2015. január 31., szombat

Anyám szerint a világ - suhan

és ő már lassan halad. Egyre lassúbb járásra foghatóak lábai. Ezen kissé nagyon megdőlt felső törzse sem sokat segít. Anyám, ha megy, akkor halad, szemmel láthatóan és észrevehetően, csak araszolva, kis túlzással. Agya, szelleme ezen közben szárnyal, vetekszik a világ suhanásával, amely egy csomó dologban olyannyira felgyorsult, előre haladott, hogy győzze csak az ember kapkodni a fejét. Anyám érteni véli ezt a sok kütyüt meg ketyerét, amelyek elfoglalják kezünket, szemünket, agyunkat. Nem használ például okos telefont, de kábé közeli elképzelése van arról, mire is való. Látja a kezemben PadI-t, amely amúgy IPad elnevezésre hallgat, és képes megsaccolni, mire használom. De a kütyük, technikai nagyságok csöppségekbe szorulva a legkevésbé érintik meg anyám szívét, turbózzák fel fantáziáját.
Ehelyett tudja, bár a világ suhan, úgy röpül tova, hogy magunk csóvájának legvégét láthatjuk, addig is, akkor is a legnagyobb érték számára a család. Az a család, benne a saját három gyerekével, amely egy pillanat alatt összejön, ha alkalom adódik és megszerveződik. A legfontosabb a család, a biztos kőszikla, amelyre mindenki a családból egyaránt támaszkodhat.
Anyám ezt nem is mondja ki, hanem olyan nyilvánvaló büszkeséggel legelteti a szemét az összesereglett nyájon, gyerekein, unokáin, hogy abban benne van minden: szeretet, elismerés, barátság, mély kötődés, tisztelet.  Milyen intelligenciát sikerült létrehoznunk, ejti el nekem az étkezőben két csirkeszárny falat közben, s mondja ezt olyan mélyről jövő rácsodálkozással, mely csak a nagyon tiszta lelkű fiatalok sajátja, ezzel vegyes elismeréssel, pillanatok alatt körünkbe hozva apánkat, aki már régóta nincs velünk, s utalva a nappaliban zajló, idáig is elhallatszó beszélgetésekre, amely a család, a tudomány, a kultúra, a politika, a gazdaság területei körül csaponganak.
Kegyelmi állapot volt ez a mai intenzív és maratoni együttlétünk, amikor jelen volt az összes itthon tartózkodó családtag öcsémmel kiegészülve, s amikor az ebéd a vacsorával összeért.
A legfontosabb a család nem csak akkor, amikor anyám távozni készül belőle, hanem egyébként is minden máskor, de amikor anyám kifelé tekintget, amoda át a másik partra, akkor még hatványozottabban, neki és nekem, az Anyámról nem is beszélve.

2015. január 30., péntek

Éjféli gyors Lisszabonba

Emlékszem, hogy láttam a plakátját az Uránia mozi kirakatában. Éppen mást néztünk meg Mackóval, talán a Lovakról és emberekről című izlandi filmet, amihez Mackónak fele annyi bizodalma sem volt, mint nekem, de eljött, mert bennem bízott, a választásomban, amely sokszor volt találó és csak kevésszer tévesztett irányt, röpült szívünk mellé. Akkor nézegethettem az Éjféli gyors Lisszabonba beharangozó plakátját, nézegettem, közelebb léptem, jobban megnéztem, próbáltam magamba szívni a hangulatát, vajon milyen lehet, olyan-e, mint amilyennek észrevétlenül kúszott be a szívembe anélkül, hogy egyáltalán tudtam volna róla bármit is.
Azon kaptam magam a hosszú péntek után, hogy ketten vagyunk a géppel, amelyen - véletlen választás - az Éjféli gyors Lisszabonba pereg. Persze, hogy művész film, meg hosszú, múlt és jelen keveredik egymással, szereplők fiatal és idős korukban, nemzetközi filmes alkotói gárda, színészek, többek között az angol Jeremy Irons, a német Martina Gedeck.
Lisszabon gyönyörű. Sosem láttam élőben, csak kevesen mesélték, mennyire szép, érdekes, magával ragadó, s ha már ott vagy, fogva tart, majd mindig visszavágysz. Ha a film másra sem volt jó, mint hogy elvigyen Lisszabonba a képek támasztotta képzelet szárnyán, s hogy valós érdeklődést, kíváncsiságot keltsen a város iránt, már megérte a majd hogy nem két órát.
A filmnek már rég vége, én meg itt hallgatom újra meg újra Annette Focks a film stáblistája alatt futó zenéjét. Valahogy passzol a filmhez, most meg a lelkemhez, ehhez a kicsi, fura, elveszett, didergő verébhez. Hát nem lehetek egészen komplett.
"Az élet nem az, amit élünk, hanem az, amiről úgy képzeljük, hogy éljük.
Raimund Gregorius berni latintanár egy titokzatos nővel való furcsa találkozástól felzaklatva, önmaga számára is váratlanul elhatározza, hogy kilép addigi életéből. Felül az első Lisszabonba induló vonatra, poggyászában egy könyvvel, amelyre véletlenül akadt rá egy antikváriumban. A könyv Amadeu de Prado portugál orvos és költő-filozófus feljegyzéseit tartalmazza magányról, halálról, szerelemről, hivatásról. Gregorius teljesen a könyv és szerzője hatása alá kerül, és Lisszabonba érve, akár egy detektív, felkutatja Prado családját, szerelmeit, barátait és ellenségeit. S miközben keresztül-kasul bejárja a varázslatos portugál fővárost, egy nagyon tehetséges és érzékeny ember küzdelmes, magányos és boldogtalan élete bontakozik ki előtte, jórészt a Salazar-diktatúra idején.
A svájci író különleges hangulatú regénye, amelyet sokan Carlos Ruiz Zafón nagy sikerű könyvéhez, A szél árnyékához hasonlítanak, voltaképpen két férfi, két nem mindennapi egyéniség párhuzamos életrajza. Művében Mercier arra keresi a választ, vajon megérthetjük-e egy másik ember életét, s ha igen, akkor ezáltal közelebb tudunk-e kerülni önmagunkhoz is, vagy végleg elveszítjük addigi énünket. Akár így, akár úgy, a megismerés külső és belső útjai tekervényesek és a nyomozás izgalmas." Forrás: Moly





Erdős Virág: Téli tájkép korcsolyázókkal

"emlékszem még minden megvolt
hófelhők az égen
láthatatlan filccel rajzolt
karikák a jégen egy
szokatlanul ronda tél az
utolsókat rúgta a
műcsarnokra már előre
kiírták hogy bukta még
béke volt és nyugalom és
jókedv minden téren
hop on hop off buszok húztak
keresztül a téren egy
do not cross line sárga szalag
ugrott föl a fára de
túlon túl már kandikált a
vajdahunyad vára
itt álltunk a híd előtt te
kerested a tárcád
ott egy bringás tépte épp a
biztonsági láncát
vérözön se lángtenger csak
hó és latyak köröttünk
kard helyett a koronával
állt az angyal fölöttünk épp
meglódult a sor mikor a
fák közül a trolival
gimis fiúk lányok jöttek
vállukon a korival
lárma lett és lökdösődés
ez ment aztán végig
out of order szekrények közt
bénáztunk a jégig
hétvége volt asszem telis-
tele volt a pálya
egy lányt ölben vittek ki már
lila volt a szája
nem volt semmi különös az
egészben de mégis
elsápadtál emlékszem és
elsápadtam én is
láttam fentről magunkat két
pasztell folt a tájban
piros sapi sárga sál egy
boldog lusta nyájban
minden megvolt még hibátlan
hófelhők az égen
láthatatlan kézzel írott
vízjelek a jégen
viccesnek tűnt hirtelen hogy
lázadsz és én lázadok míg
észrevétlen zúznak el a
lábunk közt a századok egy
belmondó szám ment éppen és
pont a lesz volt van most
vitt magával pedig amúgy
nem vagyok egy fan mind
egy ütemre siklottunk még
pontosan és szépen
mégis valószerűtlenül mint egy
brueghel képen"

Forrás: Olvasókör - Budaörs, a versre, életképre Kóra Zsuzsa hívta fel a figyelmemet, neki köszönöm hálásan.

2015. január 29., csütörtök

Első Mártám

Azt mondja, ebben a korban az ember már nem ünnepli, én meg azt mondom, hogy egy kicsit mégis, mikor máskor, ha nem pontosan ezen a napon, ezen a páratlan számú, értelemben is páratlan napon, ugyan ki nem legyint rá, hogy mennyi is az annyi, éppen annyi, mint aminek lennie kell, és szerencse, hogy meg is van mind, éveknek a száma dekára stimmel, még ha a hangulat egyre szürkül, oda szürkül az ember hajszálai mellé, de legbelül talán ott az a pislákoló öröm, hogy igen, már ezt is megérhettem, igaz, már nincs kit virággal köszönteni ezért, de a nap mégis szép, sokkal szebb az ember születésnapján. Ugye, Mártám, első Mártám? Mert azóta lett egy második is, akinek nem tudom, mikor van a születésnapja.

2015. január 27., kedd

Anikó spenótja

Volt ott pedig minden Anikó sertésragu levesében. Hús bőven. Színtiszta, a puhánál is puhábbra főzve. Elégedetten úszkáltak a zöldségek és a kukoricaszemek között. Micsoda? Kukorica? Hogy kerül a kukorica az asztalra, ott is a ragulevesbe. Valahol biztosan meg van írva, hogy a sertéshúskockák mindenkori kísérőjének kell ilyenkor a kukoricaszemeknek lenniük. Nem mondom, hogy zavart volna műélvezetemben, csak észrevettem, amikor ráharaptam, olyan síkosan sárgás csillogása lett a falatnak a számban, ropogós, ízre meg a kukorica édeskésségével oldott az amúgy komoly ragulevesen a kanálon.
A spenótnak, Anikó spenótjának nem volt egyszerű megküzdenie a versenyben az elsőségért Anikó ragulevesével, pláne amikor megláttam, hogy nem is spenót, hanem inkább sóska, hát persze, hogy sóska, olyan zöld. A tavaszi rétnek a zöldje mosolygott rám a tányérról, hívogatóan, mint aki magába szeretne szippantani: nézd a zöldem, gyönyörködj benne. Ez a zöld nem Van Gogh-é, Cezanne—é sem, talán Monet impresszionista tájképeinek zöldjére emlékeztet.
Egy pillanatra elképzeltem, hogy valaki arcomba vágja a Anikó spenótját, régmúlt burleszk filmeket idézve, közben persze azt mondja, csak fordulj meg, háttal vesd le magad a tavaszi rét zöldjében, hidd el, egybeolvadsz vele, ki sem látszol belőle.
Ehelyett inkább bekanalaztam, kár is lett volna minden csöppjéért, annyira finoman volt selymes Anikó spenótjának az íze a rét tavaszian friss zöldje mellett. Győzte az ember kanállal, szuflával, akarattal, vággyal, éhséggel is, ám Anikó spenótja egyszer csak elfogyott, zöldes elfúló ecsetvonások emlékeztettek nyomára a tányéron. Pedig jó lett volna még, de az már egy másik mese Anikó következő spenótjáról.

Van, aki

Van, akinek csak egy egyszerű nap a sorban. Van, akinek mindössze az utolsó kedd az év első hónapjában. Van, akinek szeretve nem szeretett nap ez a huszonhetedike, agyon hallgatná, de mégis számon tartja, mert a születésnapja. S van, aki kis időt szentel rá, a maga módján megünnepli, mert éppen a másiknak a születésnapja. Igen, van aki azt mondja, hogy boldog születésnapot, egészséget hozzá, meg mindent, amit szeretnél, hogy legyen és teljesüljön. Talán van, aki fogadja nem is kis örömmel. Van, aki mindezt tudván tudja és van, aki meg csöppet reméli. Az előbbi ő, az utóbbi lehetek csak én.

2015. január 26., hétfő

Én nem vagyok magyar? - Zsolnai Júlia a Spinozában

Annyira abszurd a kérdés, Én nem vagyok magyar? Magától értetődő a válasz, ki sem mondom. Az ember az ilyet nem mondogatja, nem hajtogatja, nem bizonygatja. Az ember egyszerűen csak érzi, meg tudja. Valahogy a vérében van és a zsigereiben. Ide született. Ezt a nyelvet beszéli. Ugyanezt érti, ami nem is olyan könnyű, és nem csak a nyelv kimeríthetetlen leleményessége, megújulási képessége folytán. És érdekes, annyi, de annyi költőnk, írónk is egyként énekelte meg egykor magyarságát. Tette ezt nem megrendelésre, nem is kedvtelésből, hanem az idők szavára felelve. Mikor szorulni látszott a hurok, mikor fulladozni látszottak a kialakult viszonyokban, mikor sokan magyarabbak voltak a magyaroknál, így rekesztve ki sokakat a tiszta származás fényűzéséből, megbélyezve ezáltal sokszínűségüket.
Ady, Radnóti, Zelk Zoltán, Örkény, Esterházy, Kosztolányi, Spiró, Illyés, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Somlyó György, Vas István, Simonyi Imre - különböző magyar idők, legkülönfélébb magyar tanúi, magyar lélekkel, magyar tehetséggel, magyar gondolatokat, magyar érzéseket, magyar papírra vető magyar kézzel.
Magyar könyvekből magyar sorokat karolt fel egy órácskára Zsolnai Júlia színésznő, a magyar, ezáltal egyben az egyetemes kultúra ápolója, közvetítője. Szükségesnek tartja most, éppen most a költők, írók máig érvényes mondanivalóit megszólaltatni, autentikusan előadni, annyi átéléssel, hogy az odafigyelő szemlélő, odahallgató hallgatóság könnyeit látja csillogni a szemében. Lefojtott energiái összegyömöszölt markában érződnek összpontosulni, eggyé válását verssel, szöveggel teste rándulása, arcizmainak mozgása árulják el. Nem is lehet ezt másképp, mint átéléssel. Mint hangjának játékával, szemének mélytüzű pillantásával, mint arcának komolyságával, világos, nyílt, őszinte mosolyával, máskor meg kaján vagy ördögi vigyorával. Nézd, én is magyar vagyok, ahogy ők is mind-mind egykoron magyarok voltak, máig magyarok.
Ezen az esten egyetlen szó sem az enyém, mondhatná Zsolnai Júlia, de akár az összes az enyém lehetne, hiszen helyettem írták, a fülembe súgták, nekem is adták, hogy mondjam tovább. Előttetek, egy maroknyi, erre az estére random összesereglett társaság előtt szavalom, mesélem, súgom és kiabálom, és annál is hangosabban harsogom, és adom tovább a választ: itt mindenki magyar, talán csak az nem, aki ezt bárkinél is megkérdőjelezi. Nem tudja, hogy ilyenkor mit csinál, vagy nagyon is jól tudja.

2015. január 25., vasárnap

Anikó csupora lufival

Kedves Anikó! 
Csücsül már egy ideje egy valakinek az írása az Ararat vázlatai között, amelyet nem tettem közzé. Nem tudom, miért vaciláltam, miért akadoztam rögtöni cselekedetemben. Vártam, hogy érjen, hogy beérjen, nem tudom. Azt sem tudom jószerivel, kinek szántam, de ha az Araratban múlatta az időt, jó szerencséjére, alkalmas pillanatra várva, akkor bízony mindenkire gondolhattam. Ismerőseimre, olvasóimra, érdeklődöimre, pillanatnyi benézőkre az Araratban. De most, hogy a nagy Facebook nem felejtett el emlékeztetni, hogy ez a nap a tiéd, születésnapilag mindenképpen, ezért úgy gondoltam, hogy erre a napra a tiéd az az írás, amit nem én írtam, hanem valaki nagyon okos, valaki nagyon érzelmes, valaki, aki tud ilyet írni. És ez az írás ott van az Ararat meg nem jelent vázlatai között. Tőlem ma és majd ezt kapod születésnapi ajándékba, amely hasonlatos Micimackó és Malacka ajándékaihoz Fülesnek: egy üres mézes csupor meg egy kidurrant lufi, amelyeknek az égvilágon semmi haszna, ám Füles egyre csak be-kirámolta a lufit a csuporba, és egyre azon örömködött, hitetlenkedett, hogy mindez csak az övé és a születésnapjára. Hát így vagyok én ezzel a meg nem jelent írással és veled. Sok boldogságot, egészséget születésnapodra, legyen nagyon szép napod. Találkozunk holnap az étteremben Anikó, azaz te következő ételcsodád körül.

Elizabeth Silance Ballard: A tanító tanítása

Sok évvel ezelőtt Éva néni ötödikes osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen volt, mert az első sorban Horváth Peti olyan rendetlen és figyelmetlen kisfiú volt, hogy Éva néni valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére pedig legrosszabb érdemjegyet.
Egy napon Éva néni a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Peti előző tanítóinak bejegyzésein. „Peti tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni” – írta első osztályos tanítója.
Másodikban így szólt a jellemzés: „Peti kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálos beteg. Az élet Peti számára valódi küzdelem lehet.”Harmadik osztályos bizonyítványában ez állt: „Édesanyja halála nagy megrázkódtatás számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele.”
Negyedik osztályos tanítója ezt írta: „Peti visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban.” Ezeket olvasva Éva néni ráébredt a problémára és elszégyellte magát.
Még rosszabbul érezte magát, amikor a Karácsonyi ünnepségen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Peti ajándékát, a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva.
Éva néni a gyerekek előtt bontotta ki az ajándékokat, és gondosan nyitotta ki Peti csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyedüvegnyi parfümöt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy Éva néni felkiált: „Milyen szép karkötő!”, és látták, hogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből.
Horváth Peti egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa: „Éva néni, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé.” Éva néni sokáig sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.
Éva néni különös figyelmet szentelt Petinek. Ahogy dolgozott vele, Peti elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Peti az osztály élére került, és már azért volt hazugság, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, mert Peti lett a legkedvesebb diákja.
Négy évvel később egy üzenetet talált Petitől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója. Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen.Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel.
Még négy év telt el, és újra levél érkezett Petitől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig Éva néni a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Horváth Péter.
A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett.Peti elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül, és kérdezte, hogy Éva néni elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet.
Természetesen Éva néni elfogadta a meghívást. A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfümöt cseppentette magára, amire Peti úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött Karácsonykor viselte az édesanyja.
Megölelték egymást, és Dr. Horváth Péter Éva néni fülébe súgta, „Köszönöm, Éva néni, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, amiért segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték.”
Éva néni könnyekkel a szemében visszasúgta, „Peti, tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani.
Forrás: FaceBook, Szabó Péter, motivációs tréner

2015. január 23., péntek

Anikó vadasa

Tulajdonképpen édes mindegy, hogy sertésből, marhából, csirke- vagy pulykahúsból készül a vadas, ha egyszer Anikó csinálja. Persze dehogy mindegy, amikor mondják, mutatják is, hogy az igazi vadas marhából úgy jó. Emez tegnap olyan marhásan nézett ki, pedig pulykából volt. Ezt onnan tudtam kihámozni, mert egyrészt gyanús volt, hogy nem marha, bármennyire is hajazzon rá színében, állagában, másrészt utólag megnéztem az Étlapon, mit is ír a hogyishívják az aznapi menüről. De mindegy is Anikónál, gyakorlatilag mindegy mi is a forrás, amelynek mindig jó a minősége, ő azután hozzáadja a saját értékét, tudását, know how-ját, hogy a konyhában is ilyen népszerűen tudományos kifejezéssel éljek.
Anikó vadasa az ő főzésének legvégén narancssárga vadas mártásban pompázott, amelyből gyaníthattam, hogy nem narancs, sem aranyló napraforgó, sem napporrá porladt napsugarak kölcsönözték a színét, hanem mondjuk, a sárgarépa, amely a színén felül a vadas ízéhez is javában hozzájárult. Jó lesz a szememnek, gondoltam, ha a sárgarépát minden kivitelben, vadasba bekúszott mártás formájában is fogyasztom.
Finom volt Anikó vadasa, mit ne mondjak, Isteni, pulykahússal, narancssárgás mártásával, minden egyes porcikájában, ízében, színében, illatában, társaival, a két zsemlegombóccal, ami – ha kérdezte volna Anikó tőlem: lehet több?, nincs kétség, kettőnél magasabb pozitív számmal válaszoltam volna olyan mosollyal, amely egykor, talán fénykoromban harminckét fogamban ragyogott, mára szerényre zsugorodott, mint szerényke, az egérke.
Egyébiránt igazán jó zsemlegombócot boldogult leánykoromban, örök potenciális vőlegénystátuszban maradt pasim, Mirjam gyönyörű és ritka nevű anyukája kivitelezésében ettem. Mirjam néni szerint, Pannikám, a zsemlegombóc nem tart semeddig, beleteszem ezt-azt, összegyúrom secc perc alatt, kifőzöm pikk-pakk, míg a vadas közben magában fortyog, persze nem dühében és idegességében, hanem mert kell, mert jól tudja, azokat a furcsán amorf formájú gömböcskéket, gombócokat veszi majd körül, hogy tocsogjanak benne, tunkolódhassanak, mi, halandók meg tátott, olykor csukott szájjal, erőteljesen mozgó állkapoccsal gyönyörűséggel, gyönyörűségünkben fogyaszthassuk.

Az eset kísértetiesen volt ugyanolyan Anikó vadasával és két, azaz kettő zsemlegombócával, mint valamikor Mirjam néniével, igaz, Mirjam néninél repetázni is lehetett.

2015. január 21., szerda

Ágneseimnek

Kedves Ági és Ági és Ági!

Fazéknak és Sominak hívlak Benneteket, de azért tudom, hogy ma ünneplitek névnapotokat, remélem, szépen, jól, kellemesen, jól érzitek Magatokat benne, csináltok a napi megszokottól eltérően kis bolondosságot, szabad, nektek szabad, mert ez a Ti napotok, amiből nincs is olyan sok, ezért aztán az ember számon tartja, megünnepli és örül, hogy mások vele ünnepelnek, hát ez a mai is ilyen, szívemnek két ennyire kedves Ágnes, akikre Fazékként és Somiként gondolok és milyen szerencse, hogy az agy emlékeztet, összekapcsol egymástól kilométerekre eső beceneveket az igazi nevekkel, mint Fazék, Somi és Ágnes, meg a mai napot, névnapotokat, mely teljen úgy, ahogy nektek a legjobb, benne egy kis napsütéssel, azzal is jelezve, hogy a Nap örül, Ágneseknek, Ágnes-napnak, hogy felkelhetett, felkúszhatott az égre, mindenféleképpen örül, mint mi is, csöppnyi lények a nap alatt, mindenütt sürgő-forgók, kergebirkák, helyenként irányt, utat tévesztettek, de azt valahol és mindig tudjuk, ha január és huszonegy, akkor az Ágnes. Mindenképp. És a Tiétek.
Azt hiszem, beteszem a blogba, ha megengeditek, ezt is, agyam, lelkem, szívem ebben a pillanatban született bohóságát, sőt még a FaceBook-on is megosztom, hadd szerezzek örömet minden Ágnesnek, ismerve-ismeretlenül. Igen, talán örömnek hívják, amit szerzek vele. A boldogsághoz kevés, de az örömhöz elég. És akkor, ma már nem éltem hiába, nem hiába keltem fel, ugyan nem kúsztam fel az égre, de szorgoskodom emitt lenn, nem látványosan, de vagyok, nektek, értetek is, a helyemen.
Millió puszi:
Szegő Panni

2015. január 17., szombat

Januári Bakelit

Sosem gondoltam volna, hogy egy valamikori Gubacsi úti munkahelyem közelében van a Bakelit nem is tudom, micsoda: étterem?, szórakozóhely?, hangár?, hodály? Bárhol is legyen, bárminek is látszódjék, érződjék a hely, ide lett meghirdetve a cég múlt évi záró, egyben idei évnyitó estje. Az olyan új ember fejében, mint jómagam is, aki perceken belül lesz egy éve a cégnél, s akinek itt ez a legelső ilyen rendezvénye, az az előzetes képzete támadhat, hogy egy gyárterületen található mulatóhely mondjuk barátságtalanul óriási, és ebben a ki tudja tél van-e vagy korai tavasz időben minden bizonnyal hideg. Mikor aztán az ember időben megérkezik, látja, érzékeli, hogy minden feltételezése, negatív elképzelése a helyről, a környezetről úgy dől dugába, mintha meg sem született volna. Hiszen százötven embernek elegendő az össztér, külön tálalórész lett felállítva a vacsoráztatáshoz, táncoláshoz elég a hely, a didzsének és technikai kütyüinek megteszi egy aprócska sarok, a tíz-tizenkét fős kerek asztaloknál pedig barátságosan passzentosan alakul a hangulat.
A direktor, Gábor uszkve egy órásnak bezengett köszöntője dicséretes húsz percre zsugorodik, melyben a bölcsen adagolt mutatók, adatok kellemesen emészthetőek, s amelyben a humor - San Francisco Golden Gate hídjához hasonlatosan - ível át a teljes mondandón. Így aztán elmondhatjuk, hogy a komoly adatok, a tudnivalók azért csúsznak le olyan kellemetesen, szinte észrevétlenül, mert humorban lettek pácolva és ugyanez a humor az, amely átsegíti a társaságot a kellemetlenebb tények felfogásán is.
Egy ilyen tágas helyen, mint a Bakelit, az egyik fal mentén jól megférnek a meleg ételeket rejtő nagy fém tálak, van belőlük vagy hat-hét, nem is győzöm számba venni a kínálatot. Nem küszködöm az ételek felsorolásával, itt mindenki megtalálhatta a hús- és a raguleves után a magának valót. Volt ott baconos-sonkás sertéshústekercs, szezámmagos rántott csirkemell csíkok (nem Anikó készítette), fasírtgombócok, tavaszi tekercsek, párolt zöldségegyveleg, csőben sült valami, saláták -, a majonézes krumplit ajánlom mindenki figyelmébe -, köretnek steak burgonya, krumplipüré. Egy ekkora társaságnál, egy ilyen szűk folyosói átjárhatóságra tervezett tálaló területen érthető, hogy kitől-kitől az ételek egy tányérra való lapátolása ügyességet, kis könyökmunkát, lábcseleket, helyezkedési bölcseletet kívánt meg a dehogyis farkaséhes, inkább kulturáltan a sorára váró, na jó, kicsit már megéhezett tömegtől. Nem tudom, ki hogy van vele, de az édesség nálam a somlói galuskával, vagy valami ehhez hasonlatosan kinéző fogással tarolt, igaz, már alig fért el bennem.
A vacsora után persze illett volna embernek nemre, korra, felekezetre való tekintet nélkül elpilledni, átadni magát az épphogy elfogyasztott ételeknek, ízeknek, kicsit beszélgetni asztalszomszédainkkal, ehelyett egyik jobbnál jobb disco, mulatós sláger hívott a táncparkettre, ott nem ördögnek lenni, hanem párban, körben vagy csak úgy avantgardan és unortodox módon magunkban táncolni, tánchoz köze sincs mozgáskultúrát előadni, vonaglani, ökörködni. A táncoló csapat láthatóan jól érezte magát. Nem is beszélve az utána következő karaokee mutatványokat előadókról, akik közül egy bizonyos Csaba jeleskedett. Az idő előre haladtával forrósodott a hangulat, cserélődtek kezekben a mikrofonok, támadtak fel hajdan volt slágerek új, a hangi frekvenciákat tekintve néha bizony felismerhetetlen köntösben. A magam választását a Szeretlek is meg nem is örök kedvencemet Edit segítségével sikerült kimenekíteni a pincéből és tornáztuk fel valamiféle élvezhető hangszintre.

A bakelit amúgy jószerivel a múlté, retró, mára már csak gyűjtők keresik. A bakelit a fiatalságomé, mindazt hordozza, ami akkor lehetett fontos számomra. Kis bakelit lemezgyűjteménnyel rendelkezem, amely mára egy nyitott polcrendszer alsó régióját lakja mozdulatlanul, Csipkerózsika százéves álmát alussza leporolásra, letörlésre, megszólalásra várva, eleddig mindhiába.

A tegnapi estről a Bakelitben mindez eszembe jutott, a jelen keveredett a zamatos, letisztult, nagyon is távoli múlttal, amely mindmáig bennem él. Meg arra is gondoltam, hogy egyáltalán nem volt rossz döntés, hogy egy másik fajsúlyos programom helyett tegnap estére a Bakelitet választottam.

2015. január 16., péntek

Anikó szezámmagos csirkéje

Ha csirkehús, akkor nem kétséges, ott a helyem Anikó éttermében. Nem eszem türelmetlenebbül a levest, hogy mielőbb eljussak Anikó csirkés főfogás attrakciójáig. Békésen kanalazom, forró, fújogatom, egyszer csak elfogy a folyékony nedű, és ott találom magam premier plánban szemben Anikó szezámmagos csirkemellével. Ez az egymásra találás mindössze néhány pillanatig tart, a pillanat töredékéig, míg felmérem a hús teljes mellszélességét, megcsodálom színét, számba veszem - persze még nem szó szerint - a szezámmagok számát, mely utóbbi foglalatosság hiábavaló próbálkozás, oly gazdagon borítják ezek a csöppnyi szemek Anikó csirkemellének aranybarna bundáját, hogy Mátyás király ezért a maga idejében egy egész szekérnyi aranyat adott volna neki, ha egy húsleves zsírkarikáiért már nem ajándékozott volna fizetség, jutalom gyanánt ugyanennyit egy mesebeli szegény asszonynak.
Ez a mai bunda nemcsak színével tűnt ki, hanem a csirkemell rajzolatának egész vonalán megtalálható utolsó falatok kánaánjával. Jól tudjuk, hogy a klasszikus utolsó falat nem más, mint jól átsült, nem megégett, mégis ropogós, a többinél valamennyivel ropogósabbra sikerült falat. Anikó minden kétségen felül tudja, hogy az ember utoljára hagyja a legfinomabbnak tartott utolsó falatot, és éppen ezért talán direkt, vagy született szakácsmester tehetségéből kifolyólag, az utolsó falatokat ma megtöbbszörözte, a csirkemellett körbe szegélyezte velük, utolsó, legesleg utolsó falatokkal Anikó szezámmagos rántott csirkemelléért lelkesedők, az utolsó falatok kedvelőinek nagy-nagy örömére.
Volt persze hozzá steak burgonya és savanyúságként csalamádé, mindkettő méltó szputnyika volt Anikó szezámmagos csirkemellének.

"Az utolsó perc előtt" vagy után?

Kedves Miklós!
Valóban jól gondoltad, hogy az Utolsó perc előtt című írás nekem való, értékelni fogom, mert telibe talált. De nagyon. Annyira jól fogalmazta meg írója az idegen, a más, a másik másságát, a tőlünk különbözőség jelenségeit, hangsúlyait, manapság az irányt mutatni vélő politika állásfoglalását, hogy az úgy talált el, hogy közben a bőröm alá kúszik, felborzolja a kedélyemet, megzavarja látszólagos nyugalmamat és megszólalásra késztet.
A kormány, a politika, a ma első emberének csúsztatását írja meg kitűnően, plasztikusan. Ködösítését. Pávatáncát, amikor egyik kijelentéséből szinte azonnal léphet ki, táncolhat ki belőle, ráfogva a félreérthetőségre, szellemi alacsony színvonalunkra. Hiszen jól tudjuk, hogy ami nem világos, amit maszatolnak, amit félreérthetően fogalmaznak, azt félre is értik az emberek, a zemberek, az egyszerűbb, a középszerűbb elmék. A bonyolultabbak meg ott állnak és kezüket emelik fölfelé és a szívük irányába mutogatnak, ide lőjetek, vagy éppenséggel megvonva vállukat, lemondva legyintenek, hogy ez mindig így csinálja: az övéinek beszél, a többieket meg kirekeszti. Neki ez nagyon megy, művészi fokra fejlesztette.
Mi meg, magyarok, így, vegyes származású magyarok is idegenül érezzük magunkat itthon, az országunkban, szeretett hazánkban. Hallgatólagosan, ill. az ilyen megszólalásokon keresztül mindenféleképpen kiutálva, megbélyegezve, kurtán, furcsán, de még csak elméletileg kipenderítve itthonról, sokakat már fizikailag is.
Ezen felül meg elképedem azon, hogy mire ez az állandósulni látszó feszültségkeltés. Nyugtalanítás. Békétlenség előidézése. Mintha tényleg kellene az a folyton folyvást előidézett csatazaj, harc és háború. A ki ellen is ebben az országban?
És kell ez a nagy magyarkodás, a mi és az ők, az én meg a te, amelyből mindig a mi és az én kerülnek ki győztesen. És én, a másik és szintén én, egy másik mibe tartozón mi azt gondoljuk, hogy akkor normális egy ország, és felnőtt, és európaibb, és világpolgáribb, ha adja, elfogadja magát olyannak, amilyen és ezáltal a többieket is, tekintet nélkül a másságukra, bármilyen másságukra. Mert „a más szép”, ez idézet volt valahonnan, valakitől, nagyon helytállón.
Ezért aztán nagyon észnél kell lenni a nap minden percében, minden évszakban, a szél minden fordulásakor, a bennünk, mint egyedi, a teremtés különleges lényeiben megbúvó értékeit megtartva, felmutatva, képviselve tűzön-vízen át, csöndben, nagy-nagy csöndben, de néha megszólalva.
Ezt tettem most én is magyar, ám örmény-zsidó gyökereimnél fogva, aki nagyon nem szeretne csupán a származásai miatt valamikor és valahol egy hideg, magas póznán lógni, bár tudom, hogy az ország első emberének a beszédei, a megszólalásai, a viselkedése, a sugallatai, a pávatáncai nagyon is az efelé, a lefele úton, de mindenképpen ide vezetnek.
Nagyon szépen köszönöm, Miklós, hogy megküldted nekem ezt az írást. Termékeny talajra lelt.
Puszil:
Szegő Panni


"Az utolsó perc előtt
Szántó Diana elnök, Artemisszió Alapítvány 2015.01.13. 14:54

Az 1995-ben készült „A gyűlölet” című francia film forgatókönyve mára már szinte meseszerű idillt idéz. Három külvárosi fiatal barátságáról szó, egyikük zsidó, a másik arab, a harmadik fekete. Sodródnak. Dühösek. Nincs jövőképük. Élnek egy társadalomban, annak is a margóján. Megállíthatatlanul csúsznak egy mélységes sötét szakadék felé. Aztán megnyílik a lábuk alatt a talaj. Meghalnak. Értelmetlenül. Csak azért mert azok, akik.
A film egy szakállas viccel kezdődik, amit egyikük mesél: „van egy ember, aki kizuhan egy felhőkarcoló tetejéről. Számolja lefelé az emeleteket: 19, eddig még minden rendben, 18, eddig még minden rendben...”

2015, eddig még minden rendben.
Nem. Itt az ideje, hogy kimondjuk, nincs minden rendben, sőt, elég kilátástalan a helyzet. Azonban ha nem nyitjuk ki a szemünket, az még nem véd meg a becsapódástól.

2015 idehaza Rácz Péter Rikárdó megszületésével kezdődött. Magyarországon a cigánygyűlölet az elmúlt években nyílt gyűlölet-bűncselekményekbe torkollott, és megjelent az utca emberének nyílt beszédében. A rasszista beszédmód mára triviálissá vált, része a hétköznapi életünknek, mégis mély közfelháborodást keltett az a gyűlölködés, ami az év első magyar kisbabájának a születése körül lángolt fel. „Ilyet mi még nem tapasztaltunk, és egy világ dőlt össze bennünk” – nyilatkozta az édesapa.
Rikárdó születése nem sokáig jelentett szenzációt a magyar médiában. A francia szatirikus lap, a Charlie Hebdo elleni terrortámadás, és a tragédiát követő két túszdráma olyan hullámokat vetett, amelyek elsodortak minden más hírt. Az első döbbenet után ömleni kezdtek a reakciók: a Facebookot elborították a „Je suis Charlie” feliratok és a különböző elemzések, a franciák óriási szolidaritási menetet szerveztek, és az Avaaz közösségi oldalán két nap alatt 600 ezren írták alá azt a nyilatkozatot, ami arról szól, hogy a francia társadalom nem hagyja magát megosztani a tragédiában.

„Álljunk ki közösen a félelem és az előítéletek ellen. Ez a legerősebb fegyverünk a szélsőségek ellen, és a legjobb út az együttéléshez, amire mindnyájan vágyunk” – szól a petíció szövege. Vasárnap Európa, sőt a világ vezetői egy emberként álltak ki a francia politikai vezetés és a francia emberek mellett, hogy osztozzanak az egész francia népet összekovácsoló szolidaritás kifejezésében.
Azonban elkerülhetetlen volt, hogy másféle reakciók is szülessenek. Tegnap a buszon a következő párbeszédnek voltam a tanúja: – „Hallottad, mi történt Franciaországban? Össze kéne az összes külföldit szedni és hazatoloncolni.” – „Áá, nem lehet, az a két majom is Franciaországban született, olyan jogaik vannak, mint minden franciának.” – „Meg is érdemlik a csigaevők.”

Várható volt. Miért is lenne más a véleménye egy átlag magyar állampolgárnak, akit már Rikárdó is kihoz a sodrából? És akit nem csak a maga romló életszínvonala, az áttekinthetetlen közélet és a hiszterizálódó közhangulat sarkall arra, hogy kollektív bűnbakot keressen, de a vezetőktől erre még biztatást is kap. Nem csak Vona Gábortól, aki hozza a formáját, és elsőre „bevándorlással szembeni záró toleranciát” hirdet, de a miniszterelnöktől is, akinek az eseményekről az jutott az eszébe, hogy „meg kell védeni Magyarországot a bevándorlóktól”. Nem mintha Magyarország európai szinten kiemelkedően, akár még csak említhetően is a bevándorlók célországa lenne, csak úgy, a biztonság kedvéért. „Nem akarunk tőlünk különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani” – tette hozzá.
Keresve sem találhatott volna rosszabb alkalmat arra, hogy a „Magyarország a magyaroké” retorikát alkalmazza. Egy olyan országban, Magyarországon, ahol az egyetlen jelentős, és gazdasági szempontból valóban marginalizált kisebbséget nem a bevándorlók, hanem a cigányság alkotja. A politikának nem az a feladata, hogy az utca emberének véleményét kihangosítsa és politikai véleményt formáljon belőle, hanem az, hogy utat mutasson, és nagyon határozottan kirajzolja az elfogadható és elfogadhatatlan beszédmódok közötti határt. Ezt nem a „politikailag korrektség” követeli meg, hanem az a „demokratikus politikai életösztön”, amit Orbán Viktor - saját bevallása szerint – nagyra tart a franciákban.

A gyűlölet, a „Másik” a mitikus „Másikak” megbélyegzése csodálatos önvédelmi fegyver az egzisztenciális és világnézeti bizonytalanság ellen. Csak éppen két éle van, és hosszú távon megjósolhatóan és szisztematikusan romba dönti azokat a társadalmakat és civilizációkat, ahol a legügyesebben forgatják. Nem kell szeretni a cigányokat. Sem a bevándorlókat. Sem a muzulmánokat. Miért is kéne?
Hiszen nem szoktunk naponta azon gondolkodni, szeretjük-e a kék szeműeket, a postásokat vagy a január 1-jén születetteket. De meg kell tanulnunk felkapni a fejünket, amikor valaki a kék szeműeket mint csoportot hibáztatja valamilyen vélt vagy valós kollektív sérelmünkért. Vagy a cigányokat. Vagy a muzulmán leszbikus kéményseprőket. Mint ahogy akkor is fel kell kapnunk a fejünket, amikor 2000 nőt és gyereket gyilkolnak le az iszlám nevében. Vagy amikor kétségbeesett szíriai menekültek százai sodródnak a tengeren egy kapitány nélkül magukra hagyott hajóban Európa partjai felé. És elsősorban nem azért kell résen lennünk, hogy holnap is a tükörbe tudjunk nézni, hanem azért, mert ezen múlhat a civilizációnk jövője. Az emberi civilizációé.

Nagyon úgy néz ki, most a káosz ideje van. 2014 a globális krízisek éve volt, a világban terjedő szélsőséges nézeteké és tetteké. 2015 sem indult sokkal jobban. A káoszra előbb utóbb racionális, rendszerszerű, a globális és lokális egyenlőtlenségeket nem csak a szavak szintjén felszámoló, összehangolt politikai, gazdasági válaszokat kell adni, ha el akarjuk kerülni a közös becsapódást. De az első pillanatban az a legfontosabb, hogy ellenálljunk a gyűlölet pszichedelikus erejének. Az európai politikusoknak, beleértve a magyar politikusokat is, most az a legfontosabb feladatuk, hogy ebben segítsék a társadalmaikat, ahelyett hogy a simább utat választva, maguk adják a lovat a könnyen feltüzelhető hőbörgők alá. Különben mutogathatunk mindig a Másikra, a mitikus Másikakra, amint zuhanunk lefelé, miközben azt gondoljuk, velünk itt és most még minden rendben van. Az 1. emeletnél." 
Forrás: Index, 2015.01.13.

2015. január 14., szerda

Az Andrassew

Egyfelől nagyon könnyen jött első érzésírásom Andrassewről, amit abban a pillanatban jegyeztem le, amikor tudomást szereztem haláláról. Másfelől egyre terebélyesedik ez a blogfejezet, miután itt helyezem el mindazokat a gondolataimat, érzéseimet, amelyek időközben eszembe jutnak Andrassewvel kapcsolatosan, valamint lefelé haladva ide másolom be azokat a megemlékezéseket, amelyeket megtalálok róla, amelyeket nekem megküldenek, és amelyek közel állnak hozzám, mert megérintenek, mert tartalmi, érzelmi értékükkel közösséget tudok vállalni, mert akár én is megírhattam volna, én is így emlékezhettem volna vissza rá, ha ennyire ismertem volna Ivánt úgy szakmailag, mint emberileg, meg egyáltalán. Ezért meghagyom ezt a blogbejegyzést egy örökké változó, forrongó helynek, egy vulkánnak, amely egyre gazdagodó, bővülő tartalmával, érzésvilágával Andrassew Iván emlékét úgy tartja ébren, hogy közben azt kívánja, nyugodjék békében és legyen könnyű neki a föld.

Annyi mindennel tele a fejem, lelkem, a szívem is. Eszter másutt éli jól életét, anyám zsugorodásában is növekszik, Tibor otthon leng, egy barátnőm fejfájására panaszkodik, egy másik létezik bennem, máshogyan sehogy sem, Andrassew még élt, mikor legutóbb gondoltam rá úgy intenzíven, mondván blogja egy helyben mozog alig előre, ikszedik operációra vár, 
amit majd megír, mint eddig elég naturálisan, beszámolandó állapotáról, átélt dolgairól, amelyek nem is kevesek. Ma három óra körül Márti fölhív, láttam-e a híreket, Andrassew meghalt. Majdnem kiejtem a kezemből a kagylót, elkapja a torkom valami éktelen szorítás, elhomályosul a szemem előtt minden, mi addig éles volt, felugrom, leszáguldom a vaslépcsőkön, hogy kollégák kutakodó szemei ne zavarjanak, hogy a gyári zaj nyomja le benső háborgásaimat. Így hat rám Andrassew távozása legelsőre és még sokkal amúgyabban a gondolataimban.  

Meghalt Andrassew Iván, akit nagyon, de nagyon szerettem, akivel voltak személyes emlékeim, akiről kábé tudtam, milyen ember, akiben bíztam, hogy a sok komoly betegsége ellenére fel fog épülni, meg fog gyógyulni, és újra a régi Andrassew lesz, az igazságért kiálló, az anomáliákat őszintén szóvá tevő, az egyenes jellemű, zseniálisan tehetséges újságíró, aki annak idején javasolta, hogy indítsak blogot, most itt van, Istenem, meghalt, nincs, fáj, szerettem, kötődtem hozzá, írtam is róla még első kórházi operációi idején, nagyon fáj. Miután találkoztunk valamikor a múltban személyesen, hallottam beszélni, rá joggal érvényes lehet a bölcselet, amit ma kaptam valakitől, Andrassew hangját majd akkor temetik el, amikor engemet, és ez a gondolat, érzésfoszlány jó, a nagy fájdalomban legalább egy csöppnyi jó. 

Megemlékezés lesz róla a Szent István Parkban, nem tudok ott lenni bármennyire is szeretnék. Tamás Ervintől 14-én egy nagyon tartalmas, méltó, emlékező, búcsúzó cikk jelent meg a NOL internetes portálon Ahogy a lelke diktálta címmel (http://nol.hu/belfold/andrassew-ivan-emlekere-1509805). A Szombat délelőttben Kun Zsuzsa egy nem is olyan régen Andrassewvel készített riporttal búcsúzott Andrassewtől. 

Hallgattam a hangját, a jól ismert brummogó mackós hangját, amely olyan jól illett egyébként mackóhoz hasonlatos megjelenéséhez. Bizakodott, egyértelműen bizakodott a felgyógyulásban operációin túljutva, operációk előtt állva, ahogy fogalmazott a negyvenéves drogjáról, a dohányzásról lemondva. Akinek 37,1-re megy föl a láza az operációk egyetlen mellékhatásaként, annak élnie kell és szabad. S aki mellett, mögött, előtt olyan család áll, mint az övé, amely egyként cipelte a hátán, fogta föl az eredetileg rá záporozó bajok, ütések, következmények egy jó részét, annak élnie kell és szabad. Erre tessék...

Tamás Ervin: Andrassew Iván emlékére: Ahogy a lelke diktálta
Harcos volt. A világ legemberségesebb harcosa, életének talán mind a hatvankét évében. Földrengésszerű indulattal kelt ki a gyarlóság, a kisszerűség, a megalkuvás ellen, próbálta fölmutatni a jót, a követendőt.
Éppen ezért ritkán volt nyugodt, felhőtlenül gondtalan. Igazságkereső szenvedélye mégsem ragadta el, nem vált mizantróppá, lobogása soha nem fenyegetett tűzvésszel, pusztítóan letaroló fölénnyel. Talán mert a humor, valamiféle csibészes mosoly mindig ott bújt meg soraiban, ahogy a szája szögletében is – ugyanakkor nem volt sem elnéző, sem megengedő.Írásai – az egykori Mai Napban, a Népszabadságban, a Hócipőben és pályája utolsó szakaszában a Népszavában – ettől csak súlyosabbá váltak.Minden tulajdonsága a baloldalhoz kötötte, a kötelék nem miatta lebegett sokszor a semmiben. Nem csalódott – dühöngött, háborgott, mert azt a politikát látta újra és újra veszni, amiben hitt, amit a szeme előtt adtak el aprópénzért, rövidlátásért, látszatért és gyengeségért.Gyűlölte az előítéleteket, a leegyszerűsítések, sztereotípiák diktálta demagógiát, s mindent, ami bigott. Ugyanakkor fanatikus elszántsággal igyekezett segíteni az elesetteken, a rászorultakon. Képes volt lelkesedni, közösségeket magával cipelni, néha naiv, földtől elrugaszkodó elképzeléseihez társakat találni. Hiányzott belőle a cinizmus valamennyi formája, sugárzott belőle a vegytiszta őszinteség. Úgy írt, ahogy a lelke diktálta, de nem volt sem felszínes, sem szirupos – alaposan ismerte tárgyát, az embert.Másfél éve rontott rá a betegség, olyan, amely egy cseppnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy súlyos. Tudta, viselte és hihetetlen keménységgel állt ki vele szemben, küzdött ellene. Ebben a küzdelemben nem csak családtagjai, közeli barátai, sok-sok kollégája, hanem seregnyi olvasója is részt vett, Iván megtudhatta, mennyien szeretik.Az író, a novellista hónapokig fölülemelkedett a szenvedő betegen, tárgyszerűen tudósított állapota valamennyi fázisáról, a remény felcsillanásai és a visszazuhanás árkai között vele utaztunk eddig, ehhez a magányos végállomásig.Nincs miért szomorúnak lennetek – mondaná. – Ha most legyőztek is, nem adtam fel.
Forrás: NOL, 2015.01.14.
"Az alábbiakban a Népszava megemlékezését közöljük, amely lappal összeforrt Andrassew Iván neve":
„Elmentem F. doktorhoz. L. doktor üzenetét vittem, aki írásban is kifejtette: a tüdőm annyira jól van, hogy operálható és sugarazható az agyam. K. doktor fölhívta V. doktort – aki először operált, lassan másfél éve -, megtanácskozták, hogy akkor máris küld az altatóorvoshoz. Szólt is az asszisztensnőnek, hogy intézkedjen, de közben mégis úgy döntött, hogy talán a két kis daganatot kellene kisugarazni, aztán kivágni a nagyot. Szólt V. doktornak, hogy mégis inkább így legyen. Addig is figyelik a V. doktorra váró nagyobb daganatot, amit mindenképpen ki kell kanyarítani a fejemből.
Aztán figyelmeztetett, hogy ezek a beavatkozások kockázatosak…” – így írta betegsége krónikáját szinte egy napló pontosságával. Az újságíró, a publicista kívülálló hűvös tárgyilagosságával.
Pontosan tudta mi történik vele, mi a kockázata egy-egy beavatkozásnak, és mit nyerhet vele. Amikor kicsit erőre kapott, bejött a szerkesztőségbe, leült az asztalához és anekdotázni kezdett. Egyhangúvá lett hétköznapjainak apró történéseit gyűjtötte csokorba és mesélte el, olyan kézzelfogható színekkel, ahogyan csak arra az írok képesek.
Mert valójában író volt. Minden publicisztikáját irodalmi igényességgel fogalmazta meg, még akkor is, ha belül megannyi indulat fűtötte. Valójában indulatos ember volt, nem tudta hideg fejjel túltenni magát azokon a mindennapi disznóságokon, amelyek újra és újra arra késztették írjon, vitatkozzon, pöröljön.
Mindössze 62 éves múlt, amikor a szervezete megelégelte a betegséggel való küzdelmet, de mégis nagyon „hosszú életet” élt. Az esztergomi ferences rendi gimnázium tanulójaként kezdett újságot írni, később, elvégezve a MÚOSZ újságíró iskoláját külpolitikával kezdett foglalkozni, aztán szociológiát és filozófiát is tanult. Egyszer erről – a maga kicsit csipkelődő stílusában – azt mondta: talán békésebb lett volna az élete e két tudományág nélkül. De ő is tudta, hogy ez nem igaz. Akárhová sodorta az élete – volt tudományos „segédmunkás”, hentes, egy időben hírlapkézbesítő, de dolgozott üzemi lapoknál, sőt a Katona József Színháznál is – mindig „szedett magára” valamit, ami később muníciót jelentett a napi munkájához.
Amilyen igényes volt önmagával szemben, annyira megkövetelte ezt a szerkesztőségtől is, amelynek szellemiségéhez naponta a nevét adta. Egyik alapítója volt a talán legelső bulvárlapnak, a Mai Napnak, később a Népszabadság munkatársa lett, de már akkor igyekezett megtanulni az internetes újságírást, amikor az még nálunk nem is gyerek, csupán bébi cipőben járt. Tudósította a Romániai Magyar Szót, műsort szerkesztett a Klubrádióban, állandó szerzője volt a Hócipőnek, írt novellákat, portré könyvet, szerepeltek írásai antológiákban…
Rendkívül sokoldalú és termékeny volt, amelyet a szakmai világ is elismert. Megannyi rangos szakmai díjjal jutalmazták: megkapta a Táncsics Mihály-díjat, neki ítélték a Fejtő Ferenc-díjat, a Füst Milán-díjat, a Radnóti Miklós antirasszista díjat, a Polgárjogi-díjat, hogy a munkáját elismerő nívó-díjakról ne is beszéljünk.
Igazi – szakmai és a politikai – otthonra mégis a Népszavánál talált. A baloldali értékek következetes hirdetőjeként, a Vélemény rovat szerkesztőjeként és joggal érezhette, hogy övé a „pálya”. Egészségesen, de már a kórral küszködve is szinte naponta volt mondanivalója. Az utóbbi hetekben már attól szenvedett a legjobban, hogy a fejében zsongó gondolatokat nem tudta leírni: a keze nem engedelmeskedett.

Pedig annyi mondanivalóm volna – kesergett a minap is, amikor telefonon beszéltünk. Ezeket a gondolatokat, sajnos, örökre magával vitte.”
Forrás  Amerikai Népszava, 2015.01.15.

Anyám szerint a világ - néha joghurtos

Mondom, áprilisban, Húsvétkor elmegyünk valahová. Ha még élek addig, jön a már megszokott válasz anyámtól. Már miért ne élnél? Cesky Krumlov jó lesz? Ugyan már, így ő. Akkor menjünk valamilyen új helyre, fordítom meg az irányt, igaz, jut eszembe, mondtad is, fedezzük föl a világot.
Beszélgetésünk közepére behozom a két gyümölcsjoghurtot. Kék áfonyásat. Leszedem a tetejüket. Nyald le a rákerült gyümölcsjoghurtot, ne vesszen kárba, kérem. Rám néz azzal az elvan a gyerek, ha hülye mosolyával, mire tényleg eldugulok. Beleteszem a keskeny, hosszú kanalat, úgy adom a kezébe. Én is megfogom a magamét. Együtt kanalazunk egy ideig csöndben. Nem szép a színe, mondja. Tudom, olyan mintha iszapot nyalogatnánk, ha csak a színét nézem. Jogobella, úgy edd, hogy Jogobella. Milyen volt, kérdezem, mikor az övé is, enyém is elfogyott. Meg lehet enni, mondja, ami nála felér egy dicsérettel. De én már nem tudok egyedül gyümölcsjoghurtot enni, mondja. Régen tudtam. Szerettem is. De ez most nagyon jól esett. Mert ketten ettük. Ránézek. Akaratlanul is könnybe lábad a szemem. Na, most mi van, rosszat mondtam talán, kérdezi. Dehogy, drága anyucikám, dehogy, hajtogatom magamban, hangosan meg hozzáteszem, holnapután megint jövök, akkor megesszük a két epreset, jó?

2015. január 11., vasárnap

A Hankiss


Nekem A Hankiss sovány, szálkás, szálas, termetileg nem is tudom, mennyire nyurga, ráncoktól barázdált, kissé beesett arcú, szúrósan kíváncsian érdeklődő pillantású valaki a sötét keretes szemüvege mögött. Hadart vagy csak gyorsan beszélt vagy dadogott, e jelenség megszokásához egy percre sem volt szükségem, hogy azután már többé észre se vegyem.
A Hankisst nem volt mindig egyszerű megértenem, és ha fel is fogtam, akkor csupán kis késéssel. Általában magától értetődő dolgokat körített általa már jócskán meggondolt, megemésztett összefüggéssekkel, tudományossággal egyfelől, míg másrészt hót komplikált ügyeket, összefüggéseket, jelenségeket hozott a maga módján totális testközelembe. Nem győztem csodálkozni gondolkodásmódján, érvelésén, széles látókörűségén, amint egyik korból röpült a másikba, egyik szerzőtől vett éppen odavágó idézetet, hogy azután egy másiktól tegyen hozzá kiegészítést. Kerek volt nála minden, kerek. És eleje volt, meg közepe és csakis azért vége, mert addig tartott sajnos az interjú.

Nekem egy Hankiss-interjú, bárhol is hangzott el vagy közvetíttették, esemény volt, és mindannyiszor esemény, ahányszor csak megismételték. Sohasem éreztem azt, hogy ezt már tudom, vagy unalomig hallottam, vagy lejárt lemez volna, minden egyes szereplése valamilyen különös állapotát hozta létre lelkemnek, felfokozott figyelmemet, odafigyelését szellememnek.
Most, hogy fizikailag nincs, elment végleg, A Hankiss egy fájdalmas érzés a szívemnek és egy bizonyos fokú hiányérzete az emberiességnek, empátiának, amit ő képviselt, a biztonság tortájának egy olyan hatalmas, meghatározó szeletének a kiesése, amelyet pótolni lehetetlen, utána nőni, nyújtózkodni igyekezni persze lehet, megvalósulni azonban tudom, hogy képtelenség.

Nekem A Hankiss két-három éve még egy feladat volt. Amerikában élő Zsuzsa barátnőm vette a fejébe, hogy műveit tanulmányozva, azokon keresztül valamilyen tudományos munkát ír belőle. Feladatnak kaptam könyveinek minél teljesebb körű megszerzését. Egyik antikváriumból estem a másikba, egyre terebélyesedő listát vezettem a már megvett, Zsuzsának eljuttatott könyveiről. Jó játék volt és nyomozás. Még Hankiss mobilszámát is sikerült megszereznem egy lehetséges interjúhoz. Hankiss is tudott valahol a távolban Zsuzsáról, számon tartotta igyekezetét, megvalósítandó célját, amelyhez élőben adta volna egy interjú erejéig oda magát. A szándék élő volt, a megvalósítás jó úton haladt, a végkifejlet immáron örökre beteljesületlen marad.

"irodalomelemzőként kezdte a pályáját, majd átúszott a szociológia területére, onnan a politológiába keveredett bele, az elmúlt tizenöt évben azonban már igazán a filozófiai antropológia érdekelte, vagyis az a tudomány, amely olyan kérdésekre keres választ, hogy mi a helye az embernek a világmindenségben, hogyan küzdhet meg az idővel, az elmúlással, van-e, és ha van, mi az emberi élet célja, értelme."
"Ennyiszer foglalkozást váltani karrier szempontjából öngyilkosság. Mert újra és újra a semmiből kell kezdeni, és évek hosszú munkájával lehet csak eljutni egy bizonyos szintre. De megvan ennek a csapongásnak az öröme is, a felfedezés remek élménye. G.B. Shaw írja valahol: Vannak, akik ránéznek valamire, és azt kérdik: Miért? Én olyan dolgokról álmodom, amelyek sohasem léteztek, és azt kérdem: Miért nem?" " Forrás: HVG, 2015. január 10.







2015. január 10., szombat

Anyám szerint a világ - bosszantó

mert itt van öt perccel a halál előtt, amelyre felkészült, amelyet vár, s amely egyre nem jön. Kettőre sem. Felkészültél, és hogyan, kérdezem annyira tágra nyitott szemmel, amelyre okulárém mögött a két szememtől telik. Elfogadtam, hogy jön, s jöjjön, aminek jönnie kell, készen állok rá. Nem látok nyitott mosolyt arcán, huncutságot sem a szemében, hangja sem azt sugallja, hogy ne vegyem komolyan. Így aztán nem teszek mást, mint elhiszem minden szavát. Ő felkészült és elfogadta, hogy jön a halál, átadja magát neki úgy, ahogy van. A halál meg csak nem jön. Máshol van neki dolga. Talán ott, ahol nem várták. Mondjuk Párizsba köszöntött be és nem az ősz, a legnagyobb komolysággal, kegyetlenkedéssel. Nincs neki ideje anyám fogadókészségének tisztelettel adózni, kérésére megjelenni, dolgát elvégezni. Anyámnak marad tehát az élet a maga kicsit szűkösebb, fájdalmasabb formájában, amikor meg kell tanulnia együtt élnie nem ismert fájdalmakkal, nem óhajtott kényelmetlenséggel. De mégis élni. A halála előtt öt percig biztosan. Tovább is.

2015. január 9., péntek

Anikó kakaós csigája - másodszor

Anikó babgulyásán keresztül vezetett az út Anikó kakaós csigájához. Annyira nem akartam most pénteken kihagyni, hogy képes voltam a babgulyásra is befizetni, pedig eredetileg nem volt szándékomban. Otthon van ui. babban elég részem. Bableves, sólet, babgulyás, minden mi szem-szájnak ingere és Tibromnak kedvence. Annyira az, hogy nem múlik el hónap bab nélkül, akár vágyom rá, akár a hátamra sem kívánom, egy babos étel minden bizonnyal bekopogtat hozzánk Tibrom ügyes kivitelezésében. A mennyiségétől függően, mely egy regimentnek elegendő inkább, mint egy családnak, akár egy hétre is nálunk ragad.
Ezért aztán váratlanul?, ill. nem is annyira váratlanul sok-sok finomságot éreztem a fogaim között, a számban, amikor egyik kanállal a másik után ürült egyre ütemesebben a leveses tányérom Anikó babgulyásától. Méltón vezette hát Anikó be, kövezte ki, ültette be pihe-puha ágyással saját kakaós csigájának bendőkbe vezető útját.
Emlékeim szerint volt már szerencsém Anikó kakaós csigájához Anikó éttermében. De azok a múltbéli kakaós csigák valahogy másmilyenek voltak. Egy hangyányit. A kakaós tölteléken most a puha, ruganyos tésztában, a szépen megkelt tésztán kívül ott volt a ropogósság. Hihetetlen, de a kakaós csiga felületén elterülve mindenütt. Anikó kakaós csigája telis de tele volt félre teendő, utolsó falatnak szánandó ropogóssággal. Nem győztem tanácstalankodni, melyik kellemesen hangosan hangzatos ropogós falattal fejezzem be Anikó kakaós csigáját. Mire az egyszer csak fogta magát és elfogyott. Volt, nincs. Csöppet azért fülön csíptem, hogy itt maradjon. Remélem, örökre.

Alföldi Róbert: Én soha

Rosszul vagyok tőle, hogy mennyire minden szava igaz, hogy úgy vág belém minden mondatával, mint nagyon kevesek, hogy felforgat, hogy libabőrös leszek tőle, pedig nem tesz mást, mint mélyen leás magába és leírja azt, amit ott lát. Más pedig megosztja a FaceBook-on, amit én is átveszek, az Araratba beleteszem, el ne vesszen. Még véletlenül sem.


2015. január 7., szerda

Kvartett - Spiró György a Pestiben

Nem tudom, jól tettem-e, hogy éppen apám születésnapján voltam színházban, és ha már ott voltam, Spiró György Kvartettjét megnéztem. Egy komédiát. Sokat lehet nevetni benne. Keserédes a történet, sarkítva megmutatva, úgy élesebb a múlt, ami nem is olyan távoli, csak ide hatvan év, meg egy híján húsz. Van és lehet mit, min, kin nevetni. A négy színészen, Börcsök Enikőn, Hegedűs D. Gézán, Kern Andráson, egy fiatal színésznőn, a nevét feltétlenül meg kell néznem.  Megnéztem: Péter Kata.
Apám, aki ma lenne nyolcvanhat éves, ha nem lenne már tizenhat éve halott, valószínűleg jó szemmel nézte volna, hogy egy átdolgozott nap után színházban kapcsolódom ki. Csodálta volna, hogy van még erre időm, s energiám, s hogy nem alszom el közben. Azért jobb lett volna, ha korábban mész ma lefeküdni, tette volna hozzá. Lehet, hogy nem is mondta volna, csak éreztette volna, ahogyan rám néz. Nézése elől nincs hova menekülni, átlát rajtam, mintha legalábbis egy átlátszó papír volnék. Olvas bennem, akár egy jó könyvben. Azt is tudja, hogy a kíváncsiságon felül az vezetett a színházba, hogy egy barátnőmnek jegyet éppen erre az előadásra adtam születésnapjára. Neki ugyan már december végén megvolt, hozzá időben ez a Kvartett volt a legközelebb.
Azért mégis csak fáradt voltam az átdolgozott hétköznap után. Onnan vettem le, hogy kis fáziseltolódással reagáltam a poénokra. Érdekes lehettem, amikor az össznépi kacagás után néhány másodperccel nevettem fel. De az is igaz, valahogy nem volt nevetős kedvem, látva Kern András számtalan próbálkozását, hogy meggyőzze a szamárnál is csökönyösebb Hegedűs D. Gézát, hogy az ötvenhétben tett jócselekedetéért, amelynek életét, amerikai egzisztenciáját köszönheti, busásan köszönje meg. Hegedűs D. Géza csak értetlenkedett, tagadott, nem ismerik egymást, nem tett ő semmit sem, biztos, valaki nevében kémkedik, nem kell neki semmilyen ajándék. Beleképzeltem magam a helyébe, én vajon hogyan döntöttem volna. Ha a bizalmatlanságnak ekkora tornya nem is nehezedett volna rám, de magam is valamelyest bezárkóztam volna a saját kis addigi biztonságosnak hitt világomba. Közép-Kelet európai kis sors az övé is, az enyém is.

2015. január 4., vasárnap

Furulyás G. Katalin: Jégvilág 2.

Eredetileg Furulyás G. Katalin december huszonhetedikén kelt írásával szerettem volna zárni a múlt évet. Nem sikerült. Közbe jött ez is, az is, amaz is, miközben az írás nyugodtan várt sorára kisgépem nyitott ablakában. Azután azt gondoltam, hogy nem is baj, ha nem zártam le vele egy időszakot, egy évet, jobb lesz vele inkább megnyitni. Ez sem sikerült. Az év úgy indult be, mintha kilőtték volna, események, élmények garmadájával. A Jégvilág 2 közben rendületlenül ült a kis ablakban, jól tudta, hogy az idő neki dolgozik, bölcs mosollyal nézte kerge-birka futásaimat. Majd minden elhalkult, lenyugodott, a nagy utazgatások ideje letűnt, hogy átadja helyét a napi csöndnek,  normál menetrendnek, munkának.  Nem volt kétség, hogy eljött a perce a megjelenésnek a Jégvilág 1-et törvényszerűen követően a 2. résznek, mely magával ragadó, lebilincselő, az ember nem tud szabadulni tőle. Ezért van helye az Araratban a Jégvilág 2-nek, meg azért is, hogy itt mindig meglegyen, bármikor újra lehessen olvasni, ezáltal átélni a megtörténteket.

"Éjjel gyakran felriadok a pengő hangra, ahogy hasad az ág, utána reccsen és aztán csak a súlyos zuhanás, majd tompa puffanás. Számolgatom, mi zuhan, melyik fa járt pórul. Próbálom a hangokból kikövetkeztetni, merre dől. 
            Az ébresztős mobilom lemerült, még tegnap este. A másik jelzését nem is ismerem, felhúztam, de magamtól is ébredek. Nézem az ágyból a kertet, még sötét van, nem látok rémes kárt, de nem olvadt el, az bizonyos. Elkészülök, nézem a kocsit. Kicsit fagyos, nem botrány. Letakarítom, hallgatnám a híreket. De áram még nincs. Így rádió sincs. Net sincs, nyilván. A laptopban van még egy kis szufla, de net persze nincs. Akkor telefonálok, meg vannak a konzulenseim, akiket ilyenkor fel szoktam hívni, korán induló autósok. Megbízhatóak, nem vakmerőek, nem beszariak. Velük szoktam egyeztetni, érdemes-e nekiindulni autóval, vagy válasszuk a gyaloglást, buszt. Csörgetem a számot. Nem megy ki a hívás. Mi a franc van? Túlterhelt lehet a rendszer. Nyilván mindenki megnyugtat, jelentkezik, jelzi a késést, tájékozódik. Próbálom később, várok kicsit. Nézegetem a tájat a teraszról, elkeserítő. Csatatér. A megkergült riasztók egyre csak vijjognak, mentők jönnek, számolom hányadik. Visszalépek a szobába, ösztönösen a kapcsolóhoz nyúlok, fölösleges. Újra eszembe jut a reggeli krónika, a hírek, elhessegetem az ötletet. Újrapróbálom a telefont, már lassan illene jeleznem kések, vagy meg se leszek egész nap. 
            Lassan ébred mindenki, vitázunk. Én mindenkit itthon tartanék, ők mennének. Nem kéne tetézni a bajt. Mi a fenének nekivágni a vakvilágnak. Felderítésre szánják el magukat, illetve arra jutnak, elindulnak, ha sikerül visszaszólnak. Hová, ugyan hová? Hiszen semelyik telefon nem működik, a mentő szirénázik, a fák pattanva dőlnek. Hová mentek, már megint hová? Bele a vakvilágba. Nem kellene ilyen vakmerőnek lenni. Mit gondoltok, miért halljuk a szirénákat folyamatosan? Szokás szerint hátaknak beszélek.
            Újra telefonálni próbálok, semmi. Ki sem csörög. Fél órája mentek el, persze semmi hír. Jövök-megyek. Gondolok egy kávéra. De hideg ásványvíz és narancslé van. Nem kell mindig kávézni. Eszembe jut a vérnyomásgyógyszer. Beveszem. Jövök-megyek. Leginkább ezt lehet tenni. Kiforgatom a fiókokat, gyertyákért, mécsesekért. Jó lesz kézhez tenni. Meg a gyufát is. Csinálok egy készenléti pakkot. Mobilok, mécsesek, gyufa, egy üveg ásványvíz, slusszkulcs a kis elemlámpával. Újra tárcsázok, semmi.
            Nem bírom tovább, kimegyek az utcára, mintha ott megtudnék valamit. Behajolt fák, egy magát alig tartó villanypózna, vijjogó riasztó két házzal arrébb. Meddig bírja még? Tétova emberek, gyerekeket próbálnak levinni az iskolába, jönnek vissza. Bóklászik mindenki. Többnyire értelmetlennek tűnik. Fölzúg egy motoros fűrész. Hetekig halljuk majd, most az első. 
            Visszaér végre a felderítőcsapat. Lezárták az utat. A faluból se be, se ki. Félóránként konvojban lehet indulni minősített esetekben, mentőknek, kenyeres kocsiknak. Rendőrök állnak az út végén. Egy hatalmas ág eltalált egy fő áramvezetéket. Majdnem az egész falu áram nélkül van. A hegyen víz sincs. Mobilszolgáltatás nincs, talán a toronyhoz is kéne áram.  Az utak a faluban prímán járhatók. Semmi gond. Falun belül jöhetünk-mehetünk. Na de minek. Teszek-veszek a házon belül, de nincs nagyon mit. Víz nincs. A tartalék vízzel elmosogatok. Rendezem a konyhát. Mániásan pakolok, ha menni kell, ne maradjon hátra nagy rendetlenség. Törölgetek. Visszapakolok. Egyébként, nem szoktam ilyen gyorsan. Azon gondolkodom, ha maradunk is muszáj, hogy ne legyen nagy kavar, mert a sötétben nagy bajt okozhat a széjjel hagyott edény, a láb alatt lévő kosár, szatyor, mifene. 
            Érdekes, nem nagyon hűl a ház. Lent, amelyik szint félig a földben van, szinte a tegnapi meleg van. Fázni nem fázunk, de mindenki apránként átöltözik. Vastagpulóver, mellény, sapka. Házon belül is. Eszünk pár szendvicset. 
            Újabb hírhozók jönnek. Senki nem tud, semmit, de egyhamar áram nem lesz. Erre kell készülni. Talán három-négy nap is lehet. Leülök egy pálinkára. Most, akkor hogy tovább?
A ház két napig sem tartja magát fűtetlen, ezt tudjuk. Próbáltuk már olajos időkben a régi házat, márciusban kihűlt huszonnégy óra alatt. Tehát cselekedni kell. A cserépkályhát nekiállok lepakolni, jó ideje pakolom rá a könyveket, pedig nem ott a helyük. Csak mindig kevés a polc. A kályhát meg nem használtuk. Órákig szortírozom a könyveket kupacba, Közben a többiek fát hoznak fel, vágnak aprófát, gyújtóst, keresünk újságpapírt. Telik a vesszőkosár. Néhány öreges bolondéria értelmet nyer. Miért nem szabad minden papírt kidobni, miért kell száraz helyen tartani a fát, miért kellenek szerszámok. Miért kell mindig gyufa. Miért kell cserépkályha. Miért kellenek nagyobb edények. 
            Kimegyek jeget gyűjtök vödrökbe, jó lehet leengedni a wc-t. Sőt, amit edénybe gyűjtök, még mosogatni is jó lehet. Még ki sem enged a jeges gyűjteményem, mire öt liter víz jön a másik hegyről, ott éppen jön a csapból, de piszkos. Nem ivóvíz. De jó kis víz. Megható gondoskodás.
            Mászkálok kicsit az utcán, hátha vannak hírek. Nincsenek. Mindenki fát vág, pakol, ágat húzkod, kárt ment. Óriási robajjal szakad le mellettem egy ág, na jó inkább egy lombnegyed. Ez a mi fánk. Kitöri a kerítést. Szétfutunk kicsit. Káromkodunk, mert nagy a kár. Feszült mindenki, mert tudjuk, ha ránk esik, nagy baj eshetett volna. Összeveszünk kicsit újra, ki a vakmerő, ki a túlizgulós. De nem olyan elementáris ez a vita már. Pedig nem tudjuk a lomb súlyát, ez csak napokkal később derül ki. Súlyos mázsák potyognak, ez közvetlen életveszély. Folytatjuk a tűzrakást. Eszembe jut, a kocsiban a rádión hallgathatunk híreket. Délben, a krónikát. Kiülünk, nagykabát, sapka. Kossuth Rádió Déli Krónika. A hírek vége felé térnek rá a jéghelyzetre, addigra fázunk, pedig jár a motor. Vigyázok az akkumulátorra. Bizonyos budai utak járhatatlanok, különösen a Normafa környéke van veszélyben. Gondok vannak az áramellátásban, a hatalmas jég okozta károk elhárítása hónapokat vehet igénybe. A háromszáz méter feletti magasságban a lakosok különösen veszélyeztetettek. A falut nem említik. Azt sem mondják, van egy megközelítetlen település. Vagy lehet, hogy mondják, de a falu neve el nem hangzik. 
-          Mondtam, nem vagyunk érdekesek, Budapesten minden rendben, leszarnak minket!
-          Nyolcezer ember, mégse vicc. Nem értem.
-          Rendben vannak, ne várd, értsék!
-          Azt mondták háromszáz méter…..de mi négyszázon vagyunk…
-          Négyszázon….
-          De akkor, mi a fenét csináljunk?
Két sapkás fej mered egymásra. Most érzem először, nagyon fázom. 
            Nem lehet, hogy nem csinálnak semmit!
            Biztos küzdenek, azt sem tudjuk, hányan. Biztos küzdenek.
Vijjog a mentő most is. Visszamegyünk a házba. Muszáj nekikezdeni fűteni, ha hetekig gond lehet, el kell kezdeni. Begyullad könnyen. Szépen pattog a tűz. Olyan füst van a nappaliban, hogy muszáj szellőztetni, kicsit aggódom a füst kifelé megy-e. Ahogy melegszik a kémény, lassan kevesebb füst jön vissza. Gyerekkor szag vesz körül. Gyerekkor hangok. Kályhaajtó csikordulás, kaparó pengés. Fasuhogás, ropogás. Kezd melegedni a szerkezet. Azon gondolkodom, mit lehet főzni cserépkályhán? Valami beférő vaslap kéne krumplit sütni. Sajnos sparhelt nincs a házban. A sparhelt nagyon fontos, univerzális és hihetetlen gazdaságos. Meleget ad és azonnal csinál meleg vizet, jó hosszú füstcső kell, akkor fűt is. Nincs sparhelt, lennie kéne. De milyen jó, hogy cserépkályha van.
            Ha hetekre kell berendezkedni, hogy lesz. Fűtünk, vágjuk a fát, akkor nem fagy le a ház. Mi bemegyünk a városba. A macska épp fenn páváskodik a tűzifa tetején, Nana kutya fetreng boldogan a forgácsban. Loncsosak. Városban…Anyámnál…Ez nem megy. De akkor hogy legyen? Meg dolgozni is kéne?
            Szétárad a meleg a lakásban. Lezárjuk a kályhát. Csodálatos meleget ad. Nézzük a vas kályhaajtót, vörös fény cikázik. Újabb hírek jönnek, semmi jó. Megint leszakadt, bedöglött, bekrepált valami, ami már valami helyett volt. Megy a riasztó, két házzal arrébb. Az agyat szétviszi. 
            A legrosszabb, nem tudok telefonálni, nem tudom azt mondani, megvagyunk. Nem tudhatok híreket. Nem tudok nyugtatni. Semmit nem tudok. Ülünk szépen. Melegedünk. Nézzük a tüzet. Megcsörren a telefonom, amelyik még nem merült le. Nézek rá, mintha boszorkányjárás lenne, ebbe meg mi lelt erőt. Keresnek a cégtől, világos semmit nem érthetnek abból, ami itt volt-van. A városban esik az eső, nagy eső van. Sokat bajlódtak azzal, hogy elérjenek. Próbálok udvarias lenni. Szeretném Anyát hívni, ha van mobilszolgáltatás. Nehezen értik meg. Leteszem, próbálom hívni. Nem, kifelé még nem működünk. Ezt is békében kell viselni. Tudom, hogy óránként hallgatja a híreket, és azt is már mennyire aggódik. Az, az őrjítő, hogy hála a jó égnek, nincs bajunk. Csak ezt nem tudom mondani. 
            Bár a Déli Krónikában nem is szerepeltünk. Talán nem is tudja a baj mértékét. Egész nap jár az agyam, mivel, mit tudok pótolni. Hogyan lehet megoldani a hiányzó dolgokat. Örülök, hogy alapvetően minden van.
            Anyám háborús gyerek, én nem éltem háborúban. Anyám nem tud végignézni egy háborús filmet sem, én igen. Anyám soha semmilyen tartalékkal nem él, én félévnyi ennivaló, hetekig szóló innivaló felhalmozás nélkül nem létezem. Borzongok attól, hogy elválaszt minket egy folyó, a Duna. Tűzre, vízre vigyázok. Mintha én lennék inkább háborús gyerek.  Örököltem idegeimben, zsigereimben a félelmet?
            Szépen felgyertyázva, melegben olvasok, egy jó meleg takaró alatt. Lassan teljesen besötétedik. Spórolni kellene a gyertyával. Egyszerre csak pislákol a csillár. Zümmög a hűtő. Pittyeg a mikró. Áram van!!!
            A legifjabb generáció emlékeztet: Anya, először a telefonokat tedd töltőre, és a laptopot. Lehet, hogy csak átmenetileg lesz áram. Oszd be az erőket! Lehet, hogy csak egy-két órát tudnak tartani. Megszeppenve fogadok szót. Lehet, hogy ő is háborús gyerek?
            Lesz tea, víz, meleg víz, net. Hírt is tudunk adni:

„Nagykovácsi felszabadult! Van áram, víz, térerő, meg mindenféle!!!!! Kedves aggódó ismerősök, köszönjük megvagyunk. Tíz évre elég hasáb, apró, rőzse, egyéb fánk lesz. Dolgozunk majd. Szakad a szívünk kedves fákért, bokrokért, miegyébért. De egyben vagyunk. Köszönjük, hogy hírrel lehetünk. Óriási, kitartó munka eredménye.”
„Kedves Nagykovácsi! Feladtad a leckét. Vettük. De hidd el, nagyon szeretünk. Mindenhogyan. Meg azért is.”