2014. május 25., vasárnap

Lumpáciusz Vagabundusz

Ez a legújabb bemutató a Vígszínházban biztos valami  nagy durranás lehet, csak én állhattam távol tőle, hogy suttogáson kívül semmi sem jutott el hozzám. Még a füstje sem, pedig a lángja nagy lehetett, ha már Heltai Jenő írta és Eszenyi Enikő álmodta a darabot színpadra. Valljuk be, hogy ez nem Heltai klasszikusa, a Néma levente, amit láttunk, és akkor még udvariasan fogalmaztam. Leginkább végig szenvedtük, amely arról ismerszik meg, hogy kényelmetlenûl fészkelődtünk, vakarództunk a helyünkön, hitetlenkedve csóváltuk a fejünket, értetlenül néztünk ki a fejünkből, alig akartuk elhinni, hogy mindez velünk megtörténhet. Szó se róla, a környezet, a Víg beli színházbelső gyönyörű, a páholy kényelmes, az ember még azzal is kiegyezik, hogy a színpad bal, felénk eső legkiesőbb része nem látszik, csupán hallatszik. Sebaj, majd elképzeljük.
Ehhez a darabhoz azonban a képzelet sem bizonyult elégségesnek, mert ami a színpadon folyt, az túlnőtt minden képzeleten. Le a kalappal Eszenyi Enikő direktor-rendező előtt, aki a technika legújabb keletű csodái mellett, saját szárnyaló fantáziájának egyedi termékeit jelentette meg a színpadon. Felülről súghattak neki, miszerint túl magas a színház villanyszámlája, ezért aztán teli, a színházban amúgy megszokott ragyogó megvilágításban nem lehetett részünk. Néger az alagútban érzés vett rajtam erőt, de az a kényszerképzetem is támadhatott, hogy hirtelen dioptriaromláson eshettem át, s ezért látásom messze nem a régi. Egy jó időn át a játszó színészek ledes zseblámpával világították meg az arcukat. Klassz egy megoldás volt, igaz, alig látszottak az arcukon kívül, talán az lehetett a cél, hogy szunnyadó, ám jobb sorsra érdemes képzelőerőnket minél jobban megmozgassuk. Közben irigyeltem Hegyi Barbarát, amint kötélen, kezében ezzel a bizonyos ledes lámpával a levegőben hintázva szállt le a földre. Magam is imádok hintázni, de ez az arc megvilágítos játék valahogy még nem jutott eszembe. Egyedi ötlet volt a játszó színészek kivetítése hatalmas vászonra. Így mindenki láthatta őket és az embernek olyan rock koncertes feelingben lehetett része azzal a különbséggel, hogy egy valódi rock koncerten fényévekkel jobb a zene, az énekesekről, a performance-ról nem is beszélve.
Heltai veretes szövegét sokszor nem lehetett rendesen hallani és nemcsak azért, mert a színészek szerepük szerint bizonyos helyeken énekelni kezdtek, meg táncra perdültek, az is lehet, hogy nem mostam elégszer fület, mindenesetre zavaró volt, hogy szóvégek, szavak, egész mondatok szálltak el fölöttem a megértés legcsekélyebb reménye nélkül egyfajta kitalálósdi részeként.
A végén persze minden ránc, kacskaringó és elhajlás kisimult a totális happy end láttán, amikor mind a három semmirekellő főszereplő - Stohl András, Hevér Gábor, Lengyel Tamás - megjavult, végre megállapodott, gyökeret eresztett, megnősült, igaz, nem elhanyagolható  tündéri segítséggel, családot alapított és a javulás útjára tért. Enyhén szólva is röhejes volt és alig hihető ez a ráncoknak a teljes kisimulása, az emberi jellemek ilyetén gyökeres megváltozása. Ez az egész micsoda szórakozásnak elment, részünkről helyenként jó röhögéssel, vakaródzással, fejcsóválással tarkítva.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése