Anikó sváb pecsenyéje

A múltból, először Kelet-Németországban, az NDK-ban eltöltött múltból jól ismerhettem a sváb pecsenyét, amit egyszerűen szaftos húsnak, vagy generálszószos húsnak hívtunk, mert annyira egy szószra járta a hús mindig ugyanolyan ízben, illatban, állagban. Legyintettek is rá a külföldiek, egykedvűen fogyasztották, mintha ez az egyetlen barnás étel lett volna a német konyha, semmi új, semmi változás, mindig minden ugyanaz és ugyanolyan volna. A barna szószos hús biztonsága köszöntött később vissza az egységes Németországból is. Magam sem értem magamat, de valahogy nem tudtam megunni, pedig minden kísértetiesen hasonló barna volt, az első falattal az íz is visszajött, mégsem berzenkedtem ellene: kaja volt és ehető és ismerős, sok meglepetést nem okozott.
Most Anikó sváb pecsenyéje emlékeztetett a letűnt időkre. Hús volt az ételben és szósz, mely barna volt ugyan, csak világosabb nagy elődeinél, és talán nem volt annyira folyékony. Ízében persze sokkal jobb volt a régieknél, nem vitás, és meg nem mondom, mivel volt ízesítve. Lehetett akár mustár is az összetevők között, de olyan rafináltan megkomponálva, hogy csak a színe miatt gondolhattam rá, hiszen a mustár íze rejtve maradt, feloldódott a többiek társaságában. Állagát tekintve nem volt tocsogós a szaft, mégis hagyta magát a hagymás tört krumplival megmártogatni, az utolsó csöppig felitatni. A vaj puha sertésszelet szinte magától omlott szét a szájban, üdítően keveredve a szósszal, a valamikori generálszósszal, most Anikó sváb pecsenyéjének szaftjával, csak sokkal, de sokkal jobb kivitelben. Anikó sváb pecsenyéjével úgy vagyok, hogy jöhet, akár holnap jöhet, bármennyiszer jöhet, és az övéjét még élvezem, szeretem is.