Vadászjelenetek egész Magyarországon

Az eredeti írás alábbi rövidített változata megjelent 2013.05.15-én a Galamus Az olvasók írásai rovatban:

Az nem lehet, hogy ennek a darabnak köze volna bármely magyar településhez. A német író, színész, rendező, Martin Sperr drámája földrajzilag kristálytisztán megjelölve Alsó-Bajorországban játszódik, a második világháború után egy kis faluban, amelynek annyi lakosa lehet, mint amennyi néző ülte tele babzsákokon a padlót az új Nemzeti Színház Festőműhely nevű termében. A falak mentén elszórtan a falu malma, hentesüzlete, az egyik majdnem özvegyasszony lakása, a favágó műhelye. A nagy belmagasságú terem fölső szintje is a játékteret bővíti, szabad mozgást biztosítva föl-lejárkálásnak, rohangálásnak. A nézők, mint a falu lakossága, szinte saját bőrükön érzik az eseményeket, átélői a gyorsan kibontakozó indulatoknak, tragédiának.
Valahol Alsó-Bajorországban. Nem itt nálunk. Dehogyis. Hiszen nem hallottam olyasmiről, hogy nálunk valahol is két ember egy harmadikat kibeszélt volna. És ha meg is említette volna azt a bizonyos harmadikat, akkor ne a legnagyobb jóindulat, szeretet szellemében tette volna. Semmi pletyka. Mi tudjuk, hogy ha valakit csupa gyanakvásból, bizalmatlanságból kibeszélnénk, azzal szép lassan fölheccelnénk, bontakozó indulatokba hergelnénk. Példának okáért olyan sem fordulhatna elő, hogy gyilkosságba kergetnénk valakit, hiszen mindez egy nevesincs falucskában történik Landshut közelében, amely tőlünk igencsak messze van. És az író arról a faluról írta művét, és nem rólunk.
Mi, magyarok, igenis szeretjük, ha valaki másmilyen. Mondjuk is, hogy a más szép és gazdagít. Közben persze mást is teszünk vagy gondolunk, vagy érzünk, de minderről Martin Sperrnek fogalma sem lehetett akkor, amikor a darabját megírta. Mi toleráljuk azt, aki nem illeszkedik bele az elképzeléseinkbe, egy picinyke falu megszokott életébe, ahol a malom összeér a hentesüzlettel, a hentesüzlet a mindjárt özvegyasszony lakásával, az meg a favágó műhelyével. És minden falubeli megtalálja  a másikat, ha az itt lakó anya férfivá vált fiáról kell beszélni, aki hosszú évek után éppen most érkezett haza, és aki nagyon nem olyan, mint ők. Látszólag persze boldog akar lenni egy itteni lánnyal, pont ebben az Isten háta mögötti faluban. Mert ha nálunk ilyesmi megtörténne, és a fiú végre hazatérne, az anyja szeretettel megölelné, segítené letelepedésében, áldását adná a választására. Nem kezdené maga kibeszélni a saját fiát, kikiáltani, hogy a saját nembelijét részesíti  előnyben, és nem azt a lányt, akivel együtt tervezi a további közös életüket. És ha egy ilyen pletyka, rosszindulattal meglökve, bizalmatlansággal beoltva, hátsó gondolatokkal ellátva elindul, akkor az egyszerű hógolyóból észrevétlenül, ahogy mondani szokás, semmi perc alatt olyan lavina bír kerekedni, amely kiüti a férfit, felhecceli. Indulatainak gyilkossággal, éppen szívszerelmének kegyetlen meggyilkolásával ad utat, egyszersmind vet véget. A falu szereplőit pedig felhergeli, hajtóvadászatba kergeti, gyilkos ösztöneiket hozza felszínre.
Amott messze. Nem itt nálunk. Dehogyis. Hova is gondoltam, amikor a falu passzív lakosaként a zsákomon ülve haránt impulzusként belém villant, hogy Martin Sperr talán mégis egy kicsinykét tévedhetett a darab címével, amelynek Vadászjelenetek egész Magyarországon kellett volna lennie. Pedig tudnom kellene és zsigerileg éreznem, hogy mindaz, ami a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban című darabban a Nemzetiben lejátszódott, Magyarországon még véletlenül sem képzelhető el.

(Meg se kellene írnom a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból darabról a véleményemet, amikor többek között olyan nagy nevek, mint Molnár Gál Péter, Csáki Judit már megírták annak idején a magukét.) 
Az nem lehet, hogy ennek a darabnak valami köze is lehetne Magyarországhoz, bármely magyar településhez, mindegy hogy város-e vagy falu. A német író, színész, rendező, Martin Sperr drámája, földrajzilag kristálytisztán megjelölve, Alsó-Bajorországban játszódik a második világháború után nem sokkal, ott is egy kis faluban, amelynek éppen annyi lakosa lehet, mint amennyi néző ülte tele babzsákokon a padlót az új Nemzeti Színház hatodik emeleti Festőműhely nevű nagy termében. Körülöttük a falak mentén elszórtan a falu malma, hentes üzlete, az egyik majdnem özvegyasszony lakása, a favágó műhelye. A nagy belmagasságú terem fölső szintje is a játékteret bővíti, szabad mozgást biztosítva föl-lejárkálásnak, rohangálásnak. A nézők, mint a falu lakossága szinte saját bőrükön tapasztalják az eseményeket, átélői a gyorsan kibontakozó indulatoknak, tragédiának. Valahol egy kis faluban Alsó-Bajorországban. Nem itt nálunk. Dehogyis. Hiszen még nem is hallottam olyanról, hogy nálunk valahol is két ember egy harmadikat kibeszélt volna. És ha meg is említette volna azt a bizonyos harmadikat, akkor ne a legnagyobb jóindulat, szeretet szellemében tette volna. És megint egy másik két ember egy harmadikról ugyanígy. Semmi pletyka. Jaj, Istenem, rosszindulatú pletykának még az árnyéka sem vetülhet kedélyesen beszélgető két emberre itt nálunk. Az ilyesmi még csak szóba sem jöhet. Mi tudjuk, hogy valakit így kibeszélve, csupa gyanakvásból, bizalmatlanságból, szép lassan fölheccelnénk, és bontakozó indulatokba hergelnénk, mi tudjuk, milyen a helyes viselkedés, mi illik, mi meg nem. Példának okáért olyan sem fordulhatna elő, hogy indulatai révén gyilkosságba kergetnénk valakit. Hogyan is gondolhatnánk, amikor mindez egy nevesincs falucskában történik Landshut közelében Alsó-Bajországban, Németországnak is a leg délibb tartományában. Már csak azért sem lehetséges, hogy ez nálunk legyen, mert az a falu tőlünk igencsak messze van. És az író arról a faluról írta művét és nem rólunk. Mi, magyarok, igenis szeretjük, ha valaki másmilyen. Mondjuk is, hogy a más szép és gazdagít. Közben persze mást is teszünk vagy gondolunk, vagy érzünk, de minderről Martin Sperrnek fogalma sem lehetett akkor, amikor az ő darabját megírta. Mi toleráljuk a másmilyen embert, az olyant, aki nem illeszkedik bele a mi magunkról alkotott elképzeléseinkbe, a megszokott magyar életünkbe, mint például egy picinyke falu életébe, ahol a malom összeér a hentesüzlettel, a hentesüzlet a mindjárt özvegyasszony lakásával, az meg a favágó műhelyével. És minden falubeli megtalálja  a másikat, ha arról a fiúról, egy itt lakó anya fiáról, akkorra már fiatal férfiről kell beszélni, aki hosszú évek után éppen most érkezett haza, és aki nagyon nem olyan, mint ők. Látszólag persze boldog akar lenni egy itteni lánnyal pont ebben az Isten háta megetti faluban valahol Alsó-Bajorországban. Mert ha nálunk ilyesmi megtörténne és a fiú végre hazatérne, az anyja szeretettel megölelné, segítené letelepedésében, áldását adná választásához. Nem kezdené maga kibeszélni a saját fiát és olyannak kikiáltani, mint aki meleg volna és inkább a saját neműbelijét részesítené  előnyben, éspedig nem a lányt, akivel együtt tervezné további közös életüket. És ha egy ilyen pletyka, rosszindulattal meglökve, bizalmatlansággal beoltva, hátsó gondolatokkal ellátva elindul Németországban, ott is Alsó-Bajorországban, annak is talán egy hegyes kis falucskájában, akkor az egyszerű hógolyóból észrevétlenül, ahogy mondani szokás semmi perc alatt olyan lavina bír kerekedni, amely kiüti a férfit, felhecceli, indulatainak gyilkossággal, éppen szívszerelmének különös kegyetlenséggel való meggyilkolásával ad utat, egyszer s mind vet véget. A falu szereplőit pedig felhergeli, hajtóvadászatba kergeti, gyilkos ösztöneiket úgy hozva felszínre. Amott messze. Nem itt nálunk. Dehogyis. Hova is gondoltam, amikor közben magam is a falu passzív lakosaként a zsákomon ülve haránt impulzusként villant belém, hogy Martin Sperr talán mégis egy kicsinykét tévedhetett a darab címével, amikor Vadászjelenetek egész Magyarországon kellett volna, hogy legyen. Pedig tudnom kellene és éreznem,  meg zsigerileg is tájékozottnak kellene lennem, hogy mindaz, ami a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban című darabban a Nemzetiben lejátszódott, Magyarországon még véletlenül sem képzelhető el.