Ez az írás azért került bele a Varázshegyből az Araratba, mert nagyon jól fedi az idei Szilveszteri hangulatomat, amely éppen ellentétes a leírtakkal, talán azért, mert most csak ketten voltunk a Tiborral. Katalin G. Furulyás írása viszont emlékeztet mindazon Szilveszterekre, egészen az ezt megelőzőig, amikor sokan voltunk, egy volt munkahelyi baráti társaság tagjaival valahol vidéken egy panzióban. És nem biztos, hogy a kötelező Szilveszteri jókedvből elegendő volt velünk, és az is lehetett, hogy a vitt sütemény sem egészen úgy sikerült.
Utolsó simítások a szilveszteren, kedves évek óta tartó meghívás. Néha vettem csak át a szervezést, hagyományosan az enyém, a miénk a nyár volt. Nem is sikerültek szerencsésen a szilvesztereim, pedig nagyon igyekeztem. Első évben olyannyira, hogy nagyon. Akkor vettük birtokba az új házat. Nem lett jó vége, annak a szilveszternek. Annak sem.
Utolsó simítások a szilveszteren, kedves évek óta tartó meghívás. Néha vettem csak át a szervezést, hagyományosan az enyém, a miénk a nyár volt. Nem is sikerültek szerencsésen a szilvesztereim, pedig nagyon igyekeztem. Első évben olyannyira, hogy nagyon. Akkor vettük birtokba az új házat. Nem lett jó vége, annak a szilveszternek. Annak sem.
A Szilveszterrel az is a baj, hogy kötelező, nagyon nehéz irányítottan, megfelelésszerűen jól éreznie magát az embernek, ráadásul megadott időkeretben. A legjobb bulik nem ilyenkor esnek, azok régen péntekenként a konyhában voltak. Három négyzetméteren öten tudtunk cigizni, és fél óra alatt elfogyott négy palack bor. Még nem kellett vicceket mesélni, hogy röhögjünk. El is fogyott minden, lehetett menni új szállítmányért. Ma már nem kell. Marad, olyan mindegyformán. Meg nem is bírjuk már úgy. Vagy hát sehogy.
Próbáljuk meg ezt a szilvesztert is, hálás vagyok, hogy valaki kézbe vette a maradék csapatból, szanaszét vagyunk évek óta, szanaszét szilvesztereink vannak.
Enni már alig tudunk, inni még inkább, de az se a régi ipari mennyiség. Nincs olyan sok szerveznivaló, metróbansorbanállás, kalkuláció, osztozkodás. Persze viszünk egy kosár piát, valami sóst, édeset, a gesztenyés tekercs már készen is van, a citromos keksz tésztáját behűtöttem, már csak ki kell sütni. Jó tíz perce azért csak telefonálunk már. Mikor egyszer csak elhangzik a kérdés. Olyan egyszerűforma kérdés: Igaz-e? Először nem kódolom a kérdésben szereplőket. Aztán igen. Ja, nem is hallottad? Hát nem, ez mondjuk elég megszokott. Atyaég, ez akkor most nagyon hülyén jön ki. Ez nagyon.
Berakom azért a kekszet a sütőbe. Végigmozizom a sütő üvegén az elmúlt húsz szilvesztert, azt már ezzel a csapattal vittük végig. Hogy jutottunk ide, hogy ilyen kérdéseink legyenek? Így mellékesen a gesztenyés tekercs és a citromos keksz között. Hogy lett ennyi olyan kérdésünk, amelyekre nincs válasz. Automatikusan tárcsázom a számot, bámulok ki a kilátástalan sötét ködbe, kérdezek most én is. Megszakad vagy leteszik, megbeszéljük ingyen, személyesen. Akkor most erre kell várjak. Eszembe jut a sütemény, benézek a sütő ajtaján, szép lassan elégett az összes citromos keksz.
Forrás: Varázshegy, Katalin G. Furulyás blogja, 2014.január 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése