Kezdetekben

Előszó 2009.április 30-május 5., csütörtök-kedd
Ezévi Ausztriában anyámmal közösen eltöltött szabadságunk fő programja volt az a többórás interjú, amelyet anyámmal készítettem és diktafonnal vettem fel, hogy újra meg újra lejátszhassam, amikor örmény anyukája, családja életét, saját gyerekkorát, örménységét, Türkmenisztánban való életét tisztázom s írom le egyszer s mindenkorra emlékül magamnak és a többi, következő generációnak.
Anyám nem igazán szeret mikrofonba beszélni, ezidáig talán nem is volt hosszabban tartó időn át ilyen szituációban. Mondta is, hogy nyűgnek érzi tőlem ezt a kérést, kellemetlennek a helyzetet, nem szívesen, nehezen állt rá. Szerinte én voltam olyan nagyon erőszakos, ami elől képtelen volt kitérni. Engedj és akkor hamarabb szabadulsz, győzött ez az egyszerű teória. Valóban, kicsit nehezen, akadozva indult ez a mi beszélgetésünk annak ellenére, hogy előre megbeszéltük a komplex, gazdag téma sarokpontjait, mindig előre tisztáztuk a kérdésköröket, melyekre - emlékei szerint - válaszait vártam. Élvezet volt nézni, hallgatni, meg- és átélni, ahogy anyám kivirul az emlékezésben, egyre-másra jutnak eszébe újabb mozzanatok, mesélésében színesedik, gazdagodik a múlt. Így lett a kezdeti teherből élvezetes visszaemlékezés, beszélgetés, egymásra felelés, amikor anyám szüleinek, saját gyerekkorának múltja mellé tettem a sajátomét, amikor a helyzet úgy hozta és belőlem önkéntelenül is kikívánkozott.
Hallgattam, ahogy anyám anyukájáról, Xeniaról, apjáról, testvéréről, gyerekkoráról, rokonokról, barátokról, szülővárosáról, Ashabadról mesélt, hús-vér rokonokkal, igaz mesékkel egyre benépesülni látszott előttem a múlt. Már magam sem tudom, hanyadszor hallottam és éltem át az ismert történeteket, melyek most kivételesképpen diktafonba mondódtak, végérvényesen érteni, érezni véltem anyámat, hogyan s miért lett olyan amilyen: egyedi, magányosan fénylő csillag ezen a sűrű égen Türkmenisztán, Örményország, Magyarország, most Ausztria fölött.