Lomonoszov-hegyen lakk félcipőben

- Várj egy picikét. Az egyetemen köztetek, helybéli diákok között nem nem volt ódzkodás, valamiféle idegenkedés a külföldiekkel szemben?

Mi senkitől sem féltünk, hiszen egyikünk sem gondolta volna, hogy férjhez is megy ahhoz a fiúhoz, akit az egyetemi gyakorlat ideje alatt ismert meg. Akkor még fel sem fogtuk, hogy ha mégis férjhez mennénk valamelyikőjükhöz, az milyen következményeket vonhat maga után.
Ott hagytam abba, hogy Péter akkor, január negyedikén meghívott engem a Lomonoszov-hegyre. Ugye, Lomonoszov-hegynek hívják?
- Még az én időmben is így hívták (mintegy húsz évvel később anyu, apu nyomdokain én Harkovban tanultam, megszámlálhatatlanul sokszor voltam Moszkvában, a Lomonoszov-hegyen is jártam).
Moszkvában a Lomonoszov-hegyen sétálva a mínusz nem tudom hány fokos hidegben -, miben másban is lehettem, mint téli kabátban és lakk félcipőben! A testem egyáltalán nem fázott, de a lábam, Istenem, a lábam, na az tiszta jég volt. Péter a Lomonoszov-hegy kellős közepén, ott a Lomonoszov Egyetem előtti téren elkezdte masszírozni a lábamat, hogy így próbálja meg alvégtagi felpezsdült vérkeringésemmel átmelegíteni félig átfagyott lábaimat. Na hát ettől aztán fülig beleszerettem a Péterbe. Álmomban sem képzeltem, hogy velem ilyesmi megtörténhet, hogy egy férfi Moszkvában ilyesmit egyáltalán megtesz, masszírozza a lábaimat, amikor egy orosz fiútól ilyet nemhogy elvárni, de még rágondolni sem lehetett. Egymásba szerettünk, de nagyon, és attól a pillanattól kezdve mindaddig, amíg a kijevi társaság Moszkvában tartózkodott, mi a Péterrel sülve-főve együtt voltunk. Nemsokára visszamentek Kijevbe és akkor elkezdtünk levelezni. Május elsején a május elsejei ünnepekre a Péter titokban átruccant Kijevből Moszkvába, hogy találkozzon velem és együtt töltsünk pár napot. Péter ekkor említette először, hogy megkéri a kezemet. Kérdezte, hogy milyen papírokra van szükség egybekelésünkhöz? Elmesélte, hogy az édesanyját már megkérte, hogy a házasságkötésünkhöz otthon, Magyarországon kérjen hivatalos engedélyt Dobi Istvántól, aki az Elnöki Tanács elnöke volt akkoriban. Péter ismét visszatért Kijevbe és mi ott folytattuk levelezésünket, ahol abbahagytuk. Minden a legnagyobb rendben ment, amikor eljött ezerkilencszázötvenöt július tizenharmadika és mi egy hirtelen elhatározással eldöntöttük, hogy elmegyünk összeiratkozni. Oda is mentünk még aznap és kiderült, (itt nevet) hogy az Anyakönyvi Hivatal zárva volt. Akkor elmentünk másnap, ott voltunk tizennegyedikén is és egybekeltünk úgy, hogy nem volt semmiféle hivatalos és ünnepélyes esküvőnk. Mi, két csóró diák bementünk az Anyakönyvi Hivatalba: magunkon és azon kívül, ami rajtunk volt, semmink nem volt. Kérdezték tőlünk, hogy hol vannak a tanúink, mondtuk, hogy olyanok nekünk nincsenek, az utcáról kellett két vadidegent tanúnak felkérnünk, jöjjenek velünk, tanúskodjanak, így már semmi akadálya nem volt, hogy összeadjanak bennünket. Most nem akarok hazudni, de meg fogom találni, hogy milyen hivatalos okmányt kaptunk mi a Péterrel. Az kész röhej, hogy egy iskolai füzetből kitépett lap, amelyen girbegurba kézírással van rá felírva a nevünk, felsorolva a tanúkat, az egybekelés tényét, egy dátum, meg egy pecsét, mindössze ennyi volt az úgy nevezett hivatalos okmányon, amit kézhez kaptunk a házasságkötésünk alkalmával.
- Ennyi, tényleg?
Komolytalan egy papír, mert amikor most nemrég, ötven év múltán ismét megnéztem a papírt, hát az olyan nevetségesen komolytalannak néz ki, hogy az egyszerűen szörnyű. Ennek ellenére azért a Magyar Fordítási Iroda - becsületére legyen mondva - rendesen lefordította, így aztán „hivatalos” magyar példányom is van belőle. De az tényleg kész röhej volt, ahogy az a nő akkor és ott bennünket összeadott. Szerintem életében először jelent meg előtte egy orosz és egy külföldi diák házasságkötési kérelemmel. Halvány segéd fogalma sem lehetett, hogy mit kell ilyenkor hivatalosan csinálni, ezért inkább egy füzetből kitépett papírra írt mindent föl, hiszen ha véletlenül le kellene tagadnia a történteket, akkor így sokkal egyszerűbb lett volna eltüntetni a tényeket, mintha az úgy nevezett Nagykönyvbe jegyezte volna be hivatalosan házasságkötésünket. Ki tudja?
Úgyhogy végül is így jöttünk össze az apáddal.
- Ez is azt mutatja, hogy semmi féle nagy csinnadratta nem szükségeltetik a házasságkötéshez, meg a boldogsághoz. Nem ez kell hozzá, valami egészen másra van szükség, nemde?
Ahhoz, hogy egyáltalán jól működjön, bizonyos kémián, kölcsönös vonzalmon, összhangon kívül két embernek a közös akarata kell. Így van. Na most nálunk, ugye, a Péter volt a...