Én nem tudom már, mit gondoljak. Ne gondoljak semmit sem, gondolom, az volna az igazi. Csak bejárni, kussolva szolgálni, mindent zokszó nélkül fogadni, semmin sem csodálkozni, aztán haza menni. Egyszerű képlet bonyolult lelkeknek.
Zombinak lenni, meg érzés nélküli robotnak. Soha el nem fáradni, a cég felemelkedésén ügyködni. Hogy ügyködés közben hullák hullanak, az más kérdés, maradj csöndben, szolgálj tovább, kussolj. A miérteket meg tépd ki gyökeresen. Nincsenek válaszok, ill. válasz mindig van, az egyetlen és univerzális: CSAK. És kész. Miért mondanak fel annyian? Csak. Miért rúgnak ki oly sokakat? Csak. Miért kellett őt, a megbízhatót, aki annyi éven át bizonyított? Nem érted, csak és kész.
Fáradt vagyok neked elmondani, annyit, de annyit dolgozom, egész éjszaka benn voltam, én, a főnöke, vannak okok, de most nem részletezem, hidd el, megvolt az oka, már hónapok óta figyeltük, mikroszkóppal néztük hogyan dolgozik, aztán meglett a hiba, egy meglett hiba, ne firtasd, mi, most hulla vagyok, haza kell mennem pihenni, majd egyszer elmondom, amikor alkalmas lesz, ha egyáltalán. Ilyen válasz érkezik a miértre, mert válasz mindig van: a CSAK, meg az édestestvére a nesze semmi fogd meg jól. Megfogom, csócsálom, rögtön rájövök, hogy megint a gitt, amit rágok. Gittet vetnek oda koncnak, a jó bolondnak, vele töltse idejét.
A bolond meg vakaródzik, nem érti mitől meg mi végre, nem érzi magát jól a bőrében, és a helyen sem, ahová lábai a bőrét viszi. Tudja jól, hogy bőrét viszi a vásárra a gondolkodással, meg hogy érezni merészel és átérezni, meg bele magát valaki más bőrébe és helyzetébe, mely volt, s most nincs.
Az ember az adott helyzetben kámforként szívódik fel. Volt - nincs. Pedig van. Nagyon is. Bennem például. A közösen eltöltött múltunkban. A rá való emlékezésben, amely még friss. Olyannyira, hogy egész holland tulipánmező virágzik ki belőle színesen, szivárványosan.
Emlékszem például arra, hogy ki kellett harcolni a státust, az elfogadottságot. Plecsni voltam, talán féltem is a machóktól, melyet az udvar árasztott. Aztán egyszer valami nagyon nem ment, el is lett felejtve, direkte szabotálva. Baráti tanácsra fölszívtam magam jogos dühvel, adrenalinnal telített erővel, lerohantam. Az udvarra. Az ő színterükre. A világukba rohanok bele, amikor megragadom a nyakánál fogva a grabancát, valami csodálatos erőnél fogva talán megemelem a nálam jóval magasabbat és erősebbet és azt vetem oda:
- Ha még egyszer szarban hagysz, én nem tudom, hogy mit csinálok veled.
Azóta helyre billent a rend, szavak nélkül zökkentem a helyemre. Ez is.
Meg az az emlék, amikor látom, hogy felmászik a kisteher ülésébe. Hová mész, kérdezem. Csak ide Szlovákiába, el kell juttatnom valamit oda nagyon gyorsan.
A buktát az anyukája sütötte, pont olyant, amilyent kellett. Ha százszor születek újra, nekem akkor sem sikerül így. Nektek hoztam, mondja, és veti oda a buktákkal teli nájlont, amely még langymeleg buktákat rejt. Máskor is hozzál, kérem, mire az a jól ismert bujkálós, csúfondáros mosolya a válasz.
Látom az Anikónál a kis menzán. Némán kanalazza a levest. Átszól hozzám a másik asztalra:
- Kár, hogy nem lehet repetázni. Bár elintézem. Én aztán el.
Millió emlék. Szójátékok, beszólások, a rosszkedvbe beleröhögések, padlóról fölállások, fricskamutogatások, bodicsekek, dafke belemenések, csak azért is, nem meggörnyedni, nem feladni, képesek vagyunk rá, annyi mindent megoldottunk, ezek ellenére is, az elemi erő és életkedv, az élni akarás, az élet szeretete nagy kanállal, meg a cégé.
Hát persze, hogy problémás egy ilyen ember. Az ilyen csak problémás lehet. A tartalom nem adja üresen magát, és nem adja oda magát mindenkinek. S most egy ilyen emberrel kevesebb a cégnél.
Féljünk? Féljetek? Ne féljetek.
Tudod Panni ez egyáltalán nem céges történet csupán, mégcsak nem is multis. Én közalkalmazottként szúrtam a szemét néhány kollégának, s évekig próbáltak így vagy úgy megnevelni. Mígnem a közvetlen kollégám, akivel egy osztály vezettünk- s oly ellentétes volt a tanításról, nevelésről vallott, és alkalmazott nézeteink, hogy az már ellentétesebb nem is lehetne, mondta közös főnökünknek ( nem nekem persze) hogy ő nem bír már látni engem, amikor átadjuk egymásnak az osztályt. Aznap épp délutános voltam, 12 helyett azonban, kilencre mentem, egy fontos, egész iskolát érintő iskolai ügyet elintézni az adott főnökömmel. Megvitattuk, elvileg még egyet is értettünk a végén, majd mikor mondtam, hogy megyek le az órámra, mondta nem menjek, jön fel a kollégám is mert meg kell beszélni még valamit. Nem tudtam ugyan semmiféle ügyről, így tök nyugodtan és naivan vártam a fejleményeket. No és akkor megtudtam, hogy a probléma én magam vagyok. Nem a gyerekeknek, nem a szülőknek, hanem a kollégámnak. No akkor megfordult velem a világ, mert 40 év alatt én egyszer sem gondoltam, hogy bármely kollégámmal kapcsolatos problémámat a főnökömön keresztül kellene elintéznem. S persze nekem kellett volna fogadalmat tennem, hogy megváltozom, alapjaimban, s akkor megnyugodott volna a kollégám és tudott volna állítólag tovább dolgozni velem. Hát se fogadalomtételre, se a tanítással kapcsolatos elveim feladására nem volt képes, így nyugdíjaztattam magam. Fájó volt. Elgondolkodom sokat a nyugdíjba jövetelem után, hogy lehet vállani kellett volna vele a harcot? Eltelt azóta 4 év , s fájó volt úgy elmenni, mint egy űzött vad,40 évnyi tisztességes munka után, de mamár nincs jelentősége. Más feladatok, más problémák találnak meg, azokat kell megoldanom. S persze más örömök is. Az ilyen " kirakások" szerintem mindig személyes kisügyek valójában, azoknak akik a hatalmukat ki akarják terjeszteni. Nincs mögötte nagy koncepció, csak személyes érdek.
VálaszTörlés