu beleegyezőn nevet.)
Játszottam hát vele nap mint nap Durák-ot. Aztán valahogy meggyógyult és akkor ment mindenki a maga dolgára. Eljött a Szilveszter és mint ilyenkor szokás vele együtt az év legutolsó jó nagy bulija. Mi négyen lányok szerveztük. A kollégiumi szobánkban ugyanis öten laktunk lányok, de az ötödik nem vett részt ebben a buliban, mert az egy amolyan különc, magának való csaj volt, elég szegény családból származott. Igaz ugyan, hogy mi sem voltunk különösebben gazdagok, de érdekes módon mi négyen eléggé összetartottunk.
- Hogy hívták a szobatársnőidet?
Egyik Gálja, másik Gálja, Tamara és én, Rita. Mi négyen egyszersmind jó barátnők is voltunk. Ötvennyolc év telt el ezerkilencszázötvenkettő óta és mi pontosan ötvennyolc éve elég behatóan tudunk egymásról, hogy mi történik velünk, körülöttünk, hol vagyunk, hová készülünk, mivel foglalkozunk, mit tervezünk csinálni, hogyan érezzük magunkat egészségileg meg egyáltalán. Elkezdtünk hát akkor készülődni a Szilveszterre, mert nálunk, Moszkvában ugyebár nem ünnepeljük a Karácsonyt, viszont a Szilvesztert annál komolyabban, intenzívebben és hangosabban. Szilveszterre amit csak tudtunk és ismertünk összefőztük, összesütöttük. A fiúk meg elkezdtek csak úgy ukk-mukk-fukk inni, amelyre egyenesen a közeli szilveszteri emelkedett hangulat szolgáltatta az alkalmat. Szilveszter táján akkoriban nekem Kazimir, a lengyel fiú csapta a szelet. Kimentünk vele a konyhába, ahol több gáztűzhely is állt szépen sorban egymás mellett és mindenki ott sürgött-forgott, sütött-főzött, egyik kaját készítette a másik után. Kazimir váratlan hirtelenséggel elkapott engem ott két tűzhely között és elkezdett csókolgatni. Naná, hogy én is visszacsókoltam őt, ha jól emlékszem. Aztán egyszer csak ott termett a Szegő Péter és elrántja onnét a…
- Kazimirt, gondolom.
Igen, őt. Én meg kérdem Pétert, hogy jön ő hozzá, hogy beleszóljon a dolgainkba. Mondja, hogy ő majd beszél a Kazimir fejével és akkor magával vitte Kazimirt, hogy négyszemközt beszélgessenek. Egyébként, hogy milyen állapotban volt Kazimir akkortájt, arról jobb nem beszélni, mert a külföldi diákok az oroszokkal egyetemben az Ünnep kapcsán szinte folyamatosan be voltak rúgva. Péter állítólag azt mondta Kazimirnak, hogy neki, mármint a Péternek komoly elképzelései vannak velem, amiről nekem ugyebár a leghaloványabb fogalmam sem lehetett, hiszen mi ketten együtt még sehol sem jártunk, nem voltunk randevúzni és amúgy a Kazimir - szerinte - meg menjen a jó büdös francba. Akkor Kazimir elkezdett valakivel verekedni, ja, egy német diákkal, amiben nem volt semmi különös, hiszen a lengyelek és a németek, ugye, már akkor sem állhatták valami nagyon egymást, én meg azt találtam ki, hogy majd mint nő közéjük vetem magamat, hogy szétválasszam őket. Erre a Péter rám parancsolt, hogy
- te most itt maradsz és nem mész te sehová, majd én elintézem őket.
Elment és tényleg valahogy rendet csinált közöttük, sikerült megbékéltetnie őket. Ily módon már semmi akadálya nem volt, hogy a Szilvesztert normálisan megtartsuk. Jó sokan voltunk. Mi négyen lányok és körülöttünk a rengeteg fiú, szinte mind külföldi, Kijevből a moszkvai gyakorlatra érkezett teljes társaság. Tamara beleszeretett egy román fiúba, egy bizonyos Nicolescu-ba vagy Romanescu-ba, már nem emlékszem pontosan. Az egyik Gálja beleszeretett egy másik srácba, a másik Gálja pedig belezúgott egy magyar fiúba, a Tóth Lajosba. Én meg miután el lettem tiltva a Kazimirtől, nem volt más választásom, beleszerettem hát a Szegő Péterbe. Táncoltunk, végig együtt szilvesztereztünk és akkor január negyedikén…

Szabadulás és újra kezdés

Az utcán ide-oda rohangáltak az emberek, képzelheted, hogy mekkora volt a pánik és a fejetlenség. Voltak, akik azért szaladtak ki az utcára, mert éppen nem aludtak vagy olyan helyen aludtak, ahonnan a perc töredéke alatt könnyen ki tudtak menekülni a házukból. Anyánk, Xenia segélykiáltásait meghallotta egy férfi, akinek csak később jutott tudomására, hogy a földrengésben meghalt egy gyermeke. Szerencsénkre éppen haza fele tartott és megállt az utcánkban nem messze attól a romhalmaztól, amely valamikor a házunk lehetett. Bennünket természetesen nem láthatott, mert mi a romok alatt voltunk teljesen eltemetve. A férfi visszakiabálta anyámnak, hogy most szépen haza megy, rendbe szedi a sajátjait, és utána visszajön értünk. Ahogy ígérte el is jött. Nem egy, nem két, hanem három óra körül kezdtek el bennünket kiásni a romokból és körülbelül öt órára ki is szabadítottak bennünket. Az udvaron voltunk hát a szabad ég alatt. Végül odajött hozzánk egy csomó idegen ember segíteni, hiszen másoknak is voltak itt az udvarban rokonai és az életben maradtak, a mozogni képesek eljöttek megnézni, hogy mi történt az itteni rokonságukkal. Huszonhatan laktunk abban a nagy udvarban, mert ez egy összességében kilenc szobás ház volt, amelyből miénk volt az a bizonyos három szoba, amiről már meséltem neked. A papa a nagy szobát kiadta idegeneknek, és onnan mindenkit, akit csak tudtak élve mentettek ki, a többieket a ház egyéb részeiből sajnos holtan húzták ki a romok alól. A Nagy Földrengést követő első hajnalon az udvaron feküdtünk mindahányan: tizenhárom élő és tizenhárom halott ember. Rettenetes volt.
- Te akkor felfogtad, hogy mi történt? Láttad az ott fekvőket? Meg tudtad például különböztetni a mozdulatlanul fekvő élőket a halottaktól?
Igen, igen, valamelyest érzékelhető volt a különbség. De hát miután…
- Mindenkit ismertél.
Persze, hogy ismertem, hiszen egy udvarban laktunk, s ahogy Ashabadban szokás egymással viszonylag baráti kapcsolatot tartottunk fenn. A maguk részéről a szüleink igyekeztek védett környezetet biztosítani számunkra, úgy is mondhatnám, hogy szinte burokban neveltek bennünket, ezért aztán az öcsémmel ott álltunk tanácstalanul, akár egy rakás szerencsétlenség, mert nem tudtuk, hogy ilyenkor mit is kell tenni. Anyánk egyre csak nyögdécselt, hogy így meg úgy fáj a lába, de amikor megkérdeztem tőle, hogyan segíthetnénk neki, azt mondta, hogy sehogy. Talán azt képzelte, hogy a lába majd magától rendbe jön? De miután tíz nap múlva sem javult a lába egy szemernyit sem, megkért bennünket, gyerekeket, hogy szóljunk a megfelelő szerveknek, például a rendőrségnek. A rendőrök elküldték egy teherautójukat, amelyre felpakolták anyámat és elszállították Bakuba, hogy ott pontosan hova, azt mi csak később tudtuk meg. Miután Bakuban élt édesapám harmadik testvére a családjával, így aztán mi sem volt természetesebb, hogy a minket ért nagy bajban befogadtak bennünket. Három hónapon át laktunk náluk, éppen addig, amíg édesanyánknak ki nem kezelték a lábát és teljesen fel nem gyógyult. Csak azután költöztünk haza.
- Hova haza? Hiszen a házatok a földrengésben teljesen összedőlt!
Így van. A katonaságnak békeidőben polgári feladatokat kellett elsősorban ellátnia, a katasztrófákban, tragédiákban, ahol kellett mentett, segített, épített. Így aztán nem csoda, hogy a katonák felépítettek nekünk egy szobát az udvarunkban, illetve minden családnak felhúztak egy-egy szobát, hogy legyen az embereknek hol lakniuk. Meghúztuk hát magunkat a rendelkezésünkre álló egyetlen szobában. Mikor Xenia ismét elkezdett dolgozni, nem sokkal utána sikerült neki hozzá építtetni a meglévőhöz még egy szobát. Ebbe a bizonyos két szobába érkeztünk meg néhány évvel később a Péterrel, hogy ott töltsük pár napos nászútunkat.
- Ne olyan gyorsan, várj egy kicsit! Az aput, Pétert hogyan ismerted meg?

Az ashabadi földrengés

- El tudnád mesélni, hogy te hogyan élted meg a földrengést?
Hogyne, hogyne. Hát az valami borzalom volt.
- Hol laktatok? Milyen házban laktatok?
Ugyanabban a házban laktunk, amelyről az elején meséltem, tehát a három szoba-egy verandás házban. Elfelejtettem mondani, hogy a ház rendelkezett bizonyos komfort fokozattal is. Volt egy úgy nevezett nyári fürdőszobánk, ami ugyan nem nyári volt, csak a lakástól külön az udvaron lett kialakítva. Úgy kellett ott fűteni, mint ahogy Magyarországon egy csomó helyen, fával. Mikor bemelegedett, akkor tudtunk fürödni és az valósággal isteni volt. Ott volt mellette a WC. Nagyon, nagyon jó volt ez a rendszer, hiszen egy héten többször is befűtöttünk és akkor egymás után mindenki le tudott fürödni.
- Ez nem olyan lehetett, mint amikor a közfürdőbe, oroszul a "bányába" jártak az emberek, hogy hetenként egyszer a heti koszt mossák le magukról, meg jó társaságban múlassák az időt egy kis vodocska (= vodka becézgetve) társaságában?
Igen, csak a "bányában" kádak vannak, nekünk meg zuhanyzónk volt, tehát mi nem ültünk óraszám a meleg vízben, hanem tusoltunk. Nagyon finom érzés, egyszerűen isteni volt, most is érzem. Volt egy nyári, egy valamilyen alkalmatosság, amolyan ballon, tartály féle az udvaron jó magasra felszerelve és nyáron a 47 fokos hőségben, ugye, a nap felmelegítette benne a vizet, és prímán lehetett zuhanyozni. Gondolj bele, nyáron a szabad ég alatt az udvaron tusolni, az egyszerűen földöntúli érzés.
- Bocsánat, hogy megkérdezem, de ti olyan család voltatok már akkoriban, akik egy héten akár többször is tisztálkodtatok?
Igen, igen, igen. Nem minden nap, de többször.
- Akkor te korán megszokhattad a tisztaságot.
Igen. Azután meg Moszkvában már a rendes diákszállóban természetes volt az angol WC és a rendes zuhanyozó. Ahogy kellett, európai emberhez illőn.
- Térjünk vissza a földrengés éjszakájára.
A földrengés. Mondom, éjszaka mi fönt voltunk a testvéremmel, meg azzal a kislánnyal, aki velünk lakott, szépen beszélgettünk. Édesanyám aznap egy hosszú értekezletet követően késő este 11 óra után jött haza. Azon a napon valahogy úgy jött ki a lépés, hogy én készítettem el a friss káposztába töltött tölteléket, az úgy nevezett töltött káposztát, de orosz ill. örmény módra. Elújságoltam anyámnak, hogy mennyire jól sikerült a káposzta, kérdeztem, megkóstolja-e. Egy kicsit bele evett, meg is dicsért érte, majd lefeküdtünk aludni. Akkoriban én tizennégy éves voltam, Kolja tizenkettő, s a velünk lakó kislány is úgy tizenhárom-tizennégy év körüli lehetett. A szobában hárman voltunk nők, a testvérem, aki általában a konyhában lakott, ezen az éjszakán bekéredzkedett hozzánk a szobába aludni. Azt mondta, hogyha lehet, ő most szívesebben lenne velünk. Behozta a matracát, s mi helyet csináltunk neki, összébb húzódkoztunk, hogy mellénk férhessen, úgy hallgatta ő is, amit a mama mesélt. Xenia mesélt, egyre mesélt, a meséjébe aludtunk bele mindannyian. Úgy hajnali egy óra tíz perc táján, legmélyebb álmunkból riadva, magunkról mit sem tudva éreztük, hogy megmozdul alattunk a föld. Illetve ezt már csak később tudtuk meg, hogy rengett a föld, mert addigra már magunkon éreztük a háznak, a saját házunk teljes súlyát. Életemet annak a bizonyos perzsa szőnyegnek köszönhetem, amely most a nagy szobám falán a rekamiém fölött van felfüggesztve. A szőnyeg mintegy óvó szárnyként borult rám, úgy fogta fel, tompította a rám zuhanó téglák, gerendák súlyát, ütéseit. Hallom valahonnan a távolból édesanyám nyöszörgését, akinek valamilye nagyon fájhatott. Vaságyaink voltak, amelyeknek gyönyörű rugói voltak és istenien rugóztak. Most is magam előtt látom őket. A magyar üzletekben is lehet kapni ilyen ágyakat, rohadt sok pénzbe kerülnek és nekünk ezek voltak a mindennapos ágyaink. Matracbetétek voltak rajtuk, azokra tettük rá a lepedőt és úgy aludtunk. Az egyiknek a lába törhetett el és ez az eltörött lábrész eshetett rá anyám combjára és törhette el combjának nyakát. Anyám ott feküdt fájdalmaktól gyötörten és egyre azt kérdezte szinte önkívületi állapotban, mi történt, mi történt, de hát senki sem tudta, hogy mi történt, és akkor anyám elkezdte mondani, hogy valószínűleg atomtámadás lehetett. Ahogy ott feküdtünk, egyre feküdtünk a nagy romhalmaz alatt, mely valamikor a házunk volt, anyám egyre csak arról a vendég kislányról beszélt, meg a testvéremről - számba véve a családtagokat -, de rólam egy szót sem ejtett. Akkor egyszer csak elkezdett eszelősen nevetni és azt mondja -, hát ez egy olyan gondolom, pillanatnyi észbeli probléma volt, valamiféle kihagyás… -
- kisebb elmezavar, nem?
Igen, elmezavar -, mikor azt mondja, hogy hát van nekem még egy Rita nevű lányom. És akkor elkezdett kiabálni, hogy hol vagy Rita, Rita megvagy? És akkor mondom, hogy itt fekszem a szőnyeg alatt. Kapsz levegőt? Kapok, és akkor tényleg kaptam levegőt, gondolom, hogy az a szőnyeg segített ebben is és akkor anyám elkezdett ordítani, hogy segítség, segítség. Hát most el lehet képzelni a négy embert amint a földön fekszenek, magukon a házukkal, s onnan kiabálnak segítségért.
- Hallott valaki benneteket?