Június végén

Mozgalmas a június vége, dátumokkal teli. Baráti társaságból Andrisnak volt születésnapja. Meg Csicsinek a gimiből. Julinak is, akivel rendszeresen találkozom tüntetéseken és a Béke Menetén, ritka kivétellel az előadóestjén a Spinozában. László nap volt szívemnek kedves Lászlóival, mert a Lászlók általában kedvesek, normálisak, helyesek. Ma pedig Péter van. Péter apám neve napja, s így nincs sok mit hozzáfűzni, a Péter, az Péter, olyan komoly, olyan megbízható. A Péterekre általában felnéz az ember és nagyon ragaszkodik hozzájuk, kősziklaként, mint a nevük jelentése. Apám, Péter is, aki nem tartotta névnapját, ahogy én is feledem a magamét, a világ emlékeztet rá, mint ahogy én most futólag másokéra. Egészséget, boldogságot mindannyiótoknak a nevezetes napon, annak környékén, és amúgy is általában.

Sándor Erzsi Anyavalya estjéről

Még a hónap legelején elmentem a Sándor Erzsi estjére. Ott ültem a nézőtér bal oldalán, mert akkor már csak ott volt hely, Sándornak a jobb profiljára láttam rá, meg néha a balra, amikor befordult, hogy a könyvéből felolvasó Bíró Krisztára lásson rá. Csáki Judit beszélgető társat messziről kaptam telibe, ahogy a mondatait, okos megfigyeléseit, bölcs elszólásait fogalmazta meg. Kérdéseinek felvezetéseit legalább annyira volt érdekes hallgatni, mint Sándor Erzsi válaszait, amelyek kimerítően és érdekesen voltak kerekek, és az elnyúló történetek több pontján is Sándorosan humorosak, irónikusak, megnevettetőek. Nem lehetett nem nevetni. Merényi Ágnes szerkesztő és Szűcs Miklós háttér információkkal szolgált, véleményükkel színesítették a beszélgetést. Színes volt a társaság és láthatóan jól összeszokott. Kellemesen emlékezetes este volt, amikor azzal jó érzéssel tértem haza nyugovóra, hogy örültem, hogy ott voltam, gazdagabb lettem egy újabb Sándor-élménnyel és egy dedikált könyvvel. És lassan a tartalmával..., most olvasom.

Bächer Iván: Dobozba főzés

Én krumplit soha két kilónál kevesebbet meg nem pucoltam. Soha másfél kilós húsdarabnál kisebbre hentespultnál rá nem mutattam. Soha fél kiló rizsnél kevesebbet a forró zsiradékba vagy a lobogó vízbe bele nem vetettem.

Minálunk mindig sok emberre történt a főzés. Népkonyhába születtünk bele.

Első és másfeledik életemben, mikor szüleinkkel éltünk egy fedél alatt húgommal, sógorommal, unokahúgommal, soros barátnőimmel, majd feleségemmel, és minden létező és elképzelhető és elképzelhetetlen hozzánk tartozóval, vendéggel, rokonnal, betérővel és betévedővel, természetszerűen volt ez így.

De nemigen változott a helyzet második életemben sem, amikor is kétlaki voltam. Ha falun időztem, ott vagy egyedül tengettem három-négy napot, és ilyenkor a hét végi maradékokból éltem, no meg mindig volt hova mennem vacsorálni, vagy pedig – hétvégeken leginkább – változatlanul hat-nyolc-tíz személyre kalkulálva kerekedtem kedves bolti körutamra föl.

Most kettő és feledik életemet élem éppen.

Állandóan vidéken lakom, kettecskén viszont. Pestre vendégségbe járok, esténként nemigen lepnek meg beugrók, benézők, betévedők. Ez is egy műfaj, két emberre főzni, de ebbe nemigen tudhatom belegyakorolni magam. Legtöbbször dobozba főzünk ugyanis.

Láttam már ilyent, öreg papát, aki hetente kétszer fölszerelkezett a dobozaival, nyakába vette a várost, és végigvizitálta és ellátta táplálékkal "kirepült" leszármazottait. De hát más látni valamit, és más benne lenni abban.

Dobozba főzünk manapság tehát. Nem rossz dolog ez sem, megvan a szépsége, hangulata, különösen, ha azért meglehetősen gyakorta váltakozik személyes etetéssel is.

Dobozba főzünk.

A konyhai munkapult alatti szekrény alsó polcozata színültig van mindenféle kicsi, nagy, közepes, kerek, szögletes, ovális négyszegletes, műanyag és műanyag tetejű fémdobozzal.

Ha belépek egy boltba, már rááll a szemem a jó dobozra rögtön.

A dobozba főző értője lesz a dobozoknak is. Nem minden doboz alkalmas ugyanis. Vannak vékony, eltörő, ide-oda nyeklő dobozok, vannak, amelyekre soha nem passzol a tető jól. Én például, ha ízlik nekik, ha nem, mindig Carte d'Or fagylaltot veszek. Mert annak elsőrangú a doboza. Elég merev, nem törik, s jól záródik a fedele is. Garnírungnak, savanyúnak, kisebb adagoknak megteszi a vékonyabb falú salátás, tepertős műanyag doboz, bár az elég gyorsan kopik. Persze kell tartani pár tucat igazi, komoly műanyag és fémdobozt is, a sültekhez, húsokhoz, sólethez, töltött káposztához, s más komoly dolgokhoz. Ebben az esetben az okoz komoly gondot, hogy a kiürült dobozok hogyan kerüljenek viszsza hozzánk. A levesek és a leves dolgok természetesen nem szállíthatók másban, csakis befőttesüvegekben. Meg is nő az ázsiója ezeknek egy dobozba főző háztartásban. Azelőtt utáltam az üres befőttesüvegeket, mert csak fogták a helyet a spájzban. Most viszont alig győzőm gyűjtögetni azokat, még a zacskós savanyúságról is leszoktam, pedig errefelé igen sokféle és igen kitűnő minőségű kapható, de hát kell az üveg, abban veszem a céklát, uborkát.

Ugyanúgy tucatnyi főre folyik a főzés tehát, ugyanúgy tekintetbe vétetik, hogy az egyik nem eszi a baromfit, a másik nem tűri a petrezselymet semmiben, mint azelőtt. Csak éppen nem helyben fogyasztásra készül a koszt, hanem házhoz szállíttatik.

Persze néha megfordul a fejemben, hogy vajon elfogy-e majd a küldemény vagy csak úgy ránk hagyják, hadd csinálják, hadd örüljenek a szegény öregek, de hát az anyai gondoskodás elementaritásának gátat emelni nem tudhatok és nem is akarok.

Szépen leszűröm a levest, egyik nagyobb dobozba teszek egy kis főtt répát, gyökeret, krumplit, zellergumót, másikba főtt húst, persze letisztítva minden zsiradéktól csirkemellét, tarját, szegynek a húsosát. Egy harmadik, kicsiny dobozba kerül a főtt tészta, s végül, ha kihűlt, telitöltöm az üveget is a levessel, és rácsavarom a tetejét gondosan.

Valaki mondta - Morgan Freeman

“A még több sosem volt elegendő számomra. 86 éves vagyok, és haldoklom. Dollárok milliói gazdagítják a számlám, de egészséget mégsem tudok vásárolni magamnak.

Családom van, és többmillió rajongóm a világban, de most mégis egyedül vagyok. Az utolsó pillanatokban senki sem ül mellettem. Nem szeretném, ha veled is ez történne.

Ha hallod ezt az üzenetet, ígérd meg, hogy mindent megteszel annak érdekében, hogy változtass az életeden. Szerettem volna, ha valaki ezt nekem is elmondja, akkor, amikor a te korodban voltam.

A pénz önmagában nem egy rossz dolog. A pénz egy papír, melyet értékkel ruháztak fel, hogy megvásárolhassunk más értékeket általa. Ha a pénz nem a rossz megtestesítője, akkor mi jelenti a rossz dolgokat? – kérdezheted most.

A rossz az a megszállottság, mellyel egyfolytában még többre vágyunk. A rossz a vég nélküli keresés, az elégedetlenség, egy olyan színaranyból készült szivárvány hajszolása, amely nem is létezik.

A rossz az, hogy feladjuk a szívünk, lelkünk és önmagunk anyagi sikereink érdekében. Majd aztán drága pénzekért próbálunk hamis boldogságot vásárolni.

Képzeld el, hogy mindened, amid van elveszíted. Képzeld el, hogy az összes pénzed semmivé foszlik. Az egyetlen megoldás, hogy meg ne bolondulj, a boldogság keresése. Azonban most nincs pénzed, hogy egyre többet, és többet akarj. Ki vagy te most?

Akiket egykor barátaidnak hittél, most nincsenek melletted. Elveszítetted az összes barátod, és a családod, mert önző voltál.

Mert a végtelen keresés, és pénzhajszolás közben letértél az igazi útról, szem elől veszítetted a célt. Nem azt mondom, hogy a pénz nem hozhat sikert. Csak úgy gondolom legyen egy sokkal nagyobb célod az életben, mint a pénzügyi siker.

A lelked azért kiált, hogy találj rá a te saját, változást hozó utadra. Még ma megváltozhatsz, ha megpróbálod megfogalmazni, mi a legfontosabb feladatod az életben. Sérült kapcsolataid helyébe, új, és teljes kapcsolatokat építhetsz, ha meg tudsz bocsátani magadnak, és másoknak is.

Az életben a legfontosabb dolog az egyensúly. Meg tudod gyógyítani a megromlott házasságod, ha hiszel abban, hogy a szeretet mindenre képes. Bármikor lehetsz a legjobb szülő, akár 86 éves korodban is, de ne várj addig.

Bármikor képes vagy arra, hogy több pénzt teremts, de időt azt soha nem fogsz tudni többet varázsolni. Egy napon, mindenki, mint ahogy én is, meghalunk. Mit szeretnél mire emlékezzenek az emberek? Mit tettél annak érdekében, hogy ez a világ jobb legyen? Mi volt a célod ezen a földön?

Mindenki meghal, mégis kevesen vannak, akik valóban éltek is.

Olyan belső erővel rendelkezel, mely által jobbá teheted a világot. Belépsz azon a kapun egyszer, ahol megérted, mi az igazi szeretet, és rájössz, hogy mindannyian az igazi szeretet érzésére vágytunk egész életünkben.

Tanuld meg és érezd, amíg még nem késő, mit jelent a szeretet, a megbocsátás, a hit, és az együttérzés, és akkor legyőzheted a legrosszabbat is.”

Forrás: Facebook, 2016.06.21.

A galambdúcban - nyár van

Beköszöntött a nyár a dúcba. Nem mintha eddig nem lett volna örök nyár a természetes fényt csak néhány csövön keresztül kapó lyukban. Mi galambok onnan vettük észre, hogy itt a nyár, hogy a klímaberendezések bemondták az unalmast, s így pillanatok alatt annyira felforrósodik körülöttünk a levegő, hogy úgy érezzük, mintha a saját verítékünkben fürdenénk. Többek között ezért is inkább röpdösnénk kinn a szabadban, a frissebbnek érzett udvari levegőn. Ha még volna mivel. Mert szárnyaink szegettek, oda vannak szegezve üléseinkhez. Székeinkre nincs szemernyi panasz, kényelmesek, szaladnak kerekeiken, jobbára állnak, benne velünk, a szabadságszerető, most szárnyaszegett galambokkal.
Sok a dolog, tenni való. Sok van, mi rendbe hozandó. Kijavítandó. Megszerelendő vagy kicserélendő. Gyakorlatilag alig van, mi ugyanúgy megtartandó. Recseg-ropog itt minden körülöttünk, lent és alant.
Bennünket pedig nem rettent a mély. Tudjuk jól, hogy a mélytől indulva menedék a fent. Röptünkben a galambdúcból szemünket először a zűrzavaros lentre vetjük, majd előre, majdnem neki a rolóajtónak, mely az utolsó pillanatban nyílik fel kicsit sértődve  és horkanva a nagy sietségtől, mely a bentről űz bennünket kifele.
A kimenekülésnek annyi, de annyiféle oka van. Apropo lehet egy megmártozás a kinti dohányfüstös levegőben, vagy csak a repülés maga. Pihenés a bentből, magunk mögött hagyva zűrt meg zavart, egybe zártságot, túlzsúfoltságot, ricsajt és zajt. Átmenetileg feledve az egy helyben ülést, az egyszerre két képernyőre meredést, ahol a műsor olyan fáradságos és nagyon munka szagú, otthagyva a karmainkkal a folytonos kipi-kopácsolást. Galambfejünkből száműzve a folytonos be-kijövést, az egyre emelkedő munkazajt, a soha le és meg nem nyugvást.
Pörgés van benn és székekhez való szegeződés. És mindig valamifelé való irányultság. Amit a galambabbak kitalálnak. Ezt meg azt. Egyszer ezt, máskor azt. Tegnap valamit, ma annak kábé ellenkezőjét, másnap ki tudja, mit. Galambabbjainkra is láthatóan hat a zűrzavar, melyben a rendvágás fáradságos, mondhatni sziszifuszi munka. Közelről és messziről ide érződik a nem elegáns izzadságszag, a kapkodás, a vagdalkozás, az idegesség, mely ragadós. Ráragad mindenre és mindenkire, falra, gépre, anyagra, műanyagra, emberre és galambra egyaránt.
Félelem uralkodik és igazgat. Lent a nagy légtérben és fenn a galambdúcban. Gyökeret vert a feszültségből fakadó félelem, vagy a félelemből eredő feszültség. Hiszen bármilyenek is a munkakörülmény-torzók, bármennyire is tisztázatlanok a folyamatok, akármennyire is átlálthatatlannak bír lenni a helyzet, teljesíteni kell. Egyedül lehetséges módon: a legjobban és mindenáron. Kerül, amibe kerül. Emitt lenn ember idegekbe. Ember egészségbe. Ember lelkekbe. Ember szívekbe. És ugyanígy a galambokéba amott fenn, a galambdúcban. Mondják, most ez van. Tart, ameddig tart, bírni kell. Eszetlen nyüzsit, stílustalan stílust, okos-okostalan munkát. És a galambdúcban mellesleg a tikkasztó nyarat.

Sajttal, pálinkával

Szombaton délelőtt Mackó belecammogott a napomba és útban elmenet valahova azt kérdezte, hogy mi volna, ha hétfőn átmennénk hozzájuk sajtos, zöldséges hidegtálas vacsorára, mert az Erdélyből hozott sajtok már el akarnak indulni, és meg kéne őket enni. Mondtam, hogy egy sajt jó még akkor, ha indulni akar, több sajt is, sőt van, amelyik akkor igazán jó. Tegnap mikor átmentünk sajttálazni, egy gyönyörűen megterített asztal várt. Kérdezem, mi történt. Máskor ui. a vendéglátás alatt áll föl az asztal, a menü, a kinézet, a rend, most meg három gyönyörűen megkreált tányér a legkülönfélébb erdélyi sajtokkal meg zöldségekkel, tányérok, poharak, evőeszközök a helyükön, még a kupicák szépen sorban odakészítve. A piritósnak a toaster egy széken Kálmán keze ügyében, aki észrevétlenül ontja a hol jobban, a hol kevésbé megpirult kenyereket. A sajtok mellé kis pácolt spanyol hal és zakuszka. Ez utóbbi anyám ízvilágára emlékeztet, hiszen anyám tudta nagyon, hogyan kell padlizsános lecsót úgy csinálni, hogy hidegen, melegen is jó legyen. Ahogy fogytak a sajtok a tányérokról, meg a hagyma, paprika, uborka, zakuszka, úgy telítődtek és ürültek a kupicák erdélyi köményes, szamócás, áfonyás pálinkával, kivételként kubaival és zárásként habzó rozé borral. Mackótól most kaptam meg szülinapi ajándékomat, mely egy textilre kasírozott fénykép volt egy jól sikerült baráti összejövetel emlékére, és ugyanerről az eseményről készült fényképalbum nem CD-én, hanem úgy hagyományosan lapozhatóan és kézbe. Látom, nagyon nem vagy jól, súgja, nem ilyennek ismerlek, de holnap elmegyünk moziba, kihasználjuk a két ajándék ingyenjegyet, amit a szülinapodra kaptál a Somitól, és akkor előtte megbeszéljük. Ebben maradunk. Én meg a szívem körül melegséggel.

Sándor Erzsi: Anyavalya

Ma elmegyek Sándor Erzsit meghallgatni az Átriumban, ahogy és amit Csáki Judit színikritikusnak mesél. Mert neki már hivatalosan is van miről. Megírta ui. közös életüket, éveiket, beszélgetéseiket, világlátásukat, bolondozásaikat, nevetéseiket az anyukájával Anyavalya címmel. Még nem olvastam, a könyvét csak most veszem meg és dedikáltatom vele személyesen is, de amiket olvastam és hallottam róla, azokból azt veszem le, hogy kábé erről szólhat. És persze a mi életünkről, akik ezen a Földgolyóbison velük együtt s mégis egy másik családban ugyanebben az időben párhuzamosan éltünk. Lehet, hogy nem ugyanolyan intenzíven, nem ugyanazokkal, hanem a saját szeretteinkkel, nem pont azokat a sztorikat, hanem a mieinket, s az is lehet, hogy nem ott nevettünk, hanem máshol, másképp, de nevettünk, akár sírva is, mégis ugyanabban a korban, egyazon években, ugyanabban a közegben, és még az ország is, ahol éltünk, s élünk, ugyanaz.

Születésnapodon - családi hangulatban

Születésnapodon mondom neked, hogy szerettem volna mára egy kis társaságot összehozni valahol. Tudod, ebben az összehozásban elég nagy vagyok. Abban, hogy embereket terelek egy kupacba. Főzök nekik valamit, nem biztos, hogy világbajnoki kaját, de valamit, biztosítom a helyet, az időt, s hagyom, hogy alakuljanak a dolgok szinte maguktól. Mert te is tudod, hogy elég egy paprikás krumpli és a te kis palacsintád, az oliadi, hogy az ember jól érezze magát a szerettei körében. És igaz, hogy nagy családi összejöveteleink alkalmával nálunk általában húsleves volt, rántott vagy pácolt sültcsirke vagy hússal töltött pirozski, amit csak én csináltam neked, valamilyen vegyes gezemice, saláta is volt a főétel mellé, mondják, hogy az isteni krumplipürémmel. Édességnek az asztalra került a legendás tészta nélküli túrós sütim vagy a tésztás túrós sütim, mert ezutóbbit jobban szeretted, és oliadi is volt, meg a Katiék mindig hoztak orosz krémtortát, a kedvencedet és sok más sütit. Több turnusban folyt az ebéd, mert egyszerre hatan fértünk el az asztalnál az étkezőben. És volt nagy hangzavar, beszélgetés, egymás szavába vágás, egymásba érő nevetés. Ebéd után te bent ültél a fa karfájú karosszékben beszélgettél, hallgattál, mosolygó, büszkeséggel telt pillantással nézted, ittad magadba a nagy családodat. Amikor nem ültem éppen melletted a nagy családi körben, mert a kiszolgálás közben ki-berohangáltam, lopva figyeltelek, meg-megkérdeztelek, jól érzed-e magad, minden rendben van-e körülötted.
- Drágám, mindenem megvan, te csak törődj a többiekkel. De fejezd már be a rohangálást és ülj ide mellém!

Születésnapodra - bóklászásaink

Mondom anyámnak:
- Emlékszel, hogy mennyire bénák voltunk a tájékozódásban?
- Nekünk el sem szabadott volna indulnunk autóval.
- Pedig mennyit túráztunk az országban, külföldre is eljutottunk.
- Világéletemben szerettem utazni. Amikor meg nem kellett dolgozni mennem, és az unokák megnőttek már, és drága Péterem is elment, akkor mentem volna egy évben többször is valahova üdülni.
- Nem volt kivel.
- Kerestem a barátnőim között utastársat. Editék jol megvannak egymással, nemigen utaznak maguk sem. Az Erzsivel elmentem egyszer-kétszer Szlovákiába, meg az országban, az elég is volt. A Ljudmilával és a férjével találtuk meg a Weisses Rössl-t a Wörther See-nél, de ott meg ők nem akartak többet utazni.
- Így kerültünk mi össze.
- Igen. A Katival és a családjával, az unokákkal sokat voltam Olaszországban a tengerparton. Idős koromban te jöttél velem. Meg később a Zsuzsa, aki a te barátnőd, de én is nagyon megszerettem.
- És mennyit kolbászoltunk összevissza.
- GPS-ünk nem volt. A térképet te még valahogy olvastad, mégis eltévedtünk.
- Emlékszem, hogy az utat többször is a benzinkutasnál kérdeztem meg. Mikor visszaültem a vezetőülésbe megkérdezted, na és most megvan, hogy merre megyünk.
- Az első lámpánál jobbra, aztán balra.
- És tovább?
- Azt már nem tudom.
- De miért nem?
- Az úgy van, tudod, hogy amikor a benzinkutas elkezdi hosszasan magyarázni, hogyan jutok el oda, ahova szeretnék, akkor az első kanyarig még tudok figyelni. Talán a másodikig is. De utána azt érzem, hogy egy masszív, átláthatatlan, sűrű roló ereszkedik le a szemem elé, és se kép, se hang.
Erre anyám úgy elkezd nevetni azzal a csak rá jellemző ragadós nevetéssel, hogy percekig meg sem bír szólalni.
- Ezzel pont így vagyok én is. Az én lányom vagy, nem hiába.
Ekkor már ketten nevetünk. A bóklászásaink, eltévedéseink, megtalálásaink fölött nevetünk, miközben magunkat nevetjük ki, hogy a roló is mennyire ugyanúgy hullik le a szemünk előtt, amikor valaki hosszasan magyarázza a merre van az arra irányt, s zárja el a jobb tájékozódás csöppnyi sanszát is.
Drága egyetlen anyám! Születésnapodon ezzel a kis történettel, jóízű nevetésünkkel emlékezem rád.