Bologna után szabadon

Ha nem sietek eléggé, még elszáll az a kis benyomás is, amire emlékszem Bologna után és szabadon. Kis türelmet, folytatás következik.

Kötelező mousse

A kötelező mousse-t egyáltalán nem kötelező szeretni és megenni. De ha egyszer olyan finom és különleges és alapvetően csokoládéból van, annak is az egyik legkeserűbb fajtájából, ami már önmagában is vonzó lehet. Illetve nem mindenkinek. És mégis. Amikor összeáll ez a csokiból, tejszínből, tojás sárgájából és fehérjéből, vaníliából és egyébből álló krém, hidegen tartva lyukacsossá, szivacsossá válik, akkor az maga az érthetetlen, felfoghatatlan különcség és különösség. Kis fagylaltos vagy salátás tálkából fogyasztható mokkás vagy teáskanállal.  Mokkással garantáltan tovább tart a gyönyörűség. Önmagában is egyedi, de való hozzá tejszínhab és - tegnap megtapasztalhattam -, friss, eperföldön szedett eper is illik hozzá. El sem tudom mondani, hogy mennyire egyedülálló érzet jön ki a csokoládés mousse és a piros eper találkozásából egy kanálnyi falatban.

Nem tudtam eddig, hogy szeretem a mousse-t. Nem régóta tudok róla, hogy egyáltalán a világon van, ui. egyszer kóstoltam már – több féle ízben is – mentásat, narancsosat, málnásat vagy valamilyen más piros gyümölcsöset és persze csokoládésat. A mousse - neve után - Franciaországból érkezhetett hozzánk és előkelő hangzása nyomán úgy gondolom, hogy nem az általánosan elterjedt, leginkább ritka csemegék közé sorolható, cukrászdában a kis adaghoz mesés ár párosul.

Tegnap annyiszor szedhettem volna belőle, ahányszor csak akartam, mégis beértem egy tálkával. A jól érzékelhető korlátot gyomrom jelentette, amely a mousse idejére már jócskán telítődött az elő- és főételekkel. Ez a sorsa a dupla adag mousse-nak, egyáltalán az édességnek, amely a felszolgált ételek között a legvégén kerül sorra.

Addigra három – majonéz, fokhagymás tejföl, piros paprika keverékes, más néven adzsikás - mártásba is mártogattam nyers uborkát, répát, zeller törzsét előételként, amelyet csak azért illett abbahagynom, hogy utat engedjek a nem is tudom minek nevezzem főételnek. Jól megtermett tepsiben sajttal, szalonnadarabkákkal összesült dimbes-dombos felszínt láttam, amely almát, hagymát, csirkemellet, további szalonna darabkákat rejtett. Ehhez olyan krumplipüré járt, amely párját ritkítja, nagy fagylaltos merő kanállal megtermett krumplis gömbökként voltak méltó társai a sajtos húsos egybesültnek. Ízek leírhatatlan kavalkádja áll elő az ilyen konstellációban. Nem érzi az ember az egyes ízeket külön-külön, hiszen azok angolna módjára siklanak ki az érzékelő bimbók próbálkozásai elől, egy nyomon követhetetlen és fenséges összérzetet hagyva minden egyes falat után. A repeta utáni vágy szinte önkéntelenül keletkezik az emberben és mindaddig nem hagy békét, amíg ténylegesen be nem teljesül. És érdekes, a jóllakottság érzete ekkora már elér, ám mégsem kelti a telítettség, túlcsordultság érzetét.

A fenti csodákat tegnap voltam oly szerencsés Pesthidegkúton egy kertes ház konyhájában, kellemes barátnői társaságban elfogyasztani. Amikor éppen nem ettem és nem beszélgettem, akkor minduntalan a tőlem jobbra eső, az ablakon, erkélyen túlról szinte befolyni látszó lombos fákra, fenyőkre, azokon is túl a távolban sejlő Hármashatárhegy vonulatára láttam. Schönci meghívására járt az Autóklubos társaság az otthonában, élvezte feledhetetlenül barátságos vendéglátását, egymás társaságát, amelyet alig bírt fél kilenc táján otthagyni.  

Eszterek

Majdnem elmúlt a nap. Még sikerült lejárta előtt elcsípnem. Mondtam neki, álljon meg egy pillanatra, várja meg míg összeszedem a vele kapcsolatos gondolataimat. Ha még egyáltalán megvannak és nem mentek el fáradságukban aludni.
Az a baj ezekkel a névnapokkal, ill. velük nincs is semmi különösebb baj, jó, hogy vannak, csupán nekem esik nehezemre, hogy a fontosabbakét, legalább a szeretteimét, az enyéimekét megjegyezzem és illő módon meg is ünnepeljem.  Megemlékezzem róluk. Pár mondatban, rövid üdvözlésben ejtsek szót. Felköszöntsem szépen, illendőn azt, aki számomra egyébként is fontos, és különben is szeretem.
Eszter lányomat jó időben, reggel kilenckor hívtam föl, hogy gratuláljak névnapja alkalmából. Mondtam neki, hogy nagyon szép napot kívánok és érezze magát nagyon jól neve napján. Amennyire gazdagon tudok valakit születésnapja alkalmából felköszönteni, annyira szegényes nálam a névnapi kívánság kincsestár.
Egy másik Eszterre, a Feketére csak gondoltam. Azt gondoltam, hogy jó volna fölhívnom. Tárcsáznom kellene Laci férje mobilját, és amikor fölveszi, személyesen őt, az Esztert kellene kérnem. Mondtam volna neki, hogy legyen szép napja és érezze jól magát névnapján. A gondolatnál, a nap folyamán többször is visszatérő gondolatnál nem jutottam tovább, mely egyébként önmagában és egy helyben, leginkább bennem szárnyalt kitörésre, materializálódásra képtelenül.
Visszamentem a régmúltba egy másik Eszterhez is, aki egyaránt volt osztálytársam az általánosban és a gimnáziumban. Ha lett volna elég merszem, és hosszú évek kihagyása után szabad utat engedtem volna a hirtelen támadt és meggondolatlan bátorságomnak, akkor biztosan fölhívtam volna egy szóra. Azt mondtam volna neki rögtön a lényegre térve, hogy legyen szép napja és érezze jól magát a névnapján. Tudta volna, hogy ki hívja, hiszen azokban az időkben és közös osztályainkban ő volt az egyetlen Eszter és Panniból sem volt még egy.
A nap mérlegét meghúzva maradt a tényleges egyetlen hívás Eszter lányomnak, aki megörült a hang hordozójának és az érezhető, kifejezett szeretetnek a figyelmességben és a jókívánságokban. A többi Eszternek, az általam ismert Esztereknek pedig az a biztos érzet juthatott, hogy nem egyszer gondoltam rájuk a nap folyamán és szeretettel.

Napos oldal & Lopott szavak

Az alábbi formában megjelent 2013.május 23-án a Galamusban Az olvasók írásai között :

Ha valaki időtöltésének legfőbb tárgyai nem az olyan filmek, amelyekben hullákon gázol át a főhős, eszközökben nem válogatva, hogy az ügyet védje vagy a birodalmat, vagy szíve szerelmét, vagy a családját, vagy csupán saját magát, hanem megelégszik egy elsőre langyosnak ígérkező történettel, a történet viszonylag renyhe lefolyásával, ha egyáltalán annak lehet nevezni, ami az ilyesféle filmekben történik, amelyekben a színészek nem nagy erőművészek, nem a testükkel, leginkább az arcukkal, a pillantásukkal, a szemük rezdülésével, az ajkuk körüli, arcukon a maga teljességében kirajzolódó érzelmeikkel, mozdulataikkal, fél gesztusokkal, kimondott és ki nem mondott mondataikkal, hangjuk, hangsúlyuk árnyalásával, árnyaltságával játszanak, és amikor megnézed az efféle filmeket, akkor azok beléd csípnek, no nem olyan nyilvánvaló, jól látható módon, hanem mint amikor megcsíp valami és te nem tudod, nem látod, nem érzékeled az okát, hanem mélyen, legbelül érzed, hogy a hatása hosszan tartó lesz és nem szabadulhatsz tőle, nem is akarsz, mert ez nem olyan érintés, amely fájdalmas lett volna, aminek rögtön az ellenszere után kellene nézned, hanem hagyod, hadd hatoljon még mélyebbre, hadd ivódjon fel teljesen, ha fel tud egyáltalán, de legalább dolgozzék benned, tegye dolgát, ahogy te is azzal, hogy nyitott vagy és befogadó, egyenesen vágyod ezeket az órákat, amelyek alatt egy-egy ilyen filmmel vagy kettesben, többesben, de megérintődsz általa akaratlanul is, valamit megpendít benned, valami régen el- és betemetett részedet, ami lehet akár kellemetlen is, vagy éppenséggel fel- és megrázó, olyasvalami, ami mellett nem tudsz elmenni, mert felkavarta a benned szunnyadó állóvizet, amilyen a lelke bír lenni az embernek, ha nincs nagyon kitéve valami különleges hatásnak, és alszik vagy majdnem alszik, vagy jól érzi magát a maga állapotában, ekkor, éppen ilyenkor jól jöhet egy-egy nehéz, problémás film, amelyben nem minden kerek és messze nem minden happy, és sejted, hogy merre fordul majd a történet a célegyenesben, de nem sietteted, azaz siettetnéd, mégis ki kell várnod a végkifejletet, a „megoldást”, amely nem egy statikus állapot, nem egy pont az egésznek a legvégére a The end szócska után, hanem pont, pont, pont, idáig hoztunk, vittünk, mert erre a filmre voltál kíváncsi, és te hagytad magad, de innen gondold te magad tovább, és igenis el fogsz gondolkodni, mert nem hagy nyugton, ha már egyszer megcsípett és átitatott a nyughatatlanság, az örök kíváncsiság érzetével, nos, az ilyeneknek ajánlom tiszta szívvel a Napos oldal és a Lopott szavak amerikai filmeket, amelyek bár amerikaiak, mégis rétegérdeklődésre tarthatnak csak számot. A magunk részéről úgy tűnik, érdemes a drága életünkből, a túlzsúfolt napjainkból, velünk született, belénk rögzült fáradságunkból kis időt szakítani rájuk. Megéri.

Az eredeti írás:
Akiknek nem az olyan filmek időtöltésüknek legfőbb tárgyai, amelyekben hullákon gázol át a főhős, eszközökben nem válogatva, hogy az ügyet védje, vagy a birodalmat, vagy szíve szerelmét, vagy családját, vagy csupán saját magát, hanem megelégszik elsőre egy langyosnak ítélhető történettel, a történés viszonylagosan renyhe folyásával, ha egyáltalán annak lehet nevezni, ami az ilyesféle filmekben történik, amelyekben a színészek sem valami nagy erőművészek és nem a testükkel, leginkább arcukkal, pillantásukkal, szemük rezdülésével, ajkuk körüli, arcukon a maga teljességében kirajzolódó érzelmeikkel, mozdulataikkal, fél gesztusokkal, kimondott és ki nem mondott mondataikkal, hangjuk, hangsúlyuk árnyalásával, árnyaltságával játszanak, és amikor megnézed az efféle filmeket, akkor azok beléd csípnek, no nem olyan nyilvánvaló, jól látható módon, hanem mint amikor megcsíp valami és te nem tudod, nem látod, nem érzékeled kiváltóját, hanem mélyen legbelül érzed és azt fogod érezni, hogy a hatása hosszan tartó lesz és nem szabadulhatsz tőle, nem is akarsz, mert ez nem olyan érintés, amely fájdalmas lett volna, aminek rögtön ellenszere után kellene nézned, hanem hagyod, hadd hasson még mélyebbre beléd, hadd ivódjon teljesen fel, ha fel tud egyáltalán, de legalább dolgozzék benned, tegye dolgát, ahogy te is azzal, hogy nyitott vagy és fogadó képes, egyenesen vágyod ezeket az órákat, amelyek alatt egy-egy ilyen filmmel vagy kettesben, többesben, de megérintődsz általa akaratlanul is, valamit megpendít benned, valami régen el és betemetett részedet, ami lehet akár kellemetlen is, vagy éppenséggel fel és megrázó, olyan valami, ami  mellett nem tudsz elmenni, mert felkavarta a benned szunnyadó állóvizet, amilyen a lelke bír lenni az embernek, ha nincs nagyon kitéve valami különleges hatásnak, és alszik, vagy majdnem alszik, vagy jól érzi magát a maga állapotában, ekkor, éppen ilyenkor jól jöhet egy-egy nehéz, problémás film, amelyben nem minden kerek és messze nem minden happy, és sejted, hogy merre fordul majd a történet a célegyenesben, de nem sietteted, azaz siettetnéd, mégis ki kell várnod a végkifejletet, az úgymond megoldást, amely nem egy statikus állapot, nem egy pont az egésznek a legvégére a The end szócska után, hanem pont, pont, pont, idáig hoztunk, vittünk, mert erre a filmre voltál kíváncsi és te hagytad magad, de innen gondold magad tovább, és igenis el fogsz gondolkodni, mert nem hagy nyugton, ha már egyszer megcsípett és átitatott a nyughatatlanság, az örök kíváncsiság érzetével, nos, az ilyeneknek ajánlom tiszta szívvel a Napos oldal és a Lopott szavak amerikai filmeket, amelyek bár amerikaiak, mégis réteg és korlátozott érdeklődésre tarthatnak számot, a magunk részéről érdemes a drága életünkből, a túlzsúfolt napjainkból, mára olybá tűnik, hogy velünk született, belénk rögzült fáradságunkból kis időt szakítani rájuk. Megéri.

Elkezdődött

Zsolti pont annyi éves, ahány éve apám nincs az élők sorában. Tegnapra, május tizenkilencedikére esik ez a nevezetes nap. A húgom szerint Zsoltban folytatódik apánk, az élőben a holt. Az emlékek ennél fogva is élőbbek a megszokottnál. Anyám - meglehet -, hogy tudat alatt ezért lett rosszul az este. Ingadozni kezdett a vérnyomása, szédülgetett, csillámokat szórt a szeme. Elkezdődött, mondhatnám, elkezdődött, amikor egyik nap sem hajthatja le az ember a fejét a gondtalanok nyugodtságával, könnyűségével, hogy na ez a nap is minden baj nélkül telt el. Az egész napos kint léttől talán csak nem eshetett az anyámnak baja. Szabadban és jó levegőn volt és mindvégig szerettei társaságában. A főzésben sem vettem fizikailag nagyon igénybe, hiszen ülve panírozott és sütött jó levegőn és ahogy mondtam, kitűnő társaságban. Hiába gondolnám, hogy minden adott volt egy zökkenőmentes, egyszerű naphoz, a vége mégis váratlan kellemetlenséget eredményezett. Azt mondja, hogy az időjárási frontok viselhették, kínozhatták így meg, az a sok és fölöttünk kerengő, gyorsan változó légköri viszony. Kérdezte is, hogyan aludtam az éjjel. Már kilenckor lefeküdtem és a késői esőből, esetleg viharból, amelynek nyomát hajnalban a kertben tapasztalhattam, semmit sem hallottam. Úgy aludtam, mint akiből jó sokat kivett egy teljes ebéd elkészítése, a folyamatos kiszolgálás, mindenki óhajának lesése. Anyámat döbbenten hallgattam az előző este őt ért történésekről, és közben azt ismételgettem magamban, hogy Istenem, elkezdődött, a folytonos aggódás anyámért elkezdődött, nem mintha eddig nem lett volna.

Születésnaposaimnak

Ma nem voltam valami nagy formában és mai születésnaposaimnak - ketten vannak - az alábbi levelet írtam, mentségemre legyen mondva - nagy szeretettel:
"Én – helyedben – nem nagyon idegeskednék. Akár akarjuk, akár nem, minden évnek eljön májusban a tizenhatodik napja. Ilyenkor már hó nem esik, még piros sem, viszont nincs az a kimondott kánikula sem, kiegyensúlyozottan kellemes az idő. Azt is mondhatnánk, hogy néha jobb az idő ezen a napon, mint ahogyan talán legbelül érezzük magunkat. Ez a mai, éppen kettőezertízenháromban május tizenhatodikára ébredt nap gyönyörűnek ígérkezik. Már hajnalban olyan volt a hűvössége, hogy minden további nélkül engedte a tavat körbesétálnom. Azt a tavat, amelynek partjain zöldellnek a nem is olyan régen még tövig vágott, ám mostanra frissen magasba nyújtózkodó nádas szálai, mit szálai, rengetegei. A tóban, partján találkozni kacsákkal is, többségében a színeiben pompázó hímekkel, és csak elenyésző nősténnyel. Halak csobbanása hallatszik. A békák erőteljes hangja felülírja a csöndet, olyan hangosan kommunikálnak, hogy még azt is kizökkentik a merengéséből, aki a tó szépségében, a táj összhangjában, a zöldek kavalkádjában gyönyörködik. Hiába, május közepén a tavasz óriási lépést tesz a nyár felé, amikor levegőjében, színeiben, illataiban a természet erre az időre eső törvényszerű megújhodását hirdeti. Ezzel valahogy így lehetsz te is. Bár múlnak az évek, most eggyel több, mint tavaly, jövőre újabbal több, mint idén, és te magad mind ezenközben – remélhetőleg - új erőkkel feltöltve, külsőleg, belsőleg tovább szépülve, felfrissülve.

Én – helyedben - mégsem idegeskednék. Viszonylagos egészséged megvan, engedi, hogy itt-ott kicsit érezd magad, hogy létezel, jól, kicsit fájósan, szúrósan, zsibbadóan. A családod működik, és jól van, hosszú évtizedek óta ugyanaz a munkahelyed, ahol sikerek, kudarcok, kevésbé szép, szebb és még szebb napok váltogatják egymást, a teendőkben profi módon ismered ki magad.

Én – helyedben – azt mondanám, hogy rendben, ennyi meg ennyi lettem, lesz ez még így se, de jól vagyok, kábé jól érzem magam a bőrömben.

Én – helyedben – még azt is hozzátenném, hogy már megint „fiatalabb” lettem egy évvel, mert úgy is érzem magam, és ez a mai nap, május tizenhatodik napja igenis az enyém, az egyik legszebb, ha nem a legszebb nap az életemben, mert a születésnapom, az enyém, s mint ilyen csak és kizárólag gyönyörű lehet.

Én – a magam nevében – kívánom neked az egészséget, boldogságot, szerencsét, örömet, jókedvet és mindazt, amit különben magad is kívánnál magadnak születésnapodra.

Én – helyedben – nagyon vigyáznék magamra, hogy még nagyon sokáig élhessek és okozhassak örömet másoknak létemmel, lényemmel.

Vigyázz magadra és légy jó, ha tudsz, te tudsz!

Millió puszi:

Szegő Panni"

Hat hét, hat tánc, két óra

Aggódtam, hogy anyám el tud-e jönni velem a hetekkel ezelőtt beharangozott Hat hét, hat tánc kamaradarabra Vári Évával és Kulka Jánossal a Tháliába. Minden aggodalmam egyszerre szállt el, amikor megkérdezte:
- És akkor mikor jössz értem?
Leghátul ültünk a zsöllye tizennegyedik sorában, annak is a bal oldali legszélén. Látni jól lehetett, hallani viszont nem mindig. Anyámig például mindössze egy mondat jutott el, amikor a Vári Éva kijelenti a Kulkának, hogy
- Joga van az otthonában olyan idősnek érezni magát, amennyinek csak akarja.
Erre persze nevetés a válasz, ahogy annyi minden egyéb beszólásra, megjegyzésre.
- Jól látsz? - kérdezem anyámtól.
Amire persze helyesel, de a jól hallasz-t nem jut már az eszembe megkérdezni.
Így ő az egészből csak azt érthette meg, hogy a hat hét alatt megtanult, eltáncolt, átbeszélgetett táncok alatt az idős, hetven körüli, táncot időtöltésből tanulni vágyó Vári Éva és a fiatal, harmincas  tánciskolai tanár, Kulka János között a bizalmatlanság, a gátak, a talán több generációnyi korkülönbség dacára, miként alakul ki egy mély, feltehetőleg egy életre szóló barátság. Nem a Swing, nem a Tangó, nem a Bécsi keringő, nem a Foxtrott, nem a Cha-cha-cha és nem a Disco tánc a lényeges, hiszen ezeket az idős hölgy már mind-mind tudja egy bizonyos fokon, és a táncokból ízelítőket mutatnak be csupán, hanem maga a bizalmatlanság lebontásának, lebontódásának, felszívódásának a folyamata, amelynek a vége egy katarzisba hajló, valóban felemelő, jó érzést kölcsönző barátság, amelyet Vári Éva - Kulka János duettje átéléssel, hihetően, hitelesen és emlékezetesen közvetít. Az előadás közben a maga természetességével úszik föl emlékezetemben a nagyon régmúltból a Maude és Harold hasonló története Tolnai Klárival és Gyabronka Józseffel a főszerepekben.
Anyám a végén röviden és tömören összegzi az előadást:
- Ugyan semmit sem hallottam, de mindent értettem, és nekem a Maude és Harold jutott róluk az eszembe. Neked is?
Az előadást mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani a hatodik-nyolcadik sor környékén, akkor és ott, ahol adják, most nagyon ritkán és a Tháliában.

Frildi nagy napjai

Május 7., kedd
A mai nap nem éppen vidám, de másnak, ha éppen ma van a szülinapja, nagyon is örömteli lehet, és ha neked volna ma szülinapod, mint ahogy még mindig nincs, de mindjárt lesz, akkor konstatálnád az évek törvény szerű múlását, belenéznél a tükörbe, megállapítanád, hogy milyen jól nézel ki, és masszívan nem érdekelne, hányat is mutat az a nagy számláló. Boldog szülinapot, drágám! Legyen szép napod ma is, érezd jól magad. 
Szóval, ha ma volna, mint ahogy nem ma van, akkor is töltsd kellemesen a napot születésnapodon.Vigyázz magadra és légy jó, ha tudsz, te tudsz!
Puszil: Panni

Pannikám! 
Örülök, hogy ilyen "habókos" barátnőm van, fel tud vidítani! Aranyos vagy, köszönöm a jókívánságokat! 
Puszillak: Frildi

Május 8., szerda
Valami azt súgja, hogy ma van a születésnapod, nem tudom, mi, de valamiért ez rémlik, pedig föl sem hívtam a Jánost külső telefonos segítségért. Akár jó a megérzésem, akár nem. ma is csak azt mondom, mint a többi megelőző napon csak egy kicsit több melegséggel, hogy éljél csak nagyon sokáig és úgy, ahogy vagy, mindannyiunk örömére. Erre a kis-sok maradék időre alapvetően nem kell megváltoznod. Mi, akik életed egyes szakaszaiban ismertünk meg, és ebben a mi-ben benne vagyok én is, olyannak szerettünk meg, amilyen vagy: bölcs, figyelmes, áldozatkész, jó humorú, tájékozott, együttérző, barátságos, kritikus, objektív, fantasztikus hallgató és odafigyelő, Isteni töltött káposzta készítő, olykor affektálós, hatalmas művészet kedvelő, játékos, céltudatos, nem akármilyen barát, és még sok minden, ami benned lakozik - esetleg valamiféle bizonytalanság, kétkedés, elgyengülés - de a felszínre nem jön föl, nem látszik, csak az tudhatja, aki nagyon közel lehet hozzád.

Drága Frildim! Egészséget, boldogságot, különleges napot születésnapodra és hogy legyél mindig olyan, amilyennek megismertelek és megszerettelek.

Millió puszi: Panni

Édes Pannikám!
Jó volt a megérzésed! De nem érdemes ennyit foglalkozni az ember gyerekének az évek múlásával! Túlságosan is sok pozitívumot gondolsz rólam, szerintem én csak egy egyszerű lény vagyok itt a Földön, egy porszem. De ha tudok néha örömet okozni a barátaimnak és szeretteimnek, akkor talán nem élek hiába. Mint ahogy egy Panni nevű barátnőm is tud, sok-sok humorával és szeretetével! Nagyon jó érzés, köszönöm!
Millió puszi: Frildi

Május 9., csütörtök
A mai üdvözlésnek talán már értelme sincs azok után, hogy valójában tegnap ünnepelted születésnapodat. Mondtad, ne lihegjük túl, te is csak egy vagy a sok közül, egy porszem, nem kell hát ebből akkora ügyet csinálni. De amikor jól esett keresgélnem a naptárban és a kérdéses dátum körül gratuláló leveleket küldenem, így téve neked emlékezetessé az idei dátumot, azt a dátumot, amelyet egyre inkább felejteni igyekszünk, amely egyre inkább jelentőségét veszti. Pedig kevés olyan dolog van, amely fix és meghatározó és rányomja az életünkre a bélyegét, mint a tény, hogy megszülettünk és valamilyen nevet kaptunk. Ma, mikor már egy nappal vagyunk túl a szülinapodon, mely napot megérinti még szülinapod szele, s mely egyben a fasizmus alól való Felszabadulás ünnepe, kívánok neked egy kis jóleső utózöngét a tegnapra, hogy ezt is megérhetted, itt vagy a magad és mások örömére, a május hatodiki, hetediki, nyolcadiki, kilencediki, szinte mindegy mikori Frildi, akit olyannyira megszerettem.
Puszil: Panni

