Beszélgetések anyámmal
Wörther See – Payerbach 2009. április 30 – május 5.
Itt ülünk a Wörth-i tónál, kedvenc panziónkban, a Weisses Rössl-ben, Helgánál. Ezúttal a hetes számú szobát kaptuk, ahogy kértük, s amely egy földszinti sarokszoba két irányba nyíló ablakokkal. Gyönyörű szép tájat látunk magunk előtt virágzó fákkal, bokrokkal, minden csupa-csupa zöld. A szomszédos ház is látható fáktól félig-meddig takarásban és egyáltalán nem zavaró közelségben. Anyu itt mondja diktafonba emlékeit. Azzal kezdi, hogy a szülei egy közös szobában aludtak, arra is emlékszik, hogy két ágy volt a szobában.
A háznak három vagy négy helysége volt, két szobából, egy szép nagy konyhából és egy gyönyörű, beüvegezett verandából állt. Ez utóbbi egész éven át nappaliként funkcionált, hiszen ide jöttünk össze közös étkezéseink alkalmával, szüleinkkel itt beszélgettünk vagy egyszerűen csendben üldögéltünk egymás mellett. A papa meg a mama az udvari szobában aludtak, mi meg Kolja öcsémmel az utcai szobában. Amikor a papa meghalt, akkor az anyu, úgy emlékszem legalábbis, hogy a hálószobájukat kiadta egy idegennek, vagy befogadott valakit a szamarkandi rokonságbó, már nem emlékszem pontosan. Azt viszont tudom, hogy egy alkalommal magához vett egy rokon kislányt vagy lehet, hogy egy teljesen ismeretlent, aki Ashabadban tanult, és ahhoz elég messze, hogy haza s visszautazzon minden áldott nap. Hogy ne kelljen neki pénzért bérelnie egy szobát idegen helyen, inkább magunkhoz vettük, a családban így lettünk három helyett akkor megint négyen. Mi hárman nők, az anyám, a rokon vagy nem rokon bérlő és én aludtunk abban a bizonyos utcai szobában, míg öcsém a konyhában aludt, ami szobának volt inkább kialakítva. Mivel anyánk, aki reggel nyolctól este nyolcig tanított és egyik étel sem, amit ő vagy mi, gyerekek főztünk közel sem volt annyira bonyolult, hogy órákat bíbelődjünk vele a konyhában, érthető hát, hogy a konyhánkból a főzéshez szükséges kellékek, eszközök vették el a legkisebb helyet.
Emlékszem arra, hogy ötéves koromban édesapám ültetett egy szilvafát az udvaron. Mivel ez volt az első szilvafánk és nem tudtuk, hogy milyen fajtájú szilvát terem, apánk mindannyiunk lelkére kötötte -, köztük nekem is, aki ötéves voltam akkor, s gondolom, feltételezte, hogy megvan a magamhoz való eszem és megértem, mire is kér -, hogy addig ne szedjük le és együk meg a fáról a gyümölcsöt, amíg az teljesen be nem érik és meg nem kóstoljuk, hogy milyen is az íze. Ha nem lesz ugyanis jó, akkor egyszerűen kivágjuk a fát, ha meg finom lesz a termés, akkor meghagyjuk. A legelső évben egyetlenegy szilvát termett a fa: zöld volt kemény volt és én nem bírtam kiváncsiságommal. Leszakítottam a fáról a termést, hogy én legyek az első, aki megkóstolja. Természetesen savanyú volt, rossz volt, zöld volt, éretlen és apró, én mégis megettem. Ma sem tudom, miért tettem, honnan tudtam volna, ötéves kispisis voltam. Apám erre úgy elvert, hogy majdhogynem mentőt kellett hívni hozzám. Akkor is úgy éreztem, mostani fejemmel tudom, hogy a kapott büntetés egyáltalán nem állt arányban elkövetett bűnömmel. Apám kicsorbult szülői tekintélyét kívánta ily módon helyre igazítani: nem fogadtam szót, megettem a gyümölcsöt, márpedig ő jó előre figyelmeztetett a következményekre. Hogy valamiképpen mégiscsak kiengeszteljen, apám nem sokkal később elvitt Moszkvába, hogy bemutasson az ottani rokonságnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése