Sándor Erzsi: Félbáty

Zsigerileg tudja a Sándor, hogyan, mit s mikor kell és illik írni családtagról, rokonról, színházi kollégáról, valakiről, akinek életében valami nagy dolog történt, például hogy élt és egyszercsak meghalt. Eltávoztával jutnak eszébe régmúlt emlékek, félbe hagyott mondatok, fennakadt érzések. Akár egy puzzle-t rakja össze a szilánkokat, megmerítkezve a mélyben, s közben feljutva a magasságokba. Ez a történetfűzés, az effajta emlékezés a Sándornak olyannyira a sajátja, hogy egyenesen furcsa lenne, ha nem így építkezne az alapoktól a kerek egészig. Olvasni egy élmény a már megírt emlékezésből összeállt életutat és viszonyát az eltávozotthoz, mely annyira képszerű és plasztikus és közeli, már-már tapinthatóan érzékelhető, hogy valósággal hiányérzetem támad az illetővel, jelen esetben a félbátyjával kapcsolatosan, pedig nem is ismertem annak ellenére, hogy egy korban éltünk. Nem beszéltünk, nem jártunk össze, azt sem tudtam, hogy a világon van, mégis olyan ismerős. Emlékezni, emléket állítani pedig valahogy igenis ehhez hasonlóan kell, ha már...

"Mindig tudtam, hogy van egy félbátyám, talán 12-13 évvel idősebb, mint én. Anyám mesélt róla sokszor: Hogy szomorú kisfiú volt, komolyka, olyan, akitől elvárták, hogy megfeleljen a nívós szüleinek, és hogy szerette a rósejbnit, de azt nem süthetett neki a cselédlány, mert az proli étel. Anyám volt az, aki több mint egy fél kilót sütött neki, hadd egye magát végre tele, ha már annyira vágyik rá. A rósejbni az proli volt, de abban, hogy anyám fölmenjen apám családjának a lakásába és ott krumplit süssön a kisfiúnak, nem talált senki semmilyen kivetnivalót. Ilyen dolce volt a vita az 50-es években egészen a születésnapomig, amikor is az apám lelépett a családjával, értelemszerűen a félbátyámmal együtt.
Sokszor képzeltem el, hogy megkeresem, találkozunk, aztán anyám halála után kinyomoztam a telefonszámát és felhívtam. 43 éves voltam, ő 55 vagy 56 és bemutatkoztam. Több dolog derült ki. Egyrészt fogalma sem volt arról, hogy a világon vagyok. Halványan emlékezett anyámra, de arról nem szólt neki sem az apám, sem az ő anyja, hogy maradt egy félhúga Budapesten. Valósággal sokkoltam. Kiderült az is, hogy apám – a mi közös apánk – csalódott benne, mert „csak” könyvtáros lett az is leginkább azért, mert 18 évesen egy felnőttkori bárányhimlő miatt epilepsziás lett és a rohamok, a gyógyszerek fokozatosan és kitartóan ölik meg az agyát. Hamarosan már könyvtáros sem lesz. Apánk karrierisztikus vágyainak nem felelt meg, sem ő, sem az a nő, akit aztán feleségül választott magának, és akitől kislánya is született, az én unokahúgom. Őt Sárának nevezte el, így, ilyen magyar helyesírással az ő anyja után, akit pár évvel Amerikába érkezésük után elveszített, és akiről az én anyámnak soha nem volt egyetlen jó szava sem. Mért is lett volna szegénynek. Akkor beszélt a családjáról, arról, hogy apám újranősült és egyszer megjegyezte, hogy azt hiszi nekünk igazán rossz apa jutott, aki részvétlen volt és önző.
1999-ben 2000-ben akár még találkozhattunk is volna, csakhogy néhány levélváltás után engem benyelt a kemoterápia, és amikor nagyjából két év múlva előbújtam már csak egy-egy levélre futotta köztünk. Elküldte a magyarul írt verseit is, írt arról a napról, amikor átlépték az osztrák határt. Arról a napról, amikor születtem. Aztán intézetbe került, mert az állapota már nem tette lehetővé, hogy otthon éljen a családjával.
2010-ben New Yorkban jártam és mindenféle rissz-rossz angolsággal írt emailekkel próbáltam megtalálni a feleségét, akit csak az utolsó napokban értem el, akkorra már annyira izgatott voltam, hogy telefonon is értettem azt, amit beszél, de nem találkozhattunk, mert az intézet messze volt NY-tól, ő nem volt nagyon jól, én meg már indultam lassan vissza.
A facebooknak köszönhetően kapcsolatunk lett Sárá-val az unokahúgommal, akinek mi talán valami halavány, misztikus szál lehetünk az őshazához, értelmezhetetlen, zűrös kapocs. Amit kitett a fb-ra abból látszott, hogy az apja az intézetben él, hogy az nem lehet nagyon könnyű senkinek, de látszott az is, hogy különleges kapocs fűzi egymáshoz őket és különösen az apja egykori még ép történetéhez, mert onnan, abból az időből posztolt néha és fotókat is kitett. Hogy volt egy vidám, vicces, jópofa, okos és érzékeny apja, akit megettek a görcsök és a gyógyszerek.
A mai posztból kiderült, hogy mára végleg.
Nem láttuk egymást, sosem találkoztunk, ahogy az apámmal sem. Semmivel sem tudom bizonyítani, hogy a félbátyám volt, mert senki sem él már azok közül, akik ezt tudhatták, papírom meg nincsen róla. Neki is csak istenbizonyra kellett elhinnie, de mégis ő volt az életemben az utolsó, aki még anyámig és a mi rossz és önző apámig vezetett vissza engem. Aki lehetett volna a családom, ha a körülöttünk levő néhány tragikus sorsú és rosszul döntő felnőtt ezt nem akadályozza meg. Talán majd gyerekeink megtörik ezt az átkot. Az ég veled Kovácsi Gábor, amiként eddig is.

Forrás: FB, 2018.december 14.

A termosz

Kaptam egy fiatal kolléganőmtől egy termoszt. Egyáltalán nem számítottam rá. Kicsit félénken jött oda hozzám, bátortalanul mondta, hogy ő nem szokott senkinek sem ajándékozni munkahelyen, de szeretne  nekem  adni valamit. Látja, hogy mindennap hozom a kész teát a kollégáknak, legyen egy termoszom, hogy benne a tea melegen maradjon. Nagyon megörültem neki. Nem mondtam, hogy van már otthon termoszom, mert ez a termosz kinézetre, fogásra, még illatra is más volt, hiszen tőle kaptam. Nem néztem, hogy ki  a gyártó, honnan jött, milyen az anyaga, mennyire drágába kerülhetett. Örültem, mint egy kis gyerek az ajándéknak.

Nem úgy voltam a termosszal, mint egy barátnőm az ajándékommal. Megkapta, otthon kibontotta, megnézte és irtóra nem tetszett neki. Azt gondolta, hogy maradékokból, lejártakból hoztam össze, jó olcsón pipálhattam ki őt. Nem tudhatta, hogy mennyi időbe és fáradságba került és hány ember jó szándékával, összefogásával készült.

Előfordul, hogy kifürkészhetetlenek a Sors útjai, benne velünk. Elgondolunk valamit, elképzeljük, hogy milyen jó lesz, azután váratlanul nagyon nem úgy alakul. Itt például az öröm helyett megaláztatásban, értetlenségben, elutasításban, csalódásban lett részem.

Így jártam. Nem úgy, mint a kolléganőm a termosszal és velem.

Nem azért, de

Az Ararat az én blogom. Immáron kilenc éve. Gondolat- és érzésvilágomat tükrözi. Kételyeimet, örömeimet, bánataimat tartalmazza. És persze az emlékeimet. Először az anyámét, majd a közösöket, végül – mikor ő elment - az enyémeket. A blogba belekerülő vendégírásokon keresztül azokat az értékeket fejezi ki, amelyekkel azonosulni tudok.

Ez itt a világom. Olykor gyakrabban jelenek meg benne, máskor hónapokra eltűnve csak akkor, amikor valamilyen égető mondanivaló feszít és kiíratja magát belőlem.

A blogomba betévedhet bárki, akit érdekel, hogy mit gondolok, milyen problémák érintenek meg, milyen események történnek velem, minek adok írásban is hangot. Elolvashatja a véleményemet, szabadon kóricálhat a blogomban, és oszthatja meg másokkal az írásaimat. Mert a véleménynyilvánítás szabad és annak megosztása is.

Kilenc év után először tapasztaltam most meg, hogy a véleményem valakinek, valakiknek nem tetszett. Talán mert nem festettem pozitív képet egy jelenségről, amely egy hajnalba nyúló est öt percén át tartott, s amit kiemeltem és vaku alá tettem. Nem voltam pozitív, nem voltam lelkes és emelkedett. Nevek nélkül mutattam fel valami olyasmit, ami az olvasó közönségem egy részének nem tetszett. Lehet, hogy tükröt tartottam, amibe nem mindig kellemes belenézni.

A Nem azért c. írásomat egy értékes ember kérésére szedtem le a blogból. Pedig a benne megjelenő gondolatiság többet, sokkal többet érdemel. Mert ellent megy a fősodornak. Mert kellemetlen. Mert elgondolkozásra késztet. Mert akit megérint, az mélyen egyet ért vele, vagy akár meg is sértődhet. Mert nem hagy senkit sem hidegen. A Nem azért kivert bizonyos embereknél egy biztosítékot, mert olyasvalamit tartalmazott, amivel nem értettek egyet.

Az Ararat nem a véleményazonosságot célozza, így a Nem azért írás sem. Mert vallom, hogy szép a más. Akkor is, ha kellemetlen. Akkor is, ha tükörbe nézésre késztet, és nem tetsző, amit benne látunk.

Leszedtem a Nem azért-ot, mert egy szívemnek, lelkemnek kedves ember kért meg rá. Meggyőződésem ellenére vettem le a blogból. Abból a blogból, ahol megérdemelten van ott a helye.

Mert az is én vagyok. Ez is én vagyok. Holnap is én leszek és itt. A blogomban. Az Araratban, amely kilenc éve az enyém. S aki ide betér és rám szánja a drága idejét és elolvas és megoszt lett légyen jó vagy éppenséggel rossz szándékkal, legyen tudatában, hogy az írásokban az értékrendem, az érzésvilágom van benne velem együtt és elválaszthatatlanul.

A Nem azért is én vagyok és a Nem azért, de is. Vállalhatóan és egyenes derékkal.

K.L.-nek

Kitettek egy embert. Tudom, egy a sok közül, de nekem egy nagyon kedves kolléga. Nem azért, mert jópofa volt és jókat lehetett vele dumálni. Hanem mert úgy láttam, hogy lelkiismeretesen, jól végezte a munkáját. Ennek kellene az alapnak lennie, sajnos nem az. Rá lehetett számítani. Tudták ezt a felettesei is, amikor átmenetileg csoportvezetőnek nevezték ki a múltban. Szükség volt a szakértelmére, a becsületességére, a megbízhatóságára. Most meg kidobták, mint a szemetet. Még bejött aznap, dolgozni, dolgozott is, a maga módján csöndesen, megbízhatóan, felelősségteljesen. Azután valami ok miatt felmondtak neki. Nagy hirtelen. Pontosan tudni sem lehet, hogy miért. Az emberek ilyenkor susmusolnak. Latolgatnak. Pletykálnak. Megbeszélik egymással azt a kis semmit, amit feltételeznek vagy tudni vélnek.
A döntés, hogy mennie kell a kedves kollégámnak nagyon fentről érkezett, mi meg itt nagyon lent, nem értjük a miérteket. Miért tesznek ki egy olyan embert, akiről senkitől sem hallottam egyetlen elítélő szót sem, nemhogy negatív kritikát? Miért nem sikerül hatékonyan kiállnunk egymásért, ha egyszer meg vagyunk győződve a másik ártatlanságáról? Miért hagyjuk, hogy a félelem legyen úrrá rajtunk? Miért jobb a széthúzás, mint az összetartás? Hogyan tudunk újra és újra szembe nézni önmagunkkal?
Tudom, hogy sokakat ér ugyanaz a sors, mint a kollégámat, engem most mégis az őt ért igazságtalanság ütött szíven. Úgy éreztem, ha nem adok ennek valamiféle hangot, menten "megfulladok".

Bruck András: Nekrológ

Ez is egy olyan írás tartalommal, amely bármennyire is fájdalmas, de szembe kellene vele nézni sokaknak. Nem ennek vagy annak, nem valamelyik oldalnak, hanem az embernek. 

"Nem vagyok se megtörve, se legyőzve, éppen csak itt most sok mindennek sokáig vége. Nem kívánok újabb négy évig lyukas vödörrel vizet hordani. Időnként még belehallgatok a Klubrádióba, a Hír tévét korábban se néztem, az ATV-vel teljesen leálltam. Mire volna az jó? Fiala János a Civil a pályán tavaszi, utolsó adásakor elismerte, hogy az "ATV egyik legkomolyabb stratégiai partnere maga Orbán Viktor, csak ezt eddig nem lehetett elmondani". Akkor inkább állok egy órát egy hirdetőoszlop előtt, és azt bámulom. És nem olvasok többé ellenzéki lapokat sem, legfeljebb, ha valami olyan nagyot szól, hogy összerezzenek.

Kicsit szégyenlősen elismerem, így jobb, kényelmesebb, gondolom, ilyen lehet lejönni a drogról. Mert pokoli érzés örökösen vereségben és megaláztatásban fürdeni, a győztesek rikácsolását, gyalázkodását hallgatni, egy ország elpusztításának fázisait naponta nagyító alatt vizsgálni. Egy idő után az orvos is abbahagyja az újraélesztési kísérletet, ha van mentségem, hát ez.
Tudom szükség van reményre, egy nép nem adhatja fel a hitet, hogy lesz még, jön még jobb kor. „Mindenen van egy rés, amin bejut a fény” – énekli Leonard Cohen. Én viszont már csak a réseket látom, egyre mélyebbek, szélesebbek, fényt viszont sehol. A hatalmon lévők véglegesen kikerültek a jog kontrollja alól, és ennek további beláthatatlan következményei lesznek. Az igazságot és a törvényt mással, mint forradalommal itt már nem lehet helyreállítani.
Ha bízom valamiben, hát ebben.
Máshol ennek a tizedéért már diktatúráról beszélne mindenki, egyetlen ember nem lenne, aki olyanokat mondana, hogy hibrid rezsim, irányított demokrácia, versengő, tekintélyelvű rendszer. De itt nem, holott Orbán hatalma totális, senkivel nem kell egyezkednie, kompromisszumot kötnie. Amit akar, öt perc alatt megkapja, amit nem akar, öt perc alatt eltapossa. A hibrid rendszerben az önkényuralmi elemek mellett maradtak működőképesek is, de Magyarországon már egyetlen demokratikus elem se működik. Egyetlen egy sem. Magát a választást már 2014-ben is úgy jellemezte az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, hogy „félig szabad és tisztességtelen”. A mostani pedig még inkább csalás és bohózat volt.
Magyarország teljes és végérvényes csőd: a MÁV, a BKV, a kórházak, az iskolák, vadságban, kegyetlenségben viszont világszínvonal. A munkanélküli segély nálunk a legkevesebb Európában, csupán három hónap, a határon nem adnak enni a menekülteknek, és naponta tizenkét embertől veszik el a lakását, ami számukra egyenlő a lassú és biztos halállal. Orbán 2010. június 8-án még ezt mondta: "A kontinentális Európában nem szokás, hogy családokat a hiteleik miatt az utcára tegyenek, és nálunk nincsenek is olyan intézmények, amelyek az utcára került családokról képesek lennének gondoskodni.”
Akkor tehát még tudta, de mára veleszületett embertelensége, és a kegyetlen pszichózis végképp lelketlen gyilkost csinált belőle.
Ötvenezerért dolgoztatni kényszermunka, stadionokat építeni kórházak helyett szadizmus. A fiataloknak mondom, bár éppen nekik végképp hiába: az, hogy kifekhetsz a Szabadság hídra, nem szabadság, hanem engedély. Lesz viszont hazafias nevelés az óvodákban. Ez jó hír. Azok majd talán végre megfojtják őket.
Na és mi, akik elfogadjuk ezt a száz évvel ezelőtti színvonalat és morált? A zsúfolt, pontatlan, nyáron katlan, télen jégverem, lépésben döcögő vonatokat, Budapestnek a turistacentrumokon kívüli harmadik világbeli nívóját, a versenyképtelenné tett oktatást és gyógyításképtelenné tett egészségügyet, Káslert és Palkovicsot, egy elmeháborodott rendszer elmeháborodott rabszolgáit, az újabb és újabb gonosz támadásokat, most éppen nők, Heller Ágnes, Tisza Kata, Karafiáth Orsolya lettek a célpont, a törvénytelenségek tömegét, a soha, sehol nem látott mértékű szabad rablást…
Ezért a hét évvel ezelőtti mondatáért Kertész Ákosnak akkor el kellett hagynia az országot: „A magyar genetikusan alattvaló.” Biztos, hogy ma is elüldöznék ugyanezért?
Hogyan lehetséges ennyire erkölcstelen kormánya egy országnak, a kisujjukat semmilyen progresszív, előre vivő célért nem mozdító miniszterei? Ez a banda még a legégetőbb társadalmi igényekre se reagál, de azzal kérkedik, hogy lassan minden ingyenes, kétszeresére nőtt, megháromszorozódott, a legjobbak között vagyunk, átadták, felavatták… több tucatnyi rádiójukból, tévéjükből ömlik a szemenszedett hazugság.
A diktatúra egyszerre elmeállapot és gépezet.
S hogyan létezhet egy nemzet, amely még mindig nem köti fel őket a kollektív lelkiismeret morális akasztófájára?
Pedig nem tankok vonultak át rajtunk, hanem Rogán azzal a gyűrött fejével, Habony a Gucci táskájával, Lázár a ravaszdi mosolyával és persze Orbán az ő égig érő romlottságával, de ez önmagában nem lett volna elég. Csakhogy itt még az ellenkultúra sem radikális, hanem kiegyezéses, besimulós, benyalós, üzleti szempontú. Konfliktuskerülés és politikamentesség – ebben bízunk, és ebbe is fogunk belehalni, egyenként, egyikünk a másik után. Ki itt, ki ott: gyógyítható betegségbe, szégyenbe, pénztelenségbe, kilátástalanságba.
Ezek itt mindent aláaknáztak, és készek is az egészet felrobbantani, csakhogy mentsék a lopott szajrét. Az ellenzéki értelmiség pedig, amelynek a rendszer erkölcsi aláásását, végül erkölcsi összeomlását kellett volna célként kitűznie, mert az erkölcsi megsemmisülés a fizikait is maga után vonhatta volna, többnyire inkább mentegette a bűnöket. Hogy még van ez, van az, van választás, van pofázhatás, miközben a legegyértelműbb köztörvényes bűnténysorozat zajlik a szemük előtt.
És semmi más.
Orbánnak nincs és soha nem is volt semmilyen ideológiája, világképe, se fasiszta, se kommunista, se liberális, természetesen kereszténydemokrata sem, kivéve egyet, hogy a kasszakulcsot büntetlenül magánál tarthassa. Mostantól azt se hiszem el neki, hogy a futball feltámasztását komolyan gondolta. Ha így volna, már belerokkant volna iszonyatos kudarcába. De csak abból is a pénzt lopja és a nyúlként szaporodó klientúráját eteti.
Itt még sok minden úgy néz ki, mintha – de nem csak a fizikai erőszak erőszak, és nem csak rácsok mögött létezik börtön."

Forrás: FB, 2018.08.20, hétfő

Földes Péter: Szent István: gondolta a fene!

Ide teszem, hogy el ne vesszen, mert érték.

"Szent István: gondolta a fene!

Szent István nem üzent nekünk semmit. Régen meghalt, azt sem tudta, hogy létezünk. Ember volt, foglalkozására nézve, király. Élt, amint tudott. Evett, ivott, szeretett. És persze uralkodott. Törvényeket hozott, amint az egy uralkodótól elvárható.


Tőlünk meg az lenne elvárható, hogy most, a huszonegyedik században, nagy nemzeti ünnepeinken ne beszéljünk kényszeresen hülyeségeket. Nekünk, mostani magyaroknak ugyanis nem üzent semmit. A politikusok találták ki, hogy a régiekkel üzentetnek, mert tudják, nekik, maiaknak, már nem hisz senki. Ezért kell az ősökhöz fordulni. Ők már nem tudják letagadni.

Az egészet úgy kell elképzelni, hogy közeleg az ünnep, már csak néhány hét van hátra, szorít az idő. A politikus, akinek beszédet kell mondania, magához rendeli szövegírói csapatának a vezetőjét, és nekiszegezi a kérdést:
- Baszkikám, akkor most idén mi lesz az üzenet? Van már valami ötleted?

Ötlet mindig van, ezért kapja a szövegíró és csapata a fizetését.

Így aztán március 15-én a márciusi ifjak üzennek nekünk, október 23-án az 56-os pesti srácok, augusztus 20-án pedig Szent István. (Korábban az alkotmány, vagy az új kenyér üzent).
Szegény Petőfi, ha tudná, hányan és hányszor hivatkoztak rá, valamint vélt, vagy valós tetteire! „Lopnak a bőség kosarából, /kelj fel és járj Petőfi Sándor.” Utassy József költő verséből való az idézet. Ennyi Petőfi és a márciusi forradalom üzenete, ha ezt olvasnák fel a kokárdás ünnepen, több is lenne, mint elég.

Vagy Nagy Imre, 1956 mártírja. Aki feje tetejétől a talpáig tisztességes ember volt. És élete utolsó percéig kommunista. Ha tovább tart a forradalom, mondjuk csak néhány nappal, ő is lámpavason végzi.

Nehéz lehet évente háromszor üzenetet hozni a népnek a régiektől. Letudni az ünnepet, kipipálni, mint egy feladatot.
Utoljára Kossuth Lajos üzent, de ő sem az utókornak, hanem akkor élő tehetős honfitársainak. Azt üzente nekik, hogy elfogyott a regimentje. Konkrét kérés volt ebben a mondatban: adjatok pénzt, különben bukjuk a csatát és mindnyájunknak el kell menni.

István király nem üzent nekünk semmit. Intelmeket intézett a fiához, Imre herceghez. Ezen intelmek közül a következőt szokták a leggyakrabban idézni: „Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad, és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”

Szent István, a márciusi ifjak, az 56-os pesti srácok, ha élnének, röhögnének ezen a mai, szánalmas bagázson. Ülnének egy pohár jófajta vörösbor mellett, és Arany János után szabadon azt mondanák: gondolta a fene!"

Forrás: FB, 2028.08.20., hétfő

Célkeresztben

Amikor sok érthetetlen dolog történik körülöttem, akkor megáll bennem a gondolat és tűnödik. Szóhoz jusson vagy maradjon veszteg? Mit csináljak, amikor azt látom, hogy túl sok minden változik a helyen, ahol hétköznapjaim túlnyomó részét töltöm? Egyre  tanácstalanabb nézőként élem át a sűrű, olykor zavaros történéseket.

Nem látom a végső célt, amelyért ízeiben, szerkezetében, emberi állományában recseg-ropog az a jó kis cég, ami az enyém. Is. Persze nem tulajdonlom, mégis a sajátomnak érzem, mert szeretem. Szerettem négy évvel ezelőtt, hogy ide jöttem és szeretem most is. Egy céghez fűződő szeretet akkor sem foszlik semmivé, ha nyugtalanít a jelene és nem látom tisztán a jövőben.

Nincsenek világos helyzetek, nincsenek egyértelmű mondatok, nincsenek igazodási pontok, mérföldkövek, nincsenek jól megfogalmazott elvárások, nincsenek a szándékosan elkövetett hibákért való igazi következmények, nincsen rendes információ áramlás, nincsenek vezetői vezéregyéniségek.

Valahogy minden olyan esetleges. Olyan bizonytalan. Olyan minden megtörténhet és annak az ellenkezője is. Olyan szürke, szürke massza, a szürke ezernyi árnyalata. Bele simulni ebbe a szürkeségbe?

Közben szótlanul szemlélem kollégáim örlődéseit, küzdelmét napi munkájukkal, mely nehéz, átláthatatlan, abszolút barátságtalan emberi, tárgyi és műszaki környezetben zajlik. Szemtanúja vagyok idegességüknek, egyre növekvő stresszüknek, egyhelyben topogásuknak vagy eredményességükben visszafejlődésüknek, munkájuk kilátástalanságának. Felfogom, hogy több ember munkáját végzik egy személyben az előre haladás érdekében, aminek folyamatos. lebaszás a köszönete. Látom az elfojtott könnyeket, hallom a remegő hangjukat, tudom, nem sok kell hozzá, hogy az egészségük, a lelki egyensúlyuk végett bedobják a törülközőt. Sok az ilyen ember az érték teremtők és az értéket nem teremtők között.

Mintha cél volna a természetes kiválasztódás, aki nem bírja a végtelenített és növekvő nyomást, az dőljön ki, menjen el.

A gyakorlottak, több éves céges múlttal rendelkezőkre sincs szükség. Ők a problémásak. Az önálló véleményűek. A nevelhetetlenek. A betörhetetlenek. A gerincesek. A megalázkodásra képtelenek. A múltat ismerők. A munkájukhoz értők. Az együttműködésre képesek. A viharokat átélők.

Nem lehetsz abban biztos, hogy a holnapi napot végig dolgozod. Bejössz, teszed a dolgod, azt hiszed, sőt meg vagy arról győződve, hogy a tudásodhoz, igyekezetedhez, elkötelezettségedhez mérten jól, aztán ér a hideg zuhany, miszerint nincs rád szükség. Rád azonnal, másra "két perc" múlva. Nem kell a tudásod. A gyakorlatod. A tapasztalatod. A kapcsolatrendszered. A felelősséged. A végzettséged. A nyelvtudásaid. Semmi nem kell belőled. Leginkább azzal tehetsz szívességet, ha felszívódsz, eltűnsz, mintha ott sem lettél volna.

Míg tünedezik a cég fizikai, szellemi állománya, addig egyre gazdagabb a felhozatal a külföldi megmentőkből. Nem tudni, ki kicsoda, kit hogy hívnak, ki minek a megmentésére szerződött nem kevés javadalmazásért ide. A céges ember lassan egyre idegenebbnek, elnyomottabbnak, lenézettnek érzi magát a saját cégénél. Nem számít évek hozadéka. A kitartás. A teljesítmény. Semmi nem számít, nem vagy külföldi tanácsadó.

A ma feladványa nem egyszerű. Úgy kell kifogástalanul, magas színvonalon, mindenki által elfogadhatóan végezni a dolgodat, hogy közben recseg-ropog az építmény körülötted, felmondanak néhány kedves kollégának, körülötted kikészülni látszanak emberek, kineveznek ide, oda, amoda messziről jött embereket, ők is jönnek, mennek, nem lehetsz biztos semmiben, a saját itteni jelenedben, jövődben. Célkeresztben érezheted magad. Mindeközben légy nyugodt, kiegyensúlyozott, felszabadult, legyenek ötleteid, a minimálisat hibázd, ha lehet, azt se, és mosolyogj, légy jókedvű, lássák, hogy te akkor is örömmel szárnyalsz, ha mázsás sziklákkal terhelnek. Ez a sikk.

Értéket teremtek

Tudod, álltam ott a tömeg szélén, rálátással a vászonra, a kivetítőre, az előadókra és a népekre, ez utóbbiak mindezt a felhajtást  maguk is láthatták, és annak örültem szép csöndben magamban, hogy nekünk még erre is futja. Gazdag technikára, időre, de mindenek felett ilyen előadókra. Olyanokra, akik ugyanazt mondják, amit magam is érzek emitt legbelül.

Ahogy eddig is, de ezek után aztán végképp be kell jönnöm rendesen dolgozni, minőséget kell termelnem a legkevesebb selejttel lehetőleg, legyek nagyon egészséges, beteg – ha lehet – sose, és úgy húzzak, hogy az csak na, mert most rajtam a cégem nagyvilágának a szeme. És ha ezt elkúrom, akkor cseszheti a világ egy része velem együtt, s akár bezárás is lehet a vége. Egyébként csalódtak bennem, mert nem voltam képes a kezemen, s a lábamon bilincsekkel és mázsás súlyokkal megcsinálni a Magyar Vándort a lovon. Megsúgom, hogy én is csalódtam bennük, amiért egyáltalán olyat vártak el tőlem, amire úgysem leszek fizikailag képes.

Pedig olyan szépen, egyenesen szívhez szólóan beszéltek hozzám. Motiválni akartak, ha jól értettem, legalábbis sok emelkedett hangon előadott tüzes mondatot hallottam. Vaksi szememmel viszont nem láttam, merre veszett el az a fránya motiváció, pedig mondták, hogy Lepsénynél még megvolt.

A fizikai állományban lévő kollégáimat „értékteremtőeknek” nevezte a szónokok egyike: „ti vagytok azok, akik itt értéket teremtenek” szavakkal, s közben megbicsaklott a hangja a meghatottságtól. És ezt olyan jó volt hallani, hogy vannak itt legalább valakik, akik értéket, vagy mi a fenét termelnek és teremtenek. Mi, többiek meg nem. Ezt is olyan jó volt végre megtudni, hogy én csak élek bele a világba, lógatom a lábam, de ha éppen nem, akkor sincs semmi értelme a munkámnak, mert az minden, csak nem érték.

A két szép szál legény csak állt ott az összesereglett, összeterelt tömeg előtt, olyan jó volt legeltetnem rajtuk a szememet, hogy ezek az én vezetőim, akik telis de tele vannak ügyeletes bölcsességekkel. Csak úgy öntötték rám azt a sokat, hogy szinte belefulladtam. Megtudtam például azt, hogy azért dolgozom egy világcégnél, mert világmárkákba szállítunk be értékeket. Be kell vallanom, hogy a fakanalat azért néha leteszem, és a fejemet az egyre ritkuló hajam hordásán kívül egyébre is, többek között gondolkodásra használom, mely fárasztó és számomra  szokatlan tevékenység után gyakran le kell ülnöm megpihenni egy kicsit. De azért ezt a magvasságot magamtól is kibírtam volna találni. Meg azt is, hogy irtó rossz, hogy elmaradásban vagyunk az értékteremtéssel. Hiszen az nem elég sajnos, hogy valakik ezen az értékes munkahelyen értéket teremtenek, ha nem a megfelelő időben történik az a bizonyos értékteremtés.  

Így aztán egy kicsit sem voltam elkeseredve, hogy amolyan parazita félének, valamilyen szükséges fölöslegnek tarthatnak itt a cégnél tisztelt nagyjaim.

Elfáradtam a sok okosság, bölcsesség hallgatásába. Képletesen végig simogattam a sok ráérő kollégámat a pillantásommal, amelyben benne volt a titkolt remény, hogy talán  ők is azt vették le az egészből, amit én: miszerint nem csak bizonyos emberek teremtenek értéket, és fölöslegnek sem kell magunkat érezni, van erre a titulusra bőven jelentkező.

Csak azt a kidobott egy órát sajnálom. Tudom, teljesen fölöslegesen.

Kutyáknak tilos

Nem tudtam, hogy mi a furcsa ma a parkunkban. Bele tellett egy kis időbe, míg rájöttem. A csönd. Ahogy a szelet hallom zúgni a fák között, meg az alváshoz készülődő madarak utolsó csicsergését. Ezen kívül csak ez a fene nagy csönd. Szinte harapni lehet, annyira hallani.

Levágták a füvet a parkunkban, majd, mint akik jól végezték a dolgukat, kitettek egy táblát kerítéskapura: Kutyát sétáltatni tilos! Mintha az elszórt kutyagumik nehezítették volna a fűnyírást, azét a fűét, amelyet kivétel nélkül mindenkor meghagynak annyira nőni, az ildomosnál sokkal nagyobbra, hogy aztán szentségelhessenek: időjárásra, esőre, fűre, itt-lakókra, mindenre és mindenkire, most a kutyagumikban testet öltött kutyákra és gazdáikra.

Csönd van, de akkora, hogy egyenesen belesüketülök.

Hiányoznak a kutyák. Ahogy futkároznak. Egymást kergetik vagy az eldobott labdát. Hiányzik a csaholásuk, az ugatásuk, a morgásuk, a vicsorgásuk, a farkcsóválásuk, a nevetésük, a düheik, az örömeik, és persze hiányoznak a gazdáik. Egy idő után már tudtam, hogy ki kivel barátkozik, miért éppen akkor jön ki a kutyájával a kertbe sétálni, ill. dehogy sétálni, hanem egymással beszélgetni, amíg a kutyák maguk között múlatják az időt. Ha ismerőst láttam, a földszinti ablakból üdvözöltem a kutyás gazdit, perceket is elbeszélgettünk.

Szabályok, törvények nélkül élt békességben ez a kutyás-gazdis-lakós társadalom. Néha kicsit sok volt az ugatásból, de jól tudtuk, hogy ez hozzá tartozik a kutyáktól hemzsegő kerthez és a körülötte élőkhöz. Amikor bementem a kerítés által övezett kertbe, a betonkockákkal kirakott járdán biztonsággal közlekedhettem, nem ért semmi meglepetés. Viszont kétszer is meggondoltam, hogy szemügyre akarom-e venni a kert közepi két fenyőfát közelebbről. Valami azt súgta, hogy nem úszom meg anélkül, hogy kutyagumikba ne lépnék. Az ember ismerte hát a korlátait és nem feszegette, ha nem volt muszáj.

Évek óta zajlott ez a békés egymás mellett élés a kerítésen belül álló gazdik, a kertben szanaszét rohangáló kutyáik és a kerítésen kívüli világ között.  Semmi nem látszott megtörni ezt a magától kialakult és fennálló kozmikus rendet. Csak most. A fűnyírók hadának kellett eljönnie, hogy a füvön kívül ezt a békét is elnyiszálja. Meg ez a valahonnan fentről leeresztett fránya tábla a tiltással, hogy a kutyáknak a kertbe be mostantól aztán ne. Egy manccsal se.

Csönd van. A madarak már elültek éjszakára, csak a szél söpör végig a fák között, borzolja a leveleket, susogó hanggal inal tova. Iszonyú ez a csönd. A fejemben viszont minden van, ami nem csönd: az egyik riadt gondolat kergeti a másikat, és a fájó szívemre figyel.   

Kanyarok

Tudod, szeretek elmenni egy egykori munkahelyem mellett. Kellemesen kanyarog az út, szélesen, mellette kétoldalt házak szórványosan,  a Kincsem Park, utána a Vásárváros. A főbejárattól jobbra magasodik az Expo szálló. Másik oldalon egy háromszintes, fákba, bokrokba vesző alacsony ház, ahova két éven át jártam be dolgozni. Hogy mi keresni valóm volt a pénzügyi osztályon? Az ördög tudja, meg a B. Laci, aki a vágyott Stúdiók helyett oda bírt beprotezsálni. Életidegen volt nekem a pénzügy: sohasem tanultam, sohasem gyakoroltam, egy percet sem dolgoztam ezen kívül benne. Hiába titkoltam, azért felszínre került, hogy csak muszájból vagyok itt, alig várom, hogy átkerüljek az egyik Stúdióba, ahol a kiállítások szervezése, kivitelezése folyt. Sok volt ott az előkészítő munka, a kivitelezés, meg az utazás. Mint a pénzügy dolgozóját – jutalomból -, olykor engem is megutaztattak. Kitaláltak valamilyen munkát, amit csinálnom kellett, és máris hozzákapcsoltak egy-egy kiállításhoz. Ha nincs a B. Laci és a pénzügy a Vásárvárosban, akkor nem szagolok bele a borászok belterjes, családias levegőjébe a Bréma Bor kiállításon, és nem látom élőben Waldheim, ENSZ Főtitkárt, amint a standunkon átveszi a fadobozba zárt ki tudja, hány éves, nemes penészekkel borított Tokaji Aszút ajándékba. Fúj, gondoltam először, aztán mégsem fúj, gondoltam tovább, hiszen a penész bizonyította a bor korát, mennyire régi, s aminek a Főtitkár igen csak örült.

Szeretem ezt a csöndesen kanyargó utat a Vásárváros mentén, végig az egymást érő pavilonok, fák, bokrok mellett. Nem varázsolja szebbé a múltat, de eszembe juttat egy munkahelyet, ahova jártam. Mert kellett. Mert az volt az első állomása a pályakorrekciómnak, miszerint a számítástechnikától az idegen nyelvek felé veszem az irányt, mely irányultság mind a mai napig tart.

Kellemesen suhanok a Vásárváros mellett. Ahogy a kocsi ring, úgy dőlök ide, meg úgy dőlök oda, négy keréken andalgok, legeltetem a szemem a sok zöldön, s egyre kutatom közöttük a régen ismerős épületeket. Emlékezem.

A Cég legelső emberének esete a facebook-kal

Ugye az már rangot jelent, ha a Cég legelső embere ledörgöli a legutolsó bejegyzésemet a Cég belső facés oldaláról.  Sosem gondoltam volna, hogy ez egyáltalán lehetséges, és velem mindez megtörténhet.

Ezek szerint volt súlya az írásomnak, pedig nem csináltam mást, mint csak ültem és meséltem. Társalkodó stílusban írtam húsba vágó témákról. Nem hosszan. Csupán csak egy csöppet megpöcköltem a tartalmat, odébb gurítottam, s mentem a következőre tovább. Az olvasó nagyon is érthette, amit virágnyelven írtam, mert azt kaptam vissza, hogy ő még sokkal olyanabbakat mondott volna.

Ez a kis virágnyelves sétagalopp, enyhe lányfoci sarkallta cselekvésre a Cég jelenleg legelső emberét, aki gondolt egyet és törölt. Túl sok volt neki így is a könnyed mondanivaló. Nem akarta, hogy a leírt betű által hordozott tartalom megérintsen, megmozgasson akár csak még egy embert is a Cégnél.

Nem bírt szembe nézni egy véleménnyel. Ráadásul egy olyan véleménnyel, amelyről kiderült az addigi reakciók alapján, hogy nagyon sokakéval egyezik. Helyettük, ha úgy tetszik, a kollégáim nevében is írhattam tehát, s mely véleményt nem képes elviselni a Cég legelső embere. Annyira nem tudja elfogadni, hogy a törlés mellett ugyanakkor elvette mindenkitől a szabad bejegyzés jogát is, melynek következtében a kölcsönös kommunikációból így egyirányú közlés lett. Majd ő megmondja, hogy mit és mikor mond. Az eddigi vitafórum helyett one-man-show az, amit tapasztalunk.  A Cég legelső embere immáron egyes egyedül van jelen alkotói szinten, kinyilatkoztat, mi pedig olvashatjuk, emészthetjük és egytől egyig egyet érthetünk vele.

A véleményed különben sem érdekli. Eddig is csupán csak a látszat kedvéért hagyta működni ezt a tetves, terhes demokráciát. Őneki egyedül saját maga a fontos. Ő az össznépi szimpatikus. Tudja a tuti frankót. Mindenre tudja az odaillő megoldást. Megmondja, hogy merre hány méter. Megmutatja, merre van az arra.

Eljött a kánaán, a nagybani lustulás, az agybani tunyulás ideje. Nem kell gondolkoznunk. Nem kell semmit sem kitalálnunk. Csak ne zavarogjunk. Nincs is min. Hiszen a beállítottság, az irányultság több mint világos.

Engem se olvassatok. Nyugi van. Holnap is nap lesz. Az övéhez kísértetiesen hasonló.     

Egri Bikavér

Az az igazi, hidd el nekem. Vörös legyen, bordóba hajló mély piros és folyjon. Az Egri Bikavér éppen ilyen. S ha lehet, legyen az üvegen három plecsni is. Nem tudni, mi van rá írva, de biztos valami magasztaló és tömjénező, valami dicsérője a nedű rendkívüliségének bizonyos megmérettetéseken. És tényleg finom, csak úgy itatja magát. Velem. Észre sem veszem, amikor másodszorra is megtelítődik a poharam. Lötykölöm a vért a boros pohárban. Versenyt futnak egymással a vérerek a pohár oldalán, soha véget nem érő röpte. Ilyenkor látni csak, mennyire piros is az egri bika vére. És finom. Már amennyire egy bor finom tud lenni nekem. Láttára nem fut össze a nyál a számban, a fél savanyúságára inkább összeugrik. Húzódik az ízlelő bimbó, menekül a jóérzés, szűköl a szomjúság. Mégis iszom. Nyelem, egyre nyelem, mintha ezen múlna, átjutok-e a korttyal a következő percbe. És jól érzem magam tőle. Észrevétlenül lopakodik belém a béke, az eszeveszett nagy, mindennel és mindenkivel kiegyező béke. Ide-oda pörögve szánkázik le a bor a nyelőcsövemen, ütközik neki a gyomromnak, neki veti a hátát a gyomrom falának, megül benne, szétterjed a katlanban, és azt mondja, most legyen ez egy darabig így. Miért is ne. Nincs, mi gátat szabjon neki. Előtte a rántott hekk már tovaúszott, mögötte pedig nincs, mi a maga fajsúlyosságában kövesse. Úrnak érzi magát a vörös a bendőmben, úgy is viselkedik. Átveszi a hatalmat az érzékszerveimen, az értelmemen. Nem csuklik, nem botlik, csöndben danolászik. Mire észreveszem, hétágra emelkedik bennem a jókedv, tótágast áll az eszem. Olyanokat látok és mondok, amit eladdig sose nem. A világ rózsaszínbe öltözik. Férjemet szebbnek látom nagy vaksiságomban. Most aztán olyan bolond dumák jönnek, mint még soha. Beszakad a viselkedés, illem, ész, átveszi bennem a parttalanság, az agyatlanság, az eszetlenség, a soha nem látott humor az uralmat. És jó, olyan jó ez a szivárványos állapot, amely a józanság és a józatlanság határán lengedez. Téged is szépnek látlak. Olyan valakinek, aki velem élte volna mindezt meg, ha adtam volna ebből a három plecsnivel kitüntetett Egri Bikavérből. Ha megkínáltalak volna. De nem. Mind megittam. Így jártam. És te is.   

Picúr palóclevese

Annele nagymamám élete vége felé azt mondogatta, hogy nincs idő silány dolgokat enni, nekem már csak a legjobb jár, ezért járok a Zserbóba. Amit persze Gerbeud-nak kell írni, de kimondva ez nagyon nem látszik. Beült oda Elza testvérével, meg egy-egy baráti házaspárral, sütit rendeltek és kávét az elmaradhatatlan kísérő vízzel. Órákat tudtak ott eltölteni beszélgetésben, sütit harapdálva, kávét hörpingetve, megadták, mi kell: maguknak és a minőségnek.

Nekem is járna a Zserbó, de ha a Zserbó nem is, Picúr palóclevese mindenképpen. Bár azzal a kísérő szöveggel kaptam meg tőle, hogy ha nem ízlik, nyugodtan dobd ki. Kiöntöttem a dobozból a mélytányérba. Inkább fehérlett, mint vöröslött, a tejföl vagy a tejszín győzedelmeskedni látszott a piros paprika fölött. Tele volt rakva zöldbabbal, vörösrépával, csirkemell darabokkal. Az íze pedig mennyeien savanykás volt, paprikával, tejföllel keveredve.

Még mondtam is magamban, le kellene fényképeznem, hogy megörökíthessem magamnak vagy az utókornak a palóclevest, hogy fennmaradjon a nap, amikor a Picurtól kaptam kóstolóul. Aztán győzött valamiféle hamis illedelem, mégsem fogok levest fényképezgetni, egy gyomorban gyorsan oldódó, múló műfajt. Aztán persze bántam, mint a kutya, aki kilencet kölykezett.

Mert mondhatom, hogy június vége felé egy munkahelyen én még ilyen finom palóclevest nem ettem. Még csak nem is voltam fáradt és kizsigerelt, agyilag sem voltam zokni, meg a szemüvegem sem zavart a látásban, és kellően éhes voltam ahhoz, hogy felfogjam Picúr palóclevesének finomságát. Hüledeztem is közben rendesen, hogyan is illethette olyan lekezelően levesét akkor, amikor remekbe szabottat alkotott.

Hogy tudtán kívül-e? Azt már nem tudom.    

„Csak ülök és mesélek”

Nem értem én ezeket a változásokat. Pedig anyám, míg élt, mondta, hogy a változás maga az élet, és aki nem tart ezzel lépést, az lemarad. Talán bizony öregszem, hogy nehezebben bírom ezt a sok változást.

Megyek például a folyosón, mert menni kell valahova, ha máshova nem, akkor oda. Emberek mellett megyek el. Mondhatom, akad köztük olyan is, akit ismerek, azonban nem tudom, hogy kik a többiek. Erről eszembe jut egy nagyon jó barátnőm mondása, aki azt mondta, hogy nagyon vigyázzak magamra, mert belőlem csak ez az egy van, a többiek meg sokan vannak.

Mondom, megyek a folyóson, szembejön egy külföldi, olyan férfiforma. Elmenne mellettem, ha nem köszönnék rá nő létemre előre jó hangosan. Visszamormol valami köszönésfélét a bajsza alatt. A változások magával hozták a nem köszönést. Mert megyek a gyárban, születési defektemnél fogva köszönök mindenkinek, férfinek, nőnek vegyesen, és alig találok valakit az utamon, aki visszaköszönne. Anyám mondta azt is, hogy amilyen a mosdó, olyan a törülköző. Ebben talán tévedett. Nem, nem olyan, sokkal koszosabb vagy műveletlenebb, kinek hogy tetszik. Nekem úgy, hogy egymásnak viszonozzuk a köszönést.

Az, hogy alig van már régi ember a Cég úgymond fénykorából, idegesít, bizonytalanná tesz. Tudom, hogy el kell fogadnom, a változás szele, lassan már vihara embereket, rangokat sodort el, megszokott, jól ismert helyzeteket oldott föl. S hogy mit hozott, hát nem is tudom. Valamelyik görög vagy római bölcs mondta, hogy minél többet tudok, annál jobban tudom, hogy mennyire keveset tudok.

Maradnom kellett volna a tudatlanság, a csekély értelműség boldogan együgyű állapotában, és akkor nem zavartak volna bizonyos dolgok. Mert példának okáért az nagyon bír zavarni, ha a csupraimban nem találok mézet, de az nem, ha mézkeresési utamon Malackába botlok, és a csacsogását hallgatva együtt megyünk tovább. Mert előbb vagy utóbb kerül valami kósza méz a csuprokba bőven, és Malacka sincs a terhemre, sőt szórakoztat.

De az egy csöppet sem szórakoztató, hogy annyi fontostalan dologból lett nagy hirtelen fontos, a nemrég még fontosokból pedig fontostalanok. Az persze nehezen eldöntendő, hogy kinek mi számít fontostalannak és fontosnak. Nekem fontos, mondjuk, hogy értelmeset dolgozzak. Köztünk legyen mondva, az, hogy elismernek-é, persze jó vóna, de a modernnek mondott vezetési tudomány leszokott arról, hogy őszinte dicsérettel ösztönözzön. Így aztán nekem elég, ha tudom magamról, amit tudok. Meg másról is.

Azt mondják, hogy az új seprő jól seper. Egy barátnőm férje korszakalkotó megállapítással egészítette ki, miszerint igen, igen, Pannikám, az új jól seper, de a régi tudja, hol a szemét. Na, már most, barátaim, az bizony irdatlanul fontos, hogy a régi tudja, hol a szemét. Én például nehezen bírom nézni a szemetet. Nézegetem, elnézem, közben érzem, hogy valami zavar. A szemét. A földön. A szemetes mellett leesve. Az asztalon otthagyva. Egy munkahely környékén. Az udvaron ismeretlen erők által odateremtve. Zavar. Szúr. Szúrja a szememet. Viszket a tenyerem tőle. Érzem, hogy bemosnék egy jót valakinek. A világnak. Mivel nem lehet, felemelem, kidobom. A sok szemét mellé a szemetesbe.

Nagyon jó itt dolgozni. Kiemelten fontos a Cég. Nélkülünk megállnak az autók, nincs mozgás, megszűnik az Élet egy mozgó szelete, de legalábbis a nyakunkba kapunk egy jó csomó büntetést. Kinek kell az?! Nekem mondjuk nem. Mert például megyünk az ismeretlen úton, nagy nyugiban haladunk. Kérdezi életem jelenlegi párja, merre visz az út haza. Mutatom, arra. Mondja, az nem lehet, mert ott a tábla, hogy matricás út. Mondom, az a száz méter nem számít, utána már jó lesz. Nem, ha egyszer ott a matricás jelzés, akkor büntethetőek vagyunk, mondja a nagy Ő. Ó. Erre kerülünk pár kilométert, míg fölkeveredünk odébb ugyan, de ugyanarra az útra.

Azért is jó itt dolgozni, mert ahogy anyám mondta, fedél van a fejünk fölött és nem zuhog az eső a nyakunkba. Nem mondom, kitűnő megfigyelés, már-már népi bölcsesség. És együtt vagyunk. Így, mi, itt, együtt. Jó érzés valahová tartozni. Nekem, mondjuk, ide. Mert ha azt mondom, hogy Rückstand, akkor mindenki ugyanarra gondol, és a fejét fogja. Vagy ha azt mondom, hogy selejt, akkor sajnálkozóan bólogatunk. Arra is összecsengünk, amikor azt mondjuk, hogy jó volna saját erőből, a saját berkeinkben megoldani a saját problémáinkat. És ilyenkor valahogy még erősebb az egyetértő összenézés.   

Azt mondják, hogy a magyar egy tehetséges nép. Ez alatt most nem a kiskapuk keresésében, a sumákolásban, az átverésben való tehetségességet értem. Hanem hogy megvan a magához való esze. Elegendő gógyija van a szaharos helyzetekből való kilábaláshoz. Példát tud venni akár Münchausen báróról is, aki igen nagy szaharba keveredett, amikor egy jó mély gödörbe esett. Ez abizonyos Münchausen fogta magát és a saját hajánál fogva - lófarkat viselt - húzta ki magát a slamasztikából. Na, most gödrünk van jócskán, jókora szaharban is vagyunk, talán ideje lenne lófarkat növeszteni, hogy ki tudjuk magunkat rángatni a gödrökből és a szaharokból. Csak elegen legyünk a sok lófarkhoz.

Sándor Erzsi: Montázs

Látod, erre gondolok, amikor azt mondom, kicsit reménykedve a lehetetlenben, bár egy tízed annyira tudnék úgy írni, gondolatokat, érzéseket közvetíteni, emlékfoszlányokból valami szívbe markoló egészet létre hozni a láttató mondatok bűvös erejével, mint Sándor Erzsi. A Sándor ezt nagyon tudja, nagyon érzi. Zsigerből és automatikusan, mindenféle elgondolás, erőltetettség nélkül. Mintha egybenőtt volna a történettel, az emberrel annyira, hogy a továbbadást csak így tudja elképzelni. S ha már elképzelte, akkor meg is írja. Az érzelmek pedig hömpölyögnek ki belőle. Megállítani nem kell, csöppet csupán csak lelassítani, hogy bírjuk vele a tempót, el tudjuk képzelni a szavakból elénk vetített képet, portrét, mondanivalót. Nem tudok még egy emberről szerte e hazában, aki ennek az alkotói tehetségnek ennyire a birtokában lenne. S teszi ezt Sándor úgy, hogy közben írmagja sincs benne a fennhéjázásnak, a beképzeltségnek, szinte törvényszerű okoskodásnak. Alázat van benne és az illető személyhez, témához fűződő mélységes szeretete, amely minden egyes megemlékezésében, ehhez hasonló írásaiban átjön. Akár tudatában van, akár nem, de így érint meg villanásnyi portréival irtó sokunkat, közük velem, és hagy hátra bennünk nyugtalansággal elegy utolérhetetlen melegséget.

Forrás: FB, 2018.június 10:

"Mikor először láttam Esterházy Marcell háromdimenziós fotóinstallációját (biztosan van műfaja) a nagypapájáról az Ernst Múzeumban tudtam, hogy ismerem azt a fura és bizonytalan elveszett tekintetet, azt a félszeg testtartást amivel a hortobágyi szántóföldön áll, orrán egy nagyra nőtt szemüveg kerettel és még egészen jól szabottan. Zavarban is voltam mert nem voltak nekem kitelepített ismerőseim, nem kellett testközelből sajnálnom őket soha. De mégis tudtam, hogy nekem megvan ez a térből, időből és helyből való kiemelés, az elnézést a zavarásért-biztosan rossz helyen járok és főleg rosszkor összezavarodott eltévedése. Néhány nap alatt eszembe jutott, hogy addig csak a zsidó deportáltak fotóiba mart tekintetében láttam ezt a kétségbeesést, ami még nem a bizonyosságé hanem még éppen a reménykedő bizonytalanságé. Nem vagyok nagy híve az összemosásnak, a történelmi traumák egymással való relativizálásának de a tendereztetésének sem. Nekem addig a kitelepítés mint történet nem adott mérlegelhető elszámolni valót, jutott nekem saját elég.
Ma Dr. Szántó Endre emlékkiállításán megtaláltam azt a fotót amit bár nem láttam eddig, de kerestem. Az 1941-ben a munkaszolgálatra behívott 31 éves orvos áll így az ő bocskai-bundájában, tökéletesen értelmezhetetlen bakancsában a valahol, ahol addig soha, ahol semmi keresnivalója sem lehetne emberi számítás szerint. Csakhogy az ember addigra már bármire számított legfeljebb a legmerészebb álmában sem gondolta volna.
Kezet fogott ma a fejemben ez a két történet, ez a két ember, akiket nem ismertem, akik nyilván egymást sem ismerték bár ismerhették volna, hiszen egy időben éltek Budapesten, ugyanabban a kultúrában érezték otthon magukat, nem hiszem, hogy barátkoztak volna hiszen különböző időkben szedte szét az életüket a történelem. A megpróbáltatásokat amint a lejegyzett, olvasható szövegekből és elbeszélésekből tudható egész másképpen dolgozták fel. Más család, más emberek, más gyökerek. De a zavarodottságuk kezdete, a bizonytalanná tett tekintetük mégis, ha rokonná nem is, de legalább párhuzamossá teszi őket a történelemben, amit ebben az esetben bátran nevezhetünk politikai és kormányzati erővel elkövetett gyilkosságnak, arra való buzdításnak, gyűlöletkeltésnek és haszonlesésnek is. Ennek az áldozatai ők minden időben. (Dr Szántó Endre munkaszolgálaton írt és fotózott naplója a HDKE kiállítóterében látható)"

Nem értem

Mondom, nem tudom, mi lett ebből a világból.

Miközben örülnöm kellene, hogy van egy hely, ahová bemehetek dolgozni, addig azon rágom magam, hogy miért tették ki egy kollégámat minden előzetes jelzés, látható, tudható indok nélkül. Azért vették vissza, hogy rendet csináljon, aztán két röpke hónapot sem adtak neki a beígért nyolcból és vége. Melegen remélem, hogy volt alapos oka, különben tényleg nem tudom hova lettek a megszokott mérföldkövek az úton, amelyekbe eddig kapaszkodni lehetett, amelyek ott voltak tegnap, és ott lesznek holnap is.

Vajon annyira bele lehetek süppedve a világomba, hogy nem látom, ki mit tesz vagy nem tesz, hogyan kommunikál, miképp menedzseli magát, és melyik miatt válnak meg tőle?

Mintha egy barátomat vesztettem volna el, pedig nem volt ő nekem senki, csak egy valaki, egy szimpatikus srác, akit lehetett kedvelni, de utálni is lehetett, kinek-kinek ízlése, értékrendje szerint, s akiről annyit azért tudtam, kézzel foghatóan láttam, hogy mennyire örül a kapott második esélynek. Hittem róla, hogy a lehetőségein belül, erején felül tesz is érte.

Arra nem gondoltam, hogy a cég a saját lomha súlyánál és a tehetetlenségi erejénél fogva, különösebb értékelhető indok nélkül elsodorja, mintegy agyon nyomja. Így - átvitt értelemben - engem is.

Városi legenda

Sokszor jobb, ha nem tudjuk, mit beszélnek össze a hátunk mögött az emberek. Kati húgom csak azt tudta magáról, hogy imád Krakkóba járni. Elvarázsolta a zsidónegyed lepukkantsága, a háború máig árulkodó, kendőzetlen nyomai. Valahogy otthon érezte magát a városnak ezen, a szűk utcácskák által belakott részén. Évekkel ezelőtt fedezett föl itt egy icinyke-picinyke boltot, ahol mozgáskorlátozott, sérült emberek dolgoztak, a kirakatban munkájuk gyümölcsei kínálták magukat eladásra. Rendre betért ide és rendszeresen vásárolt mintegy kétszáz zlotyi értékben, amely ebben a boltban, ezeknek a kézműves áruk esetében kész vagyonnak számított. Vásárolt ezt meg azt, terítőket, kötött, tömött állatkákat, látszólag értéktelen csecsebecséket, haszontalan, semmire sem jó dolgokat, évek alatt elhagyhatatlan szokásává vált. Jól érezte magát, hogy adhatott. 

Idén az első este a boltot zárva találta. Bekukucskált, semmi mozgást nem észlelt. Másnap direkt arra ment, hogy megnézze, nyitva van-e, vásárolhat-e megint a kedvére. Zárva volt akkor is. Elszorult a szíve, mi lesz, ha harmadnap, az utolsó estén sem találja nyitva a boltot. 

Aznap délután vitte arra az útja. Égett benn a lámpa, kívülről látszott, hogy bár nincsenek ott a dolgozók, egy nő rendezget. 

- Bejöhetek? - kérdezte. 

- Csak jöjjön. 

- Jaj, úgy örülök, hogy nyitva találom, már kezdtem szomorú lenni, hogy úgy megyek el, hogy nem vásároltam semmit sem. 

Az angol-német keverék beszédet hallva, a nő figyelmesebben nézte meg Katit. 

- Csak nem Magyarországról jött és doktornő? 

- De az vagyok - válaszolt Kati meglepetten az idegen nőnek, akit eddig még sohasem látott a boltban. 

- Akkor ön lehet az a magyar doktornő, aki itt nálunk már valóságos városi legenda, s akiről eddig csak hallottam. 

Katin úrrá lett valami hirtelen támadt és megmagyarázhatatlan rekedtség, percekig nem jutott szóhoz, a könnyeivel küszködött. 

Amikor Kati mindezt elmesélte nekem, libabőrös lettem és hasonlóan éreztem magam.

Becsukom az ajtót

Végül is mennyim van hátra?

Jó esetben húsz év, inkább annál kevesebb.

Azt már fél lábon is, vagy mankóval, vagy járókerettel.

Az út, mely előttem kanyarog, oda vezet.

Azt is mondhatnám, hogy életem utolsó harmadában nekem már édes mindegy.

Leülhetnék, akár rezignáltan is várhatnám a nagy Kaszást.

Kinézek a fejemből. 

Látok napot, érzek szelet, érzékelem az elvonuló felhőket.

Működik a gyár, a szoba, asztalomon a gép, dolgozom, lélegzem.

Tovább.

Van ma és lesz holnap nekünk, itt-maradottaknak.

Persze jobb lett volna folytatni egy barátságos, szimpatikus környezetben.

Ott, ahol számít az egyes ember és hordozott értékei.

Ahol visszanyeri valós a helyét a Tízparancsolat.

Ahol van világos, akár országosan is követhető cél.

Ahol kiszámíthatóak a játékszabályok, mert vannak és mindenkire egyaránt érvényesek.

Ahol a vezetők önmagukban is szakemberek, Emberek, és hivatásukból kifolyólag a jobbításon, az ország felemelkedésén munkálkodnak.

Ahol nem a lopás, a mutyizás, a hazudozás, a tiszteletlenség, a megalázás, a megvezetés, a megfélelmítés, a botrányos beszéd és kommunikáció, a másként gondolkodó porig alázása, földbe döngölése a fentről jövő és sulykolt példa.

Jobb lett volna egy olyan hely, ahol nem érzem magam ennyire idegenül.

Ahol nem azon kell gondolkoznom, hogy akkor most előttem egy újabb négy év telis, de tele botrányokkal, képembe mondott hazugságokkal, kétes üzelmekkel, megúszott ügyekkel, mocskolódásokkal, karaktergyilkosságokkal, koncepciótlansággal, élet- és testidegen tervek megvalósításával? Képzeletem kevés hozzá, hogy még mivel.

Becsukom az ajtót.

Rácsukom az elkövetkező, borítékolhatóan méltatlan, szégyenteljes évekre.

A család, a barátok bejöhetnek.

Oszlopok

Tegnap álltam ott egy maroknyi búcsúztató társaságban és néztem a távozót, aki aznap volt utoljára. Nem járt már be egy ideje, csak néha, amikor nagyon kellett, amúgy máshova vitte innen útja. Körbe fényképeztem az embereket, akik között sokan voltak még a régi brancsból, de már voltak új arcok is. Kell a frissítés, az újítás, mely eleddig jobbára abból fakadt, hogy elege lett valakinek abból, ami van, és azt gondolta, tehetségét, kitartását, tudását, karakterét adhatná máshova is, oda ahol még észreveszik, számolnak vele és megbecsülik.

Mert e helyütt ez utóbbi, a megbecsülés hiányzik a legjobban az irtó sok minden mellett, mégpedig hogy megsimogatják azt a csöppnyi buksi fejedet és azt mondják: te, ez jó, vagy, te, milyen klasszul csinálod a dolgodat, vagy, te, jó, ahogy működsz, de ha még ezt is mellé teszed, még jobb lesz, elhiszed? Valami ilyen simogatás kell az egyszeri ember fejének, meg a lelkének. Mert persze, hogy megvan otthon a házastársi simogatás színes, szélesvásznú egyébbel, meg a baráti simogatások is megvannak, de azért fontos lenne ott is valami hasonló megbecsülés, ahol az ember lassan a fél életénél is többet eltölti, és már-már a vérét adja érte. Megsúgom, hogy ha lett volna valamiféle odafigyelés az egyes emberre, nevezzük ezt észrevevésnek, megbecsülésnek, dicséretnek, egy jó szónak, akkor az embereknek egy jó része még mindig itt öregbítené a cég jó hírét, mely - valljuk be -, jócskán kopott a közelmúlt viharosabb ideje folyamán.

Néztem tegnap az embert, aki búcsúzott. Értelmes volt és értékes. Dolgozott a legfelsőbb vezetőkkel, a külfölddel, és volt kapcsolata a plebsszel is. Megtalálta a hangot oda is, meg ide is. Most megy. Mert másfelé viszi az útja, máshol kamatoztatja mindazt, mi fölhalmozódott benne. Ez az élet rendje, mondják, valaki megy, a többiek maradnak. Ám mozgolódik bennem a kétely, hogy igenis maradhatott volna, ha valamik jobban stimmelnek. Ha lát valami világos célt és az ahhoz vezető göröngyös utat maga előtt. Ha érzékel társakat maga előtt, maga mellett. És ha valaki súlyt fektet arra, hogy maradjon.

Most ő ment. Elment.

Holnap megy más, már folyamatban van, egy röpke hónap, mi hátra van. És ez a másvalaki se fontos, hogy megmaradjon. Lehet bármennyire is tudója a szakmájának. Lehet bármennyire is átlátója a folyamatoknak, ill. hogyan is kellene, hogy működjenek jó esetben a dolgok. Lehet sprőd a stílusa, helyenként bántó és meggondolatlan, lehet, hogy agyának működése, felfogása sokunknál jóval gyorsabb, de vitathatatlan, hogy értője a területének, a hozzá kapcsolódó társterületeknek és jobbá tenni akar, mi eddig volt. Az ilyen emberek sohasem szimpatikusak és soha nem örvendenek közszeretetnek. Mert ellent mennek a megszokottnak. Mert fejükben ott a majdnem kész megoldás, míg mi még föl sem fogtuk, merre is kellene elindulni.

Az ilyen embert is elengedjük. Mit nekünk?! Semmi és senki sem számít. Már nem tudom, mi számít. Nincsenek pótolhatatlanok. Csak vannak, akiket nehezebben lehet pótolni.

Kellenének pedig a biztos nyugvó pontok, támpontok, amelyekben kiegyezhetünk, s amikre ugyanúgy számíthatunk holnap is, meg holnapután is, és tegnap is beton biztosan megvoltak. Amikor ennyire recseg-ropog egy hely, akkor még inkább kellenek stabil oszlopok, meg utak az oszlopok között, és további utak a hely körülötti világ felé.

A tegnap búcsúzó ember egy amolyan oszlopféle volt, ahogy az egy hónapon belül búcsúzni készülő is az.

Összegzés

Végül is az embernek megadatik a család, jó és szerencsés esetben, meg néhány barát kivételesképpen. Ezt szűrtem le az idei születésnapomból. Mely a face segítségével azt is megmutatta, hogy az idő szűke, a besűrösödött élet miatt, meg amiatt, hogy a világ összes ideje nem lenne elég arra, hogy a múltban meglévő a jelenbe aktívan át nem került emberekkel élő kapcsolatot tartani. A születésnapra, a névnapra egy rövid jelentkezés, és ennyi. Az emléknek is örülök, meg a ténynek, hogy ennyi ember az utamba került, és valamilyen nyomot hagyott bennem.

Sándor Erzsi filmekről, inkább Enyediről

Amíg nem jönnek a saját gondolatok vagy jönnek, de nem állnak össze vállalható eggyé, addig beemelem ide azokat az írásokat, amelyek tetszenek. Sándornál nem nehéz ilyeneket találni. Jól ír, lényegre törően, a fontos dolgokat megragadóan, plasztikusan emlékezőn a múlt eseményeire, sokszor vitriolosan, önkritikusan, sodró lendülettel. Miután egy évjárat volnánk pár hónap különbséggel, már emiatt is szívesen olvasom írásait, amelyek mintegy vakuként világítanak meg személyt, eseményt, valamilyen általa fontosnak tartott ügyet.

"Nem vagyok filmművészetileg pallérozva, egy csomó fontosnak mondott filmet nem láttam, se magyart, se külföldit, néha már kifejezetten kínosan szégyellem magam, be sem merem vallani. Közben meg szájtátva tudok nézni James Bondot vagy bármilyen Die hard-ot akár huszadszor is, mert azonnal elfelejtem, Aztán mégis időről időre beakad egy-egy művészfilm, a fene tudja miért. Perszepersze a Régi idők focija ilyen de az amúgy is generációs ügy, az a "félszavakból értjük egymást" pakkjába tartozik. Arra viszont nem tudok magyarázatot, hogy Ildiko Enyedi Bűvös vadásza miért az a film amit állandóan megnézek. Bámulom az arcokat, a magányt, a titkokat a tekintetekben és nem tudok szabadulni a kéznyújtással elérhető csoda reményétől. A Testről és lélekről-t is láttam pár hónapja a moziban és most mitmongyak, hát jó film, az rendben volt, és bár nehezen bírtam a halálraítélt tehenek tekintetét, az tetszett, hogy néha még röhögni is lehetett. Fura film gondoltam, hát nem értik egymást az emberek ha akarnak egymástól valamit. Nem szokták. Értem én ezt, közel van. Mivel a Bűvös vadász miatt működik ez a már-már intim magánügyem Enyedivel amiről ő persze nem tud, tegnap leültem szépen a tévé elé és megnéztem még egyszer a Testről és lélekről-t így az Oscar előtt, hogy szenteljek ennek egy koncentrált estét. Azt hiszem egy egészen másik filmet láttam, mint a moziban. Vagy én voltam egészen más, ez valószínűbb. Az biztos, hogy késő éjszaka feküdtem le aludni, és reggel derült ki, hogy a Testről és lélekről-be álmodtam bele magam. Egyszerűen megtörtént velem a film még egyszer. Úgy jártam, mint Dzsang Dszi a lepkével és most én sem tudom, hogy álmomban hány szarvas voltam és ki álmodott kit. De ott voltam és együtt álmodtuk és láttuk egymást, Enyedi meg a nagy álomvadász mindannyiunkat. Istenem de szeretném, ha a világ szépen elájulna ettől a nőtől!"

Forrás: FB, 2018.03.04, vasárnap

Sándor Erzsi Ökrös Oszkárról

"A másik osztályba járt a VIII. kerületben a Bezerédj-ben, a folyosón egymásra nyílt az osztályajtónk. Olyan tehetséges volt, hogy már hetedikben a konziba járt. Mesélte, hogy Rácz Aladár felesége is meghallgatta, és sírt. Oszi meg nem értette, hogy mit kell sírni egy cimbalomtól. November 7-én az iskolánk igazgatója behozatta Oszi cimbalmát a tornaterembe és azzal ünnepeltük a NAgyoktóberit, hogy Oszi játszott. Lisztet meg Brahmsot, nem Leenint, ki csak néhépének élt. Pedig 1970 volt akkor meg 71. Egy év múlva már az MRTV szólistája lett. Mi még különböző egyetemeken meg főiskolákon vizsgázgattunk és reméltük, hogy válunk valamivé, amikor ő már vált. Az ország legnagyszerűbb cimbalmosává, keresett nagy muzsikussá. Világhírű lett. Párizsban ott voltam az öltözőjében amikor Zubin Mehta titkárságával boltolt le egy fellépést New Yorkban. Hallottam az Állami Népi Együttesben, a Fesztiválzenekarral és a 100 Tagúban. Fellépett a legelképesztőbb helyeken, a világhír olyan természetes volt neki mint a levegő, amit egyre nehezebben vett. Nem akarta tudni, hogy elnehezülő teste nem fogja akarni ezt a terhelést. Csuklótól az ujja hegyéig a két keze olyan volt, olyan maradt, mint két repülő balerina. Azokban bízott. Nem is azok hagyták cserben. Ő hagyta magukra őket és az összes cimbalomra írt hangjegyet is a kottákban. Ha valakik, ők aztán igazán tudják hogy vannak cimbalmosok, és volt Ökrös Oszkár."

Forrás: FB, 2018.01.15.

Sándor Erzsi Melis Lászlóról

"A kortárs zeneszerzőt 1978-ban ismertem meg a Nemzeti Színházban, amikor a válla alá omló szőkés hajával halálba sokkolta az Úrhatnám polgár olvasópróbára gyülekező színészeit: Kállait, Gelleit, Agárdyt, Máthé Erzsit. Az, hogy a 180-as csoport prominensei fognak zenélni az előadásban vélhetően csak Molnár Piroskának mondhatott valamit. Én 22 évesen csak egy csapat baromi jóképű srácot láttam elképesztő zavarban attól, hogy jelmezben fognak zenélni a színpadon, fehér harisnyanadrágban és térdnadrágban, a tetejében a hosszú szőkehajú kontratenorban fog énekelni valami barokkot. A srácokkal másfél évig szerepöltünk együtt az Úrhatnámban. Ők egy kicsit tovább is. Haverok lettünk, rendszeresen jártam a koncertjeikre ahol nem volt jelmez és Melis Laci sem énekelt. Zenélt és zenétszerzett, vezényelt. Ők voltak nekem a kortárs zeneiskola, utána a buli, a söröző, a bármi. Belőlük zenetörténet lett és most már a hosszúhajú szőkésbarnából is végkép. Koncertek, zeneművek, filmzenék, színházi zenék és cigaretták kísérték mostanáig. A cigarettához ragaszkodott meg a hosszú hajához, mint EP is. A sörény-védjegyéhez. Még akkor is amikor az már hófehérré fakult. Ez egy ilyen generáció, amelyiknek ilyen hosszúhajú identitása van. Volt. Sok éven át a BródySándor utcai közértben beszéltük meg az életünket műanyagkosarat lóbálva, a tejes és a tésztás gondolák között. Ő ott lakott a Bródyban én ott dolgoztam. Sokszor hallottam amikor ő dolgozott. Színházban, koncerten, moziban, néhány éve a 180-as csoport emlékkoncertjén. Gyönyörű az a darab amit írt. Aminek nem tudom a címét, de most beteszem mert itt van a CD a kezemben. Dedikáltatni kellett volna mindannyiukkal, ott ültek a Zeneakadémián, de nagy volt a sor, gondoltam majd egyenként. Ráérek, van időnk. Persze egyetlen aláírás sincs a CD tokon. Most meg már eggyel kevesebb minek legyen?"

Forrás: FB, 2018.02.12.

Sándor Erzsi Kovalik Mártáról

"Meghallgattam Váradi Juli interjúját Kovalik Mártával és azonnal berohantam Mártához a kórházba. Évek óta nem találkoztunk és már az utóbbi időben azért nem mertem érdeklődni, mert attól féltem talán már nem is él, csak nem tudtam róla, elment úgy, hogy megmondhattam volna neki mennyire imádom, milyen sokat tanultam tőle akkor amikor még rádióhallgató voltam meg utána is, és örökké fogok emlékezni a meghitten szétbazmegelt szerkesztőségi megbeszélésekre a 168órában, mert nálam rondábban káromkodni rajta kívül nem hallottam soha senkit. A Rókusban ártalmatlan manóvá zsugorodva találtam az ágyán ülve, és csak a csillogó tekintete meg a láttamra előtoluló káromkodások bizonyították, hogy a pusztulás alatt a Mártaság azért töretlenül üzemel. Azonnal beindult benne a földanya, mert meg akarta velem etetni a banánjait, a lekvárját, a gesztenyéit és a táskámba tömött öt darab MozartKugelt, mert ugye tudom, hogy az embert a kórházban elhalmozzák csupa olyannal amivel egyébként nem él és ez arra jó, hogy oda lehessen ajándékozni a kiéhezett látogatóknak. Mellesleg elmondta, hogy nem fog már kijönni a kórházból ott fog meghalni, de ezt leszarja, mert 88 éves és szerinte ilyenkor már simán meg lehet dögleni, különösen, ha valaki olyan hülye mint ő, hogy két évig nem ment orvoshoz pedig tudta, hogy kéne. - De hát mikor nem voltam hülye, Bözsike? - kérdezte röhögve és aztán rögtön sírtunk egy kicsit mert ezen annyira meghatódtunk mind a ketten. Hogy hát tényleg mikor nem? Aztán elmesélte, hogy emléktáblát állíttatott Hódmezővárhelyen(!!) a Kovalik Károlynak és ettől boldog, ezt akarta, megcsinálta. Levegővétel nélkül folytatta: tudod Bözsike akkor a másik családja, jajajaj, ne mondjak rájuk semmit, nem szabad, jöttek nekem azzal, hogy minek állíttatok táblát amikor nem is volt jó apa, Hát idefigyeljetek mondtam nekik, ha a farkának akartam volna emléktáblát állítani, akkor sokkal nagyobbat kellett volna! Jól mondtam nem? - azt hiszem azonnal csuklani kezdtem. Közben megszédült és lehuppant a párnára. Visszarángattam. Ültünk az ágyán egymás mellett és ordítva röhögtünk, nem nagyon törődve azzal, hogy a szobában rajtunk kívül van még valaki és az sem néz ki nagyon jól. - Őrült életünk volt. - jelentette ki elégtétellel és képes volt úgy mondani, hogy irigyeljem érte. - Nem fogsz rábeszélni. - válaszoltam. - Nem, ugye? Hát nem csodálom, asszem pokoli volt. Pedig szerettem. Hát mondd Bözsike, normális vagyok én? - Nem Márta, reménytelenül nem vagy normális, istennek hála és köszönet érte."

Forrás: FB, 2018.02.26.

Egy Csöpp-nap

Az év indulhatott volna előbb is itt az Araratban, mint huszonhetedikén, de nem indult. Haladt a maga módján, kicsit zötyögősen, csöppet kedvetlenül, szürkécskén, de annál zsizsegősebben. Annyira mozgalmasan, hogy kénytelen vagyok fölvenni a ritmust, pedig már nem vagyok az a pár napos csibe. Ahogy látom, te sem. Nyugi, éveidnek darabszámát már megélte valamikor valaki a világban, és normál esetben még mindig itt van közöttünk. Ahogy te is, 'reg lány. Egészséget, boldogságot, élő álmaid teljesülését kívánom neked, érezd jól magad a születésnapodon. Talán még a nap is kisüt hozzá.