Édes Pannikám!
Drága vagy, hogy újra írtál! Nekem ez többet ér bármilyen ajándéknál Tőled! Az is nagyom jól esett, hogy Anyukád felhívott! Mint tudod, nekem sajnos egyik szülőm sem és második mamám: Irmama sem él már hosszú ideje! Úgyhogy hadd legyen kicsit ő az én mamám is most.
Puszillak:  Frildi

Vadászjelenetek egész Magyarországon

Az eredeti írás alábbi rövidített változata megjelent 2013.05.15-én a Galamus Az olvasók írásai rovatban:

Az nem lehet, hogy ennek a darabnak köze volna bármely magyar településhez. A német író, színész, rendező, Martin Sperr drámája földrajzilag kristálytisztán megjelölve Alsó-Bajorországban játszódik, a második világháború után egy kis faluban, amelynek annyi lakosa lehet, mint amennyi néző ülte tele babzsákokon a padlót az új Nemzeti Színház Festőműhely nevű termében. A falak mentén elszórtan a falu malma, hentesüzlete, az egyik majdnem özvegyasszony lakása, a favágó műhelye. A nagy belmagasságú terem fölső szintje is a játékteret bővíti, szabad mozgást biztosítva föl-lejárkálásnak, rohangálásnak. A nézők, mint a falu lakossága, szinte saját bőrükön érzik az eseményeket, átélői a gyorsan kibontakozó indulatoknak, tragédiának.
Valahol Alsó-Bajorországban. Nem itt nálunk. Dehogyis. Hiszen nem hallottam olyasmiről, hogy nálunk valahol is két ember egy harmadikat kibeszélt volna. És ha meg is említette volna azt a bizonyos harmadikat, akkor ne a legnagyobb jóindulat, szeretet szellemében tette volna. Semmi pletyka. Mi tudjuk, hogy ha valakit csupa gyanakvásból, bizalmatlanságból kibeszélnénk, azzal szép lassan fölheccelnénk, bontakozó indulatokba hergelnénk. Példának okáért olyan sem fordulhatna elő, hogy gyilkosságba kergetnénk valakit, hiszen mindez egy nevesincs falucskában történik Landshut közelében, amely tőlünk igencsak messze van. És az író arról a faluról írta művét, és nem rólunk.
Mi, magyarok, igenis szeretjük, ha valaki másmilyen. Mondjuk is, hogy a más szép és gazdagít. Közben persze mást is teszünk vagy gondolunk, vagy érzünk, de minderről Martin Sperrnek fogalma sem lehetett akkor, amikor a darabját megírta. Mi toleráljuk azt, aki nem illeszkedik bele az elképzeléseinkbe, egy picinyke falu megszokott életébe, ahol a malom összeér a hentesüzlettel, a hentesüzlet a mindjárt özvegyasszony lakásával, az meg a favágó műhelyével. És minden falubeli megtalálja  a másikat, ha az itt lakó anya férfivá vált fiáról kell beszélni, aki hosszú évek után éppen most érkezett haza, és aki nagyon nem olyan, mint ők. Látszólag persze boldog akar lenni egy itteni lánnyal, pont ebben az Isten háta mögötti faluban. Mert ha nálunk ilyesmi megtörténne, és a fiú végre hazatérne, az anyja szeretettel megölelné, segítené letelepedésében, áldását adná a választására. Nem kezdené maga kibeszélni a saját fiát, kikiáltani, hogy a saját nembelijét részesíti  előnyben, és nem azt a lányt, akivel együtt tervezi a további közös életüket. És ha egy ilyen pletyka, rosszindulattal meglökve, bizalmatlansággal beoltva, hátsó gondolatokkal ellátva elindul, akkor az egyszerű hógolyóból észrevétlenül, ahogy mondani szokás, semmi perc alatt olyan lavina bír kerekedni, amely kiüti a férfit, felhecceli. Indulatainak gyilkossággal, éppen szívszerelmének kegyetlen meggyilkolásával ad utat, egyszersmind vet véget. A falu szereplőit pedig felhergeli, hajtóvadászatba kergeti, gyilkos ösztöneiket hozza felszínre.
Amott messze. Nem itt nálunk. Dehogyis. Hova is gondoltam, amikor a falu passzív lakosaként a zsákomon ülve haránt impulzusként belém villant, hogy Martin Sperr talán mégis egy kicsinykét tévedhetett a darab címével, amelynek Vadászjelenetek egész Magyarországon kellett volna lennie. Pedig tudnom kellene és zsigerileg éreznem, hogy mindaz, ami a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban című darabban a Nemzetiben lejátszódott, Magyarországon még véletlenül sem képzelhető el.

(Meg se kellene írnom a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból darabról a véleményemet, amikor többek között olyan nagy nevek, mint Molnár Gál Péter, Csáki Judit már megírták annak idején a magukét.) 
Az nem lehet, hogy ennek a darabnak valami köze is lehetne Magyarországhoz, bármely magyar településhez, mindegy hogy város-e vagy falu. A német író, színész, rendező, Martin Sperr drámája, földrajzilag kristálytisztán megjelölve, Alsó-Bajorországban játszódik a második világháború után nem sokkal, ott is egy kis faluban, amelynek éppen annyi lakosa lehet, mint amennyi néző ülte tele babzsákokon a padlót az új Nemzeti Színház hatodik emeleti Festőműhely nevű nagy termében. Körülöttük a falak mentén elszórtan a falu malma, hentes üzlete, az egyik majdnem özvegyasszony lakása, a favágó műhelye. A nagy belmagasságú terem fölső szintje is a játékteret bővíti, szabad mozgást biztosítva föl-lejárkálásnak, rohangálásnak. A nézők, mint a falu lakossága szinte saját bőrükön tapasztalják az eseményeket, átélői a gyorsan kibontakozó indulatoknak, tragédiának. Valahol egy kis faluban Alsó-Bajorországban. Nem itt nálunk. Dehogyis. Hiszen még nem is hallottam olyanról, hogy nálunk valahol is két ember egy harmadikat kibeszélt volna. És ha meg is említette volna azt a bizonyos harmadikat, akkor ne a legnagyobb jóindulat, szeretet szellemében tette volna. És megint egy másik két ember egy harmadikról ugyanígy. Semmi pletyka. Jaj, Istenem, rosszindulatú pletykának még az árnyéka sem vetülhet kedélyesen beszélgető két emberre itt nálunk. Az ilyesmi még csak szóba sem jöhet. Mi tudjuk, hogy valakit így kibeszélve, csupa gyanakvásból, bizalmatlanságból, szép lassan fölheccelnénk, és bontakozó indulatokba hergelnénk, mi tudjuk, milyen a helyes viselkedés, mi illik, mi meg nem. Példának okáért olyan sem fordulhatna elő, hogy indulatai révén gyilkosságba kergetnénk valakit. Hogyan is gondolhatnánk, amikor mindez egy nevesincs falucskában történik Landshut közelében Alsó-Bajországban, Németországnak is a leg délibb tartományában. Már csak azért sem lehetséges, hogy ez nálunk legyen, mert az a falu tőlünk igencsak messze van. És az író arról a faluról írta művét és nem rólunk. Mi, magyarok, igenis szeretjük, ha valaki másmilyen. Mondjuk is, hogy a más szép és gazdagít. Közben persze mást is teszünk vagy gondolunk, vagy érzünk, de minderről Martin Sperrnek fogalma sem lehetett akkor, amikor az ő darabját megírta. Mi toleráljuk a másmilyen embert, az olyant, aki nem illeszkedik bele a mi magunkról alkotott elképzeléseinkbe, a megszokott magyar életünkbe, mint például egy picinyke falu életébe, ahol a malom összeér a hentesüzlettel, a hentesüzlet a mindjárt özvegyasszony lakásával, az meg a favágó műhelyével. És minden falubeli megtalálja  a másikat, ha arról a fiúról, egy itt lakó anya fiáról, akkorra már fiatal férfiről kell beszélni, aki hosszú évek után éppen most érkezett haza, és aki nagyon nem olyan, mint ők. Látszólag persze boldog akar lenni egy itteni lánnyal pont ebben az Isten háta megetti faluban valahol Alsó-Bajorországban. Mert ha nálunk ilyesmi megtörténne és a fiú végre hazatérne, az anyja szeretettel megölelné, segítené letelepedésében, áldását adná választásához. Nem kezdené maga kibeszélni a saját fiát és olyannak kikiáltani, mint aki meleg volna és inkább a saját neműbelijét részesítené  előnyben, éspedig nem a lányt, akivel együtt tervezné további közös életüket. És ha egy ilyen pletyka, rosszindulattal meglökve, bizalmatlansággal beoltva, hátsó gondolatokkal ellátva elindul Németországban, ott is Alsó-Bajorországban, annak is talán egy hegyes kis falucskájában, akkor az egyszerű hógolyóból észrevétlenül, ahogy mondani szokás semmi perc alatt olyan lavina bír kerekedni, amely kiüti a férfit, felhecceli, indulatainak gyilkossággal, éppen szívszerelmének különös kegyetlenséggel való meggyilkolásával ad utat, egyszer s mind vet véget. A falu szereplőit pedig felhergeli, hajtóvadászatba kergeti, gyilkos ösztöneiket úgy hozva felszínre. Amott messze. Nem itt nálunk. Dehogyis. Hova is gondoltam, amikor közben magam is a falu passzív lakosaként a zsákomon ülve haránt impulzusként villant belém, hogy Martin Sperr talán mégis egy kicsinykét tévedhetett a darab címével, amikor Vadászjelenetek egész Magyarországon kellett volna, hogy legyen. Pedig tudnom kellene és éreznem,  meg zsigerileg is tájékozottnak kellene lennem, hogy mindaz, ami a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban című darabban a Nemzetiben lejátszódott, Magyarországon még véletlenül sem képzelhető el. 

Minden anyák napja

Az én anyukámé is. Nekem elsősorban és mindenekelőtt anyám számít, így az ő napja. Persze nem olyan klasszikusan, szépen felöltözve, virággal, igazi csokorral a kézben, ahogy kell, ahogy dukál, s ahogy mi, öregek még emlékszünk rá, hogyan is illik édesanyánkat anyánk napján felköszönteni. Tudtam, hogy idén nem leszünk együtt ezen a napon: ő bent a városban, én kint, nem lehet csakúgy odaszaladni hozzá kezemben az egy doboz Raffaelloval, átölelni, megpuszilni, és azt mondani neki, hogy
- Úgy szeretlek, édesem. Vigyázz magadra, hogy még jó sokáig örülhessünk neked.
Ne csak én örülhessek, ne csak én egyedül, hanem annyian örülhessünk, akik ismerjük, szeretjük, tiszteljük anyámat. És ezzel hál' Istennek a szűkebb, tágabb családon kívül vannak még jó néhányan. Magam is ismerek a baráti körömből olyanokat, akik szívesen töltenek vele néhány órát, egyenesen keresik társaságát.
Ma reggel nyolc óra tájékán hívtalak fel. Mintha vártad volna, mellette ülve szinte rögtön vetted föl a telefont.
- Egészséget, anyucikám, boldogságot és nagyon hosszú életet kívánok.
Mikor megköszönted, hangod jókedvvel, kíváncsian, lendületesen szólt bele a kagylóba, ám hangulatod megereszkedett volt a másnapi kivizsgálás fényében, amin cseppet sem csodálkoztam.
Csak adja az Ég, hogy semmi baja ne legyen, fohászkodtam magamban. Ma, ugye minden anyák napján, így az anyukámén nem lehet. De később, máskor, és még nagyon sokáig se.

Tükrök

A hócipőm is tele van a tükrökkel. Mind ugyanazt mutatja. Egy mesterségesen, a belsőbb rétegekben őszülő, ráncosodó, arcra erősen szőrösödő, magát szőröző valakit. Ugyan nincs sok tükör körülöttem, de egy is elég, hogy magamat találjam benne. Egymásra nézünk. A maiban a tegnapi arc néz vissza rám hol frissebben, hol fáradtabban, hol mosolygósabban, hol rosszabb kedvűen.

-        - Kozmetikushoz kellene menned – mondja a tükör felhúzott szemöldökkel kutatva az arcomat -, azt mondják, egy jó kozmetikus csodákat művel, még veled is.

Ezt azért nem kellett volna, de igaza lehet, talán nem volnék egészen reménytelen eset kozmetikusi kezek számára.

Máskor meg.

- Nagyon nem aludhattál eleget –állapítja meg, amikor alig feltűnően a szemem körülötti árkokban kutakodik.

Éppen újságolni akartam neki, hogy már megint nem aludtam végig egyben az átlagosnak számító négy uszkve hat órámat. Többször is fölriadtam, a WC-én is jártam, kezet is mostam. Az éjszaka kellős közepén ébren lévő tükörre viszont nem emlékszem.  Tükörbe ugyan nézhettem, de félig csukott szemeimmel a semminél alig többet láthattam csak.

Megint máskor.

-        - Te most biztosan ezt a felsőt akarod a kék szövetnadrágodhoz fölvenni?

Kérdezett hasonlót más alkalmakkor is, igaz, kicsit másképp:

- Hova teszed a szemeidet, amikor belém nézel? Mert látok ugyan szemekhez hasonlatosakat itt velem szemben, de hová tűnt belőlük az értelem?

Jó, jó, nem az ízlésemről vagyok messze híres, de a gunyoros megjegyzésein kívül mással is segíthetne. Ilyenkor a tükröt egyedül az állaga menti meg, hogy tükörből van és minden bizonnyal nőből, és egy ilyen állapotú egyeddel ugyebár az ember sem nem veszekszik, sem nem verekszik és az sem vonzó perspektíva, hogy egy elegáns macerálás, bökdösés, lökés, leejtés nyomán  millió és egy dirib-darabban vinné magával az összes kellemetes megjegyzését, kritikáját, szúrós pillantását, vizslatását.

Többször is elképzeltem már milyen volna tükrök nélkül létezni. Egy világban, ahol belső szemeimmel nyitottan, félig nyitottan, csukottan, frissen, álmosan, fáradtan, fiatalosan, öregecskén, kíváncsian, lemondóan, érdeklődően, még más szemével is látnám a tükrök addigi helyét, önmagamat, amely olyan volna amilyen, és úgy lenne elfogadható, ahogyan eszemmel, képzeletemmel játszva, komolyan, egyben játékosan gondolnám.

-        -  Úgy is érzed magad, mint ahogyan kinézel? – kíváncsiskodik rögtön belső tükröm.

Erre mi mást mondhatnék:

- Már te is kezded?