Vajon tudja-e majdnem mindenki, ha Bruck András megszólal, akkor az valami fontosat jelent? Sok-sok írását el- és újra olvasva, én már tudom. Aki meg nem akarja tudni, az átlép rajta. Csak abban reménykedhetek, hogy átlépés közben valami megszúrja a talpát és felszisszen. Egy-egy szó, gondolat Bruck Andrástól.
Nem tudhatom, mit gondolt az Orbán-rendszerről, és mindenekelőtt róla magáról, de annyit ez az üzenet biztosan jelent, hogy „nem vagytok rendes emberek”.
És ezzel valami egészen szörnyű dolog következett be.
Nem más, mint a demokratikus Magyarország első köztársasági elnöke tudatta ország-világgal, hogy a hatalom jelenlegi gyakorlóit nem tartja érdemesnek arra, hogy a sírjánál őt méltassák, a nemzet nevében elbúcsúztassák, elköszönjenek tőle.
Talán még azt sem akarná, hogy a kormány emberei ott legyenek a gyászoló tömegben, ezúttal szerényen meghúzódva, magukat megrendült demokratának maszkírozva.
Ha van nemzeti tragédia, akkor ez az. Ha van, ami pontosan leírja, hova jutott az ország, akkor az Göncz Árpád végakarata.
Hiszen ez a kegyetlen, örökre égő foltként megmaradó arculcsapás nem a rezsim szokásos bírálóinak valamelyikétől jött, hanem az elképzelhető legilletékesebb személytől: a nemzet egységét és békéjét megtestesítő legfőbb morális autoritástól.
Ez a legfelsőbb világi fórum mondta most ki a lesújtó ítéletet az Orbán-rendszerről: nem akarlak benneteket a sírom körül látni.
Mintha egy apa tiltotta volna meg a gyerekeinek, hogy elbúcsúzzanak tőle.
Valaki azt kérdezte tőlem, vajon Orbánék szégyellik-e, kínos-e ez nekik. Azt feleltem, talán kínos, de biztosan nem szégyellik. És hogy aki tud még szégyenkezni, az nincs teljesen elveszve.
Ezek azonban menthetetlenek.
Hagyjuk most a megszámlálhatatlan bűnüket. Talán elbúcsúztak Jancsó Miklóstól? És Radnóti Miklósné Gyarmati Fannitól? Ettől a két nagy embertől? A rettenetes huszadik századi magyar sors különbözőképp, de egyformán tökéletes megjelenítőitől?
Ugyan, dehogy, ők csak gyilkosokat ünnepelnek.
Azt hiszem, ezt a romlottságot is látta bennük Göncz Árpád, nem csak a hatalom ittas tobzódást, amikor a lassan közelgő hosszú út előtt megfogalmazódott benne az utolsó hazafias gondolat: persona non gratának nyilvánítalak benneteket.
Ez már szinte átok.
Nem a rendszer ölte őt meg, mégis volt gondja rá, hogy a rendszer ne temethesse el. Hogy az állami flanc kellékei között senki ne játszhassa majd el a rá kiosztott hamis szerepet.
Csodálatos dolog ilyen e világi igazságtétellel kezdeni a másvilági létet, de vajon az itt maradók mihez kezdenek majd vele? Legelőször is, vajon hányan lesznek ott az Óbudai temetőben? Ezren? Tízezren? Százezren?
Sokkal többnek kéne, ez milliószor fontosabb ügy a netadónál. Nem gyakran fordul elő, hogy egy kormányt ennyire megvető módon tagadjanak ki, bélyegezzenek meg. Legyen ott nagyon sok jó ember – mintha ez is benne lenne a végakarat láthatatlan tintával írt záradékában.
De vajon van-e még ellenzék, vagy Göncz Árpádé volt a baloldal utolsó gesztusa?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése