Csillag Ádám - Jancsó Miklós elment

Gyászolok. Kettős okom van rá, mindkettő személyes. Ma, édesanyám halálának tizedik évfordulóján meghalt Miki bácsi, Jancsó Miklós. Sajnos sose dolgozhattam vele. Történelmi témájú filmjeiben a múlt lényegét ragadta meg, az emberi (erő) viszonyokat láttatta, ezzel a jövőt mutatta meg. A filmnyelv zsenije volt, e tekintetben kimagaslóan a legnagyobb magyar filmművész. Gyűlölte a diktatúrát, az erőszakot, és képes volt rá, hogy megmutassa hogyan működteti azt az emberi jellem. Viszonylag későn értettem meg a jancsói filmnyelvet, de annál sokkolóbban hatott rám. Gyöngyöspatán megtapasztaltam, hogy a jancsói filmnyelv szimbolikusnak ható valósága a világ abszurddá válásakor, nyers valóságként jelenhet meg a képen. Vagy húsz éve, egy disszidálásból hazatért filmes kollégánk javasolta a zsidó származású filmrendezők filmhez jutásának korlátozását egy filmszövetségi gyűlésen. Míg a többiek döbbent hallgattak Jancsó elemi erejű felháborodással fogadta a látszólag a semmiből jött ötletet. Ez első személyes emlékem róla. Később az első Orbán kormány idején a filmszakma önkormányzása elleni első jelentős támadás során kerültünk egymáshoz közel az MRC vezetésében. Barátként édes volt és lágy, egy elismerő mosolya felért egy lovaggá ütéssel. Minden héten terveztem, hogy meglátogatom, most látom végleg elszalasztottam.

Forrás: Facebook, 2014.01.31.

Arányi Miklós: Ráday utcán az eltűnt idő... - 4.rész

Teltek az évek és Miki figyelmét is jobban lekötötték már a Bakáts téri kapun ki-be közlekedő leányok kék köpeny alól felsejlő idomai. Persze csak lopva sandított rájuk, ha tekintete véletlenül találkozott valamelyikével, gyorsan másfelé nézett, közönyt színlelve, miközben hevesen vert a szíve. A lábtengózókat már nem csodálattal, inkább szánalommal nézte. Sokkal többre tartotta a Buttkay Öcsit, aki ugyan végig bukdácsolta az iskolát, de már egy menő zenekar dobosa volt.

A Bartai tanár úr szervezte vízi úttörők csapatába nem csak azért lépett be, mert ő volt a legjobb úszó az osztályban, hanem mert ide már a lányiskolából is csatlakoztak tagok. Ám valahogy nem tudta úgy feltalálni magát köztük, ahogy például a Gulyás, vagy a Jánosházy, aztán el is ment a kedve az egésztől, mert úszni többet már nem kellett, annál inkább társadalmi munkázni, hogy összegyűljön a pénz a nyári táborozásra.

Elúszik még szemem előtt Lengyel igazgató úr alakja. Mai szememmel olyannak tűnik, mint aki most lépett ki a korai hatvanas évek valamelyik olasz filmvígjátékból. Köpcös termet, hordóhas, rengő toka, kis bajusz, vastag szemüveg, szürke kalap, a csetlő-botló kishivatalnok, aki a munkahelyén megalázkodik és otthon zsarnok. Ám a látszat csal. Ha megjelent a folyosón, a pokoli zaj abban a minutumban elnémult, még a lélegzetünket is visszafojtottuk. Talán még a legyek is megérezték a helyzet komolyságát és abbahagyták egy időre e repkedést. Sosem kiabált, csak a szemüvege villant fenyegetően. Irtózatos pofonokat tudott lekeverni sonkára emlékeztető kezeivel. Még a legvakmerőbb vagányok, mint például a Krátky is csak nehezen tudta visszafogni térde remegését, ha elé kellett állnia.

De nem ezért őrzi emlékezetem. Nyolcadikban ő tanította nekünk a történelmet. Mikor belépett az osztályba, megfagyott a levegő. Mindnyájan arra gondoltunk, hogy fogjuk kibírni ezt a rémséget?

A huszadik század történelmével ismerkedtünk. És akkor a rettegett zsarnok, élet-halál urának komor jelmeze mögül egyszerre csak előbújt egy imponáló műveltségű, a nagy társadalmi kérdéseket lefegyverző könnyedséggel kezelő, színészi képességekkel is megáldott, remek humorú ember. Sajnos társaim többsége nem rendelkezett olyan ismeretekkel, hogy igazán értékelni tudja Lengyel tanár úr sziporkázásait.

Gyanakodva, néha elképedve figyelték és közben rettegtek, mikor tér vissza a szörnyeteg. A Pintér például egyszer kis híján elájult. A monopolkapitalizmus kialakulásáról volt szó. Lengyel tanár úr teátrálisan megállt Pintér előtt, akinek azonnal kiszaladt az arcából a vér. A tanár úr rákiáltott: - Én vagyok a nagy hal, te vagy a kis hal, mit csinálok én most veled? Szegény Pintérnek fogalma sem volt, mit kéne most mondania, a félelem a legparányibb gondolatszikrát is kioltotta benne. A tanár úr hatásosan kivárt, majd diadalmasan felkiáltott: - Hát bekaplak! Aztán elmosolyodott, amitől Pintér még jobban megrémült és megpróbálta még kisebbre összehúzni magát, ami nem volt egyszerű, mert csak utolsó előtti volt a tornasorban. A tanár úr erre megsimogatta a fejét és mindenki ellazult, néhányan még apróbb kacajt is megkockáztattak. Év végén senki nem bukott meg történelemből.

Intek a kis hölgynek, hogy fizetnék. Lelkesen bólint és hamarosan érkezik egy kis papírfecnivel. Hálásan megköszöni a borravalót és lassan elindulok a Kálvin tér felé. 

Kerülgetem az úttestre települt éttermi teraszokat, meg-megállok a kirakatok előtt. Miért olyan nehéz még mindig, hogy elhiggyem, a Ráday utcában járok?

Pedig itt vannak a gyökereim, ide hoztak a szüleim gondosan bebugyolálva a Baross utcai szülészeti klinikáról egy szürke, hideg téli reggelen, 1949 december közepén.

Itt voltam totyogós kisgyerek, akit a házbéli asszonyok elhalmoztak mindenféle becézgető szóval, gügyögéssel, akire még a zord házmesterné is rámosolygott.

Itt voltam tágra nyílt szemmel a világra rácsodálkozó óvodás, aki a maga egy méter tíz centis nívójáról egyszerre látta a világot hátborzongatóan félelmetesnek és ellenállhatatlanul izgalmasnak.

Mennyi gonosz szellem rejtőzött a kora hajnali sötétben, mikor elindultunk anyukával a csepeli óvoda felé! De nem mertek bántani, mert szorosan fogtam anyuka kezét. Aztán a Boráros téri tömegben a HÉV végállomásán már elpárolgott belőlem minden félelem. Mikor beállt egy szerelvény, megbabonázva bámultam a rácsos lépcsőről az aszfaltra lépő cipők végtelen folyamát. Az egyik cipő puhán, szinte hangtalanul ért talajt, a másik, súlyos, tompa puffanást hallatott, volt, amelyik keményet koppant, némelyik játékosan szökkent. Órákig el tudtam volna nézni.

Itt voltam csikófrizurás kisiskolás, akinek folyton piszkos volt a keze, a lába, néha még a körme is. Hóna alatt poros gumilabda, kezében az ötven filléres fagylalt egyetlen púpja félig már belesüllyedt a hosszú, keskeny tölcsérbe.

Itt legyintett meg a világtörténelem szele az 56-os forradalom mozgalmas napjaiban. Még ma is fülembe cseng az utcán végigvonuló T-34-es tank láncának éktelen csörömpölése, orrom tele a gázolaj szúrós szagával. Még ma is látom a szomszéd ház falán gránát ütötte lukakat és a járda szélén még füstölgő szemétdombot, tetején egy félig elszenesedett paplannal.

Itt voltam hirtelen nőtt, enyhén görnyedt tartású, vézna kamasz, hanyag, kissé csámpás járással, egyre hosszabb, fülre, nyakszirtre boruló hajjal, itt-ott pattanásokkal. Gátlásokkal küszködtem, de a nyári munkán keresett pénzből a Ferenc körúti maszek kötődésnél vásárolt fekete magas nyakú garbó pulóver és az Ecseri úton vett kétes eredetű farmer (valódi Levy Strauss-ra nem futotta) némi önbizalmat adott.

Innen vonultam be katonának a Duna-Tisza közi tanyavilág közelébe és itt éltem meg az első viszonzott szerelmet, a férfivá érést, az apaságot.

Itt toltam büszkén első gyermekem babakocsiját a Duna part felé.

Egykor ismertem ennek az utcának minden kövét, minden kapubejáratának, üzletének, pincenyílásának jellegzetes illatát.

Az utca hangulata szakaszonként változott. A Boráros tértől a Bakáts térig barátságos volt, egyszerű és közvetlen, erre lakott az osztálytársaim többsége.

A Bakáts tér és Kinizsi utca között volt az otthon, a saját felségterület. Itt mindenki ismert, Ági néni a tejcsarnokban, a Schwartz fűszeresék, még a Csontos néni is a virágüzletből. A cukrászdában a fagylaltos pult mögött álló csinos hölgytől a fagyi mellé még egy kedves mosolyt is kaptam.

A Kálvin tér felé az utca egyre előkelőbbé és ridegebbé vált. Nem is szerettem ezt a szakaszt, ha lehetett, elkerültem és inkább a Kinizsi utcáról fordultam be a Ráday utcába.

Abban az időben sivár, szürke, barátságtalan utca képét mutatta a kívülállóknak. Sehol egy fa, sehol egy talpalatnyi zöld folt. Csak aszfalt és járdaszegély kő, zsémbes, komor, öreg házak málló vakolattal, zord tekintetű kőarcokkal, belsejüket piszkos üvegtáblák, meglazult redőnyök mögé rejtő ablakokkal. Barátságtalan, nyirkos félhomályt árasztó kapualjak, dohos hideget lehelő pincenyílások. Az üzlethelyiségek, szuterének egy részében családok laktak. Nem bírtam megállni, hogy le ne lassítsak és borzongva lessem ki nyomorúságukat. Néha észrevettek és ilyenkor elfutottam szégyenemben.

Este csak gyéren világítottak a lámpák és a szél akadálytalanul garázdálkodhatott a házfalak között. Az utcában működő két italboltból kiáradó jellegzetes szagkeverék, melyben egyesült az olcsó kannás bor, a híg csapolt sör, a kevert, a Munkás és Kossuth cigaretta és az ápolatlan testek kipárolgásának illata, csak tovább fokozta az idegen viszolygását a városnak ettől a szegletétől.

Az utca átmenetet képzett a kulturált, polgári Belváros és a proli Ferencváros között, nem tartozva igazából se egyikhez, se másikhoz. Más kerületben lakó ismerőseim se tudták megállni, hogy meg ne jegyezzék, mennyire nem szívesen laknának ezen a környéken.

Akkoriban nem értettem, ugyan mi taszítja őket annyira a Ráday utcában?

Azután egy alkalommal fültanúja voltam két férfi beszélgetésének miközben villamosra vártunk:

- Képzeld, nem elég hogy elvettem a Zsófit, még oda is költöztünk a szüleihez a Ráday utcába! Te, ilyen elbaszott utca nincs a világon még egy! Hogy utáltam kora reggel melóba menni! Ebben a rohadt utcában örökké süvített az a kibaszott szél. Na és ha késő este mentél haza! Alig van kivilágítva, mindig jön szembe valami rosszarcú barom, vagy részeg állat, nem csoda, hogy ráment a házasságom. Ha meghallom, hogy Ráday, már kiütéseket kapok! 

Középkorú, köpcös, már hízásnak indult férfi volt. Technikusnak néztem. Az a fajta, aki szeret fecsegni, néha összehord hetet-havat, különösen, ha hálás hallgatóságra lel. Kirohanása szülőföldem ellen mégis megmaradt bennem, mint egy apró tüske, ami időnként irritál.

Természetesen én magam is láttam mikrovilágomnak csúf vonásait, kisszerűségét a Nagykörúthoz, vagy az Andrássy úthoz képest. A Várnegyed ősi kövei között, vagy a budai utcák illatozó kertjei mellett járva én is átéreztem, mennyire jó lenne ilyen helyen lakni.

Ám számomra az otthont sokáig a Ráday utca jelentette. Mindig ujjongás kerített hatalmába, ha gyerekként valahová elutazhattam, legyen az úti cél Kiskunfélegyháza, ahol az anyai nagyszüleim éltek, vagy iskolai buszkirándulás Egerbe, vagy nyaralás Káptalanfüreden,  a közalkalmazottak üdülőjében. Az indulás előtti pillanatokban mély részvéttel szemléltem minden járókelőt, aki kimarad ebből a csodálatos élményből. Vajon az örömömet az táplálta, hogy végre kiszabadulok a Ráday utca sivár börtönéből? Akkoriban nem tettem fel magamnak ilyen kérdést. Azt hiszem, az öröm inkább annak a sok új élménynek szólt, amely majd utazásom során ér és amelyekkel gazdagodva térek majd haza. Egészen más érzések kerítettek volna hatalmukba, ha olyan utazásra indulok, ahonnan már soha többé nem térek ide vissza.

Ragaszkodtam ehhez a világhoz, még családapaként is arról álmodoztam, hogy sikerül egy lakáshoz jutni a környéken. Újabb gyermekem érkezése és a vele járó helyszűke kényszerített rá, hogy örökre elhagyjam.

Több mint harminc év folyt már el. Szüleim elhunytak, a Ráday utcai lakást még az ő életükben megvásároltam az önkormányzattól, ma a lányom lakik benne a családjával. Ha náluk járok, próbálom felidézni magamban a gyermekkort. Szemeim látják is az egykori világot, akár részletes helyszínrajzot és eseményleírást is tudnék produkálni, ami egy bűnügyi nyomozás követelményeinek is megfelelne, de az érzés már nem támad fel bennem és ettől mindig egy kicsit elszomorodok.

Az évek során a Ráday utca teljesen megújult és a belváros egyik divatos ékszerévé, valódi turista attrakcióvá, egyfajta felkapott bohémnegyeddé vált. Megszámlálhatatlan kávéházával, képzőművészeti galériájával, éttermeivel, kicsinosított homlokzataival, díszkő burkolatával, a lámpaoszlopokra erősített virágkosaraival, szemkápráztató esti kivilágításával a város egyik legvonzóbb utcájaként a legcsekélyebb hasonlóságot sem mutatja gyermekkorom világához. Lakói is megváltoztak, egyre több külföldi bérel, vagy vásárol itt lakást.

Napfényes, összkomfortos római parti lakásomat mégsem cserélném fel a Ráday utcai szülői házzal. Idegennek érzem magam, mikor betérek ide. Egyetlen ismerős arcot sem találok.

Eljátszom a gondolattal, hogy miként fogadná az a fiatal hölgy, aki most éppen a távol–keleti kézműves dísztárgyakat árusító üzlet kirakatát tanulmányozza, hogy ha kéretlenül felvilágosítanám, hogy negyven évvel ezelőtt itt egy férfi fodrászat működött, ahol mindig élénk társasági élet folyt és a mesterek, a nagy darab, vörös hajú Sanyi, meg a kicsi, sötét göndör, olajosan fénylő hajú Gyuszi a nyári melegek idején óránként küldettek át maguknak az utca átellenes oldalán működő kocsmából egy-egy korsó sört. Meghökkenés ülne ki arcára, majd sietve próbálna menekülni ettől az ártalmatlannak látszó, de nyilvánvalóan zavarodott személytől. Pedig én csak hidat próbáltam volna létesíteni jelen és múlt között.

Vajon ha a sors lehetővé tette volna számomra, hogy soha hosszabb időre ne kelljen megválnom a Ráday utcától, hogyan alkalmazkodtam volna a változásokhoz? Együtt változtam volna velük, vagy éppen úgy idegenként mozognék a megváltozott díszletek között és csak a lakásom négy fala közé zárva érezném azt, hogy otthon vagyok?

Nincs válasz.

