Szabadulás és újra kezdés

Az utcán ide-oda rohangáltak az emberek, képzelheted, hogy mekkora volt a pánik és a fejetlenség. Voltak, akik azért szaladtak ki az utcára, mert éppen nem aludtak vagy olyan helyen aludtak, ahonnan a perc töredéke alatt könnyen ki tudtak menekülni a házukból. Anyánk, Xenia segélykiáltásait meghallotta egy férfi, akinek csak később jutott tudomására, hogy a földrengésben meghalt egy gyermeke. Szerencsénkre éppen haza fele tartott és megállt az utcánkban nem messze attól a romhalmaztól, amely valamikor a házunk lehetett. Bennünket természetesen nem láthatott, mert mi a romok alatt voltunk teljesen eltemetve. A férfi visszakiabálta anyámnak, hogy most szépen haza megy, rendbe szedi a sajátjait, és utána visszajön értünk. Ahogy ígérte el is jött. Nem egy, nem két, hanem három óra körül kezdtek el bennünket kiásni a romokból és körülbelül öt órára ki is szabadítottak bennünket. Az udvaron voltunk hát a szabad ég alatt. Végül odajött hozzánk egy csomó idegen ember segíteni, hiszen másoknak is voltak itt az udvarban rokonai és az életben maradtak, a mozogni képesek eljöttek megnézni, hogy mi történt az itteni rokonságukkal. Huszonhatan laktunk abban a nagy udvarban, mert ez egy összességében kilenc szobás ház volt, amelyből miénk volt az a bizonyos három szoba, amiről már meséltem neked. A papa a nagy szobát kiadta idegeneknek, és onnan mindenkit, akit csak tudtak élve mentettek ki, a többieket a ház egyéb részeiből sajnos holtan húzták ki a romok alól. A Nagy Földrengést követő első hajnalon az udvaron feküdtünk mindahányan: tizenhárom élő és tizenhárom halott ember. Rettenetes volt.
- Te akkor felfogtad, hogy mi történt? Láttad az ott fekvőket? Meg tudtad például különböztetni a mozdulatlanul fekvő élőket a halottaktól?
Igen, igen, valamelyest érzékelhető volt a különbség. De hát miután…
- Mindenkit ismertél.
Persze, hogy ismertem, hiszen egy udvarban laktunk, s ahogy Ashabadban szokás egymással viszonylag baráti kapcsolatot tartottunk fenn. A maguk részéről a szüleink igyekeztek védett környezetet biztosítani számunkra, úgy is mondhatnám, hogy szinte burokban neveltek bennünket, ezért aztán az öcsémmel ott álltunk tanácstalanul, akár egy rakás szerencsétlenség, mert nem tudtuk, hogy ilyenkor mit is kell tenni. Anyánk egyre csak nyögdécselt, hogy így meg úgy fáj a lába, de amikor megkérdeztem tőle, hogyan segíthetnénk neki, azt mondta, hogy sehogy. Talán azt képzelte, hogy a lába majd magától rendbe jön? De miután tíz nap múlva sem javult a lába egy szemernyit sem, megkért bennünket, gyerekeket, hogy szóljunk a megfelelő szerveknek, például a rendőrségnek. A rendőrök elküldték egy teherautójukat, amelyre felpakolták anyámat és elszállították Bakuba, hogy ott pontosan hova, azt mi csak később tudtuk meg. Miután Bakuban élt édesapám harmadik testvére a családjával, így aztán mi sem volt természetesebb, hogy a minket ért nagy bajban befogadtak bennünket. Három hónapon át laktunk náluk, éppen addig, amíg édesanyánknak ki nem kezelték a lábát és teljesen fel nem gyógyult. Csak azután költöztünk haza.
- Hova haza? Hiszen a házatok a földrengésben teljesen összedőlt!
Így van. A katonaságnak békeidőben polgári feladatokat kellett elsősorban ellátnia, a katasztrófákban, tragédiákban, ahol kellett mentett, segített, épített. Így aztán nem csoda, hogy a katonák felépítettek nekünk egy szobát az udvarunkban, illetve minden családnak felhúztak egy-egy szobát, hogy legyen az embereknek hol lakniuk. Meghúztuk hát magunkat a rendelkezésünkre álló egyetlen szobában. Mikor Xenia ismét elkezdett dolgozni, nem sokkal utána sikerült neki hozzá építtetni a meglévőhöz még egy szobát. Ebbe a bizonyos két szobába érkeztünk meg néhány évvel később a Péterrel, hogy ott töltsük pár napos nászútunkat.
- Ne olyan gyorsan, várj egy kicsit! Az aput, Pétert hogyan ismerted meg?