Anikó vegyes gyümölcslevese

Hogy mi teszi vegyessé, mely gyümölcsök ízei adják össze közösen a vegyes ízt és megnevezést, nem erőlködöm, hogy kitaláljam, úgyis melléfognék. Anikó ezzel a csütörtöki gyümölcslevessel nemhogy nem fogott mellé, hanem egyenesen világbajnokit alakított. Mivel ettem már a különféle - vegyes és görög - gyümölcsleveseiből, amelyek úgy emelkedtek ki az étlapról, hogy kétséget kizáróan verték a második fogást, és kellemesen hűsítettek az előnyári napokon délidő tájt, tudhattam ezúttal is, mire számíthatok. A valóság azonban felülmúlt minden képzeletet.
A csütörtökön készült gyümölcslevest - szabadságolásom miatt - egy napos hűtőbeli tartózkodás után pénteken fogyasztottam el. Fogyasztottam, kanalaztam, csöppenként szürcsöltem, óvatosan nyelegettem, közben nagyokat sóhajtoztam, talán azt ismételgethettem minduntalan, ez Isteni, egyszerűen Isteni, mert más egyéb eszembe sem juthatott ekkora csodálat gyümölcslevesben való megnyilvánulása mellett. Arcom meg folytonos mosolyba rendezte magát, bugyuta, ártatlan, elemi öröm félébe, ami akkor jelenik meg letörölhetetlenül, amikor valami sokkal, de sokkal jobb ér, mint amilyenre valaha is számítottam volna. Valahogyan így nézhettem ki a munkahelyi étterem sarokasztalánál kettesben ezzel a semmihez sem fogható vegyes gyümölcslevessel és szemben állandó ebédpartneremmel, Klárival, aki meg jókat derült lelkesültségemen.
A mályvaszínű leves tetején jókora tejszínhab halom, alján két egész eper úszkált volna, ha nem álló, hanem mozgásban lévő levesről lett volna szó, de így látványban akár a habkorona piros epres oszlopainak látszhattak. Miután szép lassan elrontottam a habot eper tartóival egyetemben, derült ki, hogy alatta még több eperdarabka található. Így történhetett, hogy eperlevesnek éreztem a vegyes gyümölcslevest a mély leveses tányér kábé feléig. Onnantól kezdve ahogy múlt az eper lehengerlő hatása, úgy vette át a vegyes ízskála az őt megillető helyét. Észrevétlenül siklott át az eper egyéb gyümölcsízekbe, azt is érezhettem és igen örültem, hogy egyben a kettőt, epreset és vegyeset eszem egy leveses tányéron belül. Nem sokaknak adatik meg ez az élmény, de Anikó fantasztikus vegyes gyümölcslevese még ezt is tudta produkálni annak, aki a világért sem gondolta volna, hogy a tejszínhabot az eperdarabokkal akár össze is lehetett volna az evőkanállal keverni, hogy más, vegyesebb ízélmények domináljanak. Nekem mégis így vált egyedülálló élménnyé, epresen vegyes alkalommá.

Anyám szerint a világban - Nótafának feltétlenül kell lennie.

Nem muszáj énekelnie, és hogy ő tudja a legtöbb dalt.
Emlékszem még egy régi baráti társaságra, belőle is egy srácra, akiből ránézésre ki nem néztem volna, hogy egy élő nótafa. Este a tábortűznél a szúnyogok csapkodása és a sörök sűrű kortyolgatása közepette egyik népdalt ontotta magából a másik után. Ugyan a kutya sem kérte, azonban mindenki élvezte. El sem bírtam képzelni, hogyan férhet ennyi szöveg, vers és dal egy emberbe. Képes volt ismerni a népdalok összes versszakát. Míg vele tartottunk az első, legtovább a második versszakig, addig ő az ötödiknél hagyta abba, mert hogy addig tartott a dal.
M. Fritzinek, mert így hívták Nótafánkat, egyszemélyes dalárdánkat, a hangja már-már predesztinálta erre a szerepére. Öblös volt és erőteljes, dalokból kifogyhatatlan, mintha csak e célból került volna az éneklés tehetsége a torkába, a szöveg- s dalmemória a fejébe. Homloka már akkor összenőni látszott a hátával, gondoltam, ott lehet a rengeteg szöveg helye.
Anyám szerint a világban - a Nótafa egy vendéglő Kispesten az Ady Endre út mentén éppen a Rendőrséggel szembeni sarkon, de legalábbis azon a környéken, könnyű megtalálni. Ez egy éppen olyan étterem, ahol még egy átlagos munkanapon, mint ez a csütörtök, nap közben sem lehetsz biztos abban, hogy szabad asztalt találsz. Sopánkodott is anyám, hogy miért nem foglaltunk helyet előre.
Hogy egy vendéglőt miért hívnak Nótafának, kész rejtély. Nem kérdeztem meg, csak találgatni tudok, amikor arra gondolok, hogy ugyanolyan gazdagon és színesen ontja magából az ételeket, mint ahogyan egy élő nótafa a népdalokat. Ennek igazságát tanúsíthatom, amikor az általunk választott rántott ponty, hagymás rostélyos, pulyka mellfilé parmezános mártással az étlapon kínált étkek féleségének különbözőségét, ízeinek gazdagságát, adagjainak bőségességét hirdették. Mint egy élő nótafa benne megbúvó sokféle, végeérhetetlen dalaival.
Ennél a Nótafánal egy kis dalocska hiányát azért véltem fölfedezni, amikor vadast rendeltem volna, sajnos nem volt.

Furulyás G. Katalin: Gyereknap

Megint egy hangulat, egy magába szippantó vágy, hogy ott lehessek magam is a könyveket lapozgató mellett és egyúttal a saját gyerekkoromban a könyvek szárnyán visszarepülve.

Gyereknap

Szép kis könyvkirakodás van az aulában. Jövünk vissza az ebédből, nézegetjük a könyveket. Gyerekkönyvek. Nem oldom most meg van e gyermekirodalom, vagy meneküljünk abba az elegánsnak tűnő, de frappáns megoldásba, hogy nincs ilyen, csak jó irodalom van, meg rossz. Azt gondolom, hogy ez tényleg frappáns megoldás, de egy tízéves gyerek mégsem kezdheti Varázsheggyel, vagy a Mester és Margaritával. Meg ezekből mesélni is bajos lenne. Bámulatos a felhozatal. Először is Szutyejev….A borítót meglátva, azokat a hülye sárga csíkokat boldog leszek, legalább is vidám. Máris keresem a kályhacsövet, amin átsétáltak a kicsi sárga kacsák és lettek kicsi fekete kacsák. Ez annyira vicces, ha az ember nyitott az ilyesmire, hogy csoda. Hiába: Vidám történetek, ez a könyv címe.

            Vakond nadrágja. A Vakond külön műfaj, hogy lehet egy ilyen rusnya, túró, földalatti állatból gyerekirodalmi sztár. Az. Vitathatatlan hős. Imádom, imádják. A hülye gatyáját is.

Forray Katalin tanárnő énekes-mondókás könyvek következnek, klasszikus. Ebben az országban nívós ének-zenei képzés volt, remélem még van. A Képzőben még énekelnünk és legalábbis furulyázni kellett mindenkinek. Sajnos a zongora már nem volt lehetséges. De boldog örömmel énekeltünk, több szólamban, boldogan. Lelkesen vezetett minket a Tanárnő, és mi hálásan követtük.

            Balról jobbra haladunk életkor szerint, ha komolyabban vizsgálom a könyvárusok ponyváját. Legelöl a kedves első, rágcsálós könyvek, szép nagy ábrákkal. Aztán a keménytáblájú szintén klasszikus, leporellók. Még léteznek ezek szerint. A háromnyulak.  Reich Károly. Mi lesz, ha felnő egy generáció, akik nem tudnak a háromnyulakról. A Cini-cini-muzsikáról, a Mindennapra egy meséről? Most úgy tűnik, nem lesz, ha csak a kereskedelmen múlik, legalább is nem. Itt van minden jó, elérhető. Lapozom végig a legjobbakat, a legszeretettebbeket. Modernizálva van valamelyest a választék, nyilván kell, nem válik javára.

            A tizenéveseknek szóló kínálaton külön ellágyulok. A legkedvesebb korosztály, a legkedvesebb könyvek. Szeleburdi család. Belelapozok, egy kis időutazás kezdődik. De a Hajónaplónál elvesztem. Ez az a könyv, ami a nyárra kell. Bálint Ágnes, Sajdik rajzaival. Móra könyvkiadó. Mintha nem lett volna vége, annak ami jó volt. Megveszem. Az ára nem hasonlít a régihez, de mindegy.

            Nem egyedül válogatok, firtatják a kereskedők a nézegetők gyerekeinek korát. Elhelyezkedik a boltos, valahol a középtájon, diplomatikusan. Aztán kivár, de miután látja össze-vissza ugrálok a korosztályok között, rákérdez. Mondom, fújtat kicsit, de mindannyian tudjuk, ezen a ponyván nincs olyan gyereknapi könyv, amit keresek. Azért megpróbálja, de összemosolygunk. Azért a Hajónaplót megveszem. Ülök az 56-os villamoson, juszt se 61-es, az új tavaszi, állítólag leginkább Mary Poppinshoz illő ruhámban, amit súlyosbít a bodzás szállító kosaram, kandikál belőle bazsarózsa is. Kicsit öreges operett-részlet vagyok. De talán hitelesen megkomponálva. Nagy örömmel olvasom a Hajónaplót, nem tudok nem nevetni. Vigyorogva ülök a Városmajor mellett elrobogó villamoson és repülök az időben valahová a hetvenes évekbe, amikor gyerek voltam.

            Aztán ma komolyra fordult, valamit mégis kellene. Csokit nem szeret, könyvei megvannak. Vidám mesétől a ponyva végéig. A legtöbbjét sokszor és sokat együtt vettük végig, pontosabban apai mesélettel. Sör, cigi idétlen gyereknapi ajándék. Hétvégi virágozási beszerzés közben látok meg egy műanyag virágot. A nap erejétől mozgást végez, kartempózik. Mozgatja a leveleit, bólogat a virágjával. Ez talán jó. A szobájában növény meg nem maradt, pláne nem amióta oda ritkábban juthatok be. Jó ötletnek tűnt. Sokáig válogatom, melyik a legkedvesebb színösszeállítás. Vicces. Átadom.

-          Anya, ezt nem gondolod komolyan…

-          De, komolyan gondoltam

-          Anya, ez inkább a te ajándékod, ezt magadnak választottad

-          Nem, de ezek szerint, nem voltam sikeres

-          Nem, de mindegy.

Nem hozom föl, hogy anyák napjára egy McDonaldos ajándékpoharat kaptam, egy kissé kihűlt hamburgerrel. Szerintem az érdekes, de jó ajándék volt. Pont ilyen jót röhögtünk, mint az én kartempózó virágomon.

      Jó, akkor ez talán, tényleg az én gyereknapom volt. Elszámítottam.

Lumpáciusz Vagabundusz

Ez a legújabb bemutató a Vígszínházban biztos valami  nagy durranás lehet, csak én állhattam távol tőle, hogy suttogáson kívül semmi sem jutott el hozzám. Még a füstje sem, pedig a lángja nagy lehetett, ha már Heltai Jenő írta és Eszenyi Enikő álmodta a darabot színpadra. Valljuk be, hogy ez nem Heltai klasszikusa, a Néma levente, amit láttunk, és akkor még udvariasan fogalmaztam. Leginkább végig szenvedtük, amely arról ismerszik meg, hogy kényelmetlenûl fészkelődtünk, vakarództunk a helyünkön, hitetlenkedve csóváltuk a fejünket, értetlenül néztünk ki a fejünkből, alig akartuk elhinni, hogy mindez velünk megtörténhet. Szó se róla, a környezet, a Víg beli színházbelső gyönyörű, a páholy kényelmes, az ember még azzal is kiegyezik, hogy a színpad bal, felénk eső legkiesőbb része nem látszik, csupán hallatszik. Sebaj, majd elképzeljük.
Ehhez a darabhoz azonban a képzelet sem bizonyult elégségesnek, mert ami a színpadon folyt, az túlnőtt minden képzeleten. Le a kalappal Eszenyi Enikő direktor-rendező előtt, aki a technika legújabb keletű csodái mellett, saját szárnyaló fantáziájának egyedi termékeit jelentette meg a színpadon. Felülről súghattak neki, miszerint túl magas a színház villanyszámlája, ezért aztán teli, a színházban amúgy megszokott ragyogó megvilágításban nem lehetett részünk. Néger az alagútban érzés vett rajtam erőt, de az a kényszerképzetem is támadhatott, hogy hirtelen dioptriaromláson eshettem át, s ezért látásom messze nem a régi. Egy jó időn át a játszó színészek ledes zseblámpával világították meg az arcukat. Klassz egy megoldás volt, igaz, alig látszottak az arcukon kívül, talán az lehetett a cél, hogy szunnyadó, ám jobb sorsra érdemes képzelőerőnket minél jobban megmozgassuk. Közben irigyeltem Hegyi Barbarát, amint kötélen, kezében ezzel a bizonyos ledes lámpával a levegőben hintázva szállt le a földre. Magam is imádok hintázni, de ez az arc megvilágítos játék valahogy még nem jutott eszembe. Egyedi ötlet volt a játszó színészek kivetítése hatalmas vászonra. Így mindenki láthatta őket és az embernek olyan rock koncertes feelingben lehetett része azzal a különbséggel, hogy egy valódi rock koncerten fényévekkel jobb a zene, az énekesekről, a performance-ról nem is beszélve.
Heltai veretes szövegét sokszor nem lehetett rendesen hallani és nemcsak azért, mert a színészek szerepük szerint bizonyos helyeken énekelni kezdtek, meg táncra perdültek, az is lehet, hogy nem mostam elégszer fület, mindenesetre zavaró volt, hogy szóvégek, szavak, egész mondatok szálltak el fölöttem a megértés legcsekélyebb reménye nélkül egyfajta kitalálósdi részeként.
A végén persze minden ránc, kacskaringó és elhajlás kisimult a totális happy end láttán, amikor mind a három semmirekellő főszereplő - Stohl András, Hevér Gábor, Lengyel Tamás - megjavult, végre megállapodott, gyökeret eresztett, megnősült, igaz, nem elhanyagolható  tündéri segítséggel, családot alapított és a javulás útjára tért. Enyhén szólva is röhejes volt és alig hihető ez a ráncoknak a teljes kisimulása, az emberi jellemek ilyetén gyökeres megváltozása. Ez az egész micsoda szórakozásnak elment, részünkről helyenként jó röhögéssel, vakaródzással, fejcsóválással tarkítva.

Felhőszakadás Tahiban

Egy ilyen jelenség valószínűleg éppen olyan Tahiban, mint másutt. A fene számít rá, pedig a meteorológus tudorok megmondták, hogy szombat délután itt-ott-amott váratlan felhőszakadás várható. Ki várta volna itt Tahiban, amikor egy szem felhő nélkül ragyogott akadálytalanul a nap. Később a kevéske összeverődött felhő sem okozott különösebb gondot. Igaz, amikor haza fele tartottunk a sétánkból, éppen abból az egy szem fölöttünk lévő felhőcskéből méretes cseppek tréfáltak meg hirtelen bennünket. Jól esik a nyári záporocska, ha kellően meleg van és a zápor is inkább simogató, mintsem barátságtalan. 
Időben értünk haza ahhoz, hogy a mennydörgéseket a ház biztonságából, a terasz részbeni védettségéből hallgassuk. Nem sok idő kellett hozzá, míg rázendített az ég és egyszerre valósággal leszakadt. Ömlött az eső olyan sűrűséggel, hogy jószerivel eső, eső, csak függőleges vonalakat rajzoló eső látszott körülöttünk. A teraszra kétoldalról is beömlött a víz. Milyen jó, gondoltam, hogy a délelőtt eltakarítottam a téli csend nyomait, piszokját, szemetét, akárha ne tettem volna, az áradó eső szempillantás alatt írta át a rendet és a koreográfiát. Apróbb-nagyobb jégszemek potyogtak, ütköztek a tetőnek, s pattogtak le róla. A cseresznyefa, a tuják töve körül jégkör alakult ki átmenetileg. A szűnni nem akaró esőben Tibrom úgy döntött, hogy kilocsolja a hordókban felgyülemlett vizet, helyet csinálva a gazdag eső adta újabb kínálatnak. Murisan nézett ki az egyik kezében az esernyő el, a másikban a vízzel telt kancsóval, miközben egyre elvadultabban zuhogott. Az esernyő dacára sikerült alaposan megáznia, mire sehogy sem bírtam az arcomra kúszó mosolyt elfolytani.
A felhőszakadás nyomot hagyott az utcánkban, fájón mutatva meg, hogy mennyire hiányzanak a csatornanyílások. A vizek fékeveszetten és szabadon rohantak végig az utcán, középen, széleken egyaránt, ahogy az utca íve engedte. A már-már patakokba duzzadt víz így jutott el az utca közepéig és hozzánk, kedvtelve, vadócan és lehengerlően lépve át kocsibejárónkat, áradva, gátlástalanul ömölve be a kerítésünk alatt. Csak folyt, csak folyt a sáros, narancssárgás, barna lé, mintha sosem akarna véget érni. Bevallom, félelmetes volt.

Piros görög gyümölcslevese

A Piros persze Piroska. Mindazoknak egyszerűen Piros, akik szeretik, s nyilvánvaló becenevén nevezik akár hangosan, akár önmagukban.
Pirosról többek között tudni illik, hogy nem csak szeret, de nagyon, de nagyon tud főzni. Tapasztalatból mondhatom, akinek abban a kivételes szerencsében lehetett része, hogy néhány ételét még fogyaszthattam is. Tudásának egy részét pedig recept formájában adta át. Magától értetődően, önzetlenül, azonnal és közérthetően.
Már nem tudom, hogyan is került szóba a gyümölcsleves. Talán nyár volt, az irodában izzasztó és gatyarohasztó meleg, és éppen péntek lehetett, amikor a hétvégi programokon túl azt latolgattuk, hogy ki mit főz. Előre fáztam kérdésétől, lányok, tudjátok már, mit főztök a hétvégére? Tudta a fene. Akkortájt enyhe túlzással még fogalmam sem volt arról, hogy eljő egyszer a szombat és a vasárnap. Meg kell azt még érni, gondoltam, és majd csak lesz valahogy. Úgy még sosem volt, hogy ne került volna valami épkézláb az asztalra. Ebben a kánikulában görög gyümölcslevest csinálok, szólalt meg egyszer csak Piros, jó az melegen és hidegen egyaránt, és annyi lesz belőle, hogy mindenkinek jut a nagy családban, nem is egyszer. A gyümölcslevest imádtam mindenféle formában. Elsősorban olyankor, ha más csinálja, ami egyébként érvényes volt az összes többi ételre. Azonban a gyümileves, így egyszerűen: a gyümileves azon kivételek közé tartozott, amikor a saját készítésűm is általában egészen ehetőnek bizonyult. Vegyél hozzá egy-két zacskó görög gyümölcsleves port, folytatta Piros, az adja meg az ízének alapját. Tej bőven kell hozzá, meg barack és/vagy másféle befőtt a levével egyetemben, egy nagy doboz gyümölcsjoghurt, meg idény gyümölcsök számolatlanul. Az egészet össze kell keverni, majd betenni a hűtőbe. Majd azt veszed észre, hogy mennyire észrevétlenül és gyorsan kopik el a görög gyümölcslevesed, mintha ott sem lett volna.
És igaza lett. Isteni, hűsít, fogy, mintha "lopnák", pedig csak a fazék ereszt, vagy a lé párolog a hűtőben, vagy egyéb fondorlatos elemek működnek közre. Piros görög gyümölcslevese már csak egy ilyen tűnékeny fogás, forró napokon hagy maga után sokakban emlékezetesen nyomot.
Mindez jutott eszembe, amikor ma megcsináltam Piros görög gyümölcslevesét, ami valószínűleg nem olyan finom, mint az övé, de az biztos, hogy rá emlékeztet.

Most mit somolyogsz?

Te csak ülsz itt magadnak és somolyogsz. Amúgy komoly vagy és tök jól nézel ki. Tudom, mert ilyennek ismertelek és éppen ilyennek szerettelek meg. Mondjon bárki bármit, arcodon vitathatatlanul ott a mosoly a szájad szögletében, meg a szemeidben.
Örûlök mosolyodnak, de most úgy letörölném a képedről. Igazán tudhatnád, hogy mindennek megvan az ideje, a jókedvnek is, meg a szomorúságnak. Rád nézek, arra a somolygós pofikádra és most mondd meg, hogy a fenében tudjak melletted szomorú lenni? Nem mintha annyira szeretnék szomorkodni, de a fene tudja, valahogy illik. Pontosan úgy nézel ki a fejedből, mintha azt mondanád, hogy ezen a napon, ebben a pillanatban felejtsem a bút és csak úgy szimplán örüljek neked, elég lesz, ahogy szoktam.
Odamegyek hozzád, lassan karnyújtásnyira vagy tőlem, a távolság rövidülésével mosolyod vigyorrá növi ki magát. Hogy merészelsz mindent és mindenkit kinevetni? Fajsúlyos dolgokat megkérdőjelezni? Játszani komolyságokkal, kifordítani, befordítani, ahogy neked tetszik, azt mondani szinte, hogy ne vegyek semmit sem komolyan, különösen ma semmiképp?
Ledörgölném ezt a bizonyos somolyt, mosolyt, vigyort az arcodról, tudom, minden erőlködés fölösleges. Ez a huncut mosoly a fényképeden az urnád alatt most már mindörökre a tiéd meg kicsit az enyém.

Csöpp mexikói chilis babja

A chilis bab akkor az igazi, amikor nem számítasz rá és egy hétvége utáni hétfő hajnalon Csöpp azzal adja a kezedbe: ez itt mexikói chilis bab, egy rahedlit csináltam a családnak, nekünk nagyon bejött, imádjuk, hoztam neked kóstolót, kiváncsi vagyok a véleményedre.
A darálthúsból, chilis babból, kukoricából álló egytál étel a csípősség határán egyensúlyoz a fűszerezés révén, talán éppen ettől mexikói és chilis egyszemélyben. Egy jó adag önuralom kellett hozzá, hogy otthon ne faljam föl az egészet együltömben, hagytam Eszternek és Tibornak is belőle. Illik hozza a pirítós kenyér, rizsköret, és persze egy korsó hideg sör, ennek hiányában szörp, egyszerű szűrt víz, végül is mindegy mi, csak folyjon és oltsa a csípősség kihozta szomjúságot, az ember leginkább úgy érzi, hogy kiinná a Dunát, a Velencei tavat és a Balatont, éppen ebben a sorrendben.
Csöpp szerint a chilis bab nagyon egyszerű, egy fél óra alatt megcsinálja és a nagy családjára való tekintettel, iszonyatos mennyiségeket. Náluk minden elfogy, mondja, ha nem is előszörre, de másodjára mindenképp. Nekünk sincs ellenünkre, hogy miután jól laktunk aznap a chilis babbal és még ízlett is, másnap ismét együnk belőle. A chilis bab azokhoz az ételekhez tartozik, amelyeknek jót tesznek a múló napok, mint egy szép nőnek az öregedés. Ráncosodik, mögüle, ill. mindazonáltal  mégis kiviláglik a szépsége. Most fogalmam sincs, hogy jön ez ide, csak sejtem. A mexikói chilis bab több naposan is olyan finom, mint amilyen szép egy szép nő élte virágjában. A különbség, hogy a chilis bab ízlés szerint fűszeres, meg is lehet enni. Csöppjét jóízűen.

A fura öreg

A fura öreg

Kinek gondoltok, amikor rám néztek?
Mit láttok? Kit láttok, nővérek?
Egy fura öreget, nem annyira bölcset,
Mit lát, mit csinál – ő nem is tudja már.
Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,
Hogy „Próbálja meg!” - választ sem kaptok.
Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,
Eltűnik mindig a zoknija, cipője…
Kénytekre-kedvtekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.
Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?
Szemetek nyissátok: hisz’ ez nem én vagyok!

Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva
Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja…
Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,
Szerető fészkében egyik fiókája.
Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,
Szerelmes társának boldog bevárója.
Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik
Esküm emlékére, mit tartanom illik.
Huszonöt évemmel, magam is apaként
Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.
Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek!
Téphetetlen szálak minket összefűznek.
Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,
De marad a párom, így nem hullanak könnyek.
Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak,
Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.
Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.
Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt.
Gyermekeim most már nélkülem megállnak.
Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak.
Most már öreg vagyok. Kemény a természet.
Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.
A test, a kellem, erő széthullik, elillan,
Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van.
Ám az éltes testben ott belül fiatal
Vagyok még. Tépett szívem duzzad:
A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad.
Újraélem szerelmünket, hosszú életünket,
Túlságosan gyorsan elszállt éveinket.
Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik.
Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén:
Nézz csak meg közelről: hát EZ vagyok én!!
(Ford. Barsi Boglárka)

Forrás: FaceBook, köszönet érte B.Bernadettnek

Oliadi, azaz orosz kispalacsinta

Nem rémlik, hogy lett volna akár csak egy munkahelyem, ahol ezt az igazán könnyen elkészíthető édességet ne szerették volna. Ették, szerették, lelkesedtek érte. És odáig jutottunk, hogy rendre elkérték a receptjét. Ha nem felejtettem el, odaadtam. Hogy csinálták-e otthon, ikszed rangú kérdés. Én csinálom töretlenül.
Egy újabb munkahely ismét megismerte az oliadi-t, a kis orosz palacsintát. Hát persze, hogy megszerették és természetesen elkérték a receptjét.
Hogy ne kelljen többé ezzel bajmolódnom, közzéteszem az Araratban, láthassa, olvashassa, csinálhassa, fogyaszthassa, emészthesse, aki csak akarja. A fényképeken is. Az egyiken még sütés közben egyre egymásra halmozódó állapotban. A másik képen pedig az oliadi már megszokottan útra készen, amikor jól tudja, hogy helye nálunk csupán időleges, másnap egy munkahelyen örülnek neki, vagy egy barátnőm családjában szerez néhányaknak örömet. Mert az oliadi egy siker darab, készítse bárki bárkinek, a fő, hogy ne sajnálja azt az egy órát az életéből...

Hozzávalók: 0,5 l kefír (vagy joghurt, vagy vegyesen), 1 tojás, ízlés szerint cukor, sütőpor, vaníliás cukor, liszt (sűrűségre annyit kell beletenni, hogy ne legyen túl folyós a tészta, amolyan galuska féle).

Elkészítés: ezeket az összetevőket közepesen folyékonyra összekeverni, majd evőkanállal vékony forró olajba szaggatni. A tésztába lehet mazsolát vagy almadarabkákat vagy egyebet tenni.

Éva mesevilágában

Valahol Zuglóban járhattam egy csendes kertvárosi utcában. Bevallom, nem számítottam arra, hogy ennyire csendes, barátságos a környék, hogy a ház, amelyet keresünk, így belesimul természetes környezetébe. Pedig sejthettem volna már régóta, hogy valami efféle csoda fog rám várni volt kolléganőm elejtett megjegyzései alapján, amikor az épülő-szépülő új lakásáról mesélt.
Egy zuglói kétemeletes ház második emeleti lakásának nem is egy, hanem két erkélyéről nyílt csodaszép kilátás a környező alacsonyabb házak csúcsos tetőire, a belső kertre, a szomszéd kertjére játszótérrel, fákra, bokrokra, virágokra, zöldre, zöldre, még mindig zöldre, amerre csak a szem ellát.  S ha betelt már az ember a külső világ dús zöldjének pirossal váltakozó látványával, akkor a lakás felé fordulva bőven találni ott is látnivalót.
A lakberendezés, a színek, az anyagok, a kifogyhatatlan  ötletek mind-mind Rita, Éva lányának tudását, ízlését dicsérik. Akárha egy európai, mondjuk négycsillagos szállodában, panzióban érezhettem magam. A tető lejtéséhez igazodtak a bútorok. Az alsó közös, hatalmas, belső téren osztozkodott az amerikai konyha, étkező, nappali, a felső szintre vezető lépcső alatt megbúvó zene-, olvasó sarok, az előszoba, mely a bejárati ajtóhoz, a fürdőszobához és a másik két szobához teremtette meg a kapcsolatot. Elképzeléseim szerint, a kezdetekben, ha már az olyan alapok, mint a belső borítás anyagainak köre, színvilága megvoltak, s amelyeket különben az elképzeléshez igazodó minőségben nem lehetett egy könnyű feladat megtalálni, összeszedni, beszerezni, következhetett mindezek egymásra épülő, egymás utáni helyre rakása hozzáértő iparosok által, ill. olykor ezek hiányában saját erőből.
A kisebb-nagyobb bútorok úgy igazodtak a tereket korlátozó falakhoz, mintha belőlük nőttek volna ki.  Még a legapróbb kiegészítőknek is megvolt az okuk, miért éppen ők és pont oda kerültek elhelyezésre. Kedvencem lett az est folyamán az étkező falából merőlegesen kiálló karos kerek óra, amely a vasútállomás várótermének futó hangulatát csempészte be a lakásba. De egyedi megoldás és kitűnő ötlet volt a nappali tartóoszlopaiban megbúvó, felfelé irányuló hangulati megvilágítás, amely szemet kímélőn adott elegendő választ a kinti egyre sűrűsödő szürkületre.
Az ínycsiklandozó ételek után eltelve jó volt körül ülni úgy a fotelekkel, kerti faszékekkel, székekkel körül vett nappali sarkában édesekkel, sósakkal megrakott kis asztalt, hogy mindenkinek jutott hely, fogyasztani való, elégséges tér és távlat beszélgetésre, halk és hangos szóra, összenézésre, mosolyra  és nevetésre.

Hiteles hihetetlen

Már csak betyár becsületből is ott kellett volna maradnom éjfélig, hogy végig hallgassam az írásokat, személyes emlékeket, amelyeket a Holocaust során családtagjaikat, rokonaikat elvesztett emberek írtak A Holocaust és a családom FaceBook oldalon és a Centrál Színház - Sándor Erzsi háttér szervezésében - nem kevesebbre vállalkozott, mint az eredeti szerzők, úgymond az utca embere saját történeteinek saját, valamint a színház színészeinek legjavának előadásában hattól éjfélig tartsa ébren az érdeklődést a hallgatóságban.
Nem is lett volna ebben semmi hiba, ha esetemben másnap nem tornyosul ott egy munkahely, és nem nyomja rá intenzíven követelődző bélyegét egész napomra látástól mikulásig, ami idő előtti kelletlen távozásomat magyarázza. Talán ha péntek lett volna és nem ez a hét eleji kedd...
Aki megkérdőjelezi a Holocaust megtörténtét, aki unalmasnak tartja, hogy évről évre szó esik, megemlékeznek róla, gyalogos Béke menet indul, autóbuszokkal, vonatokkal mennek ki az egykori lágerekhez, zsidók százezreinek kiirtásának színhelyére, azoknak bátorkodnám javasolni, hogy ezt az egyetlen keddet este hat és éjfél között töltsék az egyszerű ember privát fájdalmának, veszteségeinek meghallgatásával a Centrál Színházban, amelyből az elkövetkező évek folyamán akár csöndes, biztos, töretlen hagyomány is teremtődhetne.
Sohasem unalmas az egyes és átlag ember története. Bármennyire is furcsa, de még a legtehetségesebb író sem képes olyan kacifántos, váratlan, meglepő, hirtelen, fájdalmas fordulatokat vett, elkerülhetetlen veszteségekbe torkolló történetek kitalálására, mint amilyeneket ezen a kedden hallhattunk a túlélők, az örökre ott maradtak rokonainak, ill. a Centrál színészeinek előadásában.
Ahogy hallgattam egyik igaz történetet a másik után, hol hangsúlyozva, jól artikulálva, hol abszolút szürke, monoton, csöndes, dob szerű hangon előadva, azon kaptam magam, hogy könnyeim csorognak le kétoldalt az arcomon. Nem akartam sírni. A mesélők hangjának remegése, a rideg, kegyetlen tények szinte érzelem mentes felsorolása, meg ahogy felolvasásuk végén megjegyezték, hogy nem volt könnyű ekkora plénum előtt sírás nélkül megállni hogyan és milyen körülmények között vesztették el rokonaikat, mindez olyannyira kihatott rám, hogy akarva akaratlanul, észrevétlenül peregtek könnyeim.
De hát én is csak egy érző ember vagyok, akinek negyvenhárom felmenőjét a rokonságából pusztították el a vészkorszak idején. Ötvenkettőt, mondja anyám, nem negyvenhármat, hanem ötvenkettőt. Ettől sem érzem magam egy kicsit sem jobban.

Hiteles hihetetlen címet egy FaceBook oldalról kölcsönöztem.

Apáink után

Azt hiszem, soha nem tudtam túltenni magam apám halálán. Tizenöt éve már szinte napra pontosan májusban ilyenkor ment el. Látható jelei voltak először lassú fogyásának, majd villámgyors, kézzel fogható elfogyásának. A kevés egyik szer a másik után csak a reményt villantotta fel időlegesen, hogy azután az újabb pusztítás jeleit lehessen apámon felfedezni. Láttuk egyértelmű fizikai romlását, súlyvesztését, egyre nagyobb fokú étvágytalanságát, álmatlanságát, úgy tűnt, semmi nem állhatja útját a tragikus végkifejletnek. Butaság, logikátlanság, a tények teljes ignorálása lehetett részünkről, amikor mégis úgy gondoltuk betegágya, betegszéke, betegasztala mellett, hogy biztos megfordul, mi eleve elrendelt lehetett. Nem adtuk fel, miszerint egyszer csak elkezd enni és szép lassan felerősödik. Hittünk abban, hogy majd elmarad az a rettenetes köhögés, amely egyre gyakrabban szaggatta, rázta csonttörékeny testét, és sivítva repítette ki belőle erejét megrázó lökésenként.
Az utolsó utáni pillanatig ragaszkodtunk hozzá. Nekem személy szerint az olyan apa is a legdrágább és szeretett volt, aki viszonylag rövid idő alatt lett tapinthatóan árnyéka önmagának. Mit számított már, hogy mélyre ható, éjszakába nyúló beszélgetéseink elmaradtak, hogy fizikai állapota köszönő viszonyban sem volt az addig megszokottal, hogy témáink az egészségére, az evésre, gyógyszerekre és szóba jöhető gyógymódokra zsugorodtak, amelyek mellett - érthető módon - egyre kisebb helyet foglaltak el a családról, a világról, egyáltalán a kívülről érkező hírek. Ebben az elesett állapotában is ő volt az apa, a férj, a nagypapa, Péter.
Észrevétlenül és magától értetődően és automatikusan jönnek elő és vissza mindezen régen eltemetettnek hitt érzések, amikor egy kedves kolléganőmnek éppenhogy a napokban ment el az apukája egy hosszú, súlyos és fájdalmas betegség nyomán. Magától értetődően és a maga természetességében érzem át, ill. csak nagy valószínűséggel sejthetem, miken mehet át, mi zajlik benne, milyen érzelmi mélyrepülésben lehet most része. Saját megélt tapasztalatomból tudom csupán, hogy a friss fájdalom, a gyász persze majd sápad az idő múltával, azonban apáink égető hiánya mindenképpen megmarad. Egy végtelenül szeretett, tisztelt embernél, mint apáink, ez éppen így van jól. És majd anyáink?

Józsi elment

Én még ott tartok, hogy kezelik, a daganat méretét operálhatóvá zsugorítják, megoperálják, lábadozik majd a műtét után, megerősödik, merthogy addigra fog tudni enni rendesen, visszanyeri régi formáját fizikai, lelki értelemben egyaránt, visszamegy dolgozni az egykori helyére egy észak-német faluba, ahol hegesztőként dolgozott, vagy ha oda nem, akkor ezzel a megszerzett német referenciával átmegy máshova, hiszen jó magyar hegesztőre mindenhol szükség van, a ritka hétvégeken, amikor még egy-két napot hozzá tud illeszteni a hétvégéhez, hazajön az anyukájához itt Pest közelre és a barátnőjéhez le délre, így lesz, gondoltam, és hittem is, amit gondoltam, pedig hallottam a rendszeres telefonbeszélgetéseink alkalmával a barátnőjével, hogy alig tud vagy már fárasztja a beszéd, az evés egyre nehezebb, sokat fogyott, szerintük jócskán megkésve kezdték meg és mindjárt a kemot, amely majd az agresszívitásával bombázza szét és csökkenti le a torokban a daganatot, reménykedik az ember így is, megkésett intézkedések esetében is, mert az ember már csak ilyen, folyton belekapaszkodik a leghaloványabb és legutolsó szalmaszálba is, csakhogy szerettét megtarthassa minél tovább, lehetőleg örökre, hát én is így lehettem valahogy a Józsival, akit személyesen ismertem is, néhányszor találkoztam vele, szimpatikusnak találtam, kedveltem, mi több, szerettem, s akiről - a riasztó hírek ellenére - azt gondoltam, hogy mikor meggyógyul találkozunk, de ha nem akkor, már előbb, a kezelése folyamán, amikor engedélyt kapunk rá, a látogatás, a viszontlátás megakadt a félúton, ott rekedt a felemelkedett talp és a föld között a legelső lépés megtételekor, mert Józsi elment, nem tudom hogyan, nem tudom milyen körülmények között, talán ha ötvenéves múlt, anyukája, barátnője, fájdalom, hiány.

Edgar Swan: Egyedül

Te ne törődj semmivel, majd én mindent megoldok helyetted.

Ne akarj gondolkodni, mert az nekem nem jó.

Csak kussolj, lapíts, akkor talán megengedem, hogy legyen egy korty levegőd.

Nincs munkád? Kit érdekel?

Én és akik nekem fontosak, jól élnek.

Nem lesz nyugdíjad?

Hát, majd felfordulsz. A te bajod, nem az enyém. Nekem lesz nyugdíjam.

A gyerekedet is elvesztetted? Ezer kilométerre van tőled?

Helyes! Onnan nem tud beleugatni az én dolgaimba. Ott a munkájával törődik, nem itt kavarja a szart.

Apád meg fog vakulni, mert két évet kell várnia egy műtétre?

Na és? Én gondoskodtam a szüleimről, a másé nem érdekel.

A testvéred nem tud megélni a rokkant nyugdíjából?

Mi közöm hozzá? 

Árverezik a házadat?

Gyűlöld a bankot!

Nyomorban élsz, félted a kevéske vagyonodat?

Gyűlöld a cigányokat!

Nem tudod eltartani a gyerekedet?

Gyűlöld a zsidókat!

Hajléktalan vagy, nyomorult minden perced?

Gyűlöld a társadalmat!

Közmunkán tengődsz, reményed sincs a biztos megélhetésre?

Gyűlöld az Uniót!

Nem találsz munkát, 50 évesen sehová sem kellesz?

Gyűlöld a fiatalokat!

Külföldre kényszerülsz, mert nem találsz itthon megélhetést?

Gyűlöld az öregeket!

Városban élsz, semmi pénzért robotolsz és gyalog kell felmásznod a hatodikra, mert rossz a a lift?

Gyűlöld a vidékieket!

Falun élsz, ahol nincs munka, a polgármester kegyétől függ, kapsz-e közmunkát néha?

Gyűlöld a városiakat!

Diák vagy, de nem tudod folytatni az egyetemet, mert a diákhitelből a tandíjat fizeted, ám megélni már nem tudsz miből?

Gyűlöld a pedagógusokat!

Tanárként ócska alkukra kényszerülsz, fel kell adnod az elveidet, hogy megmaradjon az állásod?

Gyűlöld a diákokat!

Orvosként, ápolóként napi 24 órát dolgozva sem keresel annyit, mint nyugaton egy utcaseprő?

Gyűlöld a betegeket!

Betegként úgy gondolod, csak akkor látnak el rendesen a kórházban, ha tudsz hálapénzt adni?

Gyűlöld az orvosokat!

Tiltakozni akarsz a hazug szobraim miatt, de elvonszol onnan a hatalom?

Gyűlöld a rendőröket!

Rendőrként pocsék érzés egy idős, 56-os halálraítéltet végigvonszolni a járdán?

Gyűlöld az embereket!

Így jó ez nekem. Ti foglalkozzatok csak egymással, addig sem gondolkodtok.

Nem beszélgettek. Nem veszitek észre, ki foszt ki benneteket.

Engem akarsz gyűlölni? Tedd azt! Csatlakozz az ellenzékhez. Az is én vagyok, csak nem veszed észre.

Az ellenzéket akarod gyűlölni? Helyes! Gyere, vonulj értem, ünnepelj engem!

Nem akarod az ellenzéket és nem akarsz engem? Csatlakozz a szélsőségesekhez! Az is én vagyok.

Minden jó és minden engem szolgál.

Csak ne nézz körül. Ne gondolkodj.

Észre ne vedd, hogy az én igazi ellenzékem te magad vagy.

Nem egy párt, nem pártok szövetsége. Az kezelhető, irányítható.

Te nem vagy irányítható, ha egyszer öntudatra ébredsz.

De addig is elveszem mindenedet. A jogaidat, a munkádat, a jövődet, a gyerekedet.

A pofádba tolom a szobraimat, felszántom a vetésedet.

A gyerekedet már jó alattvalónak nevelem, vele nem lesz gond.

Csak addig kell valahogy elterelnem a figyelmedet, befogni a szádat.

Addig kell a füledbe üvöltenem a hazugságaimat, hogy semmi mást ne láss, ne hallj és főként ne gondolkodj.

Tehát csak csapkodj magad körül dühödten. Gyűlölj mindent és mindenkit. Találd meg a magad ellenségét.

Ha belefáradtál, akkor pedig add fel.

Mondd azt, nem érdekel semmi, nem teszel semmit. Nem a te dolgod.

Igazad van. Itt már semmi nem a tiéd. 

Egyedül vagy.

Az enyém vagy. 

/Forrás: FaceBook, B.Klárinak nagyon szépen köszönöm/

Felsőszölnök - Julianna Panzió

Nagy mákja van ennek a Julianna Panziónak, hogy ezen a helyen lehet. Felsőszölnökön túl Szlovénián innen. Sűrű erdővel fedett dombra néz a főút túloldalán. Apró patakocska csobogását hallgatja, újabb lombos dombokra néz hátul. Jobbra-balra a távolban fák, zöldellő dombok, errefelé szinte más szín nincs is, mint zöld. Meg csönd, de akkora, hogy az ember szinte hallani véli a csöndet magát. Feltűnik az úton a gyérebbnél is gyérebb forgalom, és a madarak szűnni nem akaró csivitelése, kórusa, mely a napnyugtán is túl tart.
Távolságok és terek, amelyek a panzió két épületét egymástól, a szomszédtól, a többi háztól, birtoktól  elválasztanak. Nem keritések, mert azok a legritkábbak ehelyütt. Azt mondják, hogy az ember be sem zárja a házát errefelé, mert itt nem lopnak. És ha mégis, kivételesképpen mégis, akkor a falu lakosságának markos férfijai a sűrű erdőben leszoktatja a bekerített eltévelyedettet a lopásról, csak egyszer és mindenkorra.
A szabadság az, amit az ember a Julianna Panzióban és környékén, Felsőszölnökön érez. Valami olyan mérhetetlen szabadságát a szemnek a térben, a távolságban, a messzeségben, az orrnak a dús levegőben való megmerítkézésben, a lábnak a kiránduló utak bejárásában betonon, köveken, agyagon, füvön, erdőben, hogy azt szavakkal csak szegényesen képes az ember visszaadni.
Julianna Panzió a természettel úgy kötődnek egymáshoz, mint sziámi ikerpár, elválaszthatatlanul. Hasonlóképp kapcsolódik hozzá a tulajdonos, K. Lajos. K, mint kellemes, kedves, kiváló, mely jelzők mindegyike illik hozzá, ám egyikük sem a családneve. Kellemes személyiség és társalgó. Kedves a stílusa. És nem utolsó sorban kiváló ételeket főz. Ez annyira igaz, hogy anyám, Zsuzsa barátnőm és én egyöntetűen voltunk elájulva Lajos gulyáslevesétől, bazsalikomos csirkéjétől, s a többi vacsorára tálalt fogásaitól.
Sajnálom itt hagyni ezt a helyet. Ha tehetném, el se mennék vagy már másnap visszajönnék. Léteznek ilyen ritka és különleges tájak. Még jó! Ez éppen ilyen.

Felsőszölnök - másodszor

Amikor az ember túlteszi magát a település nevén, hogy mennyire furcsa hangzású is, és azon, hogy mennyire messze van, hiszen az ország legnyugatibb pontja, útközben rájön és felfogja, milyen szép helyen jár, ha nem becsukott szemmel vezet vagy utasként ül az autóban.
Nem az épületek emelik ki szépségét, mert azok jószerivel beleidomulnak a tájba, hogy éppen csak annyit vegyenek el belőle, amennyi feltétlenül szükséges. A falu és környékének fekvése, ami azonnal magához köti a pillantást. Dimbes-dombos, erdőkkel dúsan megrakott tájban vezet az út Szentgotthárdon, Alsószölnökön át Felsőszölnökre, Szlovénia előtti legutolsó magyar településre, amelyet kilencven százalékban vendek, szlovének laknak. Én ugyan nem találkoztam egyetlen élő venddel sem, hacsak az nem volt az, aki nekem Felsőszölnök vendi lakosairól beszélt.
A faluközpontban a házak kissé közel kerültek egymáshoz, templomhoz, iskolához, Coop bolthoz, egy-két vendéglőhöz, na jó, legyen, kocsmához vagy valami erre utaló vendéglátó-ipari egységhez, egyébiránt a falu teljes, mintegy hat kilométer hosszában, egymástól tisztes távolságban láthatóak elszórtan a házak, kertek, háztáji gazdaságok.
A Julianna Panzió szállásunk színtere a Felsőszölnök, szlovénul Gornji Senik (kaszáló, szénapajta) határát jelző táblán túl fekszik. Lehetne a két panziós épület teljességgel magányos, de nem az. Az egyik oldalról egy valakinek a háza szegélyezi, míg az átellenes oldalon egy kivert ablakú volt kaszárnya amúgy szimpatikus, de így egy kicsit nagyon elhagyatott épülete áll. Fiatal kutyuska őrzi, aki egy kutyaházhoz láncolva éli napjait, várva a napi ellátást, valamint valamit, hogy történjen ezen, ha nem is a világ, de Magyarország végén valami, vagy járjon erre valaki, aki vagy ami miatt ugatnia lehet.
Julianna előre felé zöld erdővel borított dombra néz, míg hátra felé a változatosság kedvéért szintén sűrű zöld lombozatba ütközik a szem, a fül meg icinyke picinyke patakocska csobogását hallja a hangos madárcsicsergés mellett. A levegőt nem is belélegzi az ember errefelé, hanem harapja és fizikailag érzi az arcában, orrában, szájában, fején, mert ebben a zöld buborékban szinte más sincs, mint sok, még több, mi több, rengeteg zöld és levegő.

Felsőszölnök - először

Az úton anyám szinte végig azon humorizált, hogy majd csak akkor hiszi el, hogy Felsőszölnök létezik, ha meglátja valahol kiírva. Addig az egész csak vicc, hiszen miképp lehetséges, hogy egy magyar települést így hívjanak: Felsőszölnök.
Sem nem Szolnok, sem nem szögedi ö-zés következtében, amely az első szótagot ajándékozza meg az e helyett ö-vel, lett ilyen furcsa hangzású a település elnevezése. Felsőszölnökben mindjárt két ö is beesett harmadik, negyedik szótagban az eredetileg amúgy logikus o-k helyett.
Nagy probléma lehet az orosz anyanyelve után a tanult magyarban szintén anyanyelvi szinten lubickoló anyámnak a magyar helységnevek jelentését, misztikus lelkivilágát, származási eredetét megérteni, magáévá tenni, nem utolsó sorban megszeretni. Marad ilyenkor védekezésül a vitriolba mártogatott, mégis jóindulatú humor, amikor az útszéli jelzőtáblákon lévő település kiírásától teszi függővé - most éppen Felsőszölnök - fizikai létezését, annyira elrugaszkodottnak, nem e világimak tartja ui. a hangzását, mellesleg én is.
- Nézd, Felsőszölnök - mutatom diadalmasan és nevetve anyámnak a kiírást -, itt kell elfordulnunk balra.
- Akkor mégiscsak létezik - nyugtázza anyám -, de aki ezt a nevet annak idején kitalálta, az bizony elég pihent agyú lehetett.
És ekkor még nagyon finoman fogalmazott.

Furulyás G. Katalin: Kezdték a keltikék

Jól tudom, mennyi rengeteg féle virág létezik a világban, hogy megszámolni lehetetlen. S hogy idejük van nyílásuknak, életüknek, elvirágzásuknak, arról is van valami homályos elképzelésem. De hogy melyik virág mikor van soron, arról sajnos jószerivel csak nagyon kevesek esetében van fogalmam. Azt meg hogy a virágok ritmikus élete mellé miként idomul más élőlények, bogár, madár, ember létezése tudatos és önkéntelen vágyaikkal egyetemben, ezek együttes hangulatának megragadását, visszatükrözését tudja és műveli magas fokon Furulyás G. Katalin, a Varázshegy blog varázslatos szerzője.

"Végre. És igaz. Három hét alatt kitavaszodott. Inkább, azt mondanám itt a nyár. Kezdték a keltikék. Pontos jelzők, minden évben. Egyszer csak reggel gurul le az ember a dombról, és ott vannak lilán és fehéren. Akkor jó lenyitni az autó ablakát, mert az az illat minden pénzt megér. Egybefüggő virágszőnyeg. Még a lombosodás előtt virágoznak, akkor van az idejük. Később a lombok alatt nem kapnának fényt. Ezt az ő idejüket szépen kihasználják, nyílnak gyönyörűen.

            A szomszéd kertben is vándorolnak a diszperzites sárga vödrök, alig tudom követni az útjukat. Nem is fogom tudni sokáig, egy hét, és az orgona, a bodza, a csipkebokor levele mindent eltakar. Jól is van ez így. Nagyon jól.

Idén tulipánmezőm van, a fene se érti, három év után honnan jönnek elő új tulipánok, hol voltak eddig. A fürtös gyöngyikéket kaszálni lehet. A késlekedést úgy hozza be a természet, hogy egyszerre virágzik minden, az aranyvessző, a magnólia, a fehér gyöngyvesszők és az orgona is pattanásra kész.

            A gyöngyvirág kis lándzsái kibújtak, hajrá, van egy hetetek, április harmincra ki kell virágozni, ez hagyomány. Az ünnepi asztalon ott a helyetek.

            Kemény munka az első fűnyírás, szerencsére idén nem rám marad. Gyönyörű a kert, kiszabadult a fű alól.

            Három napja azt várom minden este, hogy elüljenek a cserebogarak, és ki lehessen ülni a teraszra. Hallgatni a békákat. És valamifajta madár is énekel. Csodálatosan. Ő a szólista, a békák a zenekar. Van helyem a páholyban, hátra lehet dőlni és jó. „Lágy a táj, gyöngy az est”

            Sok dolog van ezen időben minden évben. Ezek között a legfontosabb, hogy nem szabad elfelejteni, megnézni újra és újra a Moszkva teret, az ifjúságom filmjét. A tételbotránnyal, rendszerváltással, Béres Ilonával, mint a tanárnővel és a rettentően elfáradt töritanárral, aki próbálja kiegyenesíteni az igazság dolgát, legalább a történelem érettségin.

            A másik fontos dolog elolvasni újra Klétkát, Bächertől. Ez időtájt kezdődik a történet. A kezdő, zöldfülű bölcsész körbenéz a tanáriban. Ahol mindenki hullafáradtnak tűnik. Azért is, mert azok, mert hulla fáradtak, de mindig van közöttük egy Fehér Virág, akinek a rengeteg fehér virágból álló csokrát haza lehet cipelni. Persze telve reményekkel. Mert tavasszal minden reményteli, és nem kell arra gondolni mindig, hogy ez az egész milyen keserűen rövid is lehet, hanem csak arra, hogy szép."

Forrás: Varázshegy blog, 2014. április 27., marosdonka.blogspot.hu