2018. június 26., kedd

Picúr palóclevese


Annele nagymamám élete vége felé azt mondogatta, hogy nincs idő silány dolgokat enni, nekem már csak a legjobb jár, ezért járok a Zserbóba. Amit persze Gerbeud-nak kell írni, de kimondva ez nagyon nem látszik. Beült oda Elza testvérével, meg egy-egy baráti házaspárral, sütit rendeltek és kávét az elmaradhatatlan kísérő vízzel. Órákat tudtak ott eltölteni beszélgetésben, sütit harapdálva, kávét hörpingetve, megadták, mi kell: maguknak és a minőségnek.
Nekem is járna a Zserbó, de ha a Zserbó nem is, Picúr palóclevese mindenképpen. Bár azzal a kísérő szöveggel kaptam meg tőle, hogy ha nem ízlik, nyugodtan dobd ki. Kiöntöttem a dobozból a mélytányérba. Inkább fehérlett, mint vöröslött, a tejföl vagy a tejszín győzedelmeskedni látszott a piros paprika fölött. Tele volt rakva zöldbabbal, vörösrépával, csirkemell darabokkal. Az íze pedig mennyeien savanykás volt, paprikával, tejföllel keveredve.
Még mondtam is magamban, le kellene fényképeznem, hogy megörökíthessem magamnak vagy az utókornak a palóclevest, hogy fennmaradjon a nap, amikor a Picurtól kaptam kóstolóul. Aztán győzött valamiféle hamis illedelem, mégsem fogok levest fényképezgetni, egy gyomorban gyorsan oldódó, múló műfajt. Aztán persze bántam, mint a kutya, aki kilencet kölykezett.
Mert mondhatom, hogy június vége felé egy munkahelyen én még ilyen finom palóclevest nem ettem. Még csak nem is voltam fáradt és kizsigerelt, agyilag sem voltam zokni, meg a szemüvegem sem zavart a látásban, és kellően éhes voltam ahhoz, hogy felfogjam Picúr palóclevesének finomságát. Hüledeztem is közben rendesen, hogyan is illethette olyan lekezelően levesét akkor, amikor remekbe szabottat alkotott.
Hogy tudtán kívül-e? Azt már nem tudom.    

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése