2015. április 21., kedd

Anikó vagdaltja

Hálás egy téma. Senki sincs fasírtban a vagdalttal. Előfordul mindenki háztartásában olykor egy kis darált hús. Vagy kis húsmaradék, amely hamar beáll a daráltak sorába. Onnan aztán jöhet az összetevők összekutyulása. Anyám például a petrezselyemre meg a kaporra mint plusz fűszerekre külön-külön esküszik, amely megbolondítja a vagdaltot, illetve azt, aki teli szájjal és számolatlanul fogyasztja. Mindenkinek kell, hogy legyen egy regénye a vagdaltról, de legalábbis egy elnagyolt receptje, amit aztán élénken gesztikulálva vitatnak meg egymással.
Anikó vagdaltjában semmiképpen sem tenghet túl semelyik hozzávaló, hiszen sok és különféle ízléssel bíró nagyérdeműnek készül. Mégis olyan ízkavalkádot sikerült ma Anikónak a tányért beborító sóska-mezőm mellé nagy alakú vagdalt pogácsa képében letennie, hogy az csupán az élvezet felkorbácsolásához, mennyiségében maradéktalan kielégítéséhez sajnos nem bizonyult elegendőnek.
Anikónak a vagdaltjával mindemellett sikerült megfelelnie annak a kényes elvárásnak és egyensúlynak, amikor is a mindenütt ropogós felszín alatt jól átsült, puha, ízletes belsőre talál az étterembe éhesen betérő.
Általában Anikó borsófőzelékét kérem Anikó vagdaltja mellé, de ma magam sem tudom, miféle kalandvágytól vezérelve döntöttem Anikó sóskája mellett. A sóska az édes-fanyar határán egyensúlyozott úgy, hogy nekem édessége elegendőnek bizonyult, nem volt szükség pótlólagos cukrozásra a kezem ügyében található cukortartóból.
A sóska zöldje emlékeztetett a frissen zöldült mezőre, amikor a nap fölötte kicsit takarásban van. Ízre, állagra, színre, finomságra úgy passzoltak össze az árnyékos mező és az aranybarna kerekded, laposan pufi facsonk, mint Anikó sóskája a vagdaltjával.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése