Sándor-apró

"Mekkora esélye van annak, hogy az első emeleten a bukóra állított keskeny fürdőszobai ablakon át a kurvaMalac elkap egy cinegét, csöndesen kirázza a tollaiból, de én mégis észreveszem, leválasztom róla a macskát, elzárom a kisszobába, utána megkeresem a sokkolt cinegét (mondjuk ebben segít a Smici), megtalálom, elkapom, és a hülyéje mindezek után még szállni képes és elröpül hálistennek a francba. Kontraszelekció a természet ellenében. Én győztem!"

Forrás: Sándor Erzsi, FaceBook, 2015.10.30.

Prága, drágám!

Nincs rossz időpont Prágához. És nincs is messze. A zötyögős cseh autópályán a kocsi meg az ember a lelkét olykor kiköpi, de összességében úgy hat-hét óra alatt oda is ér.
Nekem Prága városa mindezzel együtt gyönyörű és az örök szerelem. Annak ellenére az, hogy nem tudom látnivalóinak pontos nevét, történetét, a közeget, amelyben épültek, sokszor a stílusukat sem ismerem fel. A buta ember ne járjon Prágába, de mit tegyen, ha ehhez is buta és jár. Szellemileg ennyire vakon kész csoda, hogy felfogom, sőt terjeszteni merem, mennyi rengeteg minden látnivaló van itt Prágában koncentráltan, szinte egy helyen. És ahhoz is veszem a bátorságot, hogy ki tudja hanyadszorra térjek újra meg újra ide vissza. Ezúttal többed magammal.
Itt van például Prága szíve, Stare Mesto, az Óvárosi tér az Orlojjal, a csillagászati órával a Városháza oldalában, a Tyn templommal, melynek különlegessége, hogy polgári házakkal van összenőve és azokon keresztül vezet az út a bejáratához. De ezen a téren van a Szent Miklós templom és Husz János szobra is. Mindig óriási a nyüzsi itt. Turisták terhelik túl a teret folyamatos jelenlétükkel. Nézelődnek, tunya-henye egy banda, csak sétálgatnak ide-oda, tátják a szájukat, mintha nem láttak volna még ilyet életükben, összevissza kattogtatnak a masinájukkal, akárha sose akarna a film belőle kifogyni. Egész órakor az Orloj csillagászati óra figuráinak elő- és eltűnését figyelik, fényképezik árgus szemekkel. A tér egyensúlya ilyenkor fölborul, annyian kíváncsiak az óránként ismétlődő pár perces órajátékra.
Prága olyan, mint Budapest. Ott is van folyó, csak azt Moldvának hívják, a helyiek Vltavának mondják, ők tudják, miért. Pestnek, beillik az Óvárosi teres, Zsidónegyedes (Jozefov), Operaházas, Vencel teres (Vaclavske Namestie), Svejk, U Fleku, Arany Tigris, U Provaznice és a millió egyéb sörözős oldal. Még nem próbáltam ki, de ha elhajítanék egy jól megtermett, kitűnően röpülő követ Prága belvárosában, akkor majdnem biztos, hogy egy söröző, de legalábbis étterem ablakát verném be, és azután menekülőre fognám a dolgot.
A prágai Pest síkságát kicsit érdekesen töri meg Visehrad és az ő dombjának magaslata, ahol a gyönyörű Szent Péter és Pál Székesegyház bújik meg, igaz, igen feltűnően, amikor mindenek fölé emelkedik. A templom mellett egy nem akármilyen temető. Minduntalan cseh hírességek sírjába botlik az ember a sírsorok között bóklászva. Karel Capek író, Jan Neruda költő, Antonin Dvorzak és Bedrich Smetana zeneszerzők alusszák itt örök álmukat, és megannyi híresség. Ha nem lennék ennyire alul művelt a tudományok híres cseh művelőiből, akkor a sort biztosan tovább folytatnám, de így hamar vége szakadt. Visehrad, a régi vár falairól -, nem ráállva, hanem biztonságos védelméből -, gyönyörű a kilátás a városra dél felől (biztos, hogy dél?, az égtájakkal is bajban vagyok). Látni egy másik templomot előre és jobbra, hogy mi a neve, fogalmam sincs, de nagyon szép. A Moldvára lelátni, és ide látszik balra a távolban a prágai vár.
Mindegy, a társaságból többen állították, hogy Prága akkor is olyan, mint Budapest, még ha a prágai pesti oldal tele van valahol délen dombokkal, és ha már sokan mondják, akkor az úgy is van, bár Galilei egyedül hirdette okosságát, rengetegen nem hittek neki, megégették, utólag neki lett igaza. Egy ilyen félművelt egyén, mint jómagam, jobb, ha nem vitatkozik, és csöndben marad, nem hiányzik nekem a máglya forrósága, éget.
A hegyes-dombos prágai Buda-oldalon magasodik a Hradzsin, a hatalmas várkomplexum, amely magában foglalja a Szent Vitus Székesegyházat, a Kincstárat, az Arany utcácskát, Sárkányölő Szent György szobrát, és annyi minden látnivalót, amiről nem is tudom, hogy mi micsoda, csak gyönyörködöm bennük, hűen festett szőkeségemhez. A kilátás nem a váré, csak onnan nyílik a városra, a piros fedelű házak rengetegére, a Károly hídra, melynek helyét innen fentről sejteni és elkapni lehet, de az Óváros templom tornyai is idelátszanak.

A várból romantikus séta, andalgás lefelé, már-már időhúzás, amiért más sportágban sárga lapot kap az ember, e helyütt bocsánatos bűn, ahogyan az ember csigalassúsággal halad a Károly híd felé. Megáll, nézelődik, araszol tovább, bámészkodik, nem kap levegőt - no nem azért, mert túl magasan lenne vagy kifárasztaná a rohanás -, hanem a tömény látnivalók mellbevágó rengetegétől. Az egyik egy templom, a másik egy ház, a harmadik egy üzlet, a negyedik egy elhaladó lovaskocsi, az ötödik egy városnéző cabrio, a hatodik egy mutatványos a mutatványával, megint egy ház, egy újabb ház, egy templom, az utcán nyüzsgő kavalkád, egy étterem, egy szobor, egy festmény a kirakatban, egy kürtös kalácsos kapja el az ember szemét és tartja fogva ha csak pillanatokra is, azokból lesznek az órák, annyi, de annyi a látnivaló ezen a lejtős prágai budai oldalon, amely a vártól leindulva a Károly hídig tart és a Mala Strana, Kisoldal nevet viseli.
Folytatom... Egyszer csak...

Cukrászda Gödöllőn

Már nem is emlékszem arra, hogy a Vera mikor hívta föl a figyelmemet egy cukrászdára, amely Gödöllőn van és Isteni a krémese. Fejembe vettem, hogy mint nagy krémes kóstolónak föltétlenül oda kell mennem, s míg az idős cukrászmester él - éljen csak minél tovább -, a krémeséből ennem kell. Egyszer a bezárt cukrászda előtt hajtottunk el, amikor egy vidéki túráról érkeztünk haza. Ma a krémese fogyott el, mire odaértünk. A tulajjal, aki egyben az idős cukrász és krémesének kitalálója, létrehozója, volt szerencsénk beszélgetni. Manapság már ez sem kevés. A krémes pedig várhat a következő alkalomra, mire végre megérkezem.

Motiváció (FaceBook)

"Prof: – Hiszel Istenben?
Diák: – Teljes mértékben, uram.
Prof: – Jó-e Isten?
Diák: – Természetesen.
Prof: – Mindenható-e Isten?
Diák: – Igen.
Prof: – A bátyám rákban halt meg, annak ellenére, hogy imádkozott Istenhez, hogy gyógyítsa meg. Legtöbbünk törekedne arra, hogy segítsen másokon, akik betegek. De Isten nem tette ezt meg. Hogyan lehetne akkor jó Isten? Hmm? – A diák hallgat.
Prof: – Erre nem tudsz választ adni, ugye? Kezdjük elölről, fiatalember. Jó-e Isten?
Diák: – Igen.
Prof: – Jó-e Sátán?
Diák: – Nem.
Prof: – Honnan származik Sátán?
Diák: – Istentől?
Prof: – Így van. Mondd meg nekem, fiam, van-e bűn ebben a világban?
Diák: – Igen.
Prof: – A bűn mindenhol jelen van, nemde?
Diák: – Igen.
Prof: – És Isten teremtett mindent. Így van?
Diák: – Igen.
Prof: – Tehát ki teremtette a bűnt? – A diák nem válaszol.
Prof: – Vannak-e betegségek? Erkölcstelenség? Gyűlölet? Csúfság? Mindezen szörnyű dolgok léteznek ebben a világban, ugye?
Diák: – Igen, uram.
Prof: – Tehát, ki teremtette mindezeket? – A diák nem felel.
Prof: – A tudomány állítása szerint öt érzékünk van, melyekkel felfogjuk és megfigyeljük a dolgokat magunk körül. Mondd meg nekem, fiam! Láttad-e már valaha Istent?
Diák: – Nem, uram.
Prof: – Mondd meg nekünk, hallottad-e már valaha a te Istenedet?
Diák: – Nem, uram.
Prof: – Érezted-e már valaha a te Istenedet, megízlelted-e a te Istenedet, vagy érezted-e már a te Istened illatát? Különben is, volt-e már valamilyen kézzelfogható tapasztalatod Istenről?
Diák: – Nem uram, attól tartok nem.
Prof: – És mégis hiszel benne?
Diák: – Igen.
Prof: – A tapasztalati, igazolható, bemutatható bizonyítékok alapján a tudomány kijelenti, hogy a te ISTENED nem létezik. Na erre mit mondasz, fiam?

Diák: – Semmit. Nekem „csak” HITEM van.

Prof: – Igen. A hit. Pontosan ezzel van problémája a tudománynak.

– A professzor ezzel befejezettnek tekintette volna a szemléltetést, de a diák nem mozdul.

Diák: – Professzor úr, kérdezhetek valamit?
Prof: – Persze, kérdezz csak.
Diák: – Professzor úr, létezik-e a hő?
Prof: – Igen.
Diák: – És létezik-e a hideg?
Prof: – Igen.
Diák: – Nem, uram, téved! Nem létezik!

– Az események ezen fordulatára az előadóterem elcsendesedik.

Diák: – Uram, lehet sok hőnk, még több hőnk, túlhevíthetünk valamit, vagy még annál is jobban felhevíthetjük, lehet kevés hőnk, vagy semennyi hőnk. De nem lesz semmink, amit hidegnek hívnak. -273 fokkal tudunk nulla alá menni, ami a hő nélküli állapotot jelenti, de annál lejjebb nem mehetünk. A hideg nem létezik. A hideg szót a hő nélküli állapot jellemzésére használjuk. A hideget nem tudjuk lemérni. A hő: energia. A hideg nem az ELLENTÉTE a hőnek uram, hanem a HIÁNYA.

– Az előadóteremben ekkor már egy gombostű leejtését is meg lehetne hallani.

Diák: – És mi van a sötétséggel, Professzor? Létezik-e a sötétség?
Prof: – Igen. Hogyan beszélhetnénk Az éjszakáról, ha nem lenne sötétség?
Diák: – Ismét téved, uram. A sötétség valaminek a hiányát jelzi. Lehet kis fényünk, normális fényünk, nagy erejű fényünk, villanó fényünk, de ha sokáig nincs fény, akkor nincs semmi. S azt hívjuk sötétségnek, így van? De a valóságban a sötétség nem létezik. Ha létezne, még sötétebbé tudnánk tenni a sötétséget, nemde?

Prof: – Tehát, mire akarsz utalni mindezzel, fiatalember?
Diák: – Uram, azt akarom ezzel mondani, hogy a filozófiai eszmefuttatása hibás.
Prof: – Hibás? Meg tudod magyarázni, miért?
Diák: – Uram, ön a kettősségek talaján mozog. Azzal érvel, hogy van az élet, utána pedig a halál, van egy jó Isten és egy rossz Isten. Az Istenről alkotott felfogást végesnek tekinti, mérhető dolognak. Uram, a tudomány még egy gondolatot sem tud megmagyarázni.
Elektromosságot és mágnesességet használ, de sohasem látta egyiket sem, arról nem is szólva, hogy bármelyiket is megértette volna. Ha a HALÁLT az ÉLET ellentéteként vizsgáljuk, akkor tudatlanok vagyunk arról a tényről, hogy a halál nem létezhet különálló dologként. A halál nem az élet ellentéte, hanem annak hiánya! És most mondja meg nekem, professzor: Ön azt tanítja a diákjainak, hogy a majmoktól származnak, így van?
Prof: – Ha a természetes evolúciós folyamatra célzol, akkor természetesen igen.
Diák: – Látta-e már valaha az evolúciót a saját szemével, uram?
– A professzor megrázza a fejét.
Diák: – Mivel eddig még senki sem látta az evolúciós-folyamatot végbemenni, sőt azt sem tudja bizonyítani, hogy ez egy folyamatos történés, azt jelentené mindez, hogy Ön a saját véleményét tanítja, professzor? Akkor ön nem is tudós, hanem prédikátor?

– Nagy zajongás támad az osztályban.

Diák: – És csak egy utolsó kérdést engedjen meg, professzor úr. Van-e valaki az osztályban, aki látta már valaha az Ön agyát?
– Az osztály nevetésben tör ki.
Diák: – Van-e itt valaki, aki hallotta már a Professzor agyát, érezte, megérintette azt, vagy érezte az illatát? – Mivel nem érkezik válasz, a diák folytatja: – Úgy tűnik, senki sem tette. Tehát, a tapasztalati, állandó, kimutatható bizonyítékok megalapozott szabályai szerint a tudomány kimondja, hogy önnek nincs agya, uram. Ne vegye tiszteletlenségnek, uram, de hogyan adhatnunk így bármilyen hitelt az előadásainak?

– A teremben síri csend. A professzor a diákot nézi, arca kifürkészhetetlen.
Prof: – Azt hiszem, a hit alapján kell elfogadnod, fiam.
Diák: – Erről van szó, uram! Ember és Isten között is a HIT a kapcsolat. És ez mindennek a mozgatója és éltetője!

A diák neve Albert Einstein volt...."

Forrás: FaceBook, 2015.10.14, B. Klárinak köszönöm

A galambdúcban

A galambdúc még mindig galambdúc. Ki tudja, meddig. Jó, mert magasan van, messzire látni belőle. Rossz, mert a fény, mi kívülről beszüremkedik, ritkán elég a tiszta gondolkodáshoz, látáshoz, élethez, túlnyomó többségében mesterséges fényre kell még mindig hagyatkoznunk.
A galamdúcban egyre jobban zajlik az élet, egyre ütemesebben, amint lent szaporodnak az élet óhatatlanul is változó jelei. A galamboknak sokszor az az érzetük, hogy egy vulkán tetején vertek tanyát a galambdúcukkal, mely vulkán a mélyben működik. Hogy kitöréssel fenyeget-e, annak nem a galambdúc lakói a megmondhatói. A galambdúc igazodni látszik a vulkánhoz, amely morog, pöfög, füstölög, nyekereg-nyikorog, fel-felpuffogtatja napi gondjait, problémáit, melyek - valljuk be - sokszor bűzösek, éppen mint maga az élet.
A galambdúcban sokan vagyunk, egymásba érünk. Egyszerre kell tudni saját magunkra figyelni, a másik problémáira segítséget nyújtani, valamint közel-távoli perspektívában közös röpülésünkre figyelni. A röpüléshez kinn elég a tér, láthatóak a távlatok akkor is, ha még nem érteni. Az eddigi távlat ismerős volt. A galambdúcból kiröpülve látható volt a kőbányai aszfalt és környező részei. Most? Az új csődörrel, aki sokak szerint inkább herélt, távolabbra kellene látnunk. Sok galamb nem is tudja, hogy mit és merre. Káosz van az életében. Úgy érzi, hogy egy őszi nagytakarítás közepén találta magát váratlanul akkor, amikor nem is akart nagytakarítani. Rengeteg volt a guano, bűzlött az egész, de működött. Ismerős volt kinek-kinek a saját galambszaros élete. Az új csődör, a herélt, a herélt csődör - galamboknál is előfordul az ilyen keverék faj - fogta magát, ismeretlenül ismeretlen galambcsapata elé, fölé röpült, sűrű szárnycsapásokkal jelezte, hogy utánam, galambok, a galambszar, mi itt felhalmozódott, a bűz, mi itt szaglik, a tárgyak átláthatatlansága mi itt tapasztalható, tarthatatlan. Idehozva máshonnani tudását, tapasztalatát, a magasságos folyamatokba vetett hitét, egyszerre látott hozzá mindenhez: a szar kisöpréséhez, a szellőztetéshez, a tárgyak ide-odamozgatásához, galamb-, nem galamb-élet átszervezéséhez. Nyár-őszi nagytakarítás kellős közepébe taszajtott galambot, dúcot, lenti népet. Hajtotta a feladat, az idő, a bizonyításvágy, hogy megmutassa, eddig ez volt, majdan jobb lesz. A nagy röpülésben turbékolni felejtett el csupán, nem is kicsit. Márpedig a turbékolásból tudja meg a többi galamb, és a turbék tolmácsok fordításából veszi ki a nem galambok népe, hogy mire jó ez az egész, meddig az addig. Most kupleráj van ugyan, jóval nagyobb az eddiginél és iszonyatos bűz és nem látni az alagút végét, amely galambnak, nem galambnak egyaránt fárasztó, fulladásos egy helyzet, de majd holnap, holnapután, valamelyik nap, egyszer jobb lesz. És ha nincs is egy ilyen konkrét dátum, akkor folyamatában érezni meg a változást. Kell ehhez a turbékolás és annak lefordítása, hogy mindenki érthesse legalább valamennyire. Nem kell benne professzornak lenni, ismerni, hogy hova került az eddigi guano, merre szállt el a bűz, de az új, világos élethez ismerni kell a mérföldköveken túl az egyes nagyobb kavicsok helyét, egymáshoz való igazodását.
Így aztán nem csoda, ha feszültségektől borzolt most a galambdúc. Egymásnak feszülnek, csapnak az indulatok. Sok a " jóból", egyszerre sok a változásból, mondják. Van, aki csöndben végzi munkáját, befelé puffog. Van, aki hangosabb, turbékolva teszi megjegyzéseit. Van, aki elégedetlenségében és idegességében a galamblábát teszegeti ki, hogy hasra essen benne, akinek kell. Van, aki kibeszéli galamblelkéről az égetőnek látszó problémákat nem mindig azzal, akit illet. És van, aki minden valamire rögtön ugrik, ugrik, mert röpülésre a galambdúcban valymi kevés a hely.
Istenem, azok a közös röpülések. Már nem is emlékszem, mikor röpültünk utoljára egy közös jót. Mikor szálltunk galambdúcunk fölé úgy, hogy csak egy kis pontnak látszott a magasból az egész. Mikor láttunk el messzebbre. Mikor vettünk észre a távolban valami érdekeset. Mit is? Esetleg egy másik galambdúcot. Nagyobbat, mint a mostani, meg tisztábbat és világosabbat. És újat? Vagy galambképzeletünk játszik már megint velünk?...

Sakkozók (alkotó: Tóth Ernő)

Az egyik ül, szemüvege mögül tanulmányozza elmélyülten az állást. Kifürkészhetetlen alak. A jobb kezével már fogni véli a figurát, amellyel majd lép. A másik az asztal fölé tornyosul magasan. Olyan nagyokosnak látszik. Gondolkodásában bal kezét az arca elé emeli, nem ő jön ugyan, de a játékot neki is követnie kell. Pillanatok kérdése egy-egy lépés, gondolat, mozdulat. Feszült várakozás a következő lépésre, a hogyan, merre tovább a sötét és világos mezőkön, amely szinte tapintható vibrálásban érzékelhető a Sakkozók szobrában. Két pipaszár ember, csont és bőr. Nem betegség sorvasztotta őket ilyenné, hanem Tóth Ernő. A neve szerint akár az apósom is lehetne, akit éppen így hívtak, de nem ő az, hanem a Sakkozók, évek óta kedvenc szobrom kivételes alkotója. Neki köszönhetem, hogy Graphisoft Parkbeli sétáim alkalmával az első utam kivétel nélkül mindig a Sakkozókhoz vezet. Megnézem, megvannak-e. Milyen az állás. Ki áll nyerésre, és ki vesztésre. Megszámolom a figurákat a sakktáblán és környékén. Megállapítom, hogy a leesettekkel együtt sincs ki mind a harminckettő, de a tábla mérete sem szabványos. Közben azon kapom magam, hogy megérint és magába szív a sakk szele, szenvedélye, mélysége, úgy játszanék magam is, de ha ez ott és akkor mégsem lehetséges, legalább figyelem őket. A pápaszemes ülő pipaszárt és a magas csont-soványt. Nem drukkolok egyiknek sem, ill. mindkettőjüknek. Kívánom, hogy sose végezzenek, hogy ne kelljen az ülőnek is fölállnia a meccs végén az álló társával kezet fogni. Maradjon meg mindig ez a pillanat, a gondolkodás érzete, a fejtörés kemény munkája, a következő lépés kiismerhetetlensége.

Anikó túrógombóca

Már nem is töröm a fejem, hogy milyen lesz Anikó túrógombóca. Már nem is aggódom, vajon olyan lesz-e, mint legutóbb. Amikor meglátom a menüben, automatikusan, szinte vakon jelzem előre, hogy választom, kell, veszem, eszem. És megeszem azt a három csöppnyi gombócot, amely persze nem is olyan csöpp, mint amennyire nekem tűnik előtte, közben, kicsit utána.
Gyönyörködöm legelőször a tejföl-patak által borított, nyaldosott gombócokban. Helyenként barnás prézli foltok türemkednek ki a hófehérségből, hasonlatosan az alacsony vizű patakból elő-előbukkanó kavicskupacokhoz. Másodpercekben mérhető ideig bámulom a látványt. Az előbb jól laktam annyira Anikó finom és tartalmas gulyáslevesével, hogy az olykor izgága természetemtől kicsit idegen békés türelem, elhúzódó várakozás, nyugodt szemlélődés beleférjen az ebédidőmbe.
Aki először találkozik Anikó túrógombócával, az minden bizonnyal pillanatok alatt eltünteti bendőjében, haloványan érzékelve, mit is?, hogy már nincs, s ami volt, az igenis valami különleges volt. Akinek viszont már nem először van szerencséje, igen, irdatlan szerencséje Anikó túrógombócához, az értékeli a gombóc enyhén rezgő állagát, amely sem nem kemény, sem nem puha, harapáskor idomul a száj bensőhöz, készséggel adja meg magát a fogak elfogódott harapásainak. A prézli kicsit a gombócokon, ill. mellettük, nem túl nagy mennyiségben, épphogy jelzésszerűen. A porcukros tejföl viszont gazdagon borítja, veszi körbe Anikó három túrógombócát, mintha el akarná sodorni mind, és most csak azért nem, hogy a tányér határain belül, éppen ezen a napon ízkavalkádban, állagban, látványban tobzódva élvezhessük Anikó túrógombócát.

Bruck András: A baloldal utolsó gesztusa

Vajon tudja-e majdnem mindenki, ha Bruck András megszólal, akkor az valami fontosat jelent? Sok-sok írását el- és újra olvasva, én már tudom. Aki meg nem akarja tudni, az átlép rajta. Csak abban reménykedhetek, hogy átlépés közben valami megszúrja a talpát és felszisszen. Egy-egy szó, gondolat Bruck Andrástól. 

"Régóta nem szólt, nem beszélt, szinte nem is volt – aztán a síron túlról tegnap üzent valami nagyon fontosat. És nagyon hangosan.

Nem tudhatom, mit gondolt az Orbán-rendszerről, és mindenekelőtt róla magáról, de annyit ez az üzenet biztosan jelent, hogy „nem vagytok rendes emberek”.

És ezzel valami egészen szörnyű dolog következett be.

Nem más, mint a demokratikus Magyarország első köztársasági elnöke tudatta ország-világgal, hogy a hatalom jelenlegi gyakorlóit nem tartja érdemesnek arra, hogy a sírjánál őt méltassák, a nemzet nevében elbúcsúztassák, elköszönjenek tőle.

Talán még azt sem akarná, hogy a kormány emberei ott legyenek a gyászoló tömegben, ezúttal szerényen meghúzódva, magukat megrendült demokratának maszkírozva.

Ha van nemzeti tragédia, akkor ez az. Ha van, ami pontosan leírja, hova jutott az ország, akkor az Göncz Árpád végakarata.

Hiszen ez a kegyetlen, örökre égő foltként megmaradó arculcsapás nem a rezsim szokásos bírálóinak valamelyikétől jött, hanem az elképzelhető legilletékesebb személytől: a nemzet egységét és békéjét megtestesítő legfőbb morális autoritástól.

Ez a legfelsőbb világi fórum mondta most ki a lesújtó ítéletet az Orbán-rendszerről: nem akarlak benneteket a sírom körül látni.

Mintha egy apa tiltotta volna meg a gyerekeinek, hogy elbúcsúzzanak tőle.

Valaki azt kérdezte tőlem, vajon Orbánék szégyellik-e, kínos-e ez nekik. Azt feleltem, talán kínos, de biztosan nem szégyellik. És hogy aki tud még szégyenkezni, az nincs teljesen elveszve.

Ezek azonban menthetetlenek.

Hagyjuk most a megszámlálhatatlan bűnüket. Talán elbúcsúztak Jancsó Miklóstól? És Radnóti Miklósné Gyarmati Fannitól? Ettől a két nagy embertől? A rettenetes huszadik századi magyar sors különbözőképp, de egyformán tökéletes megjelenítőitől?

Ugyan, dehogy, ők csak gyilkosokat ünnepelnek.

Azt hiszem, ezt a romlottságot is látta bennük Göncz Árpád, nem csak a hatalom ittas tobzódást, amikor a lassan közelgő hosszú út előtt megfogalmazódott benne az utolsó hazafias gondolat: persona non gratának nyilvánítalak benneteket.

Ez már szinte átok.

Nem a rendszer ölte őt meg, mégis volt gondja rá, hogy a rendszer ne temethesse el. Hogy az állami flanc kellékei között senki ne játszhassa majd el a rá kiosztott hamis szerepet.

Csodálatos dolog ilyen e világi igazságtétellel kezdeni a másvilági létet, de vajon az itt maradók mihez kezdenek majd vele? Legelőször is, vajon hányan lesznek ott az Óbudai temetőben? Ezren? Tízezren? Százezren?

Sokkal többnek kéne, ez milliószor fontosabb ügy a netadónál. Nem gyakran fordul elő, hogy egy kormányt ennyire megvető módon tagadjanak ki, bélyegezzenek meg. Legyen ott nagyon sok jó ember – mintha ez is benne lenne a végakarat láthatatlan tintával írt záradékában.

De vajon van-e még ellenzék, vagy Göncz Árpádé volt a baloldal utolsó gesztusa?"

Anikó vadasa

Kevés nagyobbat lehet egy ételért cselekedni, mint szabadságot átcsoportosítani. Éppen ez történt, amikor megláttam a heti menüben, hogy szerdán vadas lesz. Eredetileg szabira akartam aznap menni, de Anikó vadasa történelmet írt, ill. szabadságot írt át nálam, keddre tettem át szabadságos tervemet. Az már más lapra tartozik, hogy akkor sem sikerült teljesen távol maradnom a kőbányai aszfalttól. Kérdezhetni, megérte-e Anikó vadasát megkóstolni, kérdezhetni, de minek. Anikó eddigi ételkészítési, varázslási, konyha-boszorkánysági pályafutását ismerve, hát persze hogy megérte. A vadas amúgy is egy ritkán fogyasztott étel esetemben, szökőévben ha egyszer hozzájutok. Anikó vadasa csak rátett erre az érzésemre. Sárgarépásan volt sárga, ízre hozta az eddig ismert, anyám által készített vadasokét, a mártás bőven hullámzott a spagetti mellett, tetején és a hússzeleteken. Mondanom sem kell, hogy mennyire imádom a mártásba tunkolni a húsdarabokat, meg a tésztacsipeteket. Ma csak az korlátozott a habzsolásban, hogy a felét hazahoztam Tibromnak tovább kóstolásra. Megvolt a napi jó cselekedetem: egy étellel, Anikó vadasával kettőnknek okoztam egyszerre örömet, igaz, közben kicsit éhes maradtam.

Levegőt!

Ezen a héten halt meg Göncz Árpád. Rengeteg emlékezést, elemzést, életútjának leírását, egyáltalán írást látok, olvasok róla. Nem találkoztam, nem beszéltem vele, levelet sem váltottunk, nincsen semmiféle személyes élményem, emlékem róla. Mindennek hiányában ezzel együtt úgy érzem, hogy egy olyan ember ment most el, akit lehetetlenség pótolni ebben az országban, amelyben élek, pedig pótolni olyannyira kellene, mint ahogyan a levegőre van szükségünk, hogy éljünk. Az összes többi betű, beszéd most és itt fölösleges.

Szoljánka

Emlékeim szerint az orosz meg az ukrán mező óriási, végeláthatatlan, amerre csak a szem ellát mező, mező, mező, mely a széles látóhatárral összeér. Dolog is van arrafelé temérdek, annyi, de annyi, hogy az orosz paraszt, meg az ukrán is bőven beleizzad. Egészségeset dolgozik, kifárad, megéhezik. Meleg ételnek nagy kondérban viszik elérhető közelségbe a borscsot, scsit, no meg a Szoljánkát. Tartalmas leves mindegyik, tele zöldséggel, hússal, belsőségekkel, mellé vastagon szelt friss kenyér jár. Ennyivel bírnia kell a dolgozó parasztnak, orosznak, ukránnak, belorusznak, tök mindegy milyen nemzetiségű, mostantól a magyarnak. Anikó valószínűleg számba vette az ebédelő társaságot: kapál, kaszál, a kombájnt, traktort szolgálja ki mind, fizikailag annyit gályázik, hogy beleverejtékezik, kell a két fogással felérő egy leves. Gondolta, a gulyás-, a bableves már nem egyszer megvolt, jöhet a Szoljánka. Az egyszeri magyar embernek ugyan gőze sincs, hogy a Szoljánkát jelentésileg meg a maga valójában eszik-e vagy isszák, ha találgathatna, akkor a hangzása alapján esetleg éneklik, táncolják, vagy egy jól sikerült orosz női név. Csak akkor szembesül a Szoljánkával, amikor Anikó a nagy kondérból, mely káposzta tavat rejt magában talányos tartalmakkal, a Szoljánkát a tányérjába meri. Először elámul a lé milyenségén, rájön, hogy inkább eszik, mint éneklik, a táncolásról nem is beszélve, ilyen nevű nőismerőse meg nem volt, nem van és nem is lesz, hacsak ezt a levest nem ruházza föl női tulajdonságokkal. Pedig Anikó Szoljánkája lehetne egy tartalmas, értékes, változatos, szép nő, akit megunni egyszerűen lehetetlenség már csak a jellemgazdagsága miatt, melyet a levesben, az a sok káposzta, uborka, egyéb zöldség, kolbász, hús, belsőség testesít meg. Így aztán nem csoda, ha Anikó Szoljánkája az egyediségével, a finomságával, a fantasztikusságával egy életre belevéste magát gyomrokba, lelkekbe, szívekbe. Mindenkiébe.

Egy családban

Mindig is összehozónak, embereket egy kupacba terelőnek tartottam magam. Nem számítottak a nehézségek, a köröttes munka, csak legyen együtt a társaság, a család. A mai abban különbözött, hogy Kati kajamaradékait és a frissen sütött palacsintáit ettük. És az egésznek a hangulata különleges volt Sanyival, Eszterrel, anyámmal, meg a nagy családból megmaradt csipet csapattal. Anyám egyértelműen búcsúzott a fiától, unokáitól, legyetek boldogok, dolgozzatok rendesen, éljetek. Pár szó, nem sok és benne van egy élet bölcsessége az életvezetésre. Anyám kivételesen sokat beszélt ezen az esten, a többiek kitüntetett figyelemmel, elfogódottan hallgatták. Minden olyan jelentőséggel bírt, konkrét súlya lett a pillanatnak. Annak is, amikor Sanyinak címezte jókívánságait. A hátán feküdt az ágyán. A szavak elfúlva bugyogtak ki belöle. Szeme könnybe lábadt. Sanyi megköszönni, puszira fölé hajolt. Mosolygott anyánkra, anyánk könnyes szemmel búcsúzott tőle. Ez persze nem volt így kimondva, azért sejthetjük, hogy nem nagyon lesz több viszontlátás, áldott hangulatú együttlét pontosan ebben a körben. Ha tehetném, újra meg újra élném végig a mai estét. Hadd fájjon a szív és a lélek a megrendítő érzelmektől.

Csöpp

Nem tudom, honnan jött ez a becenév, de kellett. Próbálkoztam addig mással is, nem jött be, a becenévhez ketten kellenek: aki adja és aki kapja, el is fogadja. A Csöpp valahogy ült. Passzolt a termetéhez, illett a jelleméhez és közvetítette a szeretetet, amellyel a szívembe lopta magát. Észrevétlenül. Az ilyesmit az ember szinte észre sem veszi, csak beszélget, egyre csak beszélget a másikkal a legkülönfélébb témákról, és közben úgy látja, mintha sok mindenben egyetértenének. Azután már az is szembe ötlik, hogy örül a viszonlátásnak, várja is. Így voltam én Csöppel és ő is kábé így lehetett velem. Ritkán formálódnak mindent elsöprő barátságok a tízkerben, a kőbányai aszfalton, egy munkahely fedele alatt. Egy ilyen késői barátság, amelynek kor szerint már meg sem szabadna történnie, elvitte a hátán a közös munkahelyen megélt problémákat, feszültségeket, stresszt, leterheltséget, elvárásokat. A Csöppel való napi barátság számomra színt vitt a munkába, ahogy talán én is feldobhattam a napjait. Szükségünk volt a beszélgetésekre, az odaintésre, az egymásra mosolygásra, ha éppen egyébre nem futotta az időből  Érdekelt a munkája. Szerettem, ahogyan iksz év után is lelkesen mutatja, hogyan nő össze a gépével, alkot tökéleteset egyre nehezedő körülmények között. Szerettem ahogyan beszél. Imádtam szófordulatait, váratlan beszólásait, világlátását. Nem voltunk egy kupacban, a szimpátia, a barátság, a szeretet mégis olyannyira egy kupacba terelt bennünket, hogy apróbb-nagyobb titkokat osztottunk meg egymással. Nem volt különbség, ki az irodai, ki meg a gyári, eltűntek, ha voltak egyáltalán. Tetszett a hobbija, a lelkesedése Csepi iránt, elvarázsolódott, Csepihez szépült, bár nekem anélkül is szép volt, amikor róla mesélt. Meg is született akkoriban egy írás, amely az ő szemszögéből láttatja a hosszú évek óta tartó szenvedélyét.  Tudtunk egymás családjáról, gyerekeiről, mesélt az unokáiról, nagyon fiatalon volt nagymama. Egy/másfél év barátság alatt egy egész életet éltünk meg sűrítve, hevesen, intenzíven, összejártunk, anyám is megszerette, leveleztünk. Szerettem szőke sörényét, bírtam buráját, az egész embert, amelyet számomra jelentett. Tudtam, hogy imádja a csokit, kapott tőlem rendszeresen. Szerettem nézni, ahogy bujkáló, majd kitörő örömmel nyitja ki, tépi szét a csomagolást, hogy mielőbb hozzá juthasson a csokihoz. Volt szerencsém finom főztjeihez, sütijeihez, és bent a cégnél az alufóliában sült krumplijához. Szerettem törődését, odafigyelését, szeretetét. Hogy céget váltottam, minden megváltozott. Az akkori magas fordulatszámon égő barátságnak nem lett csöndesen rendszeres, ahogy kívántam, életünk végéig tartó folytatása. A szívemben benne van. Aki úgy tört be, hogy belopózott, besurrant, meg ajtóstul rontott be, az benne is marad. Ha szüksége lenne rám, megtalál. Ugyan már. Azt is tudom, hogy erre sosem kerül sor. Életét nőként, családanyaként, nagymamaként férfias keménységgel, maga érezte csökönyösséggel szabályozza, melybe az is beletartozik, hogy mindent megold segítség nélkül. Csöppről tudni, hogy fantasztikus nagymama, utolsó unokája mindenek felett megérintette és lefoglalja, férjével harmónikus a házassága, gyerekeivel kapcsolata nagyon jó, Csepihez fűződő lelkesedése töretlen, a hobbijához kapcsolódó barátaival sűrű és jó a viszonya. Én meg itt ülök, és szeretettel rajzoltam meg a portréját.

A Trubadúr

Erős estém volt... és ma hajnalban ezt írtam.

Mondom magamban anyámnak:
- A trubadúr, Verdi hosszú, nehéz, veretes operája biztos tetszett volna neked.
- Sokszor láttam életemben - válaszolná.
Mert tényleg látta nem is egyszer.
- Szépek voltak a díszletek? - kérdezné.
- Pont a díszletek miatt nagyon dühös lettél volna.
- Akkor kispórolták a díszletet.
- Szinte semmi díszlet nem volt, ugyanazt a két képet variálták. Magas betonfalak ajtóval, résekkel, feszület előtti tér, várfalra vezető lépcsővel. Elképzeltem, hogy mennyire dühöngenél emiatt. De a zene gyönyörű volt. Verdit nem lehet megerőszakolni.
- Tudom, ismerem A trubadúrt és nagyon szeretem - válaszolnád.
- Anna Netrebko, Dmitri Hvorostovsky és a többiek csodálatosak voltak benne.
- Ha ők voltak a főszereplők, akkor olyan rossz nem lehetett. Kettejüket láttuk egyszer énekelni a tévében a Kremlnél.
- Még sírtál is, amikor a Podmoskovnije vechera-t énekelték oroszul. A trubadúrban Leonora volt Netrebko és Luna gróf volt Hvorostovsky, aki agydaganat műtét után lépett most először föl a Metropolitan-ben. Óriási ovációval fogadta az ottani közönség.
- Ismerem. Gyönyörű a hangja. Meggyógyult?
- Ki tudja? Frildi szerint az elején még érezni lehetett a hangján csöppnyi változást, de közben belejött, és úgy énekelte a szerepét, ahogy tőle megszokhattuk. Dolora Zajick volt a cigányasszony, Azucena, és a dél-korai Yonghoon Lee volt Manrico, a trubadúr.
- Nemzetközi szereposztás volt akkor, az amerikaiak ki tudják a legjobbakat választani a szerepekre. Van fülük és pénzük hozzá.
- És tudod, A trubadúrban, mint általában az operákban az érzelmek felfokozottak. A szerelem, az nagyon szerelem, a bosszú, az nagyon életre szóló, az ármánykodás kézzel fogható, a hűség örökké tartó. Minden olyan markáns, hatalmas, elemésztő, kíméletlen, letaglózó, magával ragadó. Mint A trubadúrban.
Ehhez hasonló beszélgetés folyt volna közöttünk anyámmal. Még ha nem is ismert volna minden nevet, nem is tudta volna eldúdolni a fülbemászó dallamokat A trubadúrból, akkor is mindent tudott volna az előadásról, sőt még annál is többet, pedig tegnap este ott sem volt.