Ljudával minden rendben

Rájöttem - öregségemre- , hogy annak ünneplem meg a születésnapját, akinél nem bírom ki, hogy úgy múljék el a nap, hogy nem szóltam, nem írtam, nem jelentkeztem, nem adtam valamit, nem hívtam fel, nem gondoltam rá a szokásosnál is erősebben.
Februárban a Ljudával gyűlt meg egy csöppet a bajom. Az email-je nem működik, most már tudom, csak hosszú időn után jöttem rá. A mobilja hol kicsöng, hol nem. Az otthoni telefonját nem is próbáltam, különben is Ukrajna horror áron érhető el, ha egyáltalán. A facebook-on szokott oroszul ezt-azt megosztani velem, ott láttam az utóbbi időben aktívnak, gondoltam, akkor majd azon a terepen megtalálható.
Elküldtem oda az idei születésnapi gratulációt, se kép, se hang. Írtam üzenetet külön. Kommentáltam egy megosztását. Csatoltam egy jó kis zenét ajándékba. És persze egész nap többször próbálkoztam a mobiljával. Este hét felé vette végre fel. Sikerült egy barátnői találkozójába belecsörögnöm: egy kávézóban ünnepeltek együtt, múlatták az időt. Ismerem, hogy ez milyen, valamikor a régmúltban én is voltam hasonló helyen Harkovban Ljudát ünnepelni, amikor nála vendégeskedtem és éppen február közepén.
Végre helyre állt a rend, lenyugodhattam. Azért azt nem gondoltam volna, hogy ennyire munkás felköszönteni Ljuda barátnőmet a születésnapján itt a szomszédban, Harkovban. Azt hiszem, jövő ilyenkor újra kezdem.

Pluszból mínuszba - vagyogatunk

Olyan -gatunk érzéseim vannak. Élünk és vagyogatunk. A kísértetkastélyban. Fogyogatóban egyre hatalmasabbnak látszik. És csöndesebbnek. Meghallani, amint a pók fonogatja a hálóját. És látni a port a tárgyakon, dobozokon, boxokon, tárolókon, állványok polcain, gépek maradékán. Megül a por, nem csak üldögél, teret foglal és beterít.

Rengeteg minden van, mit a szemem befog. Tájkép egy munkahely után. Csatáról itt szó sem volt, de az összkép, akár egy táj csata után. És ez a sok minden hasznos dolog nem kell senkinek. Oda vannak rögzülve a helyhez mozdulatlanul. Esetleg akkor tologatják őket odébb, amikor elszántan keresnek valamit. Nap mint nap megtörténik, hogy eszeveszetten kutatnak valami után, amelynek a gépi készlet szerint ott kellene lennie. És nincs. Általában nincs. A reményteljes megérkezés után ebbe a világvégi kísértetkastélyba, eleve elrendelten csalódott, reményvesztett a távozás. Az ide befutó hatalmas, bizonyosságtól, elszántságtól dagadó ember, mert tényleg futtában érkezik nagy elánnal, és tényleg önbizalomtól átitatott, töredék részeire zsugorodva távozik.

Naposcsibe a csalódás. Minden napos. Pedig ott az agyonüthetetlen remény és sikerrel kecsegtető várakozás, hogy ma nem üres kézzel és lélekkel, egyre ürülő szívvel megy el.

Segítünk, nem segítgetünk, effektíve segítünk a Plusz partjaira vetetteknek. Általában minden  erőfeszítés hiábavaló, időt, energiát felemésztő, ismerős a csüggedés, lemondás.

Pedig olyan jó kis hely lehetne ez is. Meg az a másik és a harmadik is. Ott pislákol az örök optimizmus, hogy ha mától nem, akkor holnaptól vagy holnaputántól vagy azután minden a helyére kerül a kísértetkastélyban, egyéb helyeken és az egyes fejekben egyaránt. Ezen ugyan elmélázgatunk egy kicsit, nagyot álmodozgatunk, aztán felébredünk és egy ismerős ibrikbe lógatgatjuk a kezünket.

