Éjféli gyors Lisszabonba

Emlékszem, hogy láttam a plakátját az Uránia mozi kirakatában. Éppen mást néztünk meg Mackóval, talán a Lovakról és emberekről című izlandi filmet, amihez Mackónak fele annyi bizodalma sem volt, mint nekem, de eljött, mert bennem bízott, a választásomban, amely sokszor volt találó és csak kevésszer tévesztett irányt, röpült szívünk mellé. Akkor nézegethettem az Éjféli gyors Lisszabonba beharangozó plakátját, nézegettem, közelebb léptem, jobban megnéztem, próbáltam magamba szívni a hangulatát, vajon milyen lehet, olyan-e, mint amilyennek észrevétlenül kúszott be a szívembe anélkül, hogy egyáltalán tudtam volna róla bármit is.
Azon kaptam magam a hosszú péntek után, hogy ketten vagyunk a géppel, amelyen - véletlen választás - az Éjféli gyors Lisszabonba pereg. Persze, hogy művész film, meg hosszú, múlt és jelen keveredik egymással, szereplők fiatal és idős korukban, nemzetközi filmes alkotói gárda, színészek, többek között az angol Jeremy Irons, a német Martina Gedeck.
Lisszabon gyönyörű. Sosem láttam élőben, csak kevesen mesélték, mennyire szép, érdekes, magával ragadó, s ha már ott vagy, fogva tart, majd mindig visszavágysz. Ha a film másra sem volt jó, mint hogy elvigyen Lisszabonba a képek támasztotta képzelet szárnyán, s hogy valós érdeklődést, kíváncsiságot keltsen a város iránt, már megérte a majd hogy nem két órát.
A filmnek már rég vége, én meg itt hallgatom újra meg újra Annette Focks a film stáblistája alatt futó zenéjét. Valahogy passzol a filmhez, most meg a lelkemhez, ehhez a kicsi, fura, elveszett, didergő verébhez. Hát nem lehetek egészen komplett.

"Az élet nem az, amit élünk, hanem az, amiről úgy képzeljük, hogy éljük.
Raimund Gregorius berni latintanár egy titokzatos nővel való furcsa találkozástól felzaklatva, önmaga számára is váratlanul elhatározza, hogy kilép addigi életéből. Felül az első Lisszabonba induló vonatra, poggyászában egy könyvvel, amelyre véletlenül akadt rá egy antikváriumban. A könyv Amadeu de Prado portugál orvos és költő-filozófus feljegyzéseit tartalmazza magányról, halálról, szerelemről, hivatásról. Gregorius teljesen a könyv és szerzője hatása alá kerül, és Lisszabonba érve, akár egy detektív, felkutatja Prado családját, szerelmeit, barátait és ellenségeit. S miközben keresztül-kasul bejárja a varázslatos portugál fővárost, egy nagyon tehetséges és érzékeny ember küzdelmes, magányos és boldogtalan élete bontakozik ki előtte, jórészt a Salazar-diktatúra idején.

A svájci író különleges hangulatú regénye, amelyet sokan Carlos Ruiz Zafón nagy sikerű könyvéhez, A szél árnyékához hasonlítanak, voltaképpen két férfi, két nem mindennapi egyéniség párhuzamos életrajza. Művében Mercier arra keresi a választ, vajon megérthetjük-e egy másik ember életét, s ha igen, akkor ezáltal közelebb tudunk-e kerülni önmagunkhoz is, vagy végleg elveszítjük addigi énünket. Akár így, akár úgy, a megismerés külső és belső útjai tekervényesek és a nyomozás izgalmas." Forrás: Moly