Andrassew Iván: Erzsi

A héten az volt a legszomorúbb, hogy szomszéd Pista telefonált:meghalt Erzsi, a felesége. Éppen harminc éve költöztem a szomszédba, és hamar nagyon jó barátaim lettek. Erzsitől többet tanultam, mint az ismerőseim többségétől. Mert vele, éppen úgy mint Pistával és általában a földdel és állatokkal foglalkozó emberekkel, csak fontos dolgokról lehetett beszélni. De abból is, ahogy Erzsi az utóbbi években ismét anya lett, mert nevelni kellett az unokáját.

Ha az ember barátja életben van, ritkán jut eszébe végig gondolni, mi mindent köszönhet neki. Például azt, hogy van valaki, akiben mindig megbízhatok, akire bármit rábízhatok. Nem csak a házamat, hanem a magánéletemet is. Az utóbb harminc évben arról szinte biztosan Erzsi tudott a legtöbbet.

Minden ember rendes ember szeretne lenni. Erzsi másoktól abban különbözött, hogy ez neki sikerült is.

Hogy az Isten miért pont most jött el érte, az talány. Hagyhatta volna meghalni akkor, amikor országúton sántították meg egy cserbenhagyásos balesetben, és volt sok más alkalom is. Talán most volt szükség a szakértelmére a Mennyek Országában palántanevelés vagy paradicsombefőzés dolgában. Más magyarázat nincs arra, hogy miért pont a jó embereket viszi el, mint az, hogy máshol is szükség van rájuk.

/forrás: Andrassew Iván távoli naplója, 2014. augusztus 10./

Negyven év után

Nem tudom, mitől volt a tegnap délután-estéje ilyen jó, megpróbálom az élmény-és emlékmorzsákból összecsipegetni, talán jutok az időtöltésen kívül valamire.
Egy biztos, hogy Tibromat boldognak, jókedvűnek, kiegyensúlyozottnak láttam és nyugodtnak. Az övéi között. Egy csapat nagyra nőtt diákkal együtt. Akkori diákokkal, amikor még minden előttük állt és minden lehetséges volt. Akárki tűzoltó lehetett volna és katona, meg vadakat terelő juhász. Lettek ehelyett ez, meg az, meg amaz. A tanárnő, az autószerelő csendesebb, békésebb foglalkozások, az egyetlen orvos, a sebészkéssel vágó orvos kitűnik a többi közül. Beszédre is, amikor azt javasolja, hogy jöjjenek össze innentől fogva évente. Legyen ez az utolsó augusztus szombati nap az újratalálkozás napja. Higgyük el, hogy ő sok halált látott eddig életében, már a szakmájából kifolyólag is, s hogy innentől fogva már sokkal kevesebb van hátra nekünk. Lehet még vagy húsz évünk, jó esetben. Az egész társaság egyként helyesel nem a sebészkéssel a kezében sok halál látásának, és reméljük, nem okozásának, annak sem, hogy mennyire kevés van hátra, hanem az évenkénti találkozás ötletének. Csak legyen, aki megszervezze. Mert az ideit briliánsan vezényelte le egy bizonyos Hábci, akinek még azt is sikerült kigondolnia és megvalósítania, hogy a vacsora előtt bemehessenek a volt gimnáziumukban a volt osztályukba. A számítástechnika terem melletti ma angol termet nyitották meg mint az egykori osztálytermüket. Az ajtó mellett a folyosón a falon egy csomó végzős tablókép közül legfelül épp az övéké virított. Véletlenül vettük észre. Nagy az öröm, ujjongás, nevetés. Lehetett keresgélni és ráismerni önmagukra, meg a másikra. Lehetett hitetlenkedni és örömködni, jókorát csodálkozni, szeretettel végig símogatni akkori jóval fiatalabb saját magunkon és a társakon. A hangulat örömös volt, meg zajos, egymás szavába vágva emlékezős, egymást túlkiabálós, választ nem megvárós, kedvesen türelmetlenes, egy helyben egybe gyűlt rég nem látott társaságnál már-már elvárt és megengedett. Mintha csak visszavedlettek volna akkori önmagukba. Belefeledkeztek a fiatalságukba, amikor az egykori fényképeiket nézték egymás után. Gyermeteg örömmel azonosították egymást, önmagukat. Kezemben a fényképezőgéppel kicsit kívül éreztem magam tizenegynéhányuk összetartozó körén, ugyanakkor belül is, akit mágikusan vonz ez az összetartozás, évtizedeken átívelő kapcsolat, amelyet a nagyobb, hosszabb különlét sem tudott szétválasztani és ahova a maga természetességével fogadják be a házastársakat, mint kedves ismerőst, barátot. Néztem Tibromat, aki akár a hal fickándozott, saját közegében érezte jól magát, olyan emberekkel, akik egy gimnáziumi osztályban élték meg akkori négy évüket jóban-rosszban, fogadták el és szerették meg valamikor olyannak, mint amilyen volt. Ez az érzés, ez a kölcsönös szeretet és elfogadás, egykori jó osztályközösség volt érezhető a gimnázium osztálytermében, majd az étteremben. A több évtizedes egymásnak nem látása, a nem együttlét, a nem közösen megélt programok, a nem részvétel a másik életében aktívan, egyáltalán nem szabott gátat az idei augusztus legutolsó szombatján Szigetváron egy gimnáziumban egy bolondos órányi együttlétnek, a régmúlt időkben, a felhőtlen fiatalságban való megmártozásnak, örülésnek egymásnak, majd a Szeráj Étteremben egy kellemes, közösen elfogyasztott vacsorának.
Nagyon jó volt mindezt pár órán át kívül-belülről megélni.
(munkaváltozat, még módosulhat)