14-én februárban

Ez annyira jó szám, hogy nem lehet elfelejteni, mint a február tizennegyedikét:

https://m.youtube.com/watch?v=tB54XUhA9_w

Sándor Erzsi: És most a Bence

"és most a Bence. Ami teljes képtelenség, hiszen elzavarta a tüdőrákját és a nyomába áttéttel érkező agytumorát is a jó francba. A halál teljesen kivolt és nyilván bosszút esküdött. A Bence meg csak röhögött és képes volt letenni a cigarettát akkor, amikor még senki, elkezdett jógázni, amikor ez még nem volt trendi, a tökéletesen zűrös, hol alkoholos hol dohányzós, és nagyon színházra fogalmazott életében rendet csinált. Megszerette az életét előre és hátra, és úgy gondolta, hogy megőrzi még egy darabig. Igazi családapa lett. Annak látszott. Balázs ökröt sütött a II. kerületi kertben Bence 50. szülinapjára, mert valahogy muszáj volt nagy gesztusokkal ünnepelni őt. Éjfélkor érkeztek meg a szegedi színházból az előadás után autóba ülő kollégák. Nekem Bence a forradalom szőke angyala, vörös szalaggal a homlokán, így ismertem meg 17 éves koromban és a frászt kaptam a gondolattól, hogy megfigyelik, jelentenek róla és már volt letartóztatásban. Az első ügynökjelentéses visszaemlékezések a rendszerváltozás után vele kezdődtek. Azon is röhögött, pedig kirúgták mindenhonnan és akkora kurflival lett színész, hogy ezzel az erővel atomtudós is lehetett volna. A Mesél a bécsi erdőben (Kaposvár) "egy részeg"-ként ült a kocsmában egy kicsit ferdén, egyre ferdébben és a mittudomén milyen hosszú jelenet végére esett le a földre. Öröké látni fogom őt abban az előadásban, mint a már rég elholt Sándor Böskét is, másfél méteres gonosz nagyanyóként. Bence akkor hagyta ott Kaposvárt amikor még javában jelenség volt és el tudta magyarázni, hogy mér teszi. Értettem. Nem hittem akkor, hogy a pályán marad és mégis végigcsinálta. Kisebb, nagyobb, jobb, rosszabb szerepekkel, elhivatottsággal, színházi örömmel. Balázs gyógyulásában is Bence erejét és ráklegyűrő ötleteit láttam. Nem is a rák győzte le. A halál nyilván nem bírta elviselni az áradó életkedvet, a humort, a röhögést és a készülődő premiert sem. Gondolta, bepróbálkozik. Bence meg nem volt résen. Ha gyanakvóbb, most is ő győz. Bár így lenne."

Forrás: FB, 2017.02.12.

Kell egy Imi

Mindenkinek kell, hogy legyen egy Imije. Nem mondom, hogy egyszerű ember, mert nem az. Olyan bonyolult, hogy győzze csak az ember kihámozni a sok burok közül a bensőt. De megéri a fáradságot és az időt. Azt a sok hiábavaló erőpocsékolást is megéri. Mert amikor az ember megérti a látszólag odavetett mondatok értelmét, az maga a gyönyörűség.
Imi messze előttem jár élet- és emberismeretben egyaránt. Abban különösen, hogy szétszedje a fontost a fontostalantól. Amikor teljesen elveszettnek hiszem magam adott kilátástalannak tűnő helyzetekben, akár csöppnyi lányként a sűrű rengetegben, akkor Imi jön, meghallgat, szól egy-két, látszatra oda nem illő mondatot, és otthagy, rágódjam csak rajta.
Az értelmetlenség persze nagyon nem az, csupán elsőre, másodjára tűnik annak, s talán nem is kapcsolódik az engem szétfeszítő problémához. A gondolkodás, az értelmezés fáradságos folyamata, amelyet megspórolni sehogyan sem lehet, hozza meg azt a Heuréka-érzést, a hát persze-felismerést, amely ha egyszer megvan, akkor meg is lesz.
Ilyen ember, mondhatni barát az Imi nekem, aki nem tudni hogyan, mikor és mivégre, de megemésztette már mindazt, ami engem feszíteni, bántani fog, és majd a kellő időben felböfögi a megoldást. Ha nem is a kész megoldást, de legalábbis kiutat mutat, mivel kellene foglalkozni ahelyett, amivel tele van a fejem.
Mert a fejem túl közel van hozzám, és sokszor emiatt nem látni a lényeget, a részletek fölött átívelő kozmikus egységet, amely annyira, de annyira egyszerű, mégis izzadság szagú az út, amin érte végig kell menni.
Szóval kell egy Imi mindenkinek. Az igazán fontos, nagy pillanatokban. Amikor úgy érzi az ember, hogy elveszik a kesze-kusza útvesztőkben. Amikor olyan magasra emelkedett előtte a hegy, hogy nem tud átmászni rajta, és eltakarja a kilátást, ahelyett, hogy ígérné azt.
Nem tudom, hogy Iminek is van-e egy Imije, aki kétségeire, zsákutcáira, megfenekléseire rányitja az ajtót, előtte kitárja, és azt mondja:
- Nézd csak,  arra van a tovább.

Imim, kívánok neked nagyon szép napot születésnapodon. Viseld olyan könnyedén a mindenkori világítótorony szerepét, mint amilyen eleganciával nyújtottad eddig mindig is tálcán mások problémáira a megoldásokat, de legalábbis vezetted oda az első lépcsőfokokhoz a kiút felé.

Feljegyzések a Pluszból - Á-nak emlékbe

Én nem tudom már, mit gondoljak. Ne gondoljak semmit sem, gondolom, az volna az igazi. Csak bejárni, kussolva szolgálni, mindent zokszó nélkül fogadni, semmin sem csodálkozni, aztán haza menni. Egyszerű képlet bonyolult lelkeknek.

Zombinak lenni, meg érzés nélküli robotnak. Soha el nem fáradni, a cég felemelkedésén ügyködni. Hogy ügyködés közben hullák hullanak, az más kérdés, maradj csöndben, szolgálj tovább, kussolj. A miérteket meg tépd ki gyökeresen. Nincsenek válaszok, ill. válasz mindig van, az egyetlen és univerzális: CSAK. És kész. Miért mondanak fel annyian? Csak. Miért rúgnak ki oly sokakat? Csak. Miért kellett őt, a megbízhatót, aki annyi éven át bizonyított? Nem érted, csak és kész.

Fáradt vagyok neked elmondani, annyit, de annyit dolgozom, egész éjszaka benn voltam, én, a főnöke, vannak okok, de most nem részletezem, hidd el, megvolt az oka, már hónapok óta figyeltük, mikroszkóppal néztük hogyan dolgozik, aztán meglett a hiba, egy meglett hiba, ne firtasd, mi, most hulla vagyok, haza kell mennem pihenni, majd egyszer elmondom, amikor alkalmas lesz, ha egyáltalán. Ilyen válasz érkezik a miértre, mert válasz mindig van: a CSAK, meg az édestestvére a nesze semmi fogd meg jól. Megfogom, csócsálom, rögtön rájövök, hogy megint a gitt, amit rágok. Gittet vetnek oda koncnak, a jó bolondnak, vele töltse idejét.

A bolond meg vakaródzik, nem érti mitől meg mi végre, nem érzi magát jól a bőrében, és a helyen sem, ahová lábai a bőrét viszi. Tudja jól, hogy bőrét viszi a vásárra a gondolkodással, meg hogy érezni merészel és átérezni, meg bele magát valaki más bőrébe és helyzetébe, mely volt, s most nincs.

Az ember az adott helyzetben kámforként szívódik fel. Volt - nincs. Pedig van. Nagyon is. Bennem például. A közösen eltöltött múltunkban. A rá való emlékezésben, amely még friss. Olyannyira, hogy egész holland tulipánmező virágzik ki belőle színesen, szivárványosan.

Emlékszem például arra, hogy ki kellett harcolni a státust, az elfogadottságot. Plecsni voltam, talán féltem is a machóktól, melyet az udvar árasztott. Aztán egyszer valami nagyon nem ment, el is lett felejtve, direkte szabotálva. Baráti tanácsra fölszívtam magam jogos dühvel, adrenalinnal telített erővel, lerohantam. Az udvarra. Az ő színterükre. A világukba rohanok bele, amikor megragadom a nyakánál fogva a grabancát, valami csodálatos erőnél fogva talán megemelem a nálam jóval magasabbat és erősebbet és azt vetem oda:
- Ha még egyszer szarban hagysz, én nem tudom, hogy mit csinálok veled.
Azóta helyre billent a rend, szavak nélkül zökkentem a helyemre. Ez is.

Meg az az emlék, amikor látom, hogy felmászik a kisteher ülésébe. Hová mész, kérdezem. Csak ide Szlovákiába, el kell juttatnom valamit oda nagyon gyorsan.

A buktát az anyukája sütötte, pont olyant, amilyent kellett. Ha százszor születek újra, nekem akkor sem sikerül így. Nektek hoztam, mondja, és veti oda a buktákkal teli nájlont, amely még langymeleg buktákat rejt. Máskor is hozzál, kérem, mire az a jól ismert bujkálós, csúfondáros mosolya a válasz.

Látom az Anikónál a kis menzán. Némán kanalazza a levest. Átszól hozzám a másik asztalra:
- Kár, hogy nem lehet repetázni. Bár elintézem. Én aztán el.

Millió emlék. Szójátékok, beszólások, a rosszkedvbe beleröhögések, padlóról fölállások, fricskamutogatások, bodicsekek, dafke belemenések, csak azért is, nem meggörnyedni, nem feladni, képesek vagyunk rá, annyi mindent megoldottunk, ezek ellenére is, az elemi erő és életkedv, az élni akarás, az élet szeretete nagy kanállal, meg a cégé.

Hát persze, hogy problémás egy ilyen ember. Az ilyen csak problémás lehet. A tartalom nem adja üresen magát, és nem adja oda magát mindenkinek. S most egy ilyen emberrel kevesebb a cégnél.

Féljünk? Féljetek? Ne féljetek.

Bächer Iván: Énértékelő

Megint eltelt egy év, megint itt állok Önök előtt, hogy számot adjak arról, mennyit teljesítettem az elmúlt időszakban, honnan indultunk és hova jutottunk.

Nyugodt lelkiismerettel jelenthetem: sokat teljesítettünk, nagy és nehéz út áll mögöttünk. De volt erőnk és volt bátorságunk belevágni, és most láthatjuk: volt eredménye is az erőfeszítésnek. Jók voltuk, vagyis és tehát: jó voltam. Ebben az évben is én voltam a legjobb. Vagy ha nem is a legjobb, de jó voltam. Legjobb meg nem volt.

Én vagyok a legjobb unortodox író, tárcaíró, hírlapíró e honban, sőt Európában, még ha ezt Európa pillanatnyilag nem is látja be, nem kis részben itthoni elleneim külhoni ármánykodásának köszönhetőn.

De a kutya ugat, a dakota halad. Írói, hírlapíró munkásságom töretlenül fejlődött ebben az évben is, olyannyira, hogy nyugodtan beszélhetünk már művészi tökélyről. Kitűzött célomat elértem: hétről hétre írtam és hétről hétre jobbat. Célkitűzéseimtől nem hagytam magamat eltéríteni egy pillanatra sem. Az országgal, a nemzettel együtt törtem fölfelé és a nemzet egy emberként követett.

Csak úgy, mint az országos feladatainkat megoldó programok, a cigányság felemelkedését célzó Ku-Klux-plan, a vasút és hídépítést elősegítő Matuska-terv vagy a múzeumok és könyvtárak ügyét egyszer s mindenkorra megoldó Néró program, a szegénység problémáit rendező Nemzeti Tiborctestület, a hajléktalanokat gondozó Nemzeti Diogenész projekt, vagy a hosszú távú nemzetstratégiát kidolgozó Nemzeti Pávatanács, úgy az én működésemet is vezérlő Zsenizsinór is tökéletesen bevált; írásművészetem beérett, mondataim mívesek, híján vannak minden modorosságnak, s ha hébe-korba mégis lelnénk ilyest, azt téveszthetetlen stílusjegyként kell nyugtáznunk csupán.

Jó úton haladok. Igaz ugyan, hogy pénzem nincs, adósságaim tetemesek, meglehetősen kis példányszámban fogynak könyveim, a lapok pedig, amelyekben még publikálhatok, napi gondokkal küzdenek, de megőriztem függetlenségemet. Így van ez még akkor is, ha általában azt teszem, amit mondanak nekem, mire költsem a pénzemet és mennyit, hova menjek, kihez és mikor. De én teljesen a szabad akaratomból engedelmeskedem. Nem vagyok gyarmat! Az én szavam nem eladó. Csak ha rendesen fizetnek érte.

És tudom; ahogy mind több szegény magyar embernek jut mind nagyobb kenyér, mind több szegény, de tehetséges magyar fiatal részesül a mind színvonalasabb ingyenes magyar oktatás áldásaiban, aminthogy dús kalásszal ringanak már a felcsúti tökmagmezők, úgy szárnyal mind magasabbra művészetem.

De ahogy a szegény ember csak akkor érzi, ha kap, ha előbb megfosztjuk mindenétől, úgy nem is kell fát vágnom, kisebb bérmunkákat vállalnom néhanap, hogy ha eljön az ideje majd, művészi munkásságom végkép kiteljesedhessen. De már most is: nem egyszerűen jó vagyok, de nagy. Lehet, hogy ezt itthon még nem mindenki látja, lehet, hogy Európa sem hisz még a szemének, de Kelet-Ázsia, Közel-Kelet már fölfigyelt rám; mind több azeri és iráni toll- és baltaforgató veti hátra igekötőit, és szegődik nyomomba.

Természetesen tudjuk, sok idő kell ahhoz, hogy beérjenek, de nekem van időm, van türelmem, van önfegyelmem is. A közkeletű irokéz közmondás szerint is: nem abból lesz a törzsfőnök, aki összehugyozza a wigwamot, hanem, aki vissza tudja tartani. Gondolkodom, hogy hol követtem el hibát. És őszintén, töredelmesen meg kell vallanom Önöknek, oda jutottam: sehol. Nem bírtam hibázni. Mindent tökéletesen csináltam.

Kedves barátaim, e szavakkal búcsúzom Önöktől, abba kell hagynom, ugyanis nem tudok már mit mondani, egyszerűen nincsen rám szavam. Döbbenten állok magam előtt. S alig hiszek a szememnek. Ilyen van? Ilyen lehet? Ilyen tökély, ilyen magabiztosság, ilyen erő? És bólintanom kell: igen van. Csak rám kell nézni. Nem tudok már javallani végül csak ezt: kövessetek! Hajrá dakoták! Hajrá én!

Forrás: NOL, 2013.03.02.

Anyám szerint - mi, magyarok

A messzi Türkmenisztánból jöttél férjhez Magyarországra. Mesélted nekem, hogy nem volt neked idegen a magyar, hiszen ismerted a Csárdáskirálynőt, a Marica grófnőt, A mosoly országát, imádtad a magyar operettet, ezzel meg volt alapozva nálad a sikerünk, igazán nem kellett sok hozzá. Azt is tudni vélted rólunk, hogy a magyar egy bátor, a jég hátán is megélő nép, hiszen a nehezen tanulható, senkiéhez sem hasonlatos nyelvével kitűnt a rengeteg kisebb-nagyobb nép nyelve közül, és fenn tudott maradni. Még itt sem éltél, de már előre arról is tudtál, hogy a magyar egy nyílt szívű, barátságos, nyitott nép.
Egy ideig nem is csalatkoztál bennünk. Ritka nehéz nyelvünkkel jó darabig küzdöttél, míg végleg a magadévá tetted. Az emberek többsége nem tudta, hogy te nem vagy magyar, amikor beszélni hallott téged, semmi akcentusod nem volt. A Csárdáskirálynő, Lehár, Kálmán, életed végéig az operett maradt a kedvenc műfajod. Bármennyire is nyitott voltál ránk: nyelvünkre, szokásainkra, mi korántsem voltunk annyira barátságosak, mint amilyennek benned éltünk. Sajnos hamar megismerted az idegenekkel szemben tanusított bizalmatlanságunkat, a másság ellen táplált ellenérzéseinket. Sokszorosan kellett megküzdened a status quo-dért, kitartóan kellett megharcolnod csöppnyi harcaidat az egyenjogúságodért.
Ahogy tűnt a nyelvi akadály, úgy nyílt egyre meg neked a magyar lélek. Amely persze tudott nagylelkű is lenni, meg barátságos, ritkán el és befogadó. Leginkább pesszimistáknak láttál bennünket és irigynek. Soha nem volt nekünk semmi sem jó. Ha nem voltunk valamiben a világ, de legalább Európa tetején, a második hely már nem is számított. Acsarkodtunk, irigykedtünk egymásra, a csöppnyi többért meg tudtuk volna egymást egy kanál vízben is fojtani. Ember embernek volt sokszor a farkasa. Nem inspirált bennünket a másik sikere, nem büszkék voltunk rá, hanem ahol csak lehetett inkább visszahúztuk az átlagba.
Nem bocsátottad meg nekünk, hogy szőnyeg alá söpörtük történelmi fiaskóinkat, rossz döntéseinket, kollektív bűneinket. Hogy nem néztünk szembe a világháborúkban vállalt szerepeinkkel, a zsidósággal, ötvenhattal. Nem beszéltünk semmit sem meg, húztuk-vontuk magunkkal múltunk árnyait.
Nem értetted a nagy magyarkodásunkat. Neked Liszt, Lehár, Kálmán zeneóriások voltak, de Csajkovszkij, Verdi és Puccini is. Imádtad Jókait, Petőfit, de Puskint, Tolstoit, Dumas-t ugyanúgy. Neked az általános és a széles körű volt a műveltség.
Nem szeretted azt, ami az utóbbi években az országban zajlott, zajlik. Ezt a gyűlölködést, ezt a szétszakítottságot, az egyre fogyó erkölcsi tartást, ezt az össznépi beletörődést, puhányságot, naponta tetten érhető jellemtelenséget. Egyre idegenebbnek érezted magad a kifogyhatatlannak tűnő optimizmusoddal, az egyetemes bölcsességeddel, az életeddel való megelégedettséggel a választott hazádban. Egyre örményebbnek érezted magad itthon.

Archie után Sarah

Meglátom a Vikit, rákérdezek, de rég nem láttalak, sétálok az új kiskutyával, nem lehet elengedni, még nincs három hónapos, miért mi van Archie-val, értetlenkedem, Archie múlt év májusában meghalt, mondja, a kora szerint halt meg, érdeklődöm, dehogyis, elütötte egy busz, a Józsi lement kocsmázni, vitte magával Archie-t, az meg fogta magát és elészaladt egy busznak, a száztizennyolcasnak, kérdezem, amikor meghallottam, sokkot kaptam, nem is érdekelt, hogy melyik busz volt, de hát Archie nem is az a fajta, aki csak úgy kirohangál az útra, mondom, én sem tudom, hogy mi lelte, mi zavarhatta meg, sokat szenvedett, kérdem bátortalanul, nem, azon nyomban meghalt, a szemem előtt megjelenik Archie (A Maszk kutyája) csupa fehér, pöttöm alakja, egy merő izom, állandó adrenalin, csöppnyi, fürge lábakkal, nála aligha láttam többet futó, nyargaló kutyát, az egyik szeménél fekete folttal, imádnivaló pofikájával, és tessék Archiet, hivatalosan Archibaldot elütötte egy busz, Viki meg itt sétál, minden idegszálával Sarah-ra (ejtsd Zárá) koncentrálva, és ő hogy kerül a képbe, direkt akartál egy kislányt, ő csak úgy lett és teljesen váratlanul, olyan mint Archie fajtában, mondom, színeiben más, Sarah olyan két színű, inkább három, fedezem föl a barnát a lábainál, igen, nagyon aranyos és szép, de olyan hebrencs, teszi hozzá, csak megy a maga feje után, győzök rászólni, utána szaladni, de most mennem kell, ne haragudj, eltűnik mindjárt nekem. Élem itt gyanútlanul az életemet múlt év májusa óta, és azt sem tudom, hogy Archie meghalt, pedig ez az igazán fontos, s csak most találkoztam először Sarah-val.

Furulyás G. Katalin: Mazsolás kalács

Éppen ezen gondolkoztam, a boldogságon, annak tűnékeny pillanatain. Hogy ez az emlék a maga helyenként zord körülményeivel mégis csak a boldogság szeletei mazsolás kalács szeletekben. Mert a boldogság nem egy hosszan elnyúló, háborítatlan valami, amiben csak úgy benn csücsülünk, meg élünk. De nem is az a bizonyos sült galamb, amelynek célzott repülésére várunk. A boldogság percekben, sokszor másodpercben, néha villanásban mérhető, és akkor is csak utóbb jövünk rá, hogy akkor és ott, egyedül vagy valakikkel boldogok voltunk. Mint én például ennek a máig szunnyadó ősrégi kalácsos emlék leírásának olvasása közben. Boldogságfélét éreztem magamban, hogy a ma nyomott kalácsa mekkora mélységeket tárt föl benned az emlékezet kútjából. S hogy felúszott, lejegyezni nem tarthatott semeddig, mert ott volt az mindig is ennyire élénken, ilyen színesen és ennyire visszaóhajtva a múltunknak eltemetettnek hitt rétegeiből. És nem is kell sok a boldog érzetekhez: pont egy ilyen írás például, Kata, éppen az emlékeid közül, amelyek kísértetiesen hasonlítanak az enyémekhez.

"Ma egy új boltban vásárolta, Nem lesz ez a bolt az én boltom. Először is dobozokból árulnak, azt nem viselem. Lehetetlen parkolni, de ez sem akadályozna, ha lehetne kapni azt a fajta kávét, amiért mentem, itt ígérték. Nem voltam sikeres, de a két-három darvadozó kenyér, pékárú féleség között ott aszalódott egy puffancsforma. Miután a leginkább ehető formája ennek volt, ezért bevágtam a kocsiba, mondván még egy boltot biztos útba nem ejtek, az bizonyos.

            Egész elfelejtettem, végül most este sor került rá. Viharvert külseje ellenére csodálatosan szép, egységesen sült, hófehér belseje volt, ahogy az első szeletet levágtam. Legnagyobb meglepetésemre mazsolák voltak benne. Meglepődtem. Mikor is szoktunk le arról, hogy a kalácsban mazsola van??? Régebben persze volt ilyen és olyan is. De a mazsolás volt az igazi. Úgy emlékszem, hogy fonottban is volt mazsolás, de lehet hogy ez már tényleg csak a nosztalgia. Mert a kedvencem biztos, hogy a fonott volt és úgy emlékszem annak a bársonyos héja alá is szorultak kedvesen elbújó mazsolák és annak én nagyon örülök. 

            Pontosan mondom mikor is vagyunk ekkor, amikor éppen örülök a mazsoláknak a fonott kalács puffedlijében. Amit szabad egy kicsit letöredeznem, aztán anyám gyorsan leegyenesíti a töredezés nyomát egy szép vágással, hogy a szúrós nagyanyai fegyelem elől elrejtsük ezt az istentelenséget, hogy én csak úgy töredezem a kalács sarkát, súlyosbítva a bajt, szombat este!!!  Nagyanyám szerint ugyanis kalácsot enni vasárnap szabad, szombaton még nem. Viszont én nagyon szerettem szombat este kicsit megkóstolni, tényleg jó-e, megfelel-e holnap reggelire. Ilyenkor szombaton a mazsolás kalácsot kizárólag magában ettem, azt hogy vajazzuk, mézezzük esetleg lekvározzuk, arra nem is gondoltunk. Tea volt hozzá. 

            Agyon fagyva értem haza szombat esténként. A templom tornyában lévő hittanterem biztos fűtve volt, de mire hazavergődtem átfagytam, de az is lehet az a fűtés sem volt komoly. Nem törődtünk avval olyan nagyon. Hallgattuk a csodálatos történeteket, meredtünk az ősi világot mutató térképekre, soha nem látott országok határait elképzelve. Aztán vihogva, viháncolva mentünk a templom oldalában a vaksötétben el a buszmegállóig. Baj soha nem ért minket, de ma már emberfiát nem engednének azon a szakaszon egyedül a szülei, pláne nem kicsi lányokat. Szigorúan copfolt hajaink, színes kis anorákok, kabátok lobogtak a korán sötétedő szombati estékben. Nem járt a busz gyakran, bőven volt idő átfagyni, meg bolondozni, még félni is. Soha elénk nem jött senki, mint ahogy az is ránk volt bízva odajutunk-e, komolyan vesszük-e, készülünk-e, haladunk-e. Mindennek negyven éve legalább. Pár éve akadtunk egymásra egy kedves kis társammal, mintha valami ezer éve elsüllyedt világ képei elevenedtek volna meg. Pár perc után visszautaztam azt a negyven évet.

            Mint ahogy most, ahogy a mazsolás kalácsot ma megkóstoltam. Szigorúan üresen. Szinte érzem az illatot, ahogy anyám végez a felmosással a veranda kövén ott szárad a rongy, amin lábat kell törölnöm, hogy bejussak tiszta lábbal a konyhába, aminek fekete-fehér csillogó kövein át vezet az út a spájzba a kalácshoz. A kis sparhelten zubog a víz. 

-          Aztán van-e angyal?

-          Van, hoztam. Hármat. Három kérdésre is tudtam a választ. Kaparászom elő a három pici kartondarabot az anorák zsebéből.

-          Azért ez derék dolog! – mondja anyám és elegyenesíti a kalácsot, simogatva ráhajtja a konyharuhát.

Valaki mondta - Micimackó

"Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy, csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?"

(A. A. Milne: Micimackó)

Dezsényi Katalin: Nekem nem mondta

"Nekem nem mondta sohasem az anyám. Még most is nagyon fáj. Én meg, amióta csak beragyogják az életemet, folyamatosan mondanám, hogy mennyire nagyon szeretem őket. Hogy nélkülük semmi értelme nem lenne az életemnek. De nem szabad ezzel elárasztani Őket, tudom. Túl nehéz lenne akkora súlyt cipelniük. Így hát nagy ravaszul ott bent, ahol minden egyben van, ahol érzelmeim és gondolataim, örömeim és fájdalmaim folyamatosan kavarognak, hangoskodnak és csendesednek, igen, ott bent, nevezzük a lelkemnek, ott mondom állandóan. És mivel ezek a mondatok az örök állandóak, soha nem fognak elhalkulni és megszűnni. Velem jönnek majd abba a hatalmas kavargásba, ahová innen megyek majd. De Ők, Sara Kopecsni és Ábrahám Pór onnan is hallani fogják. Ámen."

Forrás: FB, 2017. február 1.

Páratlan január vége

Én nem tudom, mi történt ezzel a január végével. Sosem tűnt ennyire sűrűnek, most meg két naponta kapkodtam a fejem. Indult huszonegyedikén az öcsém születésnapján. Őt követte az Edit kolléganőm huszonharmadikán. Huszonötödikére bejelentkezett Anikó, a szakácsnők gyöngye, kinek főztje a nagy hidegre való tekintettel átmenetileg jegelve lett. Huszonhetedike évek óta Csöppé akkor is, amikor idén a huszonhatodikát is neki akartam titulálni csöppnyi bizonytalanságomban. Márta ünnepli születésnapját huszonkilencedikén.
Mindenkiről megemlékeztem. Mindegyikőtökre gondoltam, írtam valahol valamit nektek még ha csak pár sorban is. A két naponta egymást követő páratlan napokon, amelyek a maguk páratlanságában a kedvenceim, figyelek, figyeltem rátok és örülök, hogy ennyire egybe gyűltetek. A szívemben legalábbis.