Egy felhőn apámmal

Tegnap ketten együtt utaztunk az apámmal. Apám fenn ült valamelyik felhő tetején, én meg lent vezettem a forgalomban. Gyönyörűek voltak aznap a felhők késő délután. A földhöz olyan közel voltak, már-már összeértek vele. A felhő alakzatok egymás alatt, mögött, előtt nagy összevisszaságban helyezkedtek el. Ilyet talán még soha nem láttam. Mintha egy festő erőteljes, merész ecsete festette volna őket egymás hegyire hátára hol világosan, hol elnagyoltan az égre.  

Nem tudom, apám melyikről nézhetett le rám, válogathatott közöttük kedvére. De hogy ott volt, biztosan tudtam és éreztem. Azt a zenét hallgattam ugyanis, amely vele már egy bő tíz éve összeköt.  A Ginko Garden zenéjére, mikor legelőször csendült fel az autóban, apám képe jelent meg és érzete, hogy ott lehet valahol, ha nem a közelemben, de nem is távolabb, mint a legmesszibb lévő felhők között. Mikor különösen felhős az ég, a napnak sem kell kikukucskálnia mögüle, felhő legyen legalább egy, ha több, csak annál jobb. Ilyen alkalmakkor ezt a zenét teszem be, magam sem értem, tudni sem tudom hogyan, de óhatatlanul létrejön egyfajta kapcsolat apámmal: ő az égben a felhőkön, én meg itt lenn a földön, leginkább vezetés közben. Jól működik ez a rendszeres párbeszéd. Nem kell hozzá sem időpont előzetes egyeztetése, sem különösebb probléma megbeszélésre, elegen vagyunk mi négyen hozzá: a felhők, az apám, a zene meg én. Nem csoda, ha vigyázok a zenére, kocsira, magamra, azt meg csak remélem, hogy apám is ott fenn magára. Nem viszem túlzásba az útkeresést apámhoz. Amikor a felhők különlegesen érdekes formákat öltenek, és úgy érzem, hogy régen beszéltünk egymással, önkéntelenül nyúlok a mindig kéznél fekvő CD-ért, hagyom és várom, hogy az ismerős dallamok felcsendüljenek.

Rendszeresen kérdezem tőle

-Mi a véleményed életemről?

Meg sem várom a válaszát, látom már az arcán a jóindulatú bölcsesség mellett homloka redőzését.

-Nem mindent csinálok jól, ugye?

De hát nem is tudnám, te is tudod nagyon jól, mekkora a teher és lassan már folytonos.

-Elaprózom magam és nem súlyozok eléggé?

Ezt magam is jól tudom, kár is bólogatnod hozzá.

-Mégsem vagyok reménytelen eset?

Látom mosolyából, fölösleges volt megkérdeznem, anélkül is ott az arcán örök biztatása.

Jókat beszélgetünk, közben észre sem vesszük, milyen észrevétlenül röpül el az idő. Megérkezem. Visszateszem a lemezt a helyére, ahol türelmesen várja legközelebbi fellépését.

Én meg egyre a felhőket kutatom.