Vége

Márta születésnapjára

Nem tudom, hogy kell-e mondanom, hogy ma van a születésnapja. Erre még emlékeztessem is. Fel is köszöntsem. Nem várja el. Semmiképpen sem. Feledné ő is, mint annyian az ikszediken túl. Hol van az már, amikor jóízűen ünnepelte és a világ bizonyos szeleteinek magától adta hírül. Mára maradt a Facebook, az automatikus hírmondó, maradtak a családtagok, a barátok és nyuszika üzletfelei a Micimackóból, akik mindent tudnak és mindenhol ott vannak, ahol történik valami. És persze maradt ő maga, aki belül megereszt egy mosolyt biztosan, titkon örül is, megpaskolja a saját vállát: 'reglány, mindennek dacára azért ezt is megérted.
Egészséget, boldogságot születésnapodra, havas kertet, mániákusan napsütést - éppen január legvégén a nyugisan kitartó hóesésben, pedig napból egy szeletke sem látszik, hiába is kívánnék neked, drága Mártám.

Lakat palóclevese

Ettem már ehhez hasonlót, mint Lakat palóclevese, csak akkor azt betyárlevesnek hívták és zsemlecipóban szolgálták fel. Birkahúsos, gombás, galuskás változatát nem is olyan régen fenn, a Szigetközben egy bizonyos Platán étteremben fogyasztottam el. Nem elég, hogy a gazdagon megrakott leves már önmagában is laktató, de a gondosan kiválasztott, duplán elősütött cipóban még inkább gyomrot töltő. Előszörre olyannyira forró, hogy csak óvatos kanalazgatások, fújások után jutok el a cipó szélének leharapásáig. Alig létezik nagyobb öröm annál, mint amikor a leves örvendetesen fogy a ropogós cipóval egyetemben és megnyugtatóan töltődik az előtte oly kiesen tátongó, vigasztalanul kongó bendőm.
Nem csoda, ha az örömmel átélt kulináris élmény választatta ki velem ismételten a betyárlevest a rákövetkező napon Csesznek váránál lévő Lovag Étteremben. Erről ismerhettem fel most Lakat palóclevesét, amely kísértetiesen hasonlított a cseszneki verzióra, és bőven tartalmazott pulykahúskockákat, zöldbabot, krumplit és mindenféle ízesítőt. A tejföl fehéressé tette, a paprika megpirosította, a hagyma, fokhagyma elrejtette magát a leves ízében, a köményt meg a babérlevelet vagy felismerted, de inkább nem, leveskockáról pedig nem is tudtál, hogy belefőtte magát a levesbe.
Ez a sokféleség tette Lakat palóclevesét gazdaggá, minden ízében utolérhetetlenné. Egymagában is megállta a helyét ebéd gyanánt az asztalon, ha repetáztam volna még belőle, de - vesztemre - ott láttam a tűzhelyen a készülő császármorzsát az eredeti recept szerint, a nagy kedvencet, Lakat által számomra rendszeresen készített édességet, amely kopogtasson bármikor gyomromon, mindig tágra nyílt ajtókra lel.

Arányi Miklós: Ráday utcán az eltűnt idő... - 3.rész

Másnap olyan erős robbanások rázták meg a környéket, hogy a házmester átterelt mindenkit a belső terembe, az úgynevezett LÉGO pincébe, ahol annak idején a lakók átvészelték az ostromot. Miki már többször hallott az egykori ostromról, meg hadifogságról, ahol apuka is volt és most büszkeség dagasztotta keblét, hogy ő is átélhet ilyesmit. Igyekezett a pillanathoz méltó komolyságot magára erőltetni, de egy óra múlva már kezdett izegni-mozogni, ahogyan a többi gyerek is. A termet viszont nem hagyhatták el és játszani sem lehetett igazán semmit, mert nagyon gyér volt a világítás és rettentő mocskos a padló, meg a falak.

Unalmában megfigyelte az embereket, felfedezett egy vasutas félét, meg egy másikat, akinek piszkos kötés volt a karján. Azelőtt sosem látta őket, biztosan a lövöldözés elől menekültek ide. Belehallgatott a felnőttek beszélgetésébe. Harmadik világháborút emlegettek, ami nagyon komoly dolognak tűnt, aztán meg valami enszesekről beszéltek, akik hamarosan megjönnek, ezekről éppúgy nem tudott semmit elképzelni, mint az ávósokról.

Néhány nap telt így el a földalatti birodalomban. A külvilággal megszakadt szinte minden érintkezés. Csupán a házmesterné merészkedett ki néha. Egyszer felindulva mesélte, hogy egy fegyveres csoport akart bejönni a házba és a tetőn géppuska állást kiépíteni, de sikerült őket lebeszélni. Miki roppantul sajnálta, hogy nem lehetett jelen ennél az esetnél, rettentően szeretett volna látni testközelből fegyvereseket. A dörgésekhez, robbanásokhoz már egészen hozzászoktak. 

Valaki azt mesélte, hogy egy ágyúlövedék kettőbe törte a Bakáts téri templom tornyát. Próbálta elképzelni, milyen lehet a jól ismert templom torony nélkül és már előre örült, hogy ha kimennek, le is rajzolhatja.

Miki még csak életének hetedik évében járt, de már megtanulta, hogy a boldog napok nem tartanak örökké. Ahogyan elcsendesült a külvilág, úgy kezdett egyre fogyni a kis közösség. Amikor Sándor bácsiék is szedelődzködni kezdtek, Miki már biztosan tudta, hogy vége a szép napoknak.

Nehéz szívvel követte a többieket az emeletre. A nagyszobába belépve még jobban elszomorodott. Az összes ablak betört, a lakásban barátságtalan hideg, a padlón mindenfelé törmelék. A nagymama különösen dühös volt, mert a kötőgépet, amelyen egy szövetkezetnek bedolgozott, ugyancsak beborították az üvegcserepek. Dühösen csapkodta egy ronggyal és szidta az oroszokat. A ház csak egy nagyobb belövést kapott a harmadik emeleten a tető alatt, éppen a Körmöcziék lakása felett, akik nem kis büszkeséggel fogadták a ház lakóinak szörnyülködését és álmélkodását, pedig a lakásuk valójában egyáltalán nem sérült meg.

Hamarosan az utcára is kijuthatott. Anyukát kísérte el a nővéreivel, hogy segítsen hazacipelni a szatyrokat, kosarat. A csarnokban rengeteg ember tolongott, ide-oda lökdösték, az utolsó pillanatban tudott csak elugrani egy kétkerekű kézikocsi elől. Kétségbe esve kapaszkodott anyuka kezébe, nehogy elszakadjanak egymástól és ott maradjon elveszve abban a félelmetes forgatagban. Nyirkos hideg volt, kezdett fázni a lába és a füle, már meg is bánta, hogy kierőszakolta, hadd tartson ő is velük.

Az igazság az, hogy nagyon ki akart már menni megnézni, mi történt a környéken a harcok után. A barátságtalan lakásban sem volt semmi kedve egyedül maradni. Útközben a csarnok felé némi csalódással vette tudomásul, hogy errefelé a harcoknak nem sok új nyoma látszott. Mindenért hosszú sor állt és amikor végre sorra kerültek, anyuka ahelyett, hogy gyorsan elintézte volna a dolgát, aggodalmas arccal, hosszasan válogatott a zöldségek között, majd sértett hangú szóváltásba keveredett a mogorva, borostás ábrázatú árussal, aki svájci sapkát viselt, fekete körmű, durva kezeit pirosra csípte a hideg, a füle mögül egy ceruza csonkja kandikált ki és azzal zárta le a szóváltást, hogy ha nem tetszik anyukának az áru, hát nem kell megvenni, de ne tartsa fel a sort. Miki együtt érzett ugyan anyukával, de ugyanakkor kénytelen volt igazat adni az árusnak is és egy kicsit szégyellte magát, főleg, hogy a háta mögül is hallott méltatlankodó hangokat.

Aztán még sorba kellett állni a hentesnél is zsírért, majd megint máshol lisztért, tojásért. Egy végtelenségnek tűnt az egész, pedig nem tartott tovább egy óránál. Hazafelé úton anyuka tovább panaszkodott, hogy lehetetlen ilyen állapotok között normálisan élni, még az ostrom idején is jobb volt az ellátás és vajon meddig tűri még a Jóisten, hogy az oroszok és a  komcsik a nyakunkon üljenek. Miki úgy gondolta, hogy a zöldséges a csarnokban biztos egyike a komcsiknak, meg talán a házmesterné is az, mert anyuka rá is panaszkodott, hogy milyen közönséges és néha még iszik is.

Otthon az ablakokra újságpapírt feszítettek ki rajzszöggel és ettől nappal is sötét félhomály uralkodott mindenhol, csak hetek múltán került újra üveg az ablakkeretekbe. Miki talált két diónyi vasdarabot a muskátlis cserép földjébe fúródva, egy nagyobbat pedig az ablakpárkány külső, bádoggal fedett részében. Megmutatta apukának, aki felvilágosította, hogy ezek a repeszek, amelyek sok embert öltek meg már a háborúban. Évekig őrizte játékai között ezeket a vasdarabokat, amelyek mintha mágikus erővel bírtak volna. Iskolába egyelőre nem kellett menni, de ennek már nem örült annyira, kezdett unatkozni.

A karácsony sem volt olyan szép, mint korábban, az ajándékok szegényesre sikeredtek, ráadásul a csenevész kis fa hamar kiszáradt és egy este a gyertya lángjától tüzet fogott. Apuka a puszta kezével próbálta oltani, míg anyuka be nem futott egy kanna vízzel, amit ráloccsantott a lángoló fára. A tűz kialudt, a szerencsétlen csapzott fa a padlóra zuhant, a kőkemény szaloncukrok száraz koppanással szóródtak szét a padlón és apuka kezét pedig be kellett kötni, olyan csúnyán összeégette. A rádióban üzenetek követték egymást, melyben családtagok, ismerősök keresték hozzátartozóikat, vagy üzentek valahonnan a külvilágból. Gyakran felhangzott egy szám, melyben az énekesnő azt dalolta, hogy oly távol messze van hazám.

Január elején az élet visszalendült régi kerékvágásába. Miki újra járt iskolába, de tanítás még nem volt, csak napközi. Itt mindjárt tanult egy mondókát, amit otthon is nagy sikerrel adott elő: "Egy forint a forró lángos, le van szarva Kádár János". Nem tudta ugyan, kicsoda Kádár János, de olyan jó, pattogós kis mondóka volt.

A napköziből hazafelé menet nem a szokott úton jött, hanem tett egy kitérőt a Hőgyes Endre utcán ki az Üllői útra. Itt nem tudott betelni a pusztítás látványával. Házak teljesen kibelezve, csupasz falak, egy semmibe nyíló ajtó, egy esküvői kép a falon valahol a harmadik emeleten, amely már nem létezik. A Kilián Laktanyának az egész sarka hiányzott, pedig méter vastag falai voltak.

A legizgalmasabb látványt mégis a sárga ház nyújtotta a Mária utca és az Üllői út sarkán, szemben a klinikával. Ezt úgy lyuggatták át a lövedékek, mint az ementáli sajtot. Hetekig dolgozott otthon a rajzán, nap, mint nap visszalátogatva a helyszínre, hogy megfigyelhessen minden apró részletet.

Felfigyelt egy új kifejezésre, mely gyakran megütötte fülét, mikor felnőttek beszélgetését próbálta kihallgatni. Disszidálás! Baromi jól hangzott, volt ritmusa, dallama, ahogy mondogatta magában. Na és a jelentése! Valami izgalmas, tiltott és valószínűleg remek dolog lehet, legalábbis amit a felnőttek jelentőségteljes pusmogásából ki tudott venni. Egy dolog teljesen világos volt számára, akik disszidáltak, azok eltűntek és egyhamar nem jönnek vissza. Biztos valami nagyon tiltott dolgot is csinálhattak egyidejüleg, mert különben egyszerűen csak elutaztak volna külföldre. Hogy ez a tiltott dolog miben nyilvánult meg pontosan, az Miki előtt még néhány évig rejtve maradt.

Társaival játszva a Bakáts téren, vagy az Uttörő téren, amit ma már Markusovszky térnek hívnak, gyakran emlegették, hogy jó lenne disszidálni. És aztán áhítattal ejtettek ki olyan szavakat, hogy Szaud-Arábia, Porto Rico, Venezuela, Argentína...

Egy alkalommal nagy öröm érte. Összegyűlt tíz ötöse és tényleg megkapta a tíz forintot, ahogyan apuka ígérte. Ráadásul egy ropogós papírpénz formájában. Gyönyörűséggel fogdosta, szagolgatta, hajlítgatta. Egyik oldalán Petőfi meglehetősen mogorván nézett rá, sokkal érdekesebb volt a hátoldal, ahol a folyópart árnyas fái alatt juhászbojtár furulyázott, egy asszony meg egy kisgyerek pedig hallgatta.

Kicsit sajnálta, hogy megváljon ettől a szép zöld bankjegytől, de a takarékbélyeg sem utolsó mulatság. Azok a szép zsiráfok, tigrisek, sasok, meg mozdonyok! Ráadásul a sarkukba oda van írva, mennyit érnek és remek érzés szépen összeadni a katonás sorrendbe ragasztott bélyegeket és egyszer csak kijön a bűvös szám, egy igaz bőr futball labda ára. Ha egy ilyen labdája lenne, még a nagy Berkes, vagy a Szilágyi is beválasztaná a csapatába az elsők között.

Nem tudta megállni, hogy mielőtt az Ida néninél, a napközis tanárnőnél beváltotta volna, el ne dicsekedjen vele a társainál. Egyszer csak a nagy Berkes közelített hozzá néhány segédjével. Egy pillanatra megállt a szívverése, de aztán a nagy Berkes arcán tükröződő jóindulatú mosoly megnyugtatta és egyszeriben nagyon kíváncsi lett, mit is akarhatnak tőle.

A nagy Berkes rögtön rátért a tárgyra. Óriási üzletet kínált. A ropogós tíz forintosért cserébe egy egész bélyeggyűjteményt. Igaz, nem iskolai takarékbélyeget, amit a megfelelő füzetbe lehet ragasztani, hanem csak úgy ömlesztve, de tényleg nagyon sokat, rajtuk mindenféle komoly férfi arcok, fegyveres harcosok, paloták, furcsa növények, gyümölcsök. Miki ugyan érezte, hogy talán nem a leghelyesebb, amit tesz, de nem tudott ellenállni a bélyegek sokaságának, ráadásul hogyan utasíthatna vissza ekkora megtiszteltetést, hogy maga a nagy Berkes kínál neki üzletet.

A csere létrejött és máris sereglettek köré társai, hogy megcsodálják kincseit. Hamarosan rá is kellett szólnia némelyikre, hogy nehogy már elvigyen a gyűjteményből egy darabot is. Az meg méltatlankodva visszaszólt: - Neked annyi van, igazán nekem adhatnád ezt ! - Erre a többiek is bólogattak. Még mielőtt széthordták volna a gyűjteményt, betoppant a napközibe anyuka, hogy befizesse az ebédpénzt. Sugárzó arccal dicsekedett el neki, milyen remek üzletet csinált, ám pillanatok alatt lehervadt arcáról a lelkesedés. Anyuka

szemüvege csak úgy szikrázott a dühtől. Energikusan megragadta Miki karját és odarángatta Ida nénihez.

Hamarosan szólították a nagy Berkest, aki vonakodva ugyan, de kénytelen volt visszaadni a tízest, bár eljátszotta, hogy a bélyegekből már hiányzik, de nem járt sikerrel. Miki legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Még szerencse, hogy a nagy Berkes is láthatta, nem ő a hibás, nem tehet róla, hogy éppen akkor toppant be az anyukája. A tízforintosért kapott bélyegeket ott helyben a napközis tanárnő szeme láttára kellett beragasztania a takarékkönyvbe. Most valahogy nem okozott olyan gyönyörűséget, mint máskor. Társai kaján pillantása elől is szeretett volna mielőbb eltűnni, alig várta, hogy megkezdődjön a tanítás.

Később egyébként kiderült, hogy a nagy Berkes és társai nem valami pillanatnyi szeszélyből kínálták fel megvételre a bélyeggyűjteményt. Tudatosan gyűjtöttek. De nem futball labdára. Disszidálni akartak! Egy szürke hajnalon a Petőfi hídon fülelték le őket a rendőrök, batyuval a hátukon.

A harcok emléke halványult. A házak falait csúfító lukakat téglával töltötték ki, az ablakokat beüvegezték, a járdák mellől eltűnt a törmelék. A Bakáts téri templomban ismét a főoltár előtt zajlott a mise és Miki alig várta már a végét, mert viszketett a lábszára, égett a talpa, vagy éppen rettenetesen tüsszentenie kellett, de nem volt nála zsebkendő.

A templom oldala és az iskola közötti úttest aszfaltján krétával be volt jelölve a négy, egymáshoz illeszkedő négyzet és kora délutántól késő estig zajlottak a lábtengó csaták. Miki jobbára a járdán csoportosuló bámészkodók számát gyarapította. Pipaszár lábaival képtelen volt olyan biztonsággal megszelídíteni a levegőben a gumilabdát, ahogy ezt a Gedeon Géza, vagy a Szilágyi tudta. Minden ötösét odaadta volna, hogy úgy tudjon dekázni, olyan eleganciával tudjon cselezni, mint ők.

Folytatódik...

Csöppnyi születésnap

Biztos van olyan is, aki ötvenen túl még szereti a születésnapokat. A másikét. Mert a magáét inkább agyon hallgatná és jól elrejtené. Erre az a fránya Facebook meg fogja és világgá kiabálja. Na jó, nem úgy, hogy XY ennyi meg ennyi éves lett, gratulálj neki, hogy megérte, hanem hogy születésnapja van, ne felejtsd el felköszönteni. Ötvenen túl már leginkább annak örülünk és hirdetnénk szanaszét, hogy mi igenis és már megértük azt a kort, amit ti még nem, másik ti meg legyintetek rá, hát az is valami?
Ötven valahány éves koromig a mai nap egy volt a január végi hideg napok közül. Éppen mint ma döngettek a mínuszok, volt, hogy ilyen kopár volt a táj, de volt, hogy hótól fehérlett. Egy-két éve a huszonhetedikét az emeli ki a többi január végi kopár vagy havas napok közül, hogy ezen a napon van Csöppnek a születésnapja. Felejtené már, agyon is hallgatná, nem venne róla tudomást, átsiklana felette pontosan úgy, mint a többi számára jelöletlen januári napon, ha a családja egy nappal előtte ne emlékeztetné rá, bizonyos barátok meg két nappal előtte ne ünnepelnék meg a maguk módján. Az ember ilyenkor kénytelen belemenni, elfogadni, hiszen itt is érvényes a mondás: ha adnak, fogadd el, amikor ütnek, szaladj el. És ki beszél most ütésről, amikor csakis adásról van szó, meg az elfogadásról, annak az elfogadásáról, hogy múlnak az évek, egyre magasabb szám jelzi éveink számát, nem tehetünk ellene semmit sem, vágjunk hát hozzá jó képet, ne savanyút, ne sajnálkozót, hanem olyan belülről jövő, megelégedettséget sugárzót, mely egyfajta büszkeséggel határos, melytől hangulatunk is más lesz és tényleg elfogadjuk az éppen pillanatnyi annyit, és az ehhez társuló megemlékezést, ajándékokat.
Csöppem, kívánok neked jó egészséget, boldogságot, icipici napot ezen a jegesen hideg huszonhetedikén, napfényes hangulatot az amúgy szürke hétköznapok közé, érezd magad jól a születésnapodon.

Spiró György Tóth Krisztinától

Spiró György: Tóth Krisztinától kérdezem, mikor jelenik meg a következő regénye, mert sürgősen olvasnám...

Tóth Krisztina: Kedves Gyuri! Köszönöm kérdésedet, igazán jólesik az érdeklődésed. Most épp egy novelláskötetet állítok össze. Igazság szerint ez már előbb kész volt, mint a regény, de az Akváriumbeelőzött a megjelenéssel. Az anyag azóta bővült, most állítom össze az új sorrendet. Regényötletem is van, pontosabban több olyan sztori- és karakter-ötlet, amelyből nagyobb próza indulhatna, de mivel ismét anyuka lettem, a napi munkaritmus kissé megváltozott. A babák persze nőnek, addig meg marad a kispróza és a vers. Kérlek, azokra is figyelj, és légy türelemmel! Én is türelmes vagyok, látod: a nagyfiam már betölti a tizenhatot, én meg visszaálltam a rajtkőhöz. Annyit azért biztosan ígérhetek, hogy nem kell tizenöt évet várni, jó? Hármat, mondjuk, de ha Lilikével lehet alkudozni, akkor csak kettőt. Szeretettel: Kriszta

Forrás: Élet és Írodalom, 2014. január 24.

Csöppnyi jelenlét

Meglepő, de jól sikerültek az ételek. A brassói aprópecsenyében bár nem apró húsok voltak, hanem filézett csirkecomb és mell darabok, az ételt nem sikerült annyira sem elsóznom, sem elfokhagynáznom, hogy ne lehetett volna megenni. A rizskoch is ízlett annak, aki megkóstolta. Az meg végképp elképesztő, hogy a kakaós és vaníliás csigáért egyként volt mindenki oda. Eszter tiramisuja úgy volt jó, ahogy volt, nem lett volna baj, ha kicsit hosszabb időn át érnek össze az alkotóelemek egymással. Úgy látszik, zöld utat engedtek az égiek ennek a vendéglátásnak. Csöppnyi volt a jelenlét, én legalábbis annak éreztem, pedig órák teltek el míg véget ért. Mégis miért érzem, hogy nem elég?

Csöppnyi várakozás

Biztos előfordult már mással is, hogy nagyon várt egy találkozásra, annyira várta, de annyira, hogy annál már alig lehetett tovább. Kigondolt mindent jó előre, hogy majd ezt meg ezt főzi és teszi le az asztalra. Lesz főfogás meg egy édesség, legelejére leves. Néhány nappal később csöppnyi változás: lesz főfogás, kétféle édesség, leves meg minek. Jó lesz így? Így lesz jó. Meglátjuk, meg különben is a puding próbája, ha...

Arányi Miklós: Ráday utcán az eltűnt idő... - 2.rész

Valami egészen rendkívüli történhetett, mert nem csak apuka, anyuka és a nagymama álltak ott, hanem a Piri is, az albérlő, akit mindig fojtogató illatfelhő vett körül és a nagymama szerint nem volt úrinő. Egy kövér és mindig elegáns férfi látogatta hetente kétszer, pontban este hétkor és ilyenkor az egész család a konyhában vacsorázott és Mikinek folyton abba kellett hagynia az evést, hogy helyet adjon a kövérnek, mert az albérlő szobája, az egykori cselédszoba a konyhából nyílt.

A kövér mindig udvariasan köszönt és apuka is hasonló udvariassággal köszönt vissza, majd a többiek is köszöntek, kivéve a nagymamát, aki mindig külön evett, mert saját háztartást vezetett. Miki úgy látta, hogy a Pirinek nincs nagy tekintélye, még szemtelenkedni is szabad vele, például az ajtajának dobálni a labdát, viszont a kövérrel nem ajánlatos kikezdeni. A Piri bosszantását sem szabad túlzásba vinni, mert mi lesz, ha szól a kövérnek. Meg aztán a Piri igyekezett kedves lenni, néha még cukrot is adott. Az minden esetre hihetetlennek tűnt, hogy most itt van a nappaliban, ahová talán még soha sem tette be a lábát.

A meglepetéseknek ezzel még nem volt vége. Anyuka közölte Mikivel, hogy ma nincsen tanítás. Ujjongva szaladgált körbe a szobában. Micsoda váratlan ajándék, egész nap tologathatja a nagy, sárga villamost, meg a lendkerekes autóit a padlón, nézegetheti a háborús albumot, melyben a magyarok és szövetségeseik, a németek mindenkit legyőznek az első világháború hadszínterein. A felnőttek a rádiót figyelték feszülten, majd amikor csak zenét adtak, főleg indulókat, akkor lassan szétszéledtek, anyuka elment vásárolni, apuka pedig úgy döntött, hogy bemegy a bíróságra.

Felfordult a világ, másnap sem kellett iskolába menni és senki nem tudta, meddig tart ez az állapot. Miki csöppet sem bánta, egyáltalán nem hiányzott neki az iskola. Fogalma sem volt, miért állt le hirtelen a tanítás. Csak azt látta, hogy minden lakás ablakából az utcát kémlelik az emberek. 

Az ő lakásukból közvetlenül csak a francia udvarra lehetett kilátni. Hogy az utca egy kis darabját is láthassák, jól ki kellett hajolni és oldalra fordítani a fejet, de a szülei nem engedték meg neki, hogy jól kihajoljon, így alig látott valamit, inkább csak hallotta, hogy nagy tömeg vonul a Boráros tér felé, egyszer pedig éktelen csörömpöléssel elvonult egy zöld tank. A játszótérre nem mehetett le még a nővérei felügyeletével sem.

A dolgok először akkor fordultak rosszra, amikor egy délelőtt apuka bent volt a bíróságon, anyuka elment a vásárcsarnokba és egyszerre csak elkezdtek remegni az ablakok. Géppisztoly kelepelése, aknavetők tompa durranása, géppuska ugatása töltötte meg teret. Miki félelemtől reszketve húzta össze magát apuka foteljában, ami a legtávolabb volt az ablaktól, szemben a rádióval és elképzelte, hogy anyuka holtan esik össze, amint eltalálja egy puskagolyó, a szatyor kihullik a kezéből, szanaszét gurul a krumpli, meg az alma és ettől keserves sírásra fakadt. A nővérei is kétségbe esve tördelték kezeiket, fel le járkálva, lesve az ajtót, mikor jön meg végre anyuka.

Idegtépő várakozás után végre megérkezett, tele szatyrokkal, fáradtan és bosszúsan, ugyanis egy sereg dologért hiába talpalt. Hogy közben lövöldöztek is, az kevéssé izgatta, sokkal nagyobb gondja volt, hogyan süt tésztát élesztő nélkül. Aztán befutott apuka is és Miki újra gondtalanul csúszkálhatott a lábak alatt játékaival, az otthoni harmónia ismét helyreállt.

A következő napokban már apuka sem hagyta el őket, és amikor újra remegni kezdtek az ablakok, már Miki sem félt, mert apuka ura volt a helyzetnek. Mindenkit beparancsolt az L alakú előszoba konyhába vezető szárába, ahonnan a fürdőszoba és a nagymama szobája is nyílt és ahol mindig erős naftalin szag áradt a nagy zöld ruhásszekrényből. Mint háborút és fogságot megjárt tiszt, kijelentette, hogy itt akkor is biztonságban vannak, ha egy lövedék becsapódna a házba.

De nem csapódott be semmi, Miki egy picit még csalódott is lett, olyan izgalmas lett volna látni, milyen is egy ilyen becsapódás. Aztán már ritkult a lövöldözés, apuka feszülten figyelte a rádió adásait és dühösen lepisszegte, ha valaki ilyenkor szólt hozzá. Anyuka meg is sértődött ezen. Miki nem sokat tudott kezdeni a méltóságteljes, sötétbarna testű Philips rádió drapp szövettel burkolt hangszórójából előtörő beszédekkel, a jól ismert hangú bemondók által beolvasott hírekkel. Csak a zölden villogó varázsszem kötötte le, azt órákig tudta bámulni, ahogy hunyorog, kacsingat, villog.

Az ilyen szavak, mint népi demokráciánk, imperialista összeesküvés, munkás és paraszt fiaink, dolgozó értelmiségünk legjobbjai és hasonlók, melyeket ebben az időben folyamatosan hallott, semmit sem mondtak neki. A felnőttek gyakran emlegették az ávósokat. Ezekről sem sikerült semmi megfoghatót megtudnia, csak annyit sejtett, hogy az ávósok félelmetes emberek lehetnek, mert amikor a felnőttek beszéltek róluk, mindig lehalkították a hangjukat és még körül is néztek, mintha az a veszély fenyegetne, hogy valaki kihallgatja őket. Meg is próbálta elképzelni magának, milyen is lehet egy ávós. Feltétlenül magas, széles vállú, zord tekintetű, bőrkabátja van és pisztolya.

Már kezdett kicsit unalmassá válni a bezártság, amikor ismét nagy öröm érte Mikit. Szép napos délelőtt volt és apuka bejelentette, hogy míg anyuka az ebédet készíti, addig elviszi sétálni a gyerekeket. Miki számára mindig ünnep volt a vasárnap, elsősorban azért, mert sétálni mehetett a városba apuka kezét fogva. Ilyenkor nem ám a szomszédos terek valamelyikére mentek, hanem jó messzire, az Országházhoz, a Városligetbe, a Várba, a Margit szigetre, a Gellért hegyre. Anyukával csak a vásárcsarnokba, vagy az orvoshoz lehetett menni.

Ezúttal is a Kálvin tér felé indultak, de már a kapun kilépve látszott, nem mindennapi élményekben lesz részük. Az út mentén itt-ott még füstölgő szemétkupacok, az egyikben például egy selyem paplan maradványait fedezte fel. Az egyik ház erkélyének a fele leszakadt, máshol a redőny a levegőben lengett és az ablak mellett jókora rés tátongott a falon, be lehette látni a szobába. Szóval ilyen egy becsapódás, gondolta.

A Kálvin téren aztán még izgalmasabb dolgok vártak rájuk. A 63-as, meg az 52-es villamosok ott álltak a pályán, némelyik kocsi az oldalára dőlt, az ablakuk betörve, oldalukat néhol golyók lyuggatták. Mindenfelé gyalogosok csoportjai, mindenki vidám és kíváncsian szemléli a dolgokat, többen  izgatottan vitatkoznak valamin. Gépjármű forgalom nincs, néha elhalad egy bicikli, vagy egy kétkerekű kézikocsi, amin a tüzelőt szokták szállítani. A Múzeum körút egyik üzletének kirakata különösen lekötötte Miki figyelmét. Divatos, kockás ingek összeégett maradványai mellett még épen maradt az árcédula.

A legtöbb ember a Múzeum kert oldalán futó Bródy Sándor utcán rajzott, de apuka folytatta útját tovább a Kiskörúton, mintha a munkahelyére, a Markó utcába menne. Az Astoriánál kiégett páncélkocsit vett körül az embertömeg, de apuka nem engedte, hogy

Miki is közéjük férkőzzön, pedig nagyon szerette volna belülről is megnézni ezt a furcsa gépszörnyeteget. Lassan eljutottak a Stollár Béla utcához, ahol a 49-es villamos megfordul és itt igazán izgalmas látványban tárult eléjük. Egy épület ablakaiból könyveket dobáltak ki az utca közepére, ahol már egy nagy papírhegy lángolt és a fekete füstfelhő elsötétítette az eget. Az emberek körben álltak és éljeneztek, lelkesen bíztatták az épületben levőket, hogy még több könyvet szórjanak ki. Sztálint, meg Rákosit emlegettek, őket Miki is ismerte, Sztálin jóságosnak tűnt a nagy bajuszával és tetszett a katona ruhája is, de a kopasz Rákosi hiába mosolygott minden képen, őt nem szerette. Úgy tűnt, a felnőttek sem szeretik, apuka is úgy emlegette csak, hogy a csiszolt fejű.

Hazafelé menet kétszer is találkoztak fegyveresekkel, piros-fehér-zöld karszalagjuk volt, de nem viseltek katonaruhát, az egyiken viharkabát volt, a másik zöld lódenkabátot viselt és volt köztük egy, aki villamos kalauz egyenruhát hordott. Miki kíváncsian bámult arcukba, szörnyen izgalmasnak találta, hogy ezek az emberek fegyvert viselnek, de apuka erélyesen magával rántotta a kezét és sietősre fogta lépteit, mint aki jelzi, jobb innen gyorsan odébb állni. Miki még menet közben is hátrafordult, hogy minél többet láthasson ezekből a marcona tekintetű, borostás emberekből. Délután szomorúan hallotta, hogy holnap már visszatér az élet a normális mederbe és újra iskolába kell mennie.

Szerencsére a következő napokban még otthon maradhatott, bár apuka újra bejárt a hivatalba, anyuka pedig folytatta mindennapos harcát az élelmiszer beszerzéséért. Az üzletek összevissza tartottak nyitva. Általában az egyik háziasszony elkiabálta magát az udvaron, hogy kinyitott a közért és akkor mindenki szaladt, ahogy bírt. Máskor azt kiabálták, hogy friss kenyér érkezett, amit egy teherautóról osztottak a Kinizsi utcában. Néha a kapu melletti tejcsarnok is kinyitott néhány órára, Miki is beállt a sorba egyik nővérével, mikor elhúzott a fejük felett az égen egy repülőraj. Miki csodálattal bámulta őket, de csak pillanatokig tehette, mert a nővére erélyesen berántotta a kapu alá, ahová mindenki sietve behúzódott. Nagyon izgatták a fantáziáját a vasárnapi séta élményei és rajzfüzetében meg is örökítette a látottakat.

Így telt el egy hét és Miki remélte, hogy mielőtt újra kezdődne az iskola, még egy izgalmas vasárnapi sétában lesz része. A vasárnap azonban egész másképpen alakult, jól lehet, izgalomban így is volt bőven részük. Kezdődött mindjárt hajnalban furcsa, fenyegető távoli mormogásokkal, amelyek egyre erősödtek. Aztán fülsiketítő repülőgépzúgás borzolta az idegeket. Apuka feszült figyelemmel tapadt a rádióra, a család csöndben körülvette őt, mindenki még hálóingben, sebtében felkapott pongyolában, álomtól gyűrött, de aggodalomtól terhes arccal. Mikinek sok kérdése lett volna, de érezte, hogy most csendben kell maradni.

Nagy Imrét emlegették, hallotta már néhányszor ezt a nevet, de senkihez nem tudta kötni. Aztán a bemondó azt kérte a hallgatóktól, hogy tegyék ki rádiókészüléküket az ablakba, hogy azok is hallgathassák a híreket, akiknek nincs rádiójuk, mire apuka dühösen kifakadt, hogy is ne, még hogy jól belelőjenek. Ezzel Miki is tökéletesen egyetértett, nagy kár lett volna azért a szép Philips rádióért. Az már biztos volt, hogy a vasárnapi sétának a szó szoros értelmében lőttek, olyannyira, hogy a délelőtt nagy részét az előszoba védett szárában töltötték.

Ez már nem volt olyan élvezetes, mint a múltkor, félelmetesebbek voltak a robajok és Miki egyre nehezebben viselte a bezártságot. Nyafogni kezdett, hogy mikor mehetünk már vissza a szobába, mire apuka dühösen lepisszegte, mintha attól félt volna, hogy a hangos szó felhívja rájuk a tüzérség figyelmét. Aztán dél felé végre csendesült a harci zaj, kimerészkedhettek búvóhelyükről.

Nemsokára egy szomszéd csöngetett és izgatott beszélgetésbe kezdett apukával. Közben nagy jövés-menés zaját hallották a mellettük húzódó melléklépcsőházból. A szomszéd elment és apuka kiadta az utasítást a csomagolásra. Miki megörült, hogy mégis elmennek valahova, csupán az zavarta, hogy szülei rendkívül idegesek és feszültek voltak, kiabáltak egymással és a gyerekekkel is. Mikire is rámordult apuka, hogy mit áll itt az útban, miért nem próbál meg segíteni, mire Miki sértődötten egy sarokba húzódott és ott duzzogott, míg az egész család menetkész állapotba nem került.

Nem mindennapi kirándulás ígérkezett, mivel a csomagok döntő részét a takarók, párnák, matracok tették ki. Ahelyett, hogy mint rendesen, végigmentek volna a függőfolyosón a főlépcsőház felé, rögtön befordultak a jóval keskenyebb, meredek melléklépcsőházba, ahol a vaskorlátot kövér pormacskák és pókhálók borították. Meg sem álltak a pincéig, melynek vasrácsos ajtaja tárva nyitva volt és elhaladtak a lakók fáskamrái között. Valahonnan bentről vidám hangok szűrődtek ki. Miki járt már itt korábban egyszer, mikor meghozták a télire való tűzifát és  a szállítómunkások a hátukon cipelt nagy kosárból ügyes mozdulattal borították ki a tuskókat egy nagy kupacba a kamra ajtaja elé és aztán Miki is segített szabályos gúlába rakni őket.

Akkor nem vette észre azt a nagy vasajtót, ami egy hosszú fogantyú segítségével nyílt és egy jókora teremre nyílott. Innen újabb, még nagyobb terem nyílt, amelyben különböző magasságú papírbálák voltak felhalmozva, köztük szabályszerű utcahálózat. Az utcákon gyerekek kergetőztek, a bálák tetején családok rendezkedtek be. Apukáék is hamarosan kiválasztották a maguk helyét és kiteregették a matracokat, elrendezték a párnákat.

Ennél jobb fordulatot álmában sem kívánhatott volna. Nyüzsgött az élet, együtt volt az egész ház, a gyerekek kor szerint csoportosulva csapatokat alakítottak. Miki korosztályában csak lányok voltak, akikkel hajlandó volt játszani, ha minden kötél szakadt, de most a papírbálák megmozgatták fantáziáját és magányos felfedező módjára járta be a zord hegyvidéket, amelyet meredek kanyonok szabdaltak. Remek érzés volt a csúcsról végigtekinteni a tájon, amelyet sápadt fénybe vont a sárga holdvilág.

Reménykedett, hogy éjszaka majd őt is beosztják őrségbe. Amikor pisilnie kellett, egy nagyfiú átvitte őt egy másik terembe, amely szinte vaksötét volt, csak a távolban egy szűk ablakból szűrődött be kevés fény. A nagyfiú odavitte az ablakhoz és felemelte. 
Nagy meglepetésére a saját házukat látta, meg az utca egy darabját, de időbe tellett, míg a mocskos üvegkockák mögött felismerte. Annyira furcsa volt ez a látószög és annyira hihetetlen, hogy ebből a titokzatos föld alatti birodalomból közvetlen rálátás nyílik a jól ismert világra.

A papírbálák között remekül telt az idő. A családok átszóltak egymásnak, a gyerekek átugráltak egyik báláról a másikra. Estefelé az asszonyok elvonultak valami vacsorát összeütni és az ennivalókon az emberek testvériesen megosztoztak. A Sándor bácsi, akinek gyönyörű orgánuma volt és mint ügyvéd, amúgy is nagy tekintélynek örvendett, átvette a rádió szerepét. Híreket mondott, majd eldúdolta az esti mese szignálját és elmondott egy mesét. Miki sosem mulasztotta el meghallgatni a rádióban az esti mesét, de a Sándor bácsi előadásában az egész sokkal, de sokkal élvezetesebb volt. A robbanások ide alig hallatszottak, teljes biztonságban érezték magukat, nagyszerű érzés volt egy ilyen nagy család tagjának lenni.

Folytatódik...

Anikó gombalevese, pecsenyehúsa tepsis krumplival

A jó híreknek szárnyai vannak,  Anikó ételeinek pedig odaadó hívei. Olyanok is akadnak köztük, akik oda vannak az ételekért, ízekért, olvasták is az ételek neveit a menüben, a szerint jelentkeztek az ebédre, de mikor kellene, nem tudják elmondani, mit is ettek valójában. Annyiban biztosak lehetünk, hogy valami nagyon jót.

Itt van például a mai gombaleves, utána pecsenyehús fokhagymás szósszal és tepsis krumplival.

A barátnőm azt mondja, hogy ő életében nem evett még gombalevest, ez volt első, nem erre számított, halványlila gőze sincs, mi volt benne, gombát látott és talán répát a tányérban, de k..va finom volt. Ha hinni lehet neki, akkor ez azt jelenti, hogy nagyon ízlett. Nem ilyennek gondolta a gombaleves kinézetét, kellemesen csalódott benne. Hogy mitől lehetett ennyire finom, tudományosan megfogalmazva: a franc se tudja. Elkéri majd a receptjét, mondja, ha ideadja. Mondom neki, nem, drágám, amit ettél és éreztél, hozzávetőleg azt kellene elmondanod, nem kérjük el a receptjét, mert az Anikó titka, viszont mi kitaláljuk kábé mi is lehetett benne, mi okozta azt a hatalmas íz harmóniát, amitől olyan k..va finomnak érezted. Anikó meg hogy fog örülni annak, hogy így kalákában megírtuk az ételeit: te etted, mesélted, én meg elképzeltem és leírtam.

A pecsenyehús is klassz volt, a pontos nevét az ételnek barátnőm elfelejtette, ezen már nem is csodálkozom, az viszont biztos, hogy  a tepsis krumpli a gyerekkori kedvence és a mai, az valami fantasztikus volt.

Na ennyivel is előbbre vagyunk, ugye, Anikó?

Robert Capa - Nemzeti Múzeum január 26-ig

Csak annyit tudok mondani, hogy aki ki tud csengetni 2600 Ft-ot a belépőjegyért (kedvezményes ennek a fele) a Nemzeti Múzeumba, az feltétlenül menjen el, és nézze meg Robert Capa fényképeinek gyűjteményes kiállítását. Tudom, az égvilágon már mindent elmondtak róla, mindent tudni vélnek életéről, munkásságáról. Én csak annyit szeretnék kiegészítésül hozzátenni, hogy három teremnyi fotó a falakon, rövidebb-hosszabb ismertetések, leírások, szövegek az életéből, korabeli újságok eredeti Capa-fényképekkel, könyvek Capa életéről, telisde tele a fotóival, egy 937 darabból álló válogatott fényképcsokor, ún. master series a képernyőn vetítve, egyik fénykép egyszerűen jobb a másiknál, ez a Capa-

kiállítás a Nemzeti Múzeumban, amely január 26-ig meghosszabítva 10-18 óra között látható. Isteni szerencse, hogy hittem a húgomnak, aki lelkemre kötötte, hogy feltétlenül nézzem meg, egyetlen pillanatát sem bántam meg.
Zúgó fejjel és égő szemekkel a sok nézéstől, a címek silabizálásától jöttem ki két és fél óra múlva, de boldogan, vigyorogva, mint aki elégedett önmagával, vagy olyasvalamit látott, amit nem mindennap, vagy aki meggyőződött arról, hogy megérte a pénzét, igenis bele kell mélyen nyúlni a zsebbe - valamit valamiért -, ha maradandót akar látni az ember. Például olyasvalamit, ami fotó ugyan és a pillanat művészete, mint Capa világhírű képe 1937-ből A milicista halála, amely zseniálisan?, véletlenszerűen?, a szerencse folytán? a végső pillanatban lett elkapva, amikor a katonát a végzetes halálos lövés éri. Nem tehetek róla, de ha Capa csak ezt az egyetlen fényképet készítette volna, nem élt hiába, örök életre maradandót alkotott volna.
Bármennyiszer nézem A milicista halálát, úgy érzem, mintha az illető az élet-halál közötti mezsgyén lebegne, és most már - hála a fotográfusnak - örökre így is marad, még él, de úton van a másvilágra. Ilyen furcsán lebegő, gyönyörűséggel telített érzésekkel jöttem el a kiállításról, amit mindenkinek csak ajánlani tudok.

Arányi Miklós: A Ráday utcán az eltűnt idő nyomában - 1.rész

Az Ararat már eddig is nyitottnak, befogadásra késznek, fogékonynak mutatkozott mások írásaira. Ha olyasvalamivel találkoztam, amit megosztásra érdemesnek találtam az Ararat olvasóközönségével, akkor azt szinte gondolkodás nélkül és amilyen gyorsan csak lehetett emeltem be az Ararat csúcsai előtt elterülő világba. Ez történik most Miklós nagyobb lélegzetű írásával is,  amellyel az Írók Alapítványa Ferencvárosi pályázatán az előkelő 3. helyezést érte el -, amelyhez külön gratulálok. Írását több részre bontva közlöm majd az időben elszórva. Birtokomban van Miklós írásos engedélye az itteni közlésre. A novellát ugyanő bocsátotta rendelkezésemre közölhető formában, amit itt köszönök meg neki.

Arányi Miklós: A Ráday utcán az eltűnt idő nyomában - 1.rész

Már semmi kétség, itt a nyár. A járda nagy részét már elfoglalták a székek, asztalok, napernyők. A lámpaoszlopok csúcsáról virág folyik le. A napfényt szikrázva veri vissza az irodaház üvegfala. Kicsit káprázik a szemem. Mintha szédülnék. Valóban a Ráday utcában vagyok?

Leülök egy üres asztalhoz. Kellemes fiatal hölgy siet hozzám és kedvesen tudakolja, mit parancsolok. Kérek egy cappuccino-t. Ezt a helyet valaha Costa Rica bárnak hívták. Körbenézek, és egyszerre csak elöntenek az emlékek. 

Van már annak lassan hatvan éve is, hogy egy csikófrizurás kisfiú kilépett a 38-as számot viselő ház kapuján és kicsit előregörnyedve, hogy ellensúlyozza a hátára akasztott iskolatáska terhét, kicsit csámpás léptekkel sietősen haladt a Bakáts tér felé. Nem fordult be a szomszédos irodaházba, ahol majd meglett felnőtt korában fog évekig dolgozni, már csak azért sem, mert akkor ezen a helyen egy földszintes ház állt, amely vagy két-három méterrel kiugrott a 38 és 40 síkjából.

A 38 és 40 valójában egyetlen, U alakú épület két szárnya, melyek egy udvart zárnak közre, ahol szabadon burjánzik a növényzet és szürke, vasrácsos kapu zárja el az utcától. 1905-ben építették tehetős polgárok, orvosok, ügyvédek, tanárok, magasabb rangú állami tisztviselők számára. Tágas nappali, hálószoba, gyerekszoba, cselédszoba és persze jókora konyha, külön fürdőszoba és WC, no meg éléskamra. A belső szobákból csengővel lehetett riasztani a függőfolyosóra néző cselédszoba lakóját.

A földszintes épületet jóval korábban, még valamikor az 1800-as évek elején építhették. Talán fogadó lehetett a régi időkben. Erre utalt a széles, boltíves kapu, sarkaiban a kerékvetőkkel. Az udvarán fák álltak, meg szőnyegporoló állvány és a hátsó traktusban emelet is volt körfolyosóval.

Miki, mert így hívta mindenki abban az időben, ügyet sem vetett rá, ahogyan a túloldalra sem nézett, pedig akkor láthatta volna, hogy a termetes asszonyság, piszkosszürke viaszos vászon kötényben éppen nagy csörömpöléssel vonszolja be a tejeskannákat a tejcsarnokba. Akkor még senki sem sejtette, hogy ezt a helyet egyszer majd Éhes zsiráfra keresztelik, később meg a La Pasta Rossa hangzatos nevet viseli.

Miki csak szedte a lábát, a világért sem akart elkésni az iskolából. Már csaknem két hónapja járt elsőbe. Kíséretet csak az első tanítási napon kapott. Alig bírt lépést tartani a nővéreivel, akik a Bakátsba jártak, a lányiskolába, míg ő a Knézitsbe, a fiúba, amely ugyanannak a kopott, sárga, klasszicista stílusú saroképületnek a keskeny Knézits utcára nyíló szárnyában volt.

Valamennyire már megbarátkozott a komor lépcsőházzal, a kezdetben oly félelmetesnek tűnő hosszú folyosókkal, hozzászokott a csengetéshez. Már nem csúszott meg az agyonkoptatott lépcsőkön, melyek a dohos pincébe vezettek, ahol a napközisek ebédlőjét rendezték be. Kezdte otthonosan érezni magát ebben a világban, de attól nagyon rettegett, hogy egyszer csak zárt kaput talál reggel, mert elkésett, kénytelen csöngetni és kiszolgáltatni magát az ügyeletes kénye kedvének.

Egyszóval kapkodta a lábát, nem nézve se jobbra, se balra, átsietett a kerületi tanács épületének árkádja alatt (azóta már beépítették), majd el a plébánia előtt. Kicsit megnyugodott, mikor látta, hogy még jó néhányan csatlakoznak hozzá az úton. A kapu hála Istennek szélesre tárva várta, a veszély elmúlt.

Másnap reggel már túl volt a mosakodáson (valójában csak egy kicsit bevizezte az arcát a jéghideg vízzel, a fogmosást pedig elbliccelte, csak a fogkeféjét nedvesítette meg álcázásképpen), sietve kapkodta magára a vaságya mellett álló székre kikészített ruhadarabokat, amikor valami gyanús lett neki. Apuka, aki olyan pontos volt mindig, hogy az órát hozzá lehetett igazítani, ezúttal nem ült megszokott helyén a nappali sarkában az ablaknál, egyik kezében a vajas kenyérrel, másikban a Népszava legfrissebb számával. Mikor átment a nappaliba, meglepve látta, hogy a felnőttek izgatottan tárgyalnak valamiről. 
Folytatódik...