Anikó csigái

A csiga ehető. Én mondjuk tisztes távolságból szemlélem, amint lassan, de biztosan halad előre. Mondjuk, ha egy autó megy át rajta, akkor kicsit más a helyzet. Amikor éppen előttem téved a csiga-csavargó az útra, akkor bátran megfogom a kezemmel és a közeli zőldbe terelem. A hajcsigák ezzel szemben szépek, fogyasztásra alkalmatlanok, annál inkább kézre állnak zavarunkban való csavargatásra, meg céltalan időtöltésre esetleg az araszoló csigák bámulása közben.
Anikó csigái ma kakaós és fahéjas kivitelben kerültek az asztalra. Anikó gazdag palóclevese után fennmaradt parányi helyet voltak hivatottak a gyomrunkban élvezetesen betölteni. Elárulhatom, hogy nekem alig maradt csigákra váró valamicske üresség a pocakomban.
Néztem a két tekintélyes csigát, Anikó kakaós és fahéjas, porcukorral bőven meghintett csigáit. Ezek nem olyanok, gondoltam csöppnyi berzenkedéssel vegyes csodálat érzetével magamban, mint az enyémek szoktak lenni. Az övéi Gulliver-osztályba tartoznak, míg az enyémek alig ütik meg a lilliputiakét alsó hangon. Beléjük tehetett Anikó apait-anyait, megtehetett mindent azért, hogy a csigatészta jól összeálljon, egybeérjen, a sütő szeszélyessége ellenére is a megálmodott méretre keljen, s úgy süljön át, hogy külső ropogóssága mellett belső szivacsos ruganyossága megmaradjon.
Fogom a kezemben Anikó kakaós csigáját az induló végénél. Húzok rajta egyet, tépek egy csöppet belőle, összecsípem hüvelyk- és mutatóujjammal, rugóztatom, nézem a sápadt fehér tésztáját, zokszó nélkül állapítom meg, hogy ha kétszer születnék újra, nekem akkor sem sikerülhetne ilyenre. Alacsonyabb lenne, kisebb, keskenyebb, vékonyabb, tésztája a puhaságában is hagyna kívánni valót maga után, nem beszélve a töltelék arányosságairól, finomságáról. Saját múltbéli csigafiaskóimat lakonikus hangulatban konstatálom, míg egyértelmű már-már boldogságba forduló örömet érzek Anikó csigái láttán, jóízű falatozgatásuk közben.
Anikó csigái, csak szép lassan araszolgassatok lefele kinek-kinek a bendőjébe, hogy jusson bőven idő bennetek való gyönyörködésre, élvezetre. Nemdebár?

Anikó krumplipüréje

Az a minimum, hogy Anikó krumplipüréje krumpliból készül, és nem holmi püréporból. Életemben egyszer ettem porból készített krumplipürét, azóta soha többet. Nem is vágyom rá, arra a fűrészpor ízű valamire. Anikó krumplipüréje a maga valójában mutatta meg, hogy a krumplipüré nem csak krumpli és püré, hanem halmazállapot, szín, íz együttese, mely látszólag békésen foglalja el a rántott hús mellett fenn hagyott nem is kicsi helyet a tányéron. Elfoglalja csöndben és szabályosan tündököl a sárga színével.
Anikó krumplipüréje világítótoronyként emelkedik ki az életemben elfogyasztott krumplipürék közül. Voltak köztük haloványak, sápadtak, darabosak, közömbös ízűek, érdekes illatúak. Mindezen jelzők egyike sem Anikó krumplipüréjéről szól. Hogy is lehetne, amikor a főfogás fogyasztása közben éppen az a gondolat suhant át rántott hússal és krumplipürével és csalamádéval eltelt agyamon, hogy mily érdekes, de nekem itt és most Anikó krumplipüréje érintette meg ízlelő bimbóimon keresztül legjobban a lelkemet. Ekkor osztotta meg velem vélemenyét Klári, miszerint neki a krumpipüré, Anikó krumplipüréje határozottan és feltűnően ízlik. Ebben maradtunk, két lélek, aki Anikó krumplipüréjét egyidőben és egyformán és egyhangúlag zárta gyomrán keresztül a szívébe.

Születésnapjára

Azt mondja, hogy a barátom. Férfi létére mondja és sokkal fiatalabban, mint én vagyok és akkor, amikor Karinthy óta tudjuk, hogy nem létezik igazi barátság férfi és nő között. Furcsa volt előszörre ezt a barátság dolgot hallani tőle, azután leírva is olvasni. Nem járunk ui. egy társaságba, nincsenek közös programjaink, hacsak a közös munkahelyet nem nevezhetjük annak, és nagyon közös múltunk sincs. Például moziban sem voltunk együtt, de még a Mekibe sem ültünk be beszélgetni. Mégis. Azt mondja, a barátjának tart. A Sors szeszélyessége, kifürkészhetetlensége folytán - én is szeretettel, melegséggel, barátként  gondolok rá.
Egy nagy mackónak látom őt, aki brummog, a fejét ingatja, elégedetlenkedik a tökéletlenségek felett, ugyanakkor sokszor mosolyog, jó nagyokat nevet, kimondja őszintén, ami a szívén. Odacsap képletesen, káromkodik egyet, ha kell, s ha nem, közben meg egy óriás lélek, akire számítani lehet, akiben meg lehet bízni, s akit nem hagynak hidegen az anomáliák, a napi problémák, az emberi hiányosságok, gyengeségek, feledékenységek.
Neki van ma születésnapja akkor is, amikor közösségben a maga módján megünnepli magát, ugyanakkor nem szereti, ha őt ünneplik és ajándékozzák. Pedig el kell tudni azt fogadni, hogy szeretnek, s akik szeretnek Téged, Feri, ajándékkal is szeretnének örömet okozni Neked. Pontosan úgy, ahogy én teszem ezzel a rövid írással az Araratból.
Az egészséget, a boldogságot kívánom Neked, teljesüljenek élő álmaid, és maradj meg olyan mackónak, kollégának, nagyon jó barátnak, amilyennek megszerettelek és elfogadtalak. Köszönöm.

Julius Caesar

A diktátor megölve jó. Akkor az igazi, ha előzetes összeesküvéssel, ráütésszerűen, több késszúrással. Annyival, hogy abból ebben a büdös életben ne jöjjön vissza az életbe. Biztosra kell menni. Hogy a diktátor, jelen esetben Julius, a Caesar ott feküdjön hatásos tőrszúrásoktól megcsúnyítva, a saját vérében fürödve az asztalon kiterítve. A Vígben egy korántsem víg előadásban. Amikor meg már nem fekszik az asztalon nagyon is meghalva, belehalva abba a rengeteg szúrásba, akkor alakja, ténykedése, mondásai, beszédei tartják ébren és megosztva a kortársakat, harcostársakat, szimpatizánsokat és ellenfeleket.
A béke, a szeretet, a barátság - míg eddig tartott a politikus elhivatottsága, célja, életének értelme, addig rendben lett volna maga Julius élete is. A nagyravágyással egyértelmű gellert kapott a pályája, megbicsaklott, mit ne mondjak, sokak késszúrása által bevégeztetett. Ami azután következett, az maga a téboly, az ország ketté szakadása, a békétlenség, a harc, az egymás üldözése, bekerítése, megverése, felnyársalása, legyilkolása. Vér, zaj, puskaropogás, jajongás hangjai mindenfelé.
Békés egy vasárnap este volt ma a Vígben Shakespeare drámájában. Takarékos darabban, szinte semmi díszlettel, mai öltözetben. Kimenő öltönyös férfiak, Hegedűs D. Géza, alias Julius Caesar, akinek nem először csodálhatjuk meg bizonyos helyzetben nyílt színen alsó nadrágját, tekintélyes pocakját. Az öltönyös László Zsolt magas sovány, meggondolt, megfontolt Brutusként, aki nagyon is tudatában van cselekedetének, hatásának a többiekre. Kis copfos hajával harci öltözetben a végén inkább indiánra hajazott, mint komoly köztársaságpárti vezérre. Hevér Gábor Cassiusként meggyőző felbujtó, a záporesőt jól viselte bizonyos színpadi helyzetben, amikor perceken keresztül a nyakába zuhogó esőben, bőrig ázva kellett a szerepét játszani. Stohl András szerepről szerepre egyre jobb, itt és most Antonius egyenes, Caesar-hű alakját hozta hihetően. Jó volt látni Harkányi Endrét és a csöppnyi Venczel Verát aprócska szerepekben.
Tudva, hogy a darabot Alföldi Róbert rendezte, nem ért váratlanul a brutalitás, a valósághű harci jelenetek, a színpadi szabadosság. Míg a szünetig kissé tanácstalankodtam a darab személyes fogadtatását illetően, addig a második felvonás egyértelműen maga mellé állított. Ma, éppen ezen a vasárnapon és este. Valami lehetett a levegőben.

Április huszonhatodikán - Dóri

A Dóri napja, jó, legyen, a születésnapja. Akkor is, ha nem veszi fel a telefonját hívásomra. Akkor is, ha semmi jelét nem mutatja annak, hogy az egyik mobiljára küldött sms-t megkapta volna. Akkor is, ha fogalmam sincs, hogyan kell Eszter lányom volt okoskájáról Facebook messengerrel üzenetet továbbítani, mégis valami sikerült. Most ez tök kínai volt nekem, amit a műszaki kütyű műszaki lehetőségéről leírtam, de tény, hogy semeddig sem tartott kigondoni valamit, benyomogatni az összevissza megtalált gombokon a billentyűzeten és egyszer csak enter és annyi. Végül is elég az érzet, hogy huszonhatodikán áprilisban húgom lánya, Dóri a szülinapját ünnepli. Biztos sütött valami csodatortát. Szokott olyat. Gyümölcstortát pudingosat, a tetejét jól megrakja eperrel, vagy feketerbizlivel, vagy őszibarackkal. Vagy chili általi halált. Amibe persze nem halunk bele, de kakaós vagy csokis, és ízre csokisan elég erős.
Mint kiderült, ugyanezen a huszonhatodikán van egy kedves gyári kolleganőmnek is születésnapja. Andinak, Dórinak is kívánok jó egészséget, boldogságot, teljesüljenek élő vágyaik. Érezzék magukat jól a bőrükben akárhány évesen is.

Anikó káposztasalátája

Normál esetben egy csak káposztából készült salátára kár is az időt, energiát vesztegetni, szóra sem érdemes, annyira mellékes szereplője egy menünek. Anikó káposztasalátája viszont annyira finom, a fehérségében - finomságához képest csöppnyi mennyiségében - valami olyat tud, hogy nem lehet csak úgy elmenni mellette. Más is tud káposztát vágni, keskeny szeletekre gyalulni, tudja, hogy mennyire fontos a káposzta minősége. Anikó titka akkor talán a lé összeállításában, ízesítésében rejlik. Az arányokban, az összetevőkben, amelyeket bármennyiszer is keverjen össze, s azzal öntse le az összeaprított káposztát, ugyanazt a már jól ismert, újra meg újra keresett, megszeretett ízt alkotja meg.
Így történhetett, hogy Anikó káposztasalátája a főétel emésztését megkönnyebbítő, enyhítő mellékszereplőjéből észrevétlenül vált kiemelkedő, mindent és mindenkit elsöprő összetevőjévé. Olyan valakivé, akit már önnönmaga személyében várnak, s mert megszerették, megjegyezték, keresik, kérik, belőle bizony a repetát is.
Így aztán nem csoda, hogy pénteken a ropogós bundájú csirkemell vitte nálam a prímet a csontleves előtt. Ja, és Anikó káposztasalátája. Nem ja és nem mellékesen, hanem az Anikó káposztasalátája.

Anyu, légyszi

Anyu, légyszi, vedd fel, csak egy percre, jó, aztán hagylak, csak meg akarom kérdezni, hogy vagy, voltál-e ma valahol, elmentél-e könyvtárba, hogy visszavidd a könyveket, mert napok óta felejted el, hogy könyvtárba akarsz menni, pedig imádsz olvasni és megint kifogytál a könyvekből, meg azt is meg akartam kérdezni, hogy ettél-e ma már valamit rendesen, s ha igen, akkor mit, mert tudom, hogy nincs nagyon étvágyad, igazán semmilyen ételhez sincs kedved, s csak muszájból eszel, sajnos azt is elfelejted, hogy mit ettél, pedig ez ennek előtte milyen fontos volt és mekkora örömet okozott neked, emlékszel.
Anyu, légyszi, vedd fel, mert igaz, hogy ma reggel váltunk el egymástól, mégis egy örökkévalóság óta nem hallottam a hangodat, ami néha olyan elgyötört, mintha valahonnan messziről, az élet végéről szólna, néha meg frissen cseng, mint aki itt van éppen a vonal túloldalán, szinte mellettem.
Vedd fel, anyu, légyszi, és tök mindegy milyen hangon, csak szólj bele, mondd el, hogy fáj-e vagy feszít vagy most éppen minden oké, ami persze már sosem lesz oké, csak az oké sánta árnyéka.
Anyu, légyszi, vedd fel, mert egyszerűen tudnom kell, hogy megvagy, így vagy úgy, de megvagy, és felveszed és beleszólsz, azt is mondhatod, hogy fáradt vagy, pedig egész nap otthon voltál, pihentél, csak néha keltél ki az ágyból, amikor nagyon muszáj volt, mert igazándiból már semmi sem érdekel, meg akarsz halni, elég volt az ittlétből, amikor különben is öt perccel vagy a halál előtt, tudom, tudom, hónapok óta öt perce, azt is elmesélhetnéd, hogy ki mindenki idegesít, főleg az emberi butaság mennyire, de mennyire, nincs már türelmed az emberi hülyeséghez, nem tolerálod, kevés az időd, öt perced van, mondod.
Anyu, légyszi, vedd fel, hogy beszéljünk egy kicsit, kinéztem neked estére nézni valót a német csatornákon, eldöntöd, hogy megnézed-e.
Csak csöng, csöng ez a rohadt telefon, talán nincs is otthon, pedig ilyenkor otthon szokott lenni, muszáj neki otthon lennie, hol másutt lehet, csöng, csöng, persze az a tetves üzenetrögzítő ki van kapcsolva, minek is.... halló, tessék, csattan fel anyám friss hangja a telefonban, hál' Istennek, megvagy, Panni vagyok.

Sándor Erzsi: A galamb

Nem tehetek róla, de nekem tetszenek a Sándornak ezek az írásai, az írásai általában, az odavetett megjegyzései, a sebtében leírt gondolatai. Olyan földközeliek, meg testközeliek is, valamiért rögtön megpendíti bennem a húrt, az érzést: így kellene, ezt kellene, odafigyelni emberekre, állatokra, ügyekre tegnap, a Föld napján is. Egy galambbal. Jobban nem is lehetne.

"A galamb a kapunk melletti bokrosban vergődött és tudtam, hogy hajnalra megjönnek a varjak, ha addig még hagynak belőle bármit is a macskák és egyéb ferencvárosi ragadozók. Mivel a gyerekszobánk üres, a benne álló íróasztal alja berendezhető volt galambmenedéknek, fölhoztam a szerencsétlent és kizsilipeltem a Smici és a macskák elől. Volt már így. A galamb sorsa valamerre eldőlt. Egy-két hét alatt vagy eltakarítottam, vagy elrepült. Ez most itt megátalkodott. Evett, ivott, ka...kált persze, de nem repült, és nagyjából 3 hét alatt körvonalazódott, hogy egy súlyosan fogyatékos galambot sikerül életben tartanom. Mivel a fejszével való eutanázia nem a műfajom a baráti állatorvosok dr Berta Krisztiánt ajánlották, akit fölhívtam. Nem nézett hülyének, nem próbált elhajtani, a ma délelőttöt beszéltük meg. A galamb egyébként nagyjából megszokott engem, meg az állapotokat is az íróasztal alatt, megadóan tűrte a macskaszállító kosarat is. A doktor átvette a galambot, mondta, hogy megröntgenezi, nem fogadott el egy fillért sem. Tudtuk egymásról, hogy két futóbolond vagyunk, de ez elég ok volt a bizalomra. Most fölhívott. A röntgen szerint a galamb gerincsérült, és elaltatja, de megköszönte, hogy vigyáztam rá eddig, mert legalább kiheverte a pánikot és biztonságban érezte magát. Köszönöm dr Berta Krisztiánnak, és bocs Galamb, ennyire telt."

Forrás: Facebook

Petőfi Kiskőrösön

Kiskőrösön minden Petőfiről szól. Az új zsuptetővel ellátott, fehérre meszelt szülőháza. Tőszomszédságában a Petőfi Múzeum. A tér végében a szűlöháza felé pillantva a Petőfi Művelődési Ház. A Petőfi utcában a Petőfi Könyvtár. A Petőfi téren a Petőfi szobor. A tér - Kiskőrös megújulása keretében - amúgy még feldúltan várja, hogy kész legyen és elnyerje végleges külsejét. Ahol már megállapodott az anyag, a helyére került, ott elszórt Petőfi-idézetek olvashatóak úton-útfélen. Szerintem nem eleget, nem elég helyen. Petőfi két-négy sorosoktól tenghetne túl járda, fal, talapzat, házoldalak, ahol csak lehet hírdessék a város világhírű fiának saját versrészleteivel a hírét.
Hiszen világhírű. Amikor a Petőfi Múzeumhoz közelít a látogató, mellszobrok sokaságába botlik. Egyik sem Petőfi. Abház, bolgár, észt, kínai, lengyel, német, finn, grúz írók, költők, műfordítók bronz alakjai. Egy másodpercig tartott kitalálnom, hogy mindazok az irodalmárok vannak ehelyt megörökítve, akik Petőfi hírét vitték a világban fordításaikkal. Szép gondolat tömény megvalósítása ez a műfordítói pantheon.
A Petőfi Népe Szerkesztősége is itt munkálkodik Kiskőrösön.
Van talán Petőfi bocskora bolt is, ahol petőfis és nem petőfis lábbeliket árulnak. Biztos megtalálható errefelé Petőfi ruhabolt, benne Petőfi kigombolhatós nyakú ingjeivel, a válláról leomló, mozgását hűen követő ide-odaszálló kabátjával.
"Egyedül" talán a Bim Bam Cukrászdának nincs nevében köze Petőfihez. A katolikus és a református templom között húzódó sétányon található ez utóbbinak közvetlenül a lábánál. Belsőre nem mutat semmi különlegeset a modern, egyáltalán nem feltűnő berendezése.. Annál inkább a vaníliás krémmel töltött kardinál szelete, amely egyébként ritka portékája a cukrászdáknak. A Bim Bamban talán éppen Petőfi tiszteletére fordul elő vaníliás, epres és csokis töltelékkel. Nem csalódtam választásomban. Emlékeztem még a rég- és a közelebbi múltból (Hertz Cukrászda, Sárospatak), hogy zizzenéssel, apró ropogással adja meg magát a kardinal tojáshabos burka a harapásnak, melyet tompít, mintegy felfog és harmónikusan egészít ki a lágy - most esetemben - vaníliás krém. Petőfinek ízlett volna. Ő megkóstolta volna a csokisat is. Igaz?

Anikó vagdaltja

Hálás egy téma. Senki sincs fasírtban a vagdalttal. Előfordul mindenki háztartásában olykor egy kis darált hús. Vagy kis húsmaradék, amely hamar beáll a daráltak sorába. Onnan aztán jöhet az összetevők összekutyulása. Anyám például a petrezselyemre meg a kaporra mint plusz fűszerekre külön-külön esküszik, amely megbolondítja a vagdaltot, illetve azt, aki teli szájjal és számolatlanul fogyasztja. Mindenkinek kell, hogy legyen egy regénye a vagdaltról, de legalábbis egy elnagyolt receptje, amit aztán élénken gesztikulálva vitatnak meg egymással.
Anikó vagdaltjában semmiképpen sem tenghet túl semelyik hozzávaló, hiszen sok és különféle ízléssel bíró nagyérdeműnek készül. Mégis olyan ízkavalkádot sikerült ma Anikónak a tányért beborító sóska-mezőm mellé nagy alakú vagdalt pogácsa képében letennie, hogy az csupán az élvezet felkorbácsolásához, mennyiségében maradéktalan kielégítéséhez sajnos nem bizonyult elegendőnek.
Anikónak a vagdaltjával mindemellett sikerült megfelelnie annak a kényes elvárásnak és egyensúlynak, amikor is a mindenütt ropogós felszín alatt jól átsült, puha, ízletes belsőre talál az étterembe éhesen betérő.
Általában Anikó borsófőzelékét kérem Anikó vagdaltja mellé, de ma magam sem tudom, miféle kalandvágytól vezérelve döntöttem Anikó sóskája mellett. A sóska az édes-fanyar határán egyensúlyozott úgy, hogy nekem édessége elegendőnek bizonyult, nem volt szükség pótlólagos cukrozásra a kezem ügyében található cukortartóból.
A sóska zöldje emlékeztetett a frissen zöldült mezőre, amikor a nap fölötte kicsit takarásban van. Ízre, állagra, színre, finomságra úgy passzoltak össze az árnyékos mező és az aranybarna kerekded, laposan pufi facsonk, mint Anikó sóskája a vagdaltjával.

Kicsit másik Hadik - a Figaró Kávéház

Lovas Zoltán: rosszallom a hely bezárását...

anno, 1963-ban, amikor a ház épült, a mostani kis szökőkút helyén állt a betonkeverő. Én meg 9 évesen hetekig segítettem a melósoknak a sódert belelapátolni. Meg beszélgettünk. Segítettem építeni, egyszemélyes örömteli társadalmi munkában. A melósok aranyos jó emberek voltak, először hüledeztek, miért járok én oda, aztán befogadtak. Eltartott a lapátolás kora tavasztól a nyár elejéig, aztán jött a szünet, én elmentem nyaralni ide-oda, s mire őszre előkerültem már nem volt sem keverő, sem melósok, csak a egy friss-szagú ház, és mellette egy grund. Aztán elkerültem a környékről hosszú időre... aztán a rendszerváltás táján elkezdtem újra arra járni, vissza, a gyökerekhez. Láttam, egy ideje, hogy kerthelyiség van a betonkeverőm helyén, s benne ilyen-olyan kedvű emberek. Előtte egy koszvadt kis játszótér volt ott. Ez így jobb volt. Volt hogy lipóciai sétáim során, mint oázist ezt kerestem fel, s üldögéltem, gondosan úgy, hogy rálássak a Visegrádi utca 6-ra, hol egykoron felnőttem. Mondhatni ez az én kis magán oázisom volt hát. Hm... s most nem lesz. Hiába na. Itt minden elbaszódik.

Forrás: Facebook

Gerlóczy Márton: Ha csak egy kocsmát záratsz be ma, ez legyen az!

A Figaro Kávézó kertje a Katona-Visegrádi sarkán tíz éve nyitott. Én 2010-ben fedeztem fel. A kertje a szemközti társasház használaton kívüli, vaskerítéssel elkerített parkja. Eredetileg gondolom a lakóknak csinálták, de a magyar ember nem jár le a parkba, nem szereti a szomszédait, nézzék csak meg, kedves Újlipótvárosiak, önök, akik annyira odavannak ezért a kerületért, hogy mit tesznek, mit nem tesznek a házak belső udvaraival. Micsoda élet lehetne ezekben a belső udvarokban, ha önök szeretnének élni. Ha önöknek nem fájna, hogy mások szeretnek élni. Néha-néha megpróbálja valaki, hogy a belső udvarokat élettel, padokkal, virágokkal, grillsütővel díszíti föl, aztán jön valami barom, akinek nem tetszik, hogy mások jól érzik magukat. Akik azt szeretnék, ha nem zavarnák meg őket csendes szuicid magányukban tévénézés közben. Megállnak a konyhák kis erkélye mögött az ablakban és kikukucskálnak, ki ez a mocsok ott a kertben, és mit akar ott, mit csinál ott, miben mesterkedik. Várják a lakógyűlést, ahol majd keresztbe tehetnek a szomszédnak. Nem járnak le hát ezek az emberek, és nem jártak le abba a kertbe sem. Tinédzserkoromban már biztosan nem használták. Zárva volt. A 90-es évek lelkes fiatal heroinistái látogatták éjszakánként, meg a csövesek, akik leheveredtek a kis tavacska partján, és könnyítettek magukon a sövényben. Az egyre fáradó és öregedő és butuló Újlipótvárosban furcsa látványt nyújtott ez a kávézó, ez a kert. Nem is értettem, hogyan sikerült megszerezniük az engedélyeket. Tíz évvel ezelőtt rendbe szedték, kitakarították a kertet, és ezzel együtt egész évre vállalták a park gondozását, takarítását, aztán megnyitották a teraszt. Volt egy kis kert, ahová nyáron be lehetett ülni hűsölni a tavacska mellé. Csendes hely volt, este 10 után a rendeletnek megfelelően be is zárt minden nap. Láttam nyugdíjasokat leskelődni pár ablakból, de nem történt semmi. Egészen mostanáig. A tulajdonossal közölték, hogy nem kap többé engedélyt, nincs rá szükség, pakoljon ki, mostantól a közmunkások tartják majd rendben a kertet, amit visszaminősítenek közterületté, hogy a lakók használni tudják. Azok a lakók, akik soha nem használták, akik arra hivatkozva akarják tönkretenni, hogy használnák: néznék, hogy üres. Ha én beledöglök, dögöljön bele minden, és mindenki. Ezzel a kávézónak is lőttek. Egy család megélhetésének is lőttek. Nincs min csodálkozni. Az volt a csoda, hogy egyáltalán létezhetett. Nem illet ebbe a poshadó, fáradt, életellenes kutyamagányba. Nem baj. Menjetek haza! Majd a Pozsonyi Pikniken esztek egy kolbászt 1600-ért, és örültök, hogy legalább azt szabad. Aztán lehet menni vissza a konyhába leskelődni, poshadni, nézni azt a fekete döngölt földet az udvaron. Néha arra sétál egy macska. Bután néz, szaglászik. Nem érti ő sem ezt a kasztrált, húgyszagú csöndet.
Forrás: HÍR24

A Hadik Ház

Nem tudtam, mihez kezdünk ezzel a hűvösen napos, olykor borult vasárnappal. A reszelős torkomtól akár otthon is maradhattunk volna egy ejtőzős, meleg mézes teával meglocsolt kúrára. Ehelyett a Facebook-on tallózgattam barátok, ismerősök híreiben, élményeiben. Furulyás G. Kati Hadik Házas fényképes beszámolója zökkentett ki merengésemből. A szemlélődést tett követte és röpke félórán belül a Hadik Ház udvarán reggeliztünk. Bartók Béla úton egy megállóra a Gellért tértől a Gárdonyi-szobor mögött a tiszteletet parancsoló, méltóságot sugárzó Hadik Ház köszöni jól van, pedig éppen százéves. Bár így néznénk mi ki annak idején, ha egyáltalán. Látni ugyan lepattogzott vakolat helyeket, mustár sárga helyett piszkosfehér színű újra festés, vagy csupán javítási kísérletek nyomait, de nagyjában egészen mutatós ez a száznégy éves ház. Kész matuzsálem és még javában áll. Születése idején talán nem spórolták ki belőle a hozzávalókat. Tettek bele elég lisztet, tojást, margarint, kicsit megsózták, megcukrozták, a túrót sem spórolták ki a belsejéből. Igaz, ezek inkább a konyhában kellenek a túrós pitéhez, de az épület sütése is valami hasonló. Hogy áll még a száznégy éves Hadik Ház a Bartók Béla úton, az az egykori építészetünket, építészeinket dicséri. Robusztus, ötszintes, belső körfolyosós ház. Gangos, így mondták a gyerekidőnkben. A bejárat felől vezet fel a főlépcső a negyedik emeletre. Onnan már csak a szemközti hátsó, csigalépcsőn lehet a legmagasabb szintre feljutni. Szédületes a látvány lefelé, ahol most érdeklődök csapata járja be a belső udvari teret.

Ady, Karinthy, Kosztolányi, Móricz egész alakos fotói jelzik, hogy ők itthon vannak, hiszen a Hadik Ház földszintjén, a sarokbejárón jártak a Hadik Kávéházba dolgozni, kávézni, inni, társasági életet élni. Jobban mehetett az írás füstös, zajos, barátoktól, írótársaktól, feleségektől, barátnőktől betöltött helységben, mint az otthoni csöndes magányban.
A Hadik Ház udvarának süllyesztett vakablakaiban védett helyen most festménykiállítás Gerlóczy Gábor műveiből. Nézem a festményeket, próbálok magamban elnevezést társítani a látottakhoz, rendre elvétem a megoldást. Azt is figyelem magamban, tudnék-e egyikükkel, másikukkal együtt élni, talán éppen azzal - mutatok rá jobbról az elsőre és a másodikra -, amelyekre Tibrom mond színeik miatt nemet. A festmények előtt a párkányon Ady, Juhász Gyula, Babits mellképei, az egész udvart belengi az irodalmárok szelleme az élő hegedű-harmonika háttérzenéjére. A harmincas években érzem magam a kopottas százas ellenére.
Talán még folytatom, saját fényképekkel kiegészítve később...

Jut eszembe - Kati, a Furulyás G.

Kedves Kati!
Ha nem figyelmeztet a nagy mindent és mindenkit figyelemmel kísérő, akkor nem tudom, hogy ma van a születésnapod. De így, nem megyek el csak úgy bóklászva és botorkálva e mellett a naposnak, ám hidegnek előre jelzett szeszélyes áprilisi nap mellett.
Bár alig beszéltünk pár szót, összesen egyszer találkoztunk ebben az életben, s talán soha többet, mégis nagyon közel érezlek magamhoz. Varázslatos, ahogy a blogodból írásaid egyszerre szabad utat leltek az Araratba (hegyek egymás között). FaceBook-on való megjelenéseid hatással vannak rám. Neked köszönhetem például, hogy felfedeztem magamnak Nagykovácsit, de Balatonfelvidék, Salföld iránt is te keltetted fel az érdeklődésemet. Odafigyelek élményeidre, megjelenéseidre, melyek általában érdekesek, színesek, kedvesek, egyéni hangvételűek.
Kíváncsivá teszel olyan dolgok, tájak, emberek, események iránt, amelyek eddig nem voltak életem részei és ez jó. Nagyon jó tudni róluk még akkor is, ha éppen nem vagyok ott, nem tudok a társaságukban lenni, valami miatt  nem veszek részt a programon. Elég a tudat, hogy léteznek ezek az értékek, hogy ott lehetnék, láthatnám, megélhetném élőben, ha nem alakult volna addig másképp az életem.
A kicsiny ismeretségünk során, s hogy figyelemmel kísérem megjelenéseidet, ahol tudom, s adódik, meg kell hogy mondjam, gazdagodtam általad. Egy kicsit több lettem. Nap mint nap. Egy csöppnyivel színesebb lett a világom általad. Olyanokat veszek észre, amiket addig nem, eszembe jutnak dolgok, gondolatok, amelyek tőled erednek.
Ezért talán megbocsájtod, hogy icipicit hosszabb lett a születésnapi köszöntőm, és még azt sem mondtam, hogy egészséget, boldogságot kívánok, teljesüljenek élő álmaid, maradj meg olyannak, amilyen vagy, mert úgy a jó.
Pedig de. Nagyon is.
Sok szeretettel:
Szegő Panni

Anikó csirkemellének currys bundája

Van, akinek nincs kabátja. Van, akinek mindegy, milyen, csak kabát legyen és melegítsen. Olyan is van, akinek számít, hogy egy kimenő kabátja is legyen a mindennapos mellett. Van olyan, akinek szőrmebundája van. Anikó pénteki csirkemellének currys a bundája. Olyan igazi, egyben maradó. Nem szakadozott, nem összevissza ragacsos, hányavetin megtapadt, mint az enyém olykor szokott lenni, amikor nagyon akarom, helyette nevetségesen sikerül.
Anikó currys bundája tiszteletet parancsolóan, tökéletesen veszi körbe a hófehér csirkemellet. Sülés közben aranybarnára barnul kívülről úgy, hogy közben napsárga lesz keresztmetszetében. Anikó omlós csirkehúsának fehér színe bentről indulva gazdagodik Anikó currys bundájának napsárgájával, végül mindent beborító aranybarna színével. Egy gyönyörűség a társaságában lenni. Először gyönyörködni benne a percek tűnékeny pillanataira. Azután kénytelen-kelletlen belevágni a késsel, óvatosan bontva meg a currys bundába öltöztetett csirke tökéletes egyensúlyát. Vágni kell, szájba juttatni a falatot és harapni, rágni, nyelni, ha az ember nem akarja Anikó csirkemellét currys bundában csupán csak csodálni, mint Leonardo Mona Lisa-ját. Konstatálom, hogy a csirkés étel ízeiben tartja a ritmust Anikó currys bundájával, együttesen téve valóban ünnepivé a más péntektől egyébként semmiben sem különböző péntek mégis ünnepinek tűnő ételét.

Baby Boom

Semmi különös film, mégis megnézem, amikor csak belebotlom. De hogy van a filmben valami, ami megfogott valamikor előszörre és mindmáig tart, az úgy igaz, ahogy most éjszaka kipenderültem az ágyból, az elalvás széléről, az ébrenlét még kézzel fogható állapotából, hogy megfogalmazzam  a Baby Boom-mal kapcsolatos érzéseimet homályos gondolatok formájában.
Talán a fiatal Diane Keaton azzal a megkapó mosolyával, a gesztikulálásával, a dumáival, az egész karakteres viselkedésével, akinek elhiszem, hogy egy kőkemény, mindenen és mindenkin átgázoló sikeres üzletasszony. Ahogy azt is, hogyan zuhan a totál magasból a mélybe, mert egy egyéves kislányt örököl meg távoli rokonoktól. És azt is elhiszem neki, hogyan épít fel egy új utat, karrierfélét, nyit meg új távlatokat egy cseperedő kislány, meg vidéki adottságok mellett, távol a nyüzsgő, üzletileg minden lehetségeset kínáló NY-tól.
Elhiszem neki, mert amikor először találkoztam ezzel a jókedvű, pergő filmmel, akkor magam is útkeresésben voltam, gondolatilag, érzelmileg feleltem rá Diane Keaton alakította nőalakra, kételyeire, válságaira, elképzeléseire, meggyőződésére. Amikor meg már ikszedszerre láttam eldugott csatornákon, most éppen az egyik németen -, mert sem letölteni, sem megkapni nem lehet -, akkor meg révbe érve, utamat megtalálva, vagy éppenséggel elvétve, fogadtam a filmet ugyanolyan nyitottan, örömmel, mint egykor annak idején, megboldogult irtó fiatal koromban.
A másik főszereplőről, Sam Shepardról nem is beszélve, aki egy baromira sármos állatorvost alakít, akiről az ember azt hinné, hogy azt sem tudja, hogy mennyi kettő meg kettő, és a tej is megalszik a szájában, aztán persze dehogy.
És még nem is szólva a zenéről, amely egyszerűen eszméletlenül jó, nem hiába ismétlődik meg a film során számlálhatatlan változatban.
A Baby Boom tehát egy irtó klassz film. Aki értéket keres, persze ne itt keresse, hanem Fellininél, Bergmannál, Pasolininél, Menzelnél, Szabónál és a többieknél, több házszámmal odébb és jócskán magasabban. De aki egy kellemes habkönnyű, uszkve másfél órát akar, szívet melengető emléket, újra meg újra nézhető filmet, jó szórakozást, az vadássza a Baby Boom-ot, mert csak úgy találja meg, ha kitartó és nem adja fel, és hallgat rám.

Baby Boom Music

A Sors útjai

Anyám szeret bizonyos filmeket. Tudom is nagyjából, hogy melyikeket. S ha már szereti, akkor megnézi őket, nem is egyszer. Nagyon sokszor. Mondja, a hangulatától függ. Amikor olyanja van, akkor semmi sem akadályozza meg, hogy húszadszorra is újra nézze. Már kívülről fújja a szöveget, tudja, milyen jelenetek követik egymást, várja a csókot, ami persze be is következik. A storynak is éppen az lesz a vége, ami addig tizenkilencszer.
Anyám ugyanakkor sírja el magát. Húszadszor is. Mindig bizonyos jeleneteknél és párbeszédnél. Nem tehet róla, szívének húrjai éppen akkor rezdülnek meg a kelleténél is jobban. A szipogását hallom és látom, amint könnyei végig csorognak az arcán két oldalt. Azután felfénylik rajta, elönti arcát a boldog mosoly. Ez van, éééédes láááányom, mondja azokkal az elnyújtott é-kkel és á-kkal, nem tudok nem sírni rajta, mindig ez történik.
A Sors útjait is Warren Beatty és Annette Bening főszereplésével is pontosan úgy nézte újra végig, mint annak előtte oly sokszor. És Kathrin Hepburn-t parkinsonosan is olyan jó volt látni valószínűleg egyik utolsó szerepében, megélnem anyám mellett, aki egyre-másra mondta előre a jeleneteket, hogy most ugye az jön, hogy lebénul, most meg az, hogy meglátogatja, és így tovább. Anyám könnyei sem maradhattak el, meg a mosolya és a boldogsága, bár a Sors útjai kifürkészhetetlenek...

Anikó paradicsomos húsgombóca

Úgy volt, hogy ma az étterem felé sem nézek. Nem mintha elláttam volna magamat bőséges uzsonnával, ennivalóval. Kibírom, gondoltam, kibírom a napot a maradékokkal a munkahelyi hűtőből. Aztán egykor megszólalt a telefon, benne Klári hangja, bőbeszédű kérdéssel: ebéd? Kábé ennyi elég is, a hang, az ebédre hívó szó, mire azt sem tudom, eredetileg mit is akartam. Nézem a menüt: zöldbableves, paradicsomos húsgombóc főtt krumplival. Anikó zöldbablevese tudom, hogy helyből nagyon jó, ettem már belőle nem is egyszer.

Nem rémlett viszont, hogy lett volna eddig Anikó paradicsomos húsgombócával egymáshoz szerencsénk. Az biztos, hogy szerencsének kell titulálnom a mai találkozást, amely a húsgombóc részéről a paradicsom szimpatikus, csöppet sem természetellenesen piros, vöröses színében látszott kifejeződni. Kellemesen volt piros, kellően paradicsomos, édesen volt nem édes, az ízeknek olyan kombinációját érezhettem Anikó paradicsomos húsgombócában, amit a távoli gyerekkorom nyarain tapasztalhattam, s amelyeket a húgommal egykor Monoron töltöttünk együtt Idus néniéknél. Igaz, akkor sokszor játékból prüszköltünk jó nagyokat ebéd közben egymással szemben ülve, hogy paradicsom-pöttyök garmadája borítsa be arcunkat inkább, mint bendőnkbe kerüljön az étel, s amelyen jókat szórakoztunk.

Most bezzeg az utolsó csöppig hozzá kanalazom Anikó Isteni paradicsomos szószát a feldarabolt húsgombóc és főtt krumpli darabokhoz. Eszem, eszem, belefeledkezem varázslatosan piros színébe, helyenként úgy megyek neki, mint a felbőszült bika az orra előtt lengedező piros zászlónak. Azután megébredek. Hallom Klári hangját, hűűűűű, ez fantasztikus volt. Arra gondolok, hogy kár lett volna kihagynom.

Kóra Zsuzsa: Okostelefon vásárlásom

Elárulom, nálunk a műszaki kütyükhez, ketyerékhez, mindenhez, ami robban, s ahhoz, ami nem, ami ketyeg, kotyog, fortyog, zúg, itt kell nyomni, meg ott, oda kell bedugni, amott meg kihúzni, a jobb kézzel fogni, a ballal tartani - a Tibrom ért. Én mindössze annyi okosat mondok, hogy aha, meg azt is, hogy tényleg?, de olyat is hozzászólok, ha úgy gondolod, hogy itt és most és ezt, akkor vegyük meg. Az okostelefonom, amely a család, így kimondva, a család tulajdonát képezi már, úgy négy hónapja megvan, ha nem több. Ő már ától cettig ismeri, kitapasztalta csínját, annál is többet, a bínját is. Míg én csak látom hol oldalról, hol felülről, hol távolból, és tapasztalom, hogy létezik. Nem fehér, hanem fekete. Nem Samsung, sem nem Nokia, valami egyéb, higgyem el, hogy mennyire, de mennyire jó márka. Az egész olyan nagyocska, talán nem lóg ki majd a farmerem hátsó zsebéből. Tibrom már mindent tud a készülékről, azt is megtapasztalta, hogyan lehet valamit úgy letörölni a memóriából, hogy annak kampec. Okos egy telefon, az biztos, csak én vagyok még hülye hozzá.

Nem így Zsuzsa, aki mindent maga csinál. Kigondolja, úgy-ahogy körbe nézi, beleszeret az okoskába, annak is a hófehér színébe. A többi szempont a gyakorlatban derül ki, mikor megvan a készülék, s egyedül az övé. Legyen bár túl vagy közepesen nagy, hívják Nokiának és nem Samsungnak, ne az a típus legyen, amit Zsuzsa kinézett magának, minden megbocsátódik, s egyszerre felejtődik el a tüneményes fényképekkel, amelyeket az okos, szuper okos, mostantól ügyes is telefon készített - aprócska kis segítséggel - a Zsuzsa kezében.

"Bő 10 éves mobilom az utóbbi időben párszor önkényesen kikapcsolta magát. S persze mindig a legrosszabbkor. Így elhatároztam, hogy veszek egy új telefont.
Aztán halogattam a megvalósítását még hónapokig, mígnem legnagyobb unokám okostelefonját kellett a szervizbe vinnem, s ott megláttam álmaim mobilját. Karcsú volt, kecses, s legfőképp hófehér. Úgy éreztem, hogy utána kell néznem telefonproblémám orvoslásának. Precízebben annak, hogy hogyan lehetne nekem meg az a bizonyos Samsung, álom mobilom?
Persze olyan árban volt, amire még csak gondolni sem gondolok, így az alacsonyabb árfekvésű Samsung-ok közül választottam magamnak egyet. S interneten keresztül meg is rendeltem, igazán jó kondíciókkal. A szállítás is pontos volt, viszont átvételkor derült ki, hogy a régi telefonszámomat nem hozhatom magammal benne.
Így bontalanul vissza a feladóhoz lett a vége, s mivel magam voltam a "postás is" a megnevezett T-Pontba vittem, s elkezdtem érdeklődni az irányba, hogy miként lehetne nekem mégis okostelefonom (FEHÉR), a régi számommal?
Volt megoldás, készülékekből is elég széles választékkal a telefonokat illetően, megfelelő díjcsomaggal az én igényemnek, szokásomnak, úgyhogy csak ki kellett választani , hogy melyik készülék legyen! Kaptam egy jó fényképes ismertetőt is a telefonokról, amelyeket jól áttanulmányoztam, s végül 3 készülék maradt a listámon.
Másnap az üzletben a választottakat kézbe is vettem, hogy érzésre tudjak dönteni, melyik a leginkább kézre álló? Volt Samsung is, igaz nem az eredeti rajongásom tárgya, s két másik gyártmány még.
Először a NOKIA-t vettem kézbe, s azonnal azt éreztem, hogy vonz valamiért. Megnéztem a másik kettőt is , de nem volt kapcsolat köztem és köztük. Így végül a Nokia mellett döntöttem. Természetesen fehér színben. Aztán mikor pár napja a tulajdonomban volt, úgy éreztem, hogy melléfogtam. Kicsit nagy, jobb lett volna talán mégis valamelyik másik.

 
Két hét múlva azonban óriási változás állt be, a telefonom megítélését illetően.

Sétálgattam. Épp elkezdtek a barkavirágzatú bokrok nyílni, s nem volt nálam a fényképezőgépem, hogy megörökíthessem magamnak. Ekkor próbáltam ki először a mobilom fényképezőgépes részét.

S mikor a számítógépre áttettem a képeket, s a nagy monitoron megnéztem, milyenek is a képek, igencsak meglepődtem. Olyan képeket készített a telefonom, amire a fényképezőképem nem képes!

Rögtön tudatosult bennem, hogy vettem egy szuper jó fényképezőgépet, ami mellesleg telefonként is használható!"

Forrás: Utimorzsák, Kóra Zsuzsa blogja

Az Élet menetel

Nem hiszem, hogy hívnék valakit is sétálni a Róbert Károly út, az Andrássy út közepére, ahol ilyenkor csak a madár jár, meg az ember az autóktól felszabadított útvonalon. Pedig egy élmény. Kit érdekel, hogy az Élet menetel a város szívében a Hősök tere felé. Az Életet köszönők az ártatlanul meghaltaknak.  Mindenki el van foglalva a saját életével, a gyerekeiével, az unokákkal, a kerttel, a napsütéssel, a jó idővel, a fák nyesegetésével, ültetéssel, fűnyírással, nagytakarítással. Ki emlékszik a hetven évvel ezelőtt elpusztított embermilliókra, amikor a sajátunkat is többnyire kínkeservvel éljük, szervezzük. Nekem csak ötvenkét rokonom juthatna az eszembe, kiknek élete egy ponton drasztikusan megszakadt. Miközben az Andrássy úton a villák sorában gyönyörködöm, rájuk is gondolhattam. Apám rokonságának jelentős része nem élhette tovább életét.

"Kedves Juli!

És még azt szerettem volna neked elmondani, hogy apám rokonságából 52 embert veszett oda a Holocaustban. Nem gyűlölöm a németeket, a magyar jobboldalt, de a szívem, lelkem irtó nehéz. A tegnapi Élet menetében könnyű, boldog lélekkel mentem. Örültem a napnak, a gyönyörű időnek, Fok Márti barátnőm társaságának, hogy megláttalak és lefényképezhettelek, hogy sok jó embert érezhettem magam körül. Mentem a tömegben, a szellős tömegben az Andrássy úton és közben figyeltem a szívemet, mely fájdalommal volt teli, és hagytam szárnyalni lelkemet, melynek úgy volt a jó. Nem tudom, sikerült-e kifejezni ezt a minimum kettősséget, amit ilyenkor érzek. És nem tehetem meg, hogy nem megyek el. Egyszerűen odalök valami elementáris érzés az Élet menetéhez, pedig csak gyerekcipőben járok ebben is. Csak két éve megyek végig a tömegben a többiekkel, a társakkal. Elkezdtem írni az Araratban "Az Élet menetel" című bejegyzést, félbe hagytam, hogy majd folytatom. És tessék, itt van az, amit ott meg kellene írnom: a fájdalom és a szárnyalás együttes és nagyszerű érzését. Ha megengeded és egyetértesz vele, akkor levélként, hozzád írt levélként veszem át az Araratba.

Köszönöm szépen.

Szeretettel:

Szegő Panni"

Forrás: FaceBook, Levél egy Valakihez

Pap Vera, jaaaaajjjjj

Istenem, Pap Vera meghalt. Szemtelenül fiatalon ötvenkilenc évesen. Szinte napra velem egyidősen. Január huszonhetedikén, Csöpp születésnapján ünnepelte a születésnapját. Meghalt hosszan tartó súlyos betegségben. Ezek szerint még az őt hosszan felemésztő betegsége előtt, ami halálosnak bizonyult, láthattam az Augusztus Oklahomábant, kétszer is. Fejbe vágott és letaglózott a darab. Kótyagosan kóvályogva kerültem ki a Vígből, de nem a főszerepet alakító Pap Vera hatása alól. Egzaltált volt, alkoholista, beszólt, ahol, és akinek csak kellett, saját magát nem kímélte, természetes és hiteles volt, rekedtre ordította magát, nyakán kidudorodtak az erek. Honnan vette az erőt ez a csöpp és majdhogynem csont sovány színésznő? 

Meg kellett mutatnom az Augusztust anyámnak és egy barátnőmnek, elmentem másodszor is. Pap Vera, amikor az Augusztus Oklahomábant játszotta -, úgy tűnt nekem legalábbis -, hogy ott hal meg a színpadon. Meg voltam róla győződve, hogy szerinte színházat, szerepet csak így lehet: vagy teljesen odaadja magát vagy sehogy, másképp nem is érdemes. 

Az őt hosszan felemésztő betegsége alatt, ami halálosnak bizonyult, járhattam a Vígszínházban a nagyközönség számára nyitott napon színházbejáráson. A nap végén a színészek szimbolikus árakon árusították saját készítésű sütijeiket és beszélgettek a közönséggel Az unokahúgom sütötte, nekem most nincs nagyon rá időm, mutatott Pap Vera a behozott sütijére, amikor vettem belőle, és bocsánatkérőn mosolygott.

Istenem, Pap Vera meghalt. Szerintem az ország egyik legnagyobb színésznője, legérzékenyebb embere ment el.

Jaaaaajjjjj.

„Az ember attól színész, hogy keresi azokat a lehetőségeket, amikor kijátszhatja magából a lelkét.“ (Pap Vera)

Mikszi, Lilla napjai

Innen három napja volt Lillának, Mackó legkisebb gyermekének, ma meg Mikszinek, Nyasi öcsém lányának van születésnapja. Ők így ketten egyszerre foglalnak helyet a születésnaposan említésre kerülők között. Igaz, eddig Lilla vitte a prímet. Hosszú éveken át hozzá, neki íródtak az évei számát példázó köszöntések, agyam eszement szüleményei. Mára az egyre növekvő éveket nem követi írás, csupán egy-egy érzés, gondolat bennem: már megint áprilisba fordultunk, ötödikét, nyolcadikát írunk: Lilla, Mikszi boldog születésnapot. Lett légyen bárki is amott fenn, tartson meg egészségben, boldogságban, szeretetben és könnyebb, puhább utat biztosítson elgondolásaitok, álmaitok teljesüléséhez. I wish you all the best and many happy returns of the day. Happy birthday to you both.

Húsvét

Vége a Húsvétnak, igaz, személy szerint nekem nem is volt olyan húsvéti hangulatom. Hiányzott az unoka, ki még meg sem született. Hiányzottak az olyan korú gyerekek, akiknél még számíthatott a tojásfestés, locsolás, esemény számba mehetett a rokonság, ismerősök felkeresése. A verőfényes nap emlékeztetett egyedül a Húsvétra. Meg a kecskék az Állatfarmon az Északi-összekötő-vasúti híd pesti lábánál. A város majdnem szívében egy tanya, kecskelábaktól agyon járkált, tapicskált sártengerben, kis tóval a mélyedésben. Kecskék mindenféle színben, fajtában, szarvval és anélkül, tőggyel és anélkül, kerítésen kívülről jövő kajákra ácsingózva, a bent elszórt ennivalókat sebes nyelvjárással csipegetve, egymás mellett békében járkálva, egymást - ha kell - odébb utasítgatva, térdre ereszkedve, úgy lehasalva, hátat fordítva a nagyérdeműnek, elmerülve távolban, ki-ki saját magában. Nyuszi sehol. Tojás sehol. A kecskéket szemlélve kúszott belém észrevétlenül a Húsvét különleges hangulata. Amolyan mosolygós.

Török Mónika: Április 4.

Útközben valahol az országban tegnap mondtam is Tibromnak, ma egyébként ünnep van. Milyen, kérdezi, mintha nem tudná. Nem azon jár az esze, gondolom közben, nekem meg igen. Április negyedike a felszabadulásunk ünnepe. Hogy egy másik fogságba essünk, veti oda elsőre. Történt, ami történt, de akkor is felszabadult az ország. Mi változott azzal, kérdezi. Azóta talán nem hurcolnak el ártatlan embereket, nem kell félni, rettegni, nincs háború, és származás miatt sem lőnek bele embereket a Dunába, póznavasra sem húznak fel. Ennyiben maradtuk és hagytuk, hogy szabadon telítődjünk napfénnyel, meleggel.
Nem is tudom, hogyan és mikor bukkantam rá valamikor a múltban Török Mónika Nem ebben állapodtunk meg gyűjteményes nevet viselő blogjára, vagy ki is ajánlotta olvasásra. Talán Márti, az első, de most éppen a legjobbkor jött velem szembe legfrissebb keletű írása, melyet itt az Araratban közreadok, s amellyel - ebben a mai, mostani zűrzavaros katyvaszban, amiben élünk, s ami közrefog -, az érzéseim, a gondolataim mélységesen összecsengenek. Helyettem írták... Török Mónika, nagyon szépen köszönöm.

"Mintha kicsit elfeledkeztünk volna róla.

Jó, hát nem mindenütt pont akkor volt, értelemszerűen.

És azt is tudjuk, hogy az utolsó német katona sem akkor hagyta el az országot, hanem öt nappal később.

Ettől függetlenül.

Apám is, anyám is 5 éves volt akkor.

Az apám, nagyanyám kezét fogva kijöhetett a pincéből, ahol Miszlovits bácsiékkal együtt rettegték végig az utolsó napokat (nem, nem akkor, kicsit előbb, de hát mindennek van ideje és tere).

Anyám és nagyanyám a pesti gettóból szabadult (nem, nem akkor, mondom, hogy a dátum közmegegyezéses).

Nem sokat beszéltek róla.

Mit is beszélhettek volna, kicsik voltak még mindketten.

Kisebbek, mint lehettek volna. Ha rendesen ehettek, ihattak, élhettek volna.

Életük első öt évét azzal töltötték, hogy hallgatták előbb a rokonok összesúgását a háborús helyzetről, később a bombákat.

Apám csak annyit mondott, hogy nem félt, mert az édesanyja folyamatosan mesélt neki és azzal nyugtatta, hogy elég valószerűtlen, hogy eltaláljon egy bomba egy újpesti cselédházat, bár a gyár közel van, de nem hadigyár.

Anyám csak annyit mondott, hogy nem emlékszik semmire – később bevallotta, hogy dehogynem, rettegett, csak engem nem akart ezzel a történettel megrémiszteni.

Rettegett, mikor jön be a gettóba nem is a német, hanem a jó magyar nyilas és mikor bántja az anyukáját vagy őt.

Addigra mindenkinek minden létezhető rokona felült a vonatra már és soha többet nem hallottunk róluk.

Gyerekeim apjának nagymamája nagycsaládba született, tizenegyen voltak testvérek. Ketten élték túl. Ez a nagymama soha többet nem láthatta a férjét, a gyereke apját.

Haláláig inkább csak üldögélt a sötétben és az emlékei között motoszkált.

Gyerekeim apjának másik nagymamája négy gyereket nevelt már akkor és mindenüket oda kellett hagyniuk.

Soha nem mertem megkérdezni, milyen volt lóhúsért lökdösődni.

Soha nem mertem megkérdezni, milyen volt úgy élni, hogy bármikor le kellett rohanni a pincébe.

Soha nem mertem megkérdezni, hogyan lehetett gyereket nevelni, vagy csak élni úgy, hogy nem tudhatták, a párjuk hol van.

Teljesen mindegy, hogy április harmadika, negyedike vagy ötödike volt, de akkor végre vehettek levegőt.

Nem kommunista ünnep ez.

Egy egész ország vett levegőt.

Ne keverjük össze.

Egy tébolyult korszak ért akkor véget.

Április négyről szóljon az ének.

És szóljon."

Forrás: Nem ebben állapodtunk meg - Török Mónika blogja, 2015. április 4.

Rókatündér

Nekem is kell egy rókatündér, aki megvéd. Ha szerelmes leszek, kicsit hagyja. Hagyja, hogy belepistuljam az illetőbe. Abba a valakibe, akiről amúgy is álmodozom. Hogy majd ő lesz a nagy Ő-m. Szeretem majd, és ő viszont szeret. Azért, aki vagyok. Meg amilyen vagyok. Önmagamért. Persze, ha az illető nem az igazi, akkor a rókatündér megvéd tőle. Kicsit eltávolítja tőlem. Azt csinálja vele, hogy ne zavarjon. Ne járjon a nyakamra. Egyáltalán ne. Ne is lássam, ő se. Ne is halljam, ő se. Ne is érezzük egymást. Úgy csinálja ez az érzékeny rókatündér, hogy eltűnjön az oda nem illő illető az életemből. Egyszer s mindenkorra. Jó is volna egy ilyen rókatündér, hogy kiszűrje az arra nem érdemes szerelmeket, barátokat. Hogy szabadabban, könnyedebb fejjel járjak-keljek ebben a rókatündér mentes világban.

Ha csak a címét hallom - Liza, a rókatündér -, hiába különleges a hangzása, nem nézem meg. Eljutottam oda, hogy nagyon indokolt esetben megyek moziba. Nem egy-két fillér, még akkor sem, ha születésnapomra Mackótól kapom ajándékba. Mehettünk volna amerikai-angol filmre, megnézhettünk volna egy kubai filmet, de nekem éppen erre a furcsa címűre lett érkezésem, mert jókat hallottam róla. Meg eszemet sem tudom, mikor láttam utoljára jó magyar filmet a mozikban. De tényleg, igazán jót.
Olyan Amelie-s volt -  Amelie csodálatos élete, francia film a nem is olyan régi közelmúltból. Hangulatilag, zeneileg, narrációjában, a főszereplő, Balsai Móni alakjában, igen, amolyan Amelie-s. Akkor ez bizony baromi nagy dicséret. És mindenkinek melegen ajánlom.