A kutya különös esete az éjszakában

Az mégsem járja, hogy amikor Tibromnak márciusban van a születésnapja és valami értelmeset, netalán tán emlékezeteset adnék ajándékba, ne bírjak az előre kinézett darabra jegyet venni. Mert ugyebár a csokit megeszi, a sört, bort, egyebet lassan, de mégis megissza, a pulcsi vagy jó vagy nem, a könyv, hát, neki inkább nem, ám a vele előre egyeztetett színházi előadással ugyebár nagyot nem foghatok mellé.
A kutya különös esete az éjszakában a címében több mint talányos, egyenesen ínycsiklandozón étvágygerjesztő. Elolvastam Sándor Erzsi beharangozóját a facén, amely bizony bír olyan lenni, hogy az embernek az érdeklődését megcsiklandozza, kiváncsiságát felbirizgálja, nem hagyja nyugodni sem este, sem reggel, napközben is gondolgat rá, ha hinni lehet neki, márpedig ha valakinek, akkor neki hiszek. Neki álltam és végig olvastam a darab tartalmát, megnéztem a szereposztást. Egyáltalán nem volt rossz, mondhatni tovább gerjesztette frissen fölkorbácsolt figyelmemet az előadás iránt.
Interneten való rendeléskor a legdrágább jegykategóriát fogtuk ki, az utolsó jegyek lehettek tizenhetedikére, sajnálkozva, de lemondtunk róla. Átmenetileg jegeltük a témát, de nem feledtük. Bennem ott munkálkodott mélyen, akár egy alvó vulkán kitörésre várva. Ma benn jártunk a Centrál környékén. Mondom Tibromnak, ne felejtsünk el bemenni a Centrálba, tudod, hogy A kutya különös..., arra a kacifántos című darabra jegyet venni. És volt. Volt olcsóbb, a lehető legolcsóbb. Nekünk megteszi. A fő, a legfőbb, hogy április huszonkettedikén megnézzük végre, amit akartunk, A kutya különös esetét, vagy mit, ami biztos van annyira jó, mint a címe, és akkor már megérte. Hát nem?

Furulyás G. Katalin: Csengettyűs utca

Egy szinte látható, tapintható, érezhető, megkapóan márciusi hangulat, egy elhatározott és megvalósításra váró 

szándék, feladat, mindez Furulyás G. Katalin gyönyörű írása és sokkal több...
 

Leszállok a metróról. Azt mondja mindenki teljesen mindegy melyik megállónál szállok le a kettő közül. József Attila-lakótelep. Az épület bent van a lakótelep közepén, az épület ahol mostantól nyolc napig tanítok felnőtteket, sok mindenre. Vélhetően leginkább arra, hogy bírjuk ki a hetet jól és hasznosan együtt. Eltűnök a lakótelep belsejében. Soha nem laktam lakótelepen, az összes tájékozódási rutinom el szoktam ilyen helyen veszteni. Az utcák elnevezése nem segít, kanyarognak, öblösödnek, teresednek, aztán végük szakad, máshol folytatódnak, a számozás ugyanígy. Jobb, ha valaki eleve ismerős a terepen. Itt logikus minden. Előveszem a kis térképet, segítenek is. Odatalálok, könnyen.

            Sietek, első nap, nem akarok késni. Húzza a vállam a projektor, a laptop, a dossziék, amiket vinnem kell. Több, mint egy órája úton vagyok. Tegnap sokáig keresgettem a neten a helyet, 9. kerület, lakótelep. Nem sok jó jutott eszembe az egészről. Vezetek a faluból a városig, lerakom az autót az utolsó még ingyenes helyen. Villamos a metróig, átszállás a másik vonalra, végtelen metrózás. Most meg gyalogolok a verőfényben. Azonnal el kell magam szégyellni. Rendezett park, virágágyások, gondozott füves sétányok. A gereblye nyoma látszik mindenhol a földön, mint a vidéki, virágos előkertekben a kockaházak előtt. Szemét, piszok sehol. A kutyáknak bekerített futópálya, játékokkal, kiragasztott szabályzattal. Minden fűszál vigyázban áll, a bokrokat metszik épp. Neon zöld mellényben dolgoznak, nagy csoportokban, tempósan, aki metsz szakértő mozdulatokkal halad, a többiek szedik össze a lenyírt felesleget, felássák a tő körül a talajt. Szépen haladnak, mire odaérek a Főiskola épületéhez már kitakarították a kertjét.

            Sokan vannak a tanítványok, gyülekeznek. Két csoport