Anyánk úszó szíve

Most hogy Kati húgom hónapokkal előtte megállapította, miszerint anyánk véréből szökik a vas, nem tudni, hova, mindenesetre vészesen kevés mutatható ki benne, egyszer csak azt mondta anyánknak:
- Kivizsgálunk fölülről, alulról, megkeressük a nagy szökés helyét és okát.
Nem tartott hetekig, míg a szóból tett lett, mellyel együtt meglett a tettes.
Ezúttal sem kellett sokat várni, egy kiváló sebész professzor borotvaéles pengéjével vetett véget a beleiben totál fölöslegesen ott tartózkodó makacs, ám jóindulatú kinövésnek. Mikor ezen is túl volt anyánk, maradék testéből vért vettek kontroll gyanánt. Az eredményeket látva mondta Kati húgom anyánknak:
- A szíved, a véred, akár az úszóké.
Anyám csibészesen elmosolyodott és azt mondta:
- Akkor maradok még egy ideig és az idegeitekre megyek.
Akár hiszitek, akár nem, ennél jobbat nem is tehetne.

Andrassew Iván: Újratervezés

Június 29.

Mindenekelőtt a jegyzőkönyv kedvéért szögezzük le, hogy rendkívül fiatal, és immár egyre kortalanabb nagyapaként megértem a büszke pillanatot: drága Szonja unokám leérettségizett. Ráadásul jól. (És persze arról se feledkezzünk meg, hogy ő volt a bálkirálynő.)

Azt leszámítva, hogy nem tudok aludni, igazából csak az zavart mostanában - lelkileg, persze -, hogy az újabb és újabb információk miatt folyamatosan újra kellett tervezni az életet. A szó eléggé szoros értelmében. 

A legfontosabb információ, hogy a vesémből eltűnt a daganat. Elnézte az ultrahangos gép. (Én is láttam, mert lestem vizsgálat közben.) 

Persze a csoda sincs még kizárva. Különös tekintettel arra, hogy mielőtt CT-re indultam, arra gondoltam erős akarattal, hogy ebben a tengergyümi adagban az egyik rákfélét valami másra cserélhetnénk a Jóistennel. Polipra, mondjuk. Úgy látszik, jó kedve volt, elvitte az egyik rákot, és eddig a polipot se kell a seggembe vagy az orromba dugni. Kegyelem - ez a helyes kifelyezés.

Na, akkor megjött a halálos ítélet, hogy az agy nem nagyon operálható, de aztán egy óra múlva valaki mégis vállalta. Viszont akkor másnap legyen tüdőbiopszia, mielőtt átvisznek a másik kórházba agyműtétre. (Ami nem más, mint egy csöpp rendrakás, hogy a koponyában kényelmesen legyen a lélek.)

Aztán mégse legyen, hanem elég, ha csak az agyműtéthez szükséges funkciókat vizsgálják. (Minden eredmény jó lett, műthető és altatható vagyok.)

Kicsit bátorkodtam félni attól, ha lenyomnak valamit a lègcsövemen, kivételesen készültem lélekben, emberileg. De azért jó, hogy elmaradt.

Tervezés, újratervezés. Naponta néha többször. 

De ez nem valami rossznak a következménye, hanem annak, hogy van egy jobb lehetőség. Esetleg túlkommunikáljuk a dolgokat. Vagy keresztbe.

Közben minden hihetetlenül profi módon működik. Az orvosok és a nővérek mindent másodpercek alatt intéznek, ráadásul kedvesen és tapintatosan. Minden vonal fölépül, minden összeáll, mindent pontosan értelmeznek és magyaráznak. 

Arról nem tehetnek, hogy az egyik osztályon lepedő nincs, a másikon cukormérő.  Arról se, ahogyan a betegek viselkednek. Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy egy neurológiai osztályon mi minden történik egy hétvégi éjszakán. Hogy miféle trópusi, őserdei madársikolyok jönnek ki szerencsétlen emberekből egy belgyógyászaton. 

Néha elveszett kisfiú leszek, de olyan, aki aztszeretné, ha senki nem lelne rá.

Aztán jön egy orvos vagy egy nővér, kapok valami meghitt szúrást - netán egy életmentő agyszikkasztó infúziót, és megint el vagyok egy darabig.

Közben meg attól szorongok, hogy valamiért majd nem jutok el az agysebészekhez. Vagy elindulok innen, és örökre eltévedtek. Aztán pár nap múlva, egy estefelé mégis rálelek a kórházra, a kerítésen túlról lesem, ahogy az orvosok vacsora után levezetésképpen vidáman operálgatnak, de a géppisztolyos portás nem akar beereszteni. És nem ölhetem meg, mert mi, most itt életesdit játszunk ám.

Forrás: http://andrassew.blogspot.hu/2013/06/ujratervezes.html

Herbstzeitlosen, Kortalanok

Az SWR német csatornán láttam egy svájci filmet. Az internetes programújság azzal hirdette, hogy kettőezerhatban Svájcban a közönség kedvence volt.

Négy idős, nyolcvan közeli, túli barátnő - Martha, Lisi, Frieda, Hanni - életének őszén gyerekeikkel, családtagjaikkal, egy kis svájci hegyi falucska lakóival való kapcsolatáról, mindennapjairól szólt a film. Ha itt megállnék, akár egy hót unalmas, érdektelen történet lehetne az egész.  Azonban nem így döntött Martha, aki valamikor varrónő volt, hogy a helyi férfikórus kérésére elvállalta a kórus zászlajának kijavítását, ill. újra varrását.
Az anyagért a négy barátnőnek a közeli nagyvárosba, Bernbe kellett mennie. Az ottani anyag-, ill. fehérnemű boltban emlékezett vissza Martha hajdani önmagára, amikor női alsóneműket varrt, hímezett. Saját üzletét annak idején persze férje ellenében nyithatta volna meg, ami ezelőtt ötven-hatvan évvel egyenesen lázadásnak, bűnnek tűnhetett. Martha a családi béke kedvéért hajlandó volt feladni élete álmát, amikor az otthon maradást választotta, hogy férje karrierjét, majd később fia cseperedését, továbbtanulását biztosítsa.
A berni Röltex rőf anyagok mellett női alsóneműket is árusított. Lisi ámulatára Martha egyre-másra kritizált meg minden egyes mutatott darabot. Az egyiknél az anyag volt gyenge, a másiknál a varrás nem tarott, a harmadiknál a hímzés mintáján fedezett fel valami kivetni valót, és így tovább. Nem direkt kritizált, egyszerűen nem tehetett mást. A szeme, a nyolcvan évben megfáradt szeme valahonnan a régmúltból előkerült szakértői szemének adta át a helyét szinte automatikusan, amely rögtön észrevette a mások elől rafináltan rejtett hibákat is.
Hazatértük után Lisinek támadt az az ötlete, mi volna, ha Martha ismét megpróbálna női alsóneműket varrni. Szó szót követett és tett, hogy a nyolcvanéves Martha megnyithatta Petit Paris, Kis Párizs néven női fehérnemű boltját házának alsó szintjén.
El lehet képzelni a kis falu lakosságának szinte egyként való ellenkezését, fújolását, ellenérzését, már látatlanban előítéletét. Sem Marthat, sem Lizit nem olyan fából faragták, hogy ilyen hamar és könnyedén lemondanának fiatalkori álmukról. Frieda internetes tanfolyamon szerzett netes web-áruház tudásával, Hanni pedig a frissen kapott jogosítványával segítette a fiatalkori álom ismételt megvalósítását.
Félelmetesen jó érzés volt látni, amint mind a négy barátnő a nyolcadik X-en is túl külön-külön és együtt fokozatosan került ki eltartottnak, függőnek minősülő kapcsolataikból azáltal, hogy értelmes elfoglaltságot talált egyikőjük hobbijának megvalósításában.

Anikó túrógombóca

Ha valaki keresné az ország legjobb, jobban mondva szerintem a legjobb túrógombócának a receptjét, annak van egy jó és egy rossz hírem. A jó, hogy mostantól fölhagyhat a kereséssel, mert megtalálta. A rossz pedig, hogy hozzá sajnos semmiképp nem juthat, merthogy az Anikó titka. És így van ez jól. Emlékszem még jól Kiskunfélegyháza határában egy ütött-kopott lakókocsiban sütött ország legjobb lángosára. A titokzatos receptet a tulajdonos-házaspár, Ica és Árpád ismerte egyedül. Mikor nyugdíjba mentek, s hogy a lángosda nem zárt be, annak volt köszönhető, hogy Ica és Árpád az üzlettel együtt a féltve őrzött receptet is átadta az új tulajdonoséknak.

Valahogy így lehet ez Anikó esetében is, aki különben cégünk utolsó hónapjainak legnagyobb nyeresége, legjobb szerzeménye, frissen nyitott konyhánk egyedül uralkodó szakácsnője, az éttermünkbe varázsolt menüsorok részbeni megálmodója és kivitelezője. 

Példának okáért Anikó ma megcsinálta legendás túrógombócát, majd ártatlan bociszemekkel néz rád halovány és huncut mosollyal az arcán, amikor afelől érdeklődsz, mi van benne, hogyan is készül. Anikó úgy viselkedik, mintha ennek  a fantasztikus túrógombócnak nem is lenne receptje, ill. ha valaha is lett volna, azt úgy elhányták, hogy eltűnt egy életre, és tiszta szerencse, hogy ő, egyedüliként ezen a sárgolyóbison, megjegyezte. 

Ennek az ország legjobb túrógombócának eredetét, receptjét tehát sűrű homály fedi, annál inkább tudjuk mi történik vele. Sok-sok - Anikó túrógombócára ácsingózó - kolléga alig várja, hogy a heti menüben megjelenjen a túrógombóc. Szinte édes mindegy, milyen leves előzi meg, a túrógombócos nap népszerűségben, az éttermi látogatottságban minden bizonnyal veri az összes többiét. Nem csoda, hogy annyian és annyian akarják érezni a gombóc, Anikó túrógombócának ízét, beleharapni azzal a bizonyos legelső harapással, átharapni keresztbe ha nem az egész gombócot, akkor annak felvágott darabjait. Érezni, amint a gombóc megadóan adja oda magát, tudván tudva, sorsa megpecsételődött. 

Hiszen felfoghatatlan, miképp lehet egy ilyen parányi gömböc egyszerre omlós és formáját tartó, sem nem kemény, sem nem puha, sem túl kicsi, sem túl méretes. A háziasszonyok többsége éppen a gombóc formázásakor adja fel a sokszor és eladdig kitartóan vívott küzdelmet, amikor minduntalan vagy túl puhára, vagy túl keményre, vagy kicsire, vagy túl nagyra  sikeredik az eredmény. Anikónál nem kérdéses, hogy ahányszor az ő túrógombóca kerül terítékre, mindannyiszor hajszálra pontosan egyazon formában, állagban, ízben, kivitelben. És a prézli-tejföl-porcukor hármasának keverékét is nála ismertem meg először. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy Anikó túrógombóca ezzel a tejfölös öntettel utolérhetetlen ízvilágot eredményez, amellyel sem egyszer, sem kétszer, nem mondok sokat: sosem lehet betelni.

Így történhet, hogy az ország legjobb túrógombócának készítését meghagyom Anikónak, eszemben sincs próbálkozni vele. De ugye azt azért megkérdezhetem, hogy

- Anikó, mikor csinálsz túrógombócot legközelebb?

Üzenet féle Andrassew Ivánnak

Az alábbi levél közlésére bírom Márta írásos engedélyét.

"Drága Mártám!
Nem tudom, hogy az ember mit kezd egy olyan hírrel, hogy az Andrassew Iván beteg. Nem egyszerűen beteg, hanem minimum három oldalról van szinte egyforma erővel megtámadva: agya, tüdeje, veséje. A dohányzáson kívül nem tudtam róla, hogy ennyire "életveszélyesen élne" és élete tűhegyen táncolna. 

Pedig gondolhattam volna, hogy egy olyan kaliberű és karizmájú, tudású és érzésű, agyú és tehetségű, meglátású és empátiájú ember, mint Andrassew Iván, az több mint két végéről égeti a gyertyát. Hogy Andrassew van, hogy helyettünk, értünk is odateszi magát kéretlenül, ez olyan természetes volt a számunkra, mint levegővételünk. Meg az is, ahogy értünk és helyettünk fogta föl naponta, óránként az ütéseket, tűrte, válaszolta meg az ocsmány, nemtelen beszólásokat a másik oldalról, utasította el a hazugságokat, vádakat, szidalmakat, állt ki emberek, ügyek, dolgok, esetek mellett olyan sziklaszilárd hittel, emberi tartással, amely csak nagyon kevesek sajátja. A szervezete lehet, hogy ebben a folytonos kiállásban, szüntelen készenlétben kapott parancsot megállásra, írt elő Andrassewnek kényszerszünetet. Csodálkoztam is, hogy blogjában (http://andrassew.blogspot.hu/) idén május 16-val megállt az élet, leállt az idő, azóta újabb bejegyzés csak most június 22-én született, igaz, akkor be is indult amúgy Andrassewesen.

Nem tudtam mire vélni hallgatását akkor, amikor annyi minden történik körülöttünk, velünk, amelyekre Andrassewnek mindig lett volna valami markáns, magvas tartalmú, hozzáfűznivalója a rá olyannyira jellemző tömör, mélyre ható, ironikusan fel- és megrázó stílusában. Azt hittem, külföldön van Iván. Ehhez képest szinte övön aluli ütésként ért és derült ki a blogjából, hogy mennyire beteg. 

Nem tudom, hogy az ember mit tudna mondani, kívánni, üzenni Andrassew Ivánnak, aki most kórházban van és daganat legyőzéséről daganat legyőzésére halad remélhetőleg előre, ahogy ő írta saját magáról:

"Bár nem mondom, hogy érdektelen bátorságpróba innen fölállni. Ha csak két lépés erejéig is. Az első: elbúcsúzik, a második: rendbe tenni, amit még lehet és érdemes."

A magam részéről csatlakoznék Ivánhoz, folytatnám gondolatsorát egy kicsit másképp. Azt mondanám neki, de úgy, hogy hallja is meg:

- Igazad van, Iván, csak két lépés az egész.
Az első: a gyógyulásé. A második: folytatni tovább.

...

Millió puszi:

Panni"

2013.június 25.

Valószínűtlen hétvége

Van az úgy. hogy az ember otthon van, és még sincs otthon. Ilyesmit az ember éppen a most elmúlt hétvégén érez. Otthon voltam az anyámnál, a saját lakásomban, az unokahúgomnál, a telken, a fővárosomban, az országomban, a hazámban és közben mintha mégsem. Éreztem, hogy nem ugyanazt és nem ugyanúgy érzem, amit egyébként más napokon és hétvégeken. Pedig mindössze annyi történt, hogy Sanyi öcsém végtelennek tűnő messzeségből látogatott meg bennünket ezen a hétvégén.

Talán a sülve-főve együttlét, a megállás nélküli beszélgetések, a jókedv, a szeretet akadálytalan áramlása, a közös étkezések, az órákon, napokon átívelő egymás társasága, az egymás iránti kiapadhatatlan érdeklődés -, mintha az eltelt, kimaradt évet szerettük volna valamiképpen bepótolni -, meg a csönd parányira zsugorodott jelenléte okozhatta ezt a gyökeresen eltérő időszámítást. Csak találgatni tudok. Ezen a hétvégén nem számítottak az emelkedő árak és a csökkenő bérek, a rezsi és az ő összességében látszólagos csökkentése, az adók megszámlálhatatlansága, újra meg újraszületése, a ma és a holnap kiszámíthatatlansága, létünk, meglétünk, holnapunk bizonytalansága, a megdolgozott nyugdíjunk léte vagy meg nem léte, beszűkült jövőnk, benne szűkölködő önmagunk. Mindez ott volt körülöttünk, hátrahúzódva, átmenetileg fejet hajtva a sokkal fontosabbaknak tűnő családi érzések, érzelmek, kötelékek előtt. Átmenetileg, ideig-óráig, néhány napig, egy röpke hétvége erejéig.

Annál inkább volt téma gyerekeink jövője, anyánk egészsége, legközelebbi találkozásunk várható ideje, közeli s távoli kötelezettségeink, terveink, sokféle kedvteléseink.

Mintha átrendeződtek volna a súlypontok ezen a hétvégén, mintha az életünkbe óhatatlanul begyűrűző napi gazdaság és politika, kétes ügyek fojtogató nyomása szűnni, tűnni látszott volna erre a kicsinyke időre, és ettől szabadabban lélegezhettünk, gondolkodhattunk, talán még érezhettünk, és mosolyra, nevetésre, viccelődésre is futotta.

Mit tesz egy régen látott, a messzeségből érkezett szeretett és annyira hiányzó testvér jelenléte?! „Csodát” és valószínűtlenné egy hétvégét.

Megjelent a Galamus Az olvasók írásai rovatban 2013.június 26., szerdán.

Futószalagon Ferihegyen

Betokosodott öregasszony leszek, más néven múmia, vagy meg sem érem, mire Liszt Ferenc lesz nekem a Ferihegy. És kikupálódott utas fogadó, meg kísérő is leszek, aki úgy söpör át a reptéren, hogy ott sem volt, merthogy állítólag ez volna a parkolási szolgáltatást végző cégnek célja. Feladatát ennek alárendelve végzi: csökkenteni, levenni a terhelést Ferihegy érkezési és indulási oldaláról. Ezért a csillagászati összeg 3000 Ft, az öt perces ingyenes parkolást meghaladó akár egyetlen percért. Tegnap úgy éreztem, magam, mint a kék Mondeós Zrínyi, vagy legalábbis annak felesége, aki férjéhez illőn szintén be-kirohangálhatott a maga idejében, ha nem is Ferihegy érkezői oldalára Sanyi öcsémért, hanem a szigetvári vár konyhájába a cselédséget igazgatni:

- Gyorsan, gyorsan, az úr nem várhat, farkaséhes, és nyakunkon a török!

Azt látni kellett volna, amint épp a megfelelő időben a parkoló automatával kártyát húzva beengedtettem magam Ferihegyen az ominózus területre. Sanyi, mikor meglátott, leintett. Megálltam. Ő a pillanat töredéke alatt hajította be a cuccát és ugrott be a kocsiba, épphogy azt nem mondta:

- Látod azt a másik kocsit? Kövesd, de azonnal!

A reptér előtti utca túloldalán lévő automata áldásos és kifogástalan ténykedése nyomán, a lehetséges ingyenes öt perc alatt már ott sem voltunk, mint aki tényleg ott sem volt, valakit a valóságban is üldöz – a vészesen telő időn felül -, és az egészet csak álmodtuk volna.

Minek könnyekkel bíbelődni, ölelésekkel bajlódni, puszikkal az időt fecsérelni, amikor mindezt megteheti az ember fél órával később is egy csöndesebb, nyugodt helyen, és nem a reptér gyanús forgatagában. A rapid fogadási, búcsúztatási menetrendnek köszönhetően Sanyi megérkezésén érzett örömöm bennem rekedt, amikor azon ügyködtünk, hogy a parkolási rend szerint úgy viselkedjünk, mint akik ott sem voltak. Az ölelést, a puszikat, a szememben égő könnyeket elhalasztottam és eltoltam oda, ahol legelébb kitörhettek, anyám lakása elé. Sanyi megérkezésére rá mintegy fél órával vehettem öcsémet a karjaimba, és lehettem utolérhetetlenül boldog. A futószalagon zajló reptéri parkolásnak köszönhettem, hogy akár egy órát is ölelgethettem, puszilgathattam, forgathattam volna ide-oda, ha hagyta volna:

-      - Tényleg te vagy az és itt vagy, megérkeztél? De örülök, hogy látlak, érezhetlek!

Mindezt hála a jól szervezett és emberséges parkolási rendnek a Ferihegyen.

Megjelent a Galamus Az olvasók írásai rovatában 2013.06.22-én

Csöpp töltikéje

Ha azt mondom, töltike, nem mindenki gondol ugyanarra. Példának okáért nekem anyám szőlőlevelekbe sodort darálthúsos keverékkel töltött fogása a töltike, amit becsületes nevén amúgy dolmának hívnak. "Dolma-t nagyon sokszor csinált anyám, Xenia, mert nagyon szerettük. Ez egy déli kaja. Csinálják a türkmének, nem olyan tisztán, mint az örmények, csinálják az örmények, ezt csinálják a grúzok,az azerbajdzsánok, az arabok.... A rendes töltelékben benne van a hagyma, a fokhagyma, a petrezselyem, a rizs és a hús. Bele lehet tenni kaprot, de mondom, nem fontos. És akkor mindezt össze kell keverni és bele kell tölteni az édes káposztába gyönyörű szépen. Az edénybe úgy rakjuk le, hogy egy sor töltött káposzta, egy sor aszalt szilva, egy sor töltött káposzta, egy sor aszalt sárgabarack, egy sor töltött káposzta, egy sor mazsola, de miután a mazsolát nem szeretik, azt sem muszáj beletenni. Utána egy kis sűrített paradicsomot kicsit fölhígítva vízzel öntünk rá és a végén, amikor ez az egész tákolmány körülbelül két óra múlva megfő, akkor utána lehet szépen tejföllel enni. Isteni finom étel. Én sosem csinálom itt, mert nem igazán szeretik a családtagjaim." Mindezt anyám mesélte el az Araratban az ő töltikéjéről.
Ma megismertem egy másik töltikének nevezett káposztás ételt, amelyből Csöpp nyomott kezembe egy műanyag dobozban kóstolót. Nem mertem sokat enni belőle, féltem ui., akkor nem jut elég, legalább fél fogukra másoknak a családból, hogy ehessenek a finomságból. Mert finom volt ez a Csöpp féle töltike a javából - hívják bárhogyan is -, és ezt nem az udvariasság mondatja velem. Amúgy Csöpp töltikéjét mások töltött káposztának mondanák, de Csöpp töltikének nevezi, és én nem vitatkozom vele. Savanyú káposzta szálak között bújnak meg a gombócra formázott töltelékek, melyeknek ízesítése kitűnő, amolyan megfoghatatlan, éppen mint Csöpp maga. A káposzta nem dominál savanyúságával. Az együttes hatás viszont leírhatatlan, csupán sután jellemezhetem a töltelék telitalálat ízével, a káposzta kellemetes melegágyával, valamint a harapás nyomán a falatban megbúvó  enyhe borsosság ízével, utánérzetével.
Elhiszem Csöppnek, hogy ez az ő töltikéje. Azt viszont már nem, hogy saját bevallása szerint, nem sikerült volna elég jól. Az ilyen, számomra revelációs ízegyütteseket produkáló és meglepetésszerű kóstolókkal az a bajom, hogy nem tudnak a kóstolásra kimért mennyiségből embörös mennyiségekre felnövekedni, amelyből családunk, mi mind az öten egy jóízűt ehetnénk. Jól tudom, hogy ez sem nem Csöpp, sem nem az ő töltikéjének hibája.

Így akartok ti?

Dolgozó nőként, működő háziasszonyként, több gyermekes családanyaként innen, egy tízedik kerületi munkahelyről és egy óbudai konyhából nem látom világosan, mit is akartok.

Egységet akartok-e és változást?

Demokráciát és valós szólásszabadságot?

Európához modernül tartozó országot és szolidaritást?

Valakik és valamik ellenében akartok és mást?

Kőbányáról és Óbudáról azt látom, hogy sokfélét akartok rengetegen.

Nem látom az egység és a változás valós akarását. Szóban akarjátok, miközben tetteitek egészen másról szólnak. Elaprózzátok, szétforgácsoljatok magatokat, veszekedtek, vitatkoztok, elvesztek a részletekben, mintha nem akarnátok meghallani és érteni a változtatást óhajtó tömegek akaratát.

Kiviláglik, hogy mennyire erős és megrészegítő a karnyújtásnyira lévő hatalom akarása.  Elrettentően meztelen ez az akaratotok. A mindjárt hatalom íze felülírja valakiknek és valamiknek a nem akarását, elveszíti a változtatás akarását, szem elől téveszti az ország globális érdekeit, elfelejti a demokráciához, a szabadsághoz való visszatérés akaratát.

Hát így akartok ti?

Ti, hivatásszerűen akarók elvesztettétek valahol ugyanis a súly- és arányérzéketeket. Hatalmas az akarat-zűrzavar, akarat-iránytévesztés és nem látszik a megnyugtató célt hirdető akarat valakik megjelenésében, létezésében, akik mellé letehetném voksaimat.

Mind e közben múlik életem, amelyből csak ez az egy van.

Mi lenne, ha a közös akaratot valójában és meggyőzően, a tömegek számára egyszerűen és világosan akarnátok ti amott mindannyian?

Akkor talán nem kellene tőletek kérdeznem, hogy így akartok ti és tényleg?

Tudnám és csatlakoznék az akaratotokhoz magam is.

Megjelent a Galamusban Az Olvasók írásai rovatban 2013.06.15-én, szombaton

Egy felhőn apámmal

Tegnap ketten együtt utaztunk az apámmal. Apám fenn ült valamelyik felhő tetején, én meg lent vezettem a forgalomban. Gyönyörűek voltak aznap a felhők késő délután. A földhöz olyan közel voltak, már-már összeértek vele. A felhő alakzatok egymás alatt, mögött, előtt nagy összevisszaságban helyezkedtek el. Ilyet talán még soha nem láttam. Mintha egy festő erőteljes, merész ecsete festette volna őket egymás hegyire hátára hol világosan, hol elnagyoltan az égre.  

Nem tudom, apám melyikről nézhetett le rám, válogathatott közöttük kedvére. De hogy ott volt, biztosan tudtam és éreztem. Azt a zenét hallgattam ugyanis, amely vele már egy bő tíz éve összeköt.  A Ginko Garden zenéjére, mikor legelőször csendült fel az autóban, apám képe jelent meg és érzete, hogy ott lehet valahol, ha nem a közelemben, de nem is távolabb, mint a legmesszibb lévő felhők között. Mikor különösen felhős az ég, a napnak sem kell kikukucskálnia mögüle, felhő legyen legalább egy, ha több, csak annál jobb. Ilyen alkalmakkor ezt a zenét teszem be, magam sem értem, tudni sem tudom hogyan, de óhatatlanul létrejön egyfajta kapcsolat apámmal: ő az égben a felhőkön, én meg itt lenn a földön, leginkább vezetés közben. Jól működik ez a rendszeres párbeszéd. Nem kell hozzá sem időpont előzetes egyeztetése, sem különösebb probléma megbeszélésre, elegen vagyunk mi négyen hozzá: a felhők, az apám, a zene meg én. Nem csoda, ha vigyázok a zenére, kocsira, magamra, azt meg csak remélem, hogy apám is ott fenn magára. Nem viszem túlzásba az útkeresést apámhoz. Amikor a felhők különlegesen érdekes formákat öltenek, és úgy érzem, hogy régen beszéltünk egymással, önkéntelenül nyúlok a mindig kéznél fekvő CD-ért, hagyom és várom, hogy az ismerős dallamok felcsendüljenek.

Rendszeresen kérdezem tőle

-Mi a véleményed életemről?

Meg sem várom a válaszát, látom már az arcán a jóindulatú bölcsesség mellett homloka redőzését.

-Nem mindent csinálok jól, ugye?

De hát nem is tudnám, te is tudod nagyon jól, mekkora a teher és lassan már folytonos.

-Elaprózom magam és nem súlyozok eléggé?

Ezt magam is jól tudom, kár is bólogatnod hozzá.

-Mégsem vagyok reménytelen eset?

Látom mosolyából, fölösleges volt megkérdeznem, anélkül is ott az arcán örök biztatása.

Jókat beszélgetünk, közben észre sem vesszük, milyen észrevétlenül röpül el az idő. Megérkezem. Visszateszem a lemezt a helyére, ahol türelmesen várja legközelebbi fellépését.

Én meg egyre a felhőket kutatom.

Cziniel

Az árvíznek kellett eljönnie, hogy bemenjek a Czinielbe. Mindig is vágytam rá, hogy nézzünk körül, tapasztaljuk meg a hangulatát, amely ha van, azon mód ragad rá az emberre. Eddig mindig csak elhúztunk a cukrászda mellett. Tőlem, az anyós ülés perspektívájából is csak annyira futotta, hogy

-Nézd, milyen jól hangzik a neve: Cziniel.

Cziniel  nyomában rögtön ott támadt bennem kéretlenül is a ciripel, meg a csiripel, a csivitel, és honnan, honnan nem a Bridget el (Bridzsit el).

-Egy Czinielben az nem lehet, hogy nem jó a krémes! – puhítottam az igencsak nehezen puhítható, inas és nyakas Tibort.

És ez így ment hónapokon keresztül.  Míg nem az árvíznek kellett eljönnie, hogy betérjünk a Czinielbe. Elmentünk ugyanis a Pók utcai lakótelepre, ott is a Nánási útra, hogy megnézzük, hol tart a Duna, meddig merészkedett ki a kertekbe. Furcsa egy igény, időtöltés árvíz idején a megemelkedett, medréből kiöntött vizet nézegetni. Meglepetésemre, adóztunk ennek a különös hóbortnak nem is kevesen.

Szokatlanul csöndes, autóktól mentes volt ezen a vasárnap délelőttön a Nánási út. Rendőrök szórt csoportjai védték az utat a kitett korlátok, jól látható színes szalagok mellett a véletlenül és kevésbé akaratlanul odavetődő autósoktól. Mikor átvágtuk magunkat a lakótelep házai között, kijutottunk a kihalt, Duna felőli sávjában a Duna vize által addigra már részben fedett úttesthez, éppen a Cziniellel szemközti részen. A cukrászdába való átjutást semmi, senki, még a víz sem akadályozta, az innenső oldalán is vígan működött a konkurencia. Óhatatlanul nyilallt belém, most jött el számunkra a Cziniel ideje.

-Gyere, kóstoljuk meg, milyen a Cziniel féle krémes.

Minden cukrászdában legelőször a krémest próbálom meg: simát, franciát, házit, Bécsit, teljesen mindegy, csak krémes legyen. Ezen mérem le magát a krémest, és érdekes módon az összes többi süteményről a krémesen keresztül alkotok még látatlanban véleményt. Tudja ezt jól Tibor, aki most nem vitatkozott, az időnkből futotta, egy krémesre elegendő pedig még bőven lehetett a pénztárcánkban.

Egy ilyen Cziniel féle cukrászdába kíváncsisággal telve, kicsit félve lépek be. Mire nyitok rá, vajon mit látok, tartogat-e a süteményes pult valami ígéreteset számomra, labdába tudok-e rúgni  egyszerű látogatóként egyre üresedő pénztárcával a feltálalt kínálat láttán. Egy seregnyi, csupán a tudat alatt megfogalmazódó kérdés, kétely.  A csöndes válaszok a gazdagon megrakott pult tanulmányozása közben születnek meg. Ilyenkor dől el, hogy visszatérő vendégévé válok-e egy olyan cukrászdának, mint a Cziniel, vagy csupán a Sors szeszélye folytán és nem egészen véletlenül sodródtam ide. Döntő érvnek bizonyul számomra a kínálat gazdagsága, minősége, árszintje. Mindezek tanulmányozása után gyanítom, hogy a Cziniel sütemény-múzeum látogatói leszünk inkább.

A Ruszwurm krémest még megkóstoltuk, megállapítottuk, hogy különleges, egyedi az íze, ám patinás neve ellenére sem nyomja el múltbéli, egyéb helyeken fogyasztott krémesek tündöklő, el nem évülő emlékét, ízét, illatát, állagát, kinézetét. Egy legközelebbi látogatásunkkor fog majd csak kiderülni, hogy a Francia krémes lett volna-e a jobb választás. A kerthelyiségben viszont igen kellemes volt az ülés, semmittevés, szemlélődés, dacára annak, hogy a szomszédos kertben ott állt a Duna és csak az elválasztó kerítés beton talapzata védte meg a Czinielt a víztől. Közben egyre azon tépelődtem, vajon elég lesz-e, hogy a cukrászda neve Cziniel, Cziniel, a fülemben, fejemben csiripel: Cziniel, Cziniel?

Töltött gomba eper tortával

Nekem a társaságon, jó ízű beszélgetésen kívül Mackó töltött gombája, Van epres tortája ízlett a legjobban és nem feltétlenül ilyen párosításban és együtt fogyasztva.
Az étkezés egy nagy és kis maradék turnusban beszélgetés hegyek közé ékelődött. Látszólag senki sem volt éhes. A világ összes ideje elfolyhatott, senki sem jelezte korgó gyomrával, egy fia szavával, alig félre érthető bökdösésével, hogy Mackó étkekkel teli rakott tálakkal túlzsúfolt asztalának, konyhájának tálaló pultjainak terhén könnyíteni szeretett volna. Aztán szinte egyszerre állt fel a beszélgetésből és tűnt el a társaság, jó érzékkel találva meg a helyét az ebédlő asztal körül. Jutott hely majdnem mindenkinek, akinek nem, az meg kedvére gyönyörködhetett mások örömében, ahogy lassacskán teltek a bendők, simultak a ráncok, váltak egyre csillogósabbá a tekintetek. Nem mondom, jó is az, amikor magad sem tudod, hova nyúljál, miből vegyél, egyre újabb étkekbe ütközöl és egyaránt vagy mindegyikre kíváncsi. Ennél a sajtos csirkemellből, társából a padlizsánosból, ki nem hagynád a baconos pulykacombot, a töltött gombát, Mackó mindenkori specialitását,  mely a talányos töltelékkel olyan varázslatos ízkombinációt eredményez, amelyet mindhiába próbálnál meg otthon magad is reprodukálni, a töltött gomba ennek a háznak, helynek, konyhának, működtetőjének, Mackónak titka és sajátja. Mindez magányos lett volna tepsis krumpli és rizs nélkül, és elég nyögve nyelős, ha nem lehetett volna választani a padlizsános, a vegyes tavaszi és még valamilyen saláta között. Ám ha ez sem lett volna elég, akkor ehettél volna mind e mellé nyers szeletelt paradicsom karikákat és lila olíva bogyót.
Andrásnak volt ma szülinapja és mégis Tibor maradt a tekintélyes adag főételek elfogyasztása után amolyan éhes forma. Mert  amikor azt mondta, hogy
- Érdekes, ettem, ettem, rá sem tudok már az ételekre nézni, mégis éhes vagyok -,
azt hittem rosszul hallottam, amit életem párja mondott, kulturáltan és ezek szerint nem teljesen jól lakottan célozva a sorukra türelmetlenül váró tortákra.
Van eper tortája az esztétikai és tartalmi élmény Kilimandzsáró csúcsait ostromolja, azzal a megnyugtató különbséggel, hogy ostromlását megszakítandó, belátható időn belül mindannyiunk nagy-nagy örömére mindannyiunk gyomrában végzi. A torta maga a tökély. Rögtön lerí róla epres mivolta a gazdagon körbe és rárakott eperszeletekből. Ha valaki még ennek dacára sem jött volna rá, hogy milyen tortához is volna szerencsénk, akkor ott a torta közepén terpeszkedő eperöntet pamacs, amelyet Van saját kezűleg és késsel formázott fogaskerék formájúvá. És ha ez sem győzte volna meg a tortát ámulva bámulókat eprességéről, akkor ott volt egy helyes kis kancsóban maga az epres öntet, amely akár paradicsomszósznak, vagy ketchupnak is látszódhatott volna a felületes megfigyelőnek. A Van-féle tortáknak az a legnagyobb bajuk, hogy elfogynak. Sajnos elég gyorsan fogynak el ahhoz, hogy mire rájönnék, hogy úgy  repetáznék még belőle, már csak a hűlt helyét találom.
Érdekes, hogy senki sem volt annyira eltelt az addigra elfogyasztott ki tudja már hányadik fogástól, így Lakat gesztenye tortája bizton számíthatott pártolókra. "Boldog születésnapot" felirat a 47-es szám és egy szívecske szeretetről, odafigyelésről tanúskodott. A sebtiben ráhelyezett két gyertyának elfújásával Andris még kívánhatott is volna magának valamit, gyanítom, hogy ennél a szeretetteljes, baráti ünneplésnél méltóbbat már aligha.
Ahogy mondtam, beszélgetés hegyek közé ékelődött völgyként terpeszkedett a kényelmesen elnyúlt vacsora. Amikor ismét beszélgettünk a legkülönfélébb témákról vagy éppenséggel nem beszéltünk, akkor még ehettünk Lakat isteni Gerbeaud-szeletéből és Somi túrós szórós pitéjéből, amely Somi lakonikus, önkritikus felvezetése ellenére, miszerint a fele cukrot rakta bele, ezért nem édes, nagyon finom volt. A magam túrósát már nem is említem, annyira unalmas lehetek vele, hogy mindig ezt csinálom és hozom. Vagy mégsem? Mackó kifejezetten kérte, és ezért képes volt még előtte fel is hívni, hogy el ne felejtsem. Még ilyet!

Die Welle, A hullám

Ma hajnalban megnéztem a laptopon németül egy német filmet. Die Welle, A hullám volt a címe. Már nem is emlékszem, mikor vettem. Bele került a német filmgyűjteményembe, azután benne is ragadt. Egyszer elkezdtem nézni, eljutottam az első öt perc végéig, majd abbahagytam. Akkor valahogy nem volt türelmem hozzá. 

Ma hajnalban együltömben néztem végig, eszembe sem jutott félbe hagyni, megszakítani, végignézés nélkül tenni vissza a helyére. Lekötött, magával ragadott, szabályosan oda nyomott a székemhez, olyannyira, hogy azon vettem észre magam: időnként levegőt is elfelejtek venni. A szemem előtt alakult ki, épült föl egy gimnáziumi osztály Autokrácia témájú fakultatív órájának hetében a diktatúra. Nem helyi, nem városi, nem országos, de egy osztályra szóló biztosan. Voltak a diákok között tamáskodók, elhajlók, kétkedők, de csak azért, hogy kivételként erősítsék nagy általánosságban a szabályt. 

Az osztályt, az osztály diákjainak külső kapcsolatrendszerét pillanatok alatt fertőzte meg, itatták át a diktatúra megjelenési formái, szellemisége, összeparancsoló ereje. 

Mindehhez kellett egy karizmatikus vezető, egy egyéniség, a Führer. Kellett egy idea, egy közös cél. Kellettek a követők, akik mindenben, ellentmondást nem tűrően vetették alá magukat az ügynek, a vezetőnek. Megszűntek különálló, önálló egyéneknek lenni. Létükben, egy irányba hatóan erősítették az egységet, a közös, nagy elképzelést. Kellettek az egység külső megjelenési formái, mint az uniformis, a közös szimbólum, esetükben a hullám rajza, amely a maga erőteljességében fejezte ki, hogy mindenkit magába képes nyelni, maga alá képes gyűrni, ha kell, ha nem. Kellettek a céljaikat, a vágyaikat egyhangúan feladó egyének, akik az összességben, a közösségben oldódtak fel, az egy irányt vett egységben vélték magukat kiteljesíteni. 

Félelmetes volt végig nézni, külső szemlélőként végig asszisztálni egy csecsemő-, majd gyerekcipőben tipegő, járó diktatúra cseperedését, rapid kibontakozását. Megrettenve figyeltem, miként próbálta meg az egyre inkább összekovácsolódó tömeg az ő Führerével az élén agresszíven és kíméletlenül, meggondolatlanul és gőzhengerként eltaposni, maga alá gyűrni azt a kevés értetlenkedőt, hitetlenkedőt, ellenkezőt, aki először csöndesen, majd egyre hangosabban hallatta a hangját. 

A vége persze tragikus és fejbe vágó volt. Keserű ébredés a rémálomból és egy bimbózó diktatúra vége is egyúttal. 

Még szerencse, hogy A hullám csak egy film volt.

Megjelent a Galamus Az olvasók írásai rovatában 2013. június 9-én, vasárnap

Anikó zöldborsólevese

Mindenkinek kell, hogy legyen legalább egy zöldborsóleves élménye, ez idáig azt gondoltam, hogy nekem az anyámé, ahogyan ő készíti. Olyan sok zöldborsó giril-gurul ugyanis mindenfelé az országban, hogy szinte észrevétlenül verődnek össze, gurulnak a lábosba bele, hogy leves (vagy főzelék) legyen belőlük.

Nem kétlem, hogy lehet a zöldborsólevest az Anikóénál jobban, erőteljesebben, mondhatni markánsabban is fűszerezni. Megkockáztatom, lehet az övénél még jobban édesíteni. Egyet nem lehet viszont, nála jobban úgy megfőzni, hogy egy cégnél a nagy többségnek, majdnem mindenkinek szinte egyhangúan az legyen az érzése, hogy mennyire finom volt. Az is úgy érzi, aki különben gazdagabban fűszerezné, jobban sózná, borsózná, vagy éppenséggel több cukorral édesítené.

Anikó zöldborsólevese a leveseknek azon fajtájához tartozik, amelyet mindenki szívesen kanalaz. Talán azért, mert elég borsó van benne és sárga- meg fehérrépa. Nokedliből sem látszik hiányozni. Kellemesen és kiegyensúlyozottan van berántva vagy tejföllel behabarva. Még petrezselyem levélkék is úsznak a felszínén. Úgy lehet elkészítve, ahogy a Nagy Könyvben van a zöldborsóleves a levesek között megírva, pluszban egy kis szívvel-lélekkel gazdagítva.

Egyik teli kanál zöldborsólevessel a szájba, majd üresen ki, megint telivel be, utána üresen ki, csak eszi, eszi az ember a zöldborsólevest, amely a meleg és a forró határmezsgyéjén egyensúlyozik a hőmérsékletét tekintve. Nem égeti sem az ajkat, sem a nyelvet, éppen olyan, amilyennek egy valamicskét is magára adó zöldborsólevesnek lennie kell. És amikor az ember végig eszi, a legutolsó kanálcsapással is kikanalazza az utolsó utáni csöppet is a leveses tányérjából, akkor fogja el az embert egyrészt a kitűnően elkészített zöldborsóleves elfogyasztását követő öröm, másrészt az afeletti fájdalmas veszteség érzete, hogy immáron egyetlen csöppel sincs több Anikó zöldborsóleveséből.

Nincs mit tenni, várni kell a következő zöldborsólevesre, az Anikóéra.

2013. június 6., csütörtök

Nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem annak, hogy ilyen gyorsan végem van. Akkor a legjobb, amikor még félkész vagyok, összeálltam már, látom ki mindenkivel kerültem egy levesbe, elég a hely a lábosban mindannyiunknak, zöldeknek, sárgáknak, fehéreknek. Úszkálunk a víz adta tág térben. Fejünket éri só, bors, egyéb fűszer, nem is tudom, mi minden. Közénk fér még a nokedli is, pedig nincsenek kevesen. A legvégén a szakácsnő, ha jól tudom, Anikónak hívják, még petrezselyemmel is megszór bennünket. Mire kész vagyok, totálisan kész, a nagy leveses tározóban állok, várom soromat. Kitüntetett a szerepem, én vagyok az első fogás. Meleg és a forró között lebeg a hőmérsékletem, éppen hogy nem égetem meg az emberek száját, nyelvét. Így talán nem tudnak olyan gyorsan lenyelni, kénytelenek meg-megállni, kicsit várni, míg lehűlök, közben egymással is beszélgetnek.

Úgy látom, hogy finom lehetek, mert nem győzök a kanálra kerülni, aztán le a bendőbe, megint a kanálra és ismét le, nem mondom, hogy kellemetes volna ez a lefelé a sötétbe, akár egy meleg katlanba való rendszeres zuhanás.

Egyszer csak elfogyok a tányérból, hiába keresnek-kaparnak a kanállal, hűlt helyemet találják. Tényleg nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem annak, hogy ilyen gyorsan végem lett. Egy biztos, tegnap voltam és még leszek.   

Nincs mit tenni, várni kell egy ideig rám, az Anikóéra.

2013. június 7., péntek

Mi a baj velem?

Látszólag semmi sem hiányzik. Kettessel kezdődik a személyi számom. Írni, olvasni megtanultam. A beszéd sem okoz gondot. A magyaron kívül még egy-két-három idegen nyelven sem. Érdeklődő, kíváncsi, jó adag empátiával megáldott, barátságos, nyitott embernek tartanak. Igényem a tudás és a kultúra. Állítólag kitűnő a kommunikációm. Ritkán veszekszem. Az igazamért nem harcolok, inkább érvelek, a kompromisszumokat keresem. Nálam a pohár legalább félig, ha nem egészen van tele. Van humorérzékem, hiszen ebben az országban élek. Olyan vagyok, mint a legtöbb magyar: különféle származásokkal, esetemben örmény és magyar zsidó felmenőkkel. A vérkeveredés színesebbé tesz, mondják. Ez lehet a baj velem?

Lakom egy lakótelepen. Férjem, gyerekeim, családom van. Nem is olyan régen járta a példát mutató tanács: három szoba, három gyerek, négy kerék. Valahogy így. Észben néhánnyal biztosan kevesebb.
Dolgozom. Nem akarom elkiabálni. Hosszasan és keservesen megküzdött nagy szerencsém, hogy dolgozom. Munkám bejelentett, bevételeim nyitott könyv, én vagyok a célközönség, engem mindig mindenért meg lehet találni. Adózom. Az országnak kötelezően és sokaknak tisztelettel. Ötvenen túl és a halálon még innen, ha fentebb majd úgy akarják, pár év múlva nyugdíjas leszek. Ez is lehet a baj velem?

Belém itatták, hogy ne lopjak, ne káromkodjak, úgy beszéljek másokkal, ahogy mástól is elvárnám magammal szemben, tiszteljem felebarátaimat, mint önmagamat, életemben legyen a szeretet és a család az első, segítsek az elesetteken, bevételeim egy részét adakozzam jó ügyekre, ne irigyeljem el a másét, ne könyököljek az előrejutásért sem buszon, sem villamoson, mások hátát se használjam ugródeszkának. Mindez lehet a baj velem?

Múltammal, jelenemmel, lelkületemmel, hozzáállásommal, karizmámmal a mai világban nem vagy alig lelem a helyem. A világban, szűkebb értelemben véve országunkban jelen lévő mainstream, a távolabbi és közelebbi példát mutatni szándékozó réteg gyökeres ellentétét hirdeti kommunikációjával, cselekedeteivel pedig mutatja is mindannak, amiben valamikor úgy szocializálódtam és nevelkedtem, hogy az idők folyamán eggyé vált velem, le nem vethetem.

Ki mondja meg végre, mi a baj velem?

2013. május 31., péntek – június 2., vasárnap

Megjelent a Galamus Az olvasók írásai rovatában 2013. június 4-én

Boldog születésnapot, anyu!

S dnjom rozdenija, milaja moja mamochka! Boldog születésnapot, anyu!

Saskia Vester

Itt nálunk nem ismerheti az a színésznőt, aki nem nézi rendszeresen a német csatornákat. A húgommal egyidős. Ezt onnan tudom, hogy egyszer utána néztem, olvastam a neten, ötvenkilences születésű. Nem mai csitri hát, a korosztályunkhoz tartozik, mondhatnám, a mi színésznőnk. Jobban mondva az enyém is, mert hogy már rengeteg filmben láttam, magamnak felfedeztem és nagyon megszerettem. Tehetnek erről a szerepei, amelyeket szinte rászabnak és jócskán tehet erről ő maga is, aki egyformán kitűnő minden egyes alakításában, lett légyen fogorvos asszisztense, háziasszony, parókián gazdaasszony, családanya, szomszéd, egy gyilkosság szemtanúja, cserfes nyomozó, jószerivel akárki. Nem véletlenül konferálták fel egy talk show-ban Publikumliebling, azaz a publikum kedvenceként. Saskia Vestert a közönsége imádja, velük együtt és bátran én is. Hogy a pályatársai ugyanígy éreznek-e, nem tudom. Gyanítom, hogy Saskia Vester sok-sok színész kolléga kanál vízében lelné végét, amikor megfojtják. Nem azért, mert a szépségével tarolna és irigységet gerjesztene,  hanem mert vitathatatlanul egy született tehetség. Mikor meglátom nevét a stáblistán, biztos lehetek abban, hogy nem fölöslegesen töltök el majd másfél órát vele. Saskia képes rá, hogy észrevétlenül, a maga természetességében lényegüljön át szerepébe, minden egyes megjelenését, mintha kifejezetten neki gondolták volna. 

Saskia Vester nem szép, de nem is csúnya, olyan átlagos. Éppen olyan, mint a nagy átlag a képernyők előtt. Kócósan, olykor táskákkal a szemei alatt, kellemetlenkedő ráncokkal az arcán, kis úszógumival a hasán, néha slamposan öltözve közlekedik. Talán ezért is érezzük őt ennyire a magunkénak. Mintha mi magunk lennénk a képernyőn, mintha az ő története pont rólunk szólna. És Publikumliebling még clown, bohócságáért, amiért és ahogyan képes másokon és szerepében önmagán nevetni, sokszor keserédesen, de magát kinevetni. Amikor Saskia Vester magyar megfelelőjét kerestem, eszembe jutott Dajka Margit, Schubert Éva, Básti Juli, Udvaros Dorottya. Igazándiból egyikőjük sem önmagában, hanem mindegyikből csipetként összerakva bújik elő Saskia Vester végtelenül szimpatikus lénye. Nem véletlen, hogy rengeteget foglalkoztatják, sok filmben szerepel, beszélgetős műsorokba hívják. Ez utóbbinak nem örül kifejezetten, nem szívesen nyilvánul meg magáról mikrofon előtt. Magánéletében - úgy tudom -, bőven akad egyéb irányú elfoglaltsága egy férj, két gyerek mellett Münchenben valahol egy kertes házban, ahol - saját bevallása szerint - lenni és kertészkedni is imád.

Tóth-Szegő Dániel Edmond: A szem

A szem az ember lélektükre. Bejárat egy másik világba, ami ismerős, mégis teljesen ismeretlen. Határmezsgyéje valósnak és valótlannak, egy olyan határvonal, ami mögött mások a szabályok. Átjáró egy olyan világba, ahol minden lehetséges, mégis, ahova csak nagyon kevesen juthatnak be. Ez a lélek világa.

A szemem. Mond, Te mit látsz, ha a szemembe nézel? Nézel Te még egyáltalán a szemembe? Igazad is van, hiszen vannak olyan világok, ahova jobb nem betekinteni, mert a „minden lehetségesbe” olyan szörnyűségek is beletartozhatnak, amik ép ésszel fel nem foghatók.

Gyermeki próbálkozás, de megpróbálom pennavégre kapni azt, amit láthatnál, ha elég sokáig tekintenél az íriszem mögötti fennsíkra.

Gyere, fogd meg a kezem és szállj velem alá. Téged beengedlek. Repüljünk téren és időn át, egy olyan helyre, ami tökéletesen valótlan, mégis számomra a legvalóságosabb. Ennek a világnak nincs fala, nincs határa, így bárhova süvíthetünk a szelek szárnyán, a gondolatnál is sebesebben. Azért persze ege és padlazata létezik még, ami annál érdekesebb. Kérlek, lassíts, ne repüljünk tovább céltalanul, hisz ez a táj nem akar változni, bármerre is szállunk. Pihenjünk meg picit. Ha most lenézel, láthatod miből áll e felszín. Sivatag, ameddig csak a szem ellát. A legapróbb és legfinomabb szemcséjű homok, ami csak létezhet. De miért csak sivatag, ha ebben a világban bármi lehetséges? - kérded talán. Ha arcomra tekintesz, csak a szomorúságot láthatod, de a választ le nem olvashatod.

Ha elég figyelmesen figyelsz, talán Te is hallhatod ezt a furcsa zajt. Hátborzongató, mégis újra és újra felzendül időközönként. Gyere, keressük meg a forrását. Ha tanácsolhatom, lábaddal ne érintsd ezt a pusztát, mert még itt a magasban is érzem, hogy a sivatag izzik, forró a felszín. Látod már Te is, kedves útitársam, hogy mi adhatja ki ezt a csörömpölő hangot?

Igen, ez itt a végtelen tér közepe. Itt áll az a hatalmas üvegszív, ami soha nem pusztulhat el, amíg ez a világ, világ. Ez az ő átka. Neki csak az otthonát adó világ teljes pusztulása hozhat végső nyugalmat, mikor a menny és pokol végleg egybeolvad itt, a senki földjén. De ez vajon tényleg a senki földje? Látni eddig még senkit sem láttunk, az igaz. De ez nem jelenti, hogy nincs is itt rajtunk kívül senki. Ezt ne feledd. Tudod, itt bármi lehetséges.

Fontosabb kérdés talán, hogy miért van a szív üvegből? Erre magad is rájöhetsz, de ezt elárulhatom. Itt mindig abba az anyagba burkolja magát a szív, amibe a lélek állapota öltözteti. Sajnos az üveg az, ami most erre a világra a legjobban jellemző. Hiszen ez az üveg kristály tiszta, könnyen átláthatsz rajta, nem titkol előled semmit. Mindemellett élettelen és szilárd, dobbanni nem képes, megmerevedett test. És mi a legjellemzőbb rá? Az, hogy hihetetlenül törékeny. Még egy kisgyermek is képes lenne egy icipici ütéssel szilánkokra zúzni ezt a hatalmas szervet.

De a hang! Képzeletbeli szárnyaiddal csapkodj ellenkező irányba, hátráljunk el tőle kicsit, ha tanácsolhatom, mert én már tudom, mi következik. Ne ijedj meg attól, amit látni fogsz, csak ne nézz bele közvetlenül. De hogy láthassuk is, hogy mi történik, lelassítom „picit” az idő kerekét.

Egy hatalmas villám szakítja át a lég részecskéit. De ez bizony nem hétköznapi villám. Az cikázva pásztázná át az eget. Ellenben, ez tű egyenesen jön, eltéríthetetlenül. A kegyetlensége a szépsége. Ahogy a villám hegye eléri az üvegszív héját, a keletkező repedés még a villámnál is gyorsabban terjed szét a felszínen. Még jó, hogy most olyan sebesen folyik az idő homokja a nagy órában, hogy az a szem, ami egy másodperc alatt hullana alá, most csak egy év alatt éri el testvéreit odalent. Így láthatod, ahogy minden repedés tovább ágazik, és a felszínt minden irányba behálózva, milliárd darabra szabdalja szét. Ahogy a villám hegye belép a szívbe, a test nem bírja tovább a terhelést, nem bírja fent tartani alakját, és egy sikoltó hangra emlékeztetve, hatalmas morajlással robban szét. A robbanás olyan elemi erejű, hogy még minket is hátravet a levegőben. Bucskázva pörgünk a sivatag felett, miközben az üvegszív apró izzó szilánkjai bőrünket égetik. Semmi gond, ne félj, ez itt mindennapos. Idővel alábbhagy a lökéshullám, és mi is újra kinyithatjuk a szemünket.

A pusztítás a maga nemében tökéletes. A szív helyén csak egy kráter áll, amiből a robbanás miatt minden tovaszállt. Ha jobban megnézed, a kráter alját mégis homok fedi. De hisz ezek a szív szilánkjai! Igen, a homok valójában nem más, mint porszem nagyságúra zúzott üveg. Ezért izzik itt az egész sivatag! Ezért láthattad az arcomon a végtelen szomorúságot, mikor rákérdeztél, hogy „miért csak sivatag?”.

Mert én tudtam, hogy ez a sivatag, - ami felett órákig repültünk, hogy a közepére érjünk - mind ebből az üvegszívből származik. Mégis, hogyan lehetséges ez? Mondtam, a szív ebben a világban nem tud elpusztulni. Ez az átka. Bármennyire is fáj neki minden egyes alkalommal porrá szakadni, megsemmisülni, újra itt lesz. És a villám újra belecsap, megöli újra. Ez megy már itt egy jó ideje. Ennek a hangját hallottad ismétlődni. Ezt a túlvilági sikolyt a robbanás zenéjének aláfestéseként.

Kérlek, ne érintsd meg a homokot, miközben vizsgálgatod, tudod, izzik. Igen, látom, amit észrevettél, igazad van. Minden szemcse egy kis üvegkristály, aminek felszínén tükröződik valami. Ne! Kérlek, ne nézd olyan közelről, nem akarom, hogy meglásd, mi tükröződik rajta. Gyere csak picit távolabb tőle, mindjárt láthatsz valami újat.

Érzed Te is? A lég megváltozott. Lezuhant a légnyomás, megállt körülöttünk a levegő. Elcsendesült minden az amúgy is síri csendben. A füled fájdul már bele ebbe a némaságba. A levegő megtelt statikussággal. Már közel van. Az elektromosság a levegőben szinte érezhető, szikrát vet. Nézd csak, a homok alattunk furcsa táncba kezd. A lég delejességétől pattogni kezdett egy-két szemcse. Majd egyre és egyre több ugrik ki a többiek közül váratlanul. Mi lehet ez? Ez a vihar előjele, a vihar előtti csend.

A lélek vihara.

Félsz? Jól teszed, mert a háborgó lélekben tomboló viharnál kevés pusztítóbb erő létezik. És itt is van, megkezdődött! Először csak egy-egy csepp hullik alá az izzó homokra, sistergésre szólítva azt. Majd egyre több és több fekete vízcsepp szakad alá a pillanat töredéke alatt. Még szerencse, hogy nem szárnyakkal, csak a gondolat erejével repülünk. A sistergő homok, üvöltésbe kezd, ahogy a jéghideg vizet nyelni kezdi. Erre az ég sem maradhat válasz nélkül. A villámok dübörgő bömböléssel csapnak a sivatag felszínébe. Ez most nem egy nagy óriás villám. Millió és millió villám tépi a kopár felszínt. De a villám nem áll meg, behatol a homokszemek között, halad lefelé a világ gyomrába, ahol az üvegszív mindig újraéled. És mi történik, ha a villám homokba csap? Megolvasztja azt, méteres üvegcseppkőt hozva létre a sivatag felszínében. És mi is valójában ez a furcsa cseppkő-forma üveglándzsa, ami ellenben névrokonával nem évszázadok alatt készül. Szegek ezek a lélek sivatagának felszínében. Millió szög, a tengernyi szívszilánk között. De a vihar nem áll el, zuhog és zuhog egyre erősebben. Ez már özönvíz. A szemed alig bírod nyitva tartani. És ahogy hunyorogva a felszínt nézed, láthatod, ahogy a víz egybeáll, új felszínt alkotva a sivatag felett.

Ne, ezt nem akartam… Kezded észrevenni azt, amit minden kristályszemcse felszínén tükröződni láttál. Egy hatalmas arckép rajzolódik ki alattunk a vízen. Hogy kié az, még nem kivehető. Áldom az esőt, mert nem ad tükröt a vízfelszínnek, és elrejti a könnyeimet az arcomon.

Tudhatnám persze, hogy az embert mindig is a kíváncsiság vitte előre, és Te sem fogod tudni megállni, hogy fel ne nézz. Ki ne akarná az Isten arcát meglesni, igaz? De ki az isten ebben a világban? Ki az, aki a villámokat szórja? Aki a hatalmas üvegszívet újra és újra összetöri. Ki az, ki a vihart kavarja, és a villámaival tüskéket alkotva ver szöget a lélek falába?

Emlékszel? Még utazásunk elején mondtam, hogy lehet, nem vagyunk egyedül.
Mikor felnézel, meglepődsz. Nem egy tűkörre számítottál az égben. Elárulom, én is azt látom, amit Te, így az nem tükör. Erre Te is rájössz, mikor látod, hogy az arc nem úgy rezdül, mint a Tiéd. Igen, jól látod, Te vagy fent az égben! Te vagy ebben a világban az Isten! Neked csak egy szavadba kerül, és itt minden elpusztul, vagy minden feléled. Egy ember kezében ekkora hatalom sosem jó…

Ahogy az arcod nézzük a menny padlóján, a fény megváltozik. A halott szürkeséget valami bántó homály váltja fel. Mint valami óriás karjai, úgy ölelnek minket át a sötétség nyúlványai. A vihar is mintha új erőre kapna, úgy kezd iszonytatos bömbölésbe. Nem kellett volna felnéznem nekem se… Ezt most nekem köszönhetjük. Úgy zúdul ránk a víz, hogy nem tudod nyitva tartani a szemed, szád. Már szinte fuldoklunk. Bármennyire küzdünk ellene, nem tudunk feljebb szállni, belep minket a víz, ellep mindent. Vergődünk a víz alatt, és a legrosszabb benne a reménytelenség. Az, hogy érzed, nincs kiút. Az utolsó másodpercek közelednek, mikor már a vizet nyeled levegő helyett. És ekkor lep meg az a felismerés, hogy a víz, amit láttál leesni az égből, nem édes, hanem sós. Hogy miért? Mindjárt megérted.

Nem kínozlak tovább, kivetlek ebből a világból. Megszakítom utazásod, bezárom a kaput, amin beengedtelek. Lehunyom szemem. Ennyire egyszerű. És a világ, ami mögötte van, bezárult előtted. Ami Neked csak egy kirándulás volt, az nekem a mindennapi teher marad, de csakis az enyém, bennem. És a sok „víz”, amibe majdnem belefulladtál… Látod már? Bármilyen erősen zárom le a kaput, kiszökik mellette, kicsordul. Már érted miért volt sós… Könnyben fürödtél…

                                                                                                         By TSzDE

Álmaimban sem gondoltam volna, hogy Dani fiam ilyent és így tud írni, ill. valamikor a régmúltban, kora ifjúságában találkoztam már írásaival, amelyek valahol magukban hordozhatták e mostanit. Egy pillanatig sem lamentáltam rajta, hogy írása bekerüljön-e az Araratba, a kérdés csak az volt, hogy mikor. Azt gondolom, hogy az idei június, anyám hónapja nem is indulhatna méltóbban és a maga egyedi módján különlegesen, mint Dani ritka megnyilvánulásával, amelyhez szóbeli engedélyét bírom. 

Dani, drágám, mélységesen érteni vélem legbensőbb érzéseidet és nagyon szépen köszönöm neked.