Azt mondta

Egy nagyon valaki azt mondta, hogy ő elmegy, mi meg maradunk. Messze megy, mondta, ahol csak a ritka madarak járnak, mint ő, meg a családja. Mert aki ennyire messzire megy, oda a családját is vinnie kell magával. Hogy legyen háttér, hogy legyen egy biztos pont, egy sziget a nagy ismeretlenben, meg különben is ezt így szokták.
Emésztettük a hirtelen hallottakat, melyek úgy feküdték meg a gyomrunkat, mint egy jókora malomkő, amely se föl, se le nem mozdult, éppen középen torlaszolta el minden értelmes étel és gondolat útját, egyedül a fájdalomnak és rokonainak adott szabad áramlást. Ezen közben önkéntelenül és megállíthatatlanul úszott fel az önző kérdés mintegy önvédelemből: ha ő elmegy, akkor velünk mi lesz. Mintha kicsiny, biztosnak vélt világunk falai rogyadoznának, az erősnek hitt talapzat repedezne meg, a melegnek érzett környezet foszladozna, miszerint ő megy és mi nélküle, kicsit elárvultan magunkra maradunk.
Hogy vele mi lesz nélkülünk, ez már csak otthon jött elő és az utolsó gondolataim között az elalvás előtt. Lesznek neki minden bizonnyal mások helyettünk, majd lesznek újabb, egyéb célok, hatalmas kihívások, amelyek már egy ideje arra bírták, ill. amelyeket keresve keresett, hogy ő mehessen, mi meg maradjunk. Maradjunk kétségek között gyötörten, maradjunk elbizonytalanodva, maradjunk kicsit tartva a jövő ismeretlen részeitől, maradjunk bízva magunkban, eddig elért teljesítményeinkben, eredményeinkben, maradjunk az általa is kitaposott úton, szemléletben, munkában, hozzáállásban, és maradjunk neki drukkolva, hogy igenis sikerüljön, amit a fejébe vett, amit magának nagy bátran eltervezett.
Egy nagyon valaki azt mondta, hogy ő megy, mi meg maradunk. Most mit mondjak erre, ő megy, mert megy, megy és kész, ez van, mi meg jól-rosszul, valahogy maradunk. Nélküle.

(Egy nagyon valakinek az engedélyével gondolatok egy keddről.)

Anikó sült csirkecombja petrezselymes krumplival

Egy csirkecomb akkor vonzó, ha izmos, ha legalább annyit mozog az eleségért, az életért, a maga sem tudja miért a ketrecben, a baromfi udvarban, hogy önmagáért izmosodjon, és rántott vagy sült csirkecomb vagy egyéb vonzó, ehető formájú ételben egy tányéron végezze. Nem tudja, szegény, végső soron mivégre. Tűnékeny az élő csirkecombok ideje, életük sebesen pereg, hat hét, lehet az nyolc is vagy több, vagy az már tyúk? Ez futott át agyamon csirkecombos lábakon, amikor Anikó sült csirkecombjával szemeztem egyoldalúan. Pillantásom melegen járhatta át a sütőtől forró bensőjét, míg ő csöndben kiterítve feküdt a tányéron petrezselymes krumplival az oldalán egyfelől, gyümölcskompótéval a másikon. Alaposan át volt sütve, a bőrkéje ropogós volt, nem megégett. Állaga omlós, vajpuha, az íze, hát az íze az meg egyszerűen mennyei.
Nálam mindig az első falat a döntő. Meg a második és a harmadik, meg az utolsó utáni falatok után ácsingózó állapot. Igazándiból az elsőből derül ki, hogy egy étkezés időtartamára futó vagy tartós vonzalom köttetik-e meg az étel és köztem, vagy könnyen felejthető lesz az érzés. Anikó sült csirkecombjával rögtön egymásra találtunk. Kisült valami a levegőben, a csirkecomb mindenekelőtt, meg a tetszés tapintható érzete, nem vitás. Ilyenkor a bensőmből nézve csöndesebbé válik a környezet, elhalkulnak a külvilág zajai, nem tudok kifelé figyelni, amikor ekkora intenzitással köt le a sült csirkecomb falatkákkal kialakult hirtelen jött nagy szimbiózis.
Állhatott volna ill. feküdhetett volna egyedül magában Anikó sült csirkecombja a tányéron, úgy is megállta volna a helyét és akkor sem feküdte volna meg a gyomromat. De írhattam volna mellé majorannás krumpli, fokhagymás rizs, túrós tészta vagy zöld, elvarázsolt köretet is, ilyen különleges alkalmakkor, Anikó sültje mellett jelentőségét veszti, mi kíséri a tányéron. A petrezselymes krumpli mellé még gyümölcskompot is járt, ami - bevallom -, inkább zavart, mint bordósította számomra a választékot színeivel, viszont Anikó fantasztikus sült csirkecombja után mégis csak jólesett édességként elfogyasztani.
A múlt pénteki élmény csirkecombos lábakon jött, átmenetileg megsüttette magát Anikóval az ő titkos receptje alapján, lefeküdt a tányérra, hogy átadja magát az éhes betérőnek és tovaszaladt. Combon csíptem, megmaradt.

Lementem a pincébe

Anyám asztalán ott gőzölgött másfél kiló őszibarack héjastul megfőzve. Megpucolta, összetörte, lekvár lesz belőle, mondja, holnap pedig lemegyek a pincébe üvegért. Mindig is tudtam, hogy anyámnak külön program, szabályos kirándulás az első emeletről a pincéjébe eljutni és néhány két-három decis üveget felhozni. Megyek én, mondom és már húzom is a cipőm. A pincekulcs a helyén van?, a kérdéssel egyidőben már a kezemben is a kulcs, ahogy anyámtól egy szatyor az üvegeknek.Tényleg nem lehet könnyű anyámnak fájós térdeivel megjárni az utat az elsőről a földszintre, majd a pincébe, gondolom magamban, a fordulókban mindig megáll az ablakmélyedésben megpihenni. A lépcsőházban egy lélek sem jár, szinte hallani lehet a csöndet. Még szerencse, hogy a nappali fény beáramlik a földszinti ablakon és leér ide a pince előtti térbe. Három kék vas ajtó van itt, melyik is a pince?, mire tanácstalankodom már fordul a kulcs a megfelelő zárban, kitárom a pinceajtót. Mintha reménykednék, hogy a benti sötétséget elűzi majd a kintről jövő szűrt fény. Hol a villanykapcsoló? Na, végre megtalálom. A pince hosszú folyosóját gyéren világítja be egy lámpa. Anyám pincerészéig pár lépés, ugrás szerűen teszem meg, mint aki menekül, csak éppenséggel rossz irányba, kifelé helyett befelé. Aha, megvan a lakat meg a kulcs. Csak beletalálnék ebbe a piciny lakatlyukba. Kicsúszik a kezemből a kulcs. Miközben lehajolok, és fölemelem a kulcsot nézek végig a folyosón, a végében tátongó bejárati ajtóra. Ha most valaki rám zárná az ajtót, benn ragadok, csontváz leszek mire megtalálnak. Búcsúztatjuk felebarátunkat, életében igyekezett a jót cselekedni, a pincébe is az anyjának ment le befőttes üvegekért. Megtapogatom a zsebem, hála égnek, benne a mobil, tudok hívni valakit, ha mégis... Végre sikerül megbirkóznom a kulccsal, a lakattal, benn találom magam a csöpp pincerészben, pár polc, rajtuk üvegek, mellette gyümölcsös, zöldséges rekeszek üresen. Felkapcsolom az elemlámpát, lássam mivégre vagyok itt, hat-nyolc kisméretű üveget kell összegyűjtenem. Leejtem a lámpát. Talán a kezem remegése miatt történik, vagy a hirtelen feltámadt pinceszél fújja ki, vagy egy láthatatlan szellem üti ki a kezemből. A szellemek már csak olyanok, hogy éppen rád várnak, amikor üvegekért jössz le. Felkapom a lámpát, sikerül úgy egyensúlyoznom vele, hogy miközben megvilágítom a polcot, a megfelelő méretes üvegeket szédületes gyorsasággal szedem össze. Sikerül nem összetörve belepakolnom őket a szatyorba. Az elemlámpát kikapcsolom és behajítom az üvegek közé. A lakat bezárása sokkal gyorsabban megy, mint a nyitása, úgy látszik, ebben az irányban működik jobban, majd mindig bezárom, ezt megjegyzem. Óriásiakat lépve teszem meg az utat a kijáratig. Becsukom az ajtót. Mielőtt bezárom újból kinyitom, hogy leellenőrizzem, lekapcsoltam-e a pincében a villanyt, utána zárom be végleg a pinceajtót. Fölmegyek a földszintre. Egy lélek se jár. A külső fény még bejön az ablakon. Anyámnak tényleg nehéz lehet ezeket a lépcsőket megmásznia a pincétől az első emeletig, gondolom egy utolsót. Benyitok a rácsán, majd az ajtaján. Meghoztam az üvegeket a pincéből, teszem le az üvegekkel teli szatyrot a konyhaasztalára. Nem is tudod, hogy mennyit segítettél, köszöni meg anyám.

Robin Williams

Amennyire nem tudok nagyon sok névtelen emberről, akik megöngyilkolták magukat, annyira ráz meg éppen ennek a szînésznek a halála. Pedig közünk egymáshoz semmi. Mintha nem is egy bolygón éltünk volna. A hírt róla számomra az újabb filmjei jelentették. Búlvársajtót nem olvastam róla, igaz, másról sem nagyon. Csak most tudtam meg valamit az életéről. Hogy harmadik házasságában élt, három gyermeke született, alkohol, drog problémái voltak, anyagilag teljesen leült, depresszióba esett. Filmjeit, illetve filmjeinek egy részét láttam mindössze. Szerettem harsány stílusát, humorát, bírtam mimikáját, utolérhetetlen beszélőkéjét, gumi mozgását. Nagyon szerettem benne az embert. Végtelenül szimpatikusnak, szerénynek, és egyáltalán nem tipikus sztárnak tűnt számomra. Távolról azt gondoltam volna, hogy abszolút a helyén van: azt csinálja, amihez a legjobban ért, bolondozik, nevettet, jókedvet hoz be az életünkbe, mosolyt fakaszt az arcunkra, talán boldog is mindehhez. Ettől még lehetett a legkomolyabb, legszomorúbb ember a világon. Mint mondják, állítólag a komikusok, a komédiások tényleg a legszomorúbb emberek. Nem tudom, mi fájt Robin Williamsnek annyira, hogy önnön kezével vetett véget életének. Talán egy valóban súlyos és mély depresszió taszíthatta ebbe az állapotba, vagy valami sohasem megtudható, meg nem ismerhető dolog, helyzetének, sorsának ezidőtájt furcsa, számára esetleg megoldhatatlan állása.
Mondhatta volna:
"Nézd, én híres vagyok, engem megasztárnak titulálnak, egy csomó filmet csináltam, gyerekeim vannak, szeretnek, működő kapcsolatban élek, mégis fáj ez az egész élet, mondhatni, hogy most élek, magamban fájok. Úgy érzem, semmire sem vagyok jó, semmire sem vagyok képes. Egy vacsorát sem tudnék önnállóan összedobni, vagy akárcsak egy szöget ütni egy fába, nemhogy egy újabb filmet leforgatni. A legutolsó ember is többet ér nálam. Itt ülök ebben a szobában. Az ablakokat elfüggönyöztem, se ki, se be nem látni, jobb is, nem látok semmit sem, mi érdemleges lenne, minden olyan sötét és kusza és bonyolult, a legegyszerűbb is olyan komplikált. Magam vagyok, nincs kire számíthassak. Persze mondhatnám, hol ilyenkor a család, hol az a sok állítólagos barát. Nem tudom, hol vannak. Biztos valahol. El vannak foglalva önmagukkal, a saját kis életükkel, észre sem veszik, hogy totálisan lent vagyok lelkileg, érzelmileg magam alatt vagyok. Járok valami gyógyító körbe, de tele van a búrám mások szerencsétlenségeivel, a magam bajával és a sok ájtatos dumával, amivel egymást kellene kirángatnunk a bajból. Hát nem. Nekem elég volt. Totálisan elég volt az életből, de leginkább önmagamból, aki mázsás súllyal ereszkedik rám és nyom agyon engem."
Végtelenül sajnálom, hogy Robin Williams a gyakorlatban nem hitt abban, hogy a remény hal meg utoljára, és az életnek millió oldala van.

Este esőben hazafelé

Csak egy-két dolgot nem szeretek az esti autózásban esőben hazafelé. Az estét, a sötétet, az esőt, a szembejövő, ill. a saját reflektorom által kibocsátott bizonytalan fényeket, a csillogó aszfaltot, az alig látható útburkolati jeleket, az ablaktörlő lapátot, amely sosem úgy és ott töröl, ahogyan és ahol kellene, egyszóval minden zavar. Az is, hogy éppen amikor ennyire fáradt vagyok kell ébernek lennem és nagyon figyelnem, hogy épségben hazaérjek. Közben persze jár az agyam és elmosolyodom, hogy ez a késő esti, "nyakat törő" autózás nem jöhetett volna létre, ha nincs előtte egy annál kellemesebben eltöltött késő délután szűk baráti körben, amelyben volt számomra meglepetés vendég, nem várt kétfogásos menü, hosszú, maratoni, éjszakába nyúló beszélgetés. Egy három személyes baráti találkozásnak éppen ez az ereje, a sava-borsa, hogy koncentrált, hogy minden szóba kerül, hogy mérlegelés nélkül az égvilágon mindent megbeszélhetek, hogy az intim közelségben nem kerüli el figyelmemet az elhangzott szavak mellett beszélgető társaim pillantásai, arckifejezésük játéka. Amikor az egyre-másra felmerülő témákban lubickolok, mert gyakorlatilag csak azt nem érintjük, ami nem jut az eszünkbe vagy nincs is, akkor már a jóleső múlté a konyhában elfogyasztott csirkeszárnyak megsülten krumplival és uborkával, utána a smarni, az örök kedvenc, a hagyományosan elkészített eredeti császármorzsa bőven megrakva mazsolával, ahogy kell, és még előttem áll a nemszeretem autózás sötétben, esőben, nyúlós-nyálas időben az eltelt kellemes órákon merengve.

Egy őrült naplója

Tegnap este nyolc körül összesen tíz sms-t és telefont eresztettem meg családi és baráti körben, miszerint az m3-on újra nézhető Gogol műve az Egy őrült naplója Darvas Ivánnal az egyszemélyes címszerepben. A másnap hajnalban kelőtől nem várhatni el, hogy egy két és fél órás darabot egyhuzamban végig üljön. Attól sem, aki keményen dolgozik és eleve fáradtan indul neki az est szabad óráinak. Kevés olyan valakit lehet találni, aki ezen az esti órán, húsz perccel nyolc óra után maximálisan kipihent és képes legyen Gogol folyamatos, nem éppen könnyű szövegét befogadni, Darvas Iván hangsúlyaira, mimikájára, testbeszédére figyelni. Én mégsem disztingváltam, mindenkinek írtam a programjavaslattal, aki az első körben az eszembe jutott. Nem én döntöttem el helyettük, hogy adóznak-e csodálattal Darvas Iván fantasztikus, egyedülálló színészi játékának. Nem én befolyásoltam őket, hogy elhiszik-e Darvasnak amint a szemünk láttára őrül meg az egyedül élő, szakmai, privát céljait elérni nem tudó, összességében sikertelen, boldogtalan, elégedetlen kishivatalnok Péterváron, aki talán éppen a szerencsétlensége elől ugrál - naplóbejegyzéseit előadva - a realitás és képzelet világa között. Darvas zseniálisan jeleníti meg munkahelyén, a minisztérium munkatársaival folytatott dialógusokat, az utcában, boltokban, egyéb helyeken folytatott beszélgetéseket. Darvasra összpontosuló figyelem a néző, hallgató részéről folyamatos, mondhatni lankadatlan, az ember képtelen kivonni magát Gogol két évszázados, máig friss szövegének, Darvas szuggesztív előadásának hatása alól. Aki az őrültség állapotára kíváncsi egyedül és hogy milyen eszközökkel képes Darvas Iván megvalósítani, láttatni, érzékeltetni, annak - gyanítom -, mind a darab, mind a színész csalódást okoz. Az egy őrült naplójában a folyamat az egyedülálló, mely a viszonylagos normalitástól vezet a téboly állapotába. Színészt próbáló darabbal Darvas a hangjával, a mimikájával, a karizmájával, a színészi zsenialitásával olyan maradandó gyöngyszemet alkotott, amelyet megközelíteni, utolérni, megelőzni majdhogynem lehetetlen.

Kláráimnak

Névnapjuk, névnapotok - számomra - legelső pillanatában köszöntöm a hozzám legközelebb került Klárákat sok szeretettel. Egyikőtöket, Lakatot itt nem messze a Sashegy aljában: egészséget kívánok mindenek felett, legyen nagyon szép napod, se túl meleg, se túl hideg, olyan elviselhető. A másikat valahol Budakalászon szabadsága alatt: akkor most jut idő kis ünneplésre, teljék kellemesen családi körben. A harmadikat, Clara Mickaelat a Silicon Valley-ben, s akit amúgy családi körben Mikszinek becézünk, érezd magad jól névnapodon, drága Mikszim. Fényesen, ragyogóan, híresen, amit a neved, nevetek jelent, ti mindannyian, Klárák, e gyönyörű, nem mindennapi név vieselői, szívemnek oly kedves Klárái.

A Bajor nem hír

Ülök a tévé előtt nyitott szívvel, lélekkel, főleg azzal a szomorú tudattal, hogy Bajor Imre aznap reggel halt meg, meg persze nyitott szemekkel a Királyi csatornát nézve, megemlékeznek-e az esti fő-fő híradóban a színész haláláról. Az országos zuhé, meg hogy jobban teljesítünk az összeszerelő ágazatban, meg az autógyártásban, a rendőröket verő svéd és a dán beszeszelt turisták ügye, a baloldali öszefogás fikázása a közös főpolgármesterjelölés kapcsán, valamint egyéb bűncselekmények töltötték be a képernyőt. Hiába vártam, hogy akár csak egyetlen szó is essék az országosan ismert, népszerű komikusról, szóba sem került. Bajor Imre halála nem volt hír a Királyi tévében. Amikor a fennálló rendszert, kormányt kritizáló színész távozik végleg, az olyan, mintha nem is létezett volna, agyon hallgatják az eseményt. Ha kicsit tovább gondolom, akkor az országnak az a része, amely a Királyin kívül semmi egyebet nem tud fogni, internete nincs, szóbeszéd körülötte nem járja, akkor most azt hiszi, hogy kedvenc pasija a Pasikból, a Heti hetes egyik megmondója, kulcsfigurája még él és javában a felépüléséért küzd.
Gyanítható, hogy a Bajor Imréről szóló megemlékezés nem véletlenül maradt el a Királyin. És ha a kézzel fogható, hiteles tényközlés, egy olyan horderejű hír esetében, miszerint az ország egyik legnépszerűbb és szeretett színésze, Bajor Imre nincs többé, sántít, kívánni valót hagy maga után, akkor mit mondjunk a többi nem tudni miért, valamiért kifelejtett hírről, akkor egyáltalán miképp tudjunk hinni mindazon híreknek, amelyek a Királyi tévébe kerülnek.
Ebben az illuzórikus, ködös, elferdített tényekkel kibélelt hamis világban tartódik - gyanítom -, az ország nem elhanyagolható része, mindazok, akik készpénznek veszik a tévét, mert Királyi, mert képernyőn villog valami, mert hangbemondanak valamit alatta, s mert úgy illik, hogy komolyan vegyék. Az meg már mellékes, hogy a tálcán tálalt ténynek látszó valamiket olyan kényelmes előre megcsócsáltan elhinni. Addig is pihen az agy, mert szemét bekötötték.

Anikó sváb pecsenyéje

A múltból, először Kelet-Németországban, az NDK-ban eltöltött múltból jól ismerhettem a sváb pecsenyét, amit egyszerűen szaftos húsnak, vagy generálszószos húsnak hívtunk, mert annyira egy szószra járta a hús mindig ugyanolyan ízben, illatban, állagban. Legyintettek is rá a külföldiek, egykedvűen fogyasztották, mintha ez az egyetlen barnás étel lett volna a német konyha, semmi új, semmi változás, mindig minden ugyanaz és ugyanolyan volna. A barna szószos hús biztonsága köszöntött később vissza az egységes Németországból is. Magam sem értem magamat, de valahogy nem tudtam megunni, pedig minden kísértetiesen hasonló barna volt, az első falattal az íz is visszajött, mégsem berzenkedtem ellene: kaja volt és ehető és ismerős, sok meglepetést nem okozott.
Most Anikó sváb pecsenyéje emlékeztetett a letűnt időkre. Hús volt az ételben és szósz, mely barna volt ugyan, csak világosabb nagy elődeinél, és talán nem volt annyira folyékony. Ízében persze sokkal jobb volt a régieknél, nem vitás, és meg nem mondom, mivel volt ízesítve. Lehetett akár mustár is az összetevők között, de olyan rafináltan megkomponálva, hogy csak a színe miatt gondolhattam rá, hiszen a mustár íze rejtve maradt, feloldódott a többiek társaságában. Állagát tekintve nem volt tocsogós a szaft, mégis hagyta magát a hagymás tört krumplival megmártogatni, az utolsó csöppig felitatni. A vaj puha sertésszelet szinte magától omlott szét a szájban, üdítően keveredve a szósszal, a valamikori generálszósszal, most Anikó sváb pecsenyéjének szaftjával, csak sokkal, de sokkal jobb kivitelben. Anikó sváb pecsenyéjével úgy vagyok, hogy jöhet, akár holnap jöhet, bármennyiszer jöhet, és az övéjét még élvezem, szeretem is.

Edgar Swan: Széthordott ország

Jönnek és elmennek.

Fiatalok, akik már nem itt élnek, nem itt dolgoznak.

Hazalátogatnak, esznek túrórudit, napérlelte barackot, édes dinnyét. Megnézik a Balatont, sétálnak egyet Budapesten, élvezik a melengető napsütést, majd felszállnak a repülőre és néhány órán belül csak a szülők szívében lüktető fájdalom marad.

Fiatalok, akik már nem értik az országot, nem értenek minket.

Csodálkozva figyelik az egyszemélyi vezető korlátlan hatalmát, az ellenzék helyén tátongó feneketlen űrt.

Nem értik Érpatak őrült messiását, az őt megválásztó és újra megválasztó embereket, az akasztófán lógó bábot, a hóhérnak öltözött másik őrült csuklyás pózolását, a tapsoló embereket.

Nem értik az egyre kopottabb ruhában járó honfitársaik fásult közönyét, türelmetlen egymásra förmedéseit, minden-ellenességét.

Látják a lassan pusztuló országot kívülről. Úgy látják, ahogyan a benne élők soha nem láthatják.

Mert mi megszokjuk. Napról napra, egyre tompább aggyal és egyre érzéketlenebbül vesszük tudomásul, hogy most ez van.

Nem követelünk valós adatokat a statisztikusoktól, ezért elhisszük, hogy rendben van minden.

Rendben van, csak mi látjuk magunk körül a folyamatosan növekvő nyomort, a reményvesztett, jövő nélküli családok keserűségét.

Máshol, a szomszéd utcában, a másik faluban, a következő városban, a távolabbi megyében minden jó.

Csak ott nem, ahol mi élünk.

Ott nagyon nem.

Nem kapjuk fel a fejünket, ha éhezésről, kilakoltatásokról, öngyilkosságról, nincstelenségről hallunk, ha ezt magunk is látjuk.

Bénultan hallgatjuk a rothadó nyugat haláltusájáról szóló propagandát.

Tudomásul vesszük, hogy Oroszország, Kína, India a jövő útja számunkra.

Az évtizedekig sulykolt, halálosan elcsépelt kommunista jelmondatok, penészes lózungok ismét harsognak és mi lehajtjuk a fejünket.

Ismét.

Nézzük, ahogy szélsőséges csoportok randalíroznak az utcáinkon, őrült hatalommániások emelkednek fölénk, tűrjük a társadalom kirablását, jogainkról és vagyonunkról önként, szó nélkül mondunk le.

Számunkra mindez fájdalmasan természetes és megszokott.

Ha mégis tiltakoznánk, ha elmondanánk, hogy mi másként gondoljuk, ha szót emelnénk a gyalázat ellen, tulajdon honfitársaink ugranak a torkunknak.

Pénzért, morzsányi hatalomért, pozícióért, vagy egyszerű ostobaságból.

Kifordult az életünk, kifordultak a szavaink.

A demokrácia érdektelen, a szabadság káros, a gondolkodás veszélyes, a jog felesleges, a vélemény nem nyilvános.

Brazil szappanoperák, valóságsók és hazug híradók világában élünk, lehozzuk a padlásról a rég-feledett zászlókat, transzparenseket és beállunk a menetbe.

Mint egykor, régen.

Kikockázott arcú rendőrök, néhányfős tüntetések, politikai elemzők, gerinctelen sajtómunkások.

Eláruljuk egymást, eláruljuk önmagunkat és eláruljuk a hazánkat.

Eláruljuk fiainkat, lányainkat, unokáinkat.

Tűrjük, hogy hazaárulónak nevezze őket a politika és az a szomszédunk, ismerősünk, aki nemrégiben még Kádárt éltette.

Hazaárulónak azért, mert élhető életet akarnak, családot, jövőt, biztonságot akarnak.

Hazaárulónak, de a haza vált árulóvá.

Visszajönnének, ha lenne hová, ha lenne miért. 

Nem gazdagság, csak biztonság. Szabadság.

Vagy ébredés. Felemelt fejek, kihúzott gerincek. Ha lenne hová állni, ha nem maradnának egyedül.

Ha nem maradnánk egyedül. Mindannyian.

Hitler, Gömbös, Mussolini, Ratkó, Rákosi, ordas eszméi, gyilkos gondolati gond és ellenállás nélkül szivárognak a médiából, a politikából, a kopott utcák kövei közül.

Államosítások, jogfosztások, a magántulajdon szentségének eltörlése, a szólás-, vallás-, lelkiismereti- és gondolati szabadság eltiprása nem visz minket az utcára.

Tudjuk, hogy egyedül maradnánk, nem állna mellénk a szomszéd.

Mert neki még van munkája. Mert a párjának van munkája. A gyerekének.

Mert még van mit féltenie.

Még.

A gyerekeink felszállnak a repülőre és nem értik.

Mi pedig nem tudjuk, félmillió, vagy már egymillió a veszteség.

Lassan megértjük, hogy a haza nem ott van, ahol túrórudit árulnak és lehet kapni lángost.

A haza ott van, ahol szabadon elmondhatjuk a gondolatainkat, ahol dönthetünk, miben hiszünk, vagy nem hiszünk.

Haza ott van, ahol lehetőséget találunk az emberi életre, ahol csak rajtunk múlik, hogy dolgozunk-e, ahol élni szabad és élni lehet.

A haza nem kívül van, hanem bennünk.

Ha megyünk, mert itt már semmink sem maradt, nem hagyjuk el a hazánkat.

Visszük magunkkal, magunkban.

Ha képtelenek vagyunk megvédeni, elrejtjük.

Széthordjuk lassan, lelkenként.

A cipőnk talpán visszük a földet, mely az otthonunk lehetne.

Ha meg tudnánk védeni.

Ha meg akarnánk védeni.

Mert egyszer el kell majd számolnunk.

Gyerekeinknek, unokáinknak, szüleinknek.

Önmagunknak.


Forrás: FaceBook, Edgar Swan blogja

Kockapálinka

Múlt hét péntekéig még csak nem is hallottam a kockapálinkáról, pedig ittam vagy kóstoltam életemben elég páleszt. Vagy azért mert kellett az étkezés előtt, vagy mert éppen hozta valamelyik vendég és feltétlenül meg kellett bontani a viszontlátás tiszteletére.
A kockapálinka sem tudta addig, hogy pont ő a kockapálinka. Beáék hozták egy házilagosan üvegfestékkel kipingált félliteres üvegben. Gondoltam, csak jó lehet. Beáék pálinkái mindig különlegesek, egyedi ízűek, számomra ritka élményűek. Az üvegfestékkel megfestett üvegből frissen bugyborékolt elő az átlátszó pálinka, melyen külsőleg semmi feltűnő nem látszott. Víz, gondoltam, olyan mint a víz, csak ebből életveszély annyit, mint a vízből meginni, de már az illata is megállít egy szóra, kettőre. Nekem szinte mindegy, hogy mit szagolok, a pálinkának csupán az erősségét érzem az illatán, már az is apró siker, ha esetleg képes vagyok belőle felismerni némely jellegzetes illatpamacsot. Talán a szegfűszeg csapta meg az orromat, mely jellegzetesen türemkedett át a többin. Amikor az első nyeletnyi leszánkázott a torkomon fogtam fel, hogy az első vetületben tényleg szegfűszeges, ugyanannak a kortynak a másik oldalában, amikor a pálinkakorty bukfencet vetett a torkomban, a nyelőcsövemben már ánizsosnak éreztem, a bukfenc során újabb ízeket találtam, a Karácsonyét, beleálmodva, ebben a pálinkában az asztalon megvalósulva.
Ekkor kapta a kockapálinka nevet, amely a guruló kocka egyes lapjaihoz hasonlatosan változtatja az ízét. Amikor éppen elcsípnéd az egyik ízt, fordul a kocka oldala, a korty nyelete, újabb ízt eredményezve.  Valóban kocka, szögletes, hatoldalú, Rubik.

Bea és Lali, a pálinka megálmodói szerint a Kockapálinka becsületes és egyszerű neve: birsalmaágyon érlelt törköly pálinka szegfűszeggel, vaníliával, zöld kardamommal, fahéjjal….

Anyám szerint a világ - görcsös

És ismeretlen fájdalmakkal teli. Olyanokkal, amilyeneket nehezen visel el az ember. Ő, magáról legalábbis úgy tudja, hogy jószerivel semmilyent sem. Anyám szerint olyan fájdalom nem született még meg a szülésin kívül, amelyet ő önként és dalolva. Így aztán nem is annyira meglepő, hogy létezhetnek a fájdalomtól csöndesen, legbelül annál inkább berzenkedve elviselt, ólomlábakon járó éjszakák. Anyám szerint a tegnap éjszaka éppen ilyen volt. Sok görcsöléses, fájdalmas, ide-odahánykolódós, alvástól persze mentes.
Nem ő hívott fel telefonon másnap, hogy baj van. Mégis mikor megtudtam, azonnal ugrottam, hogy megyek hozzá, nem volt bent egy percnyi maradásom. Úton felé a kocsiban jeges kezével szorított egyszeriben a félelem, meg a homályos sejtés, vajon ez volna útjának kezdete a véghez? Az orvos megnyugtatott, hogy a véghez vezető út már rég, épp születésünkkor megkezdődött. Arról meg végképp nem beszélve, hogy az út göröngyös, görcsös, pláne ha az ember elrontja a gyomrát, mint anyám esetleg a kelkáposztafőzelékkel, vagy a főtt csemege kukoricával, vagy egy finom sütivel, szinte édesmindegy, valamivel.
Anyám szerint a világot -, amikor görcsös és ennél fogva fájdalmas is, mindenféleképpen ki kell bírni, mert ami miatt szenved az ember, az nagyon, de nagyon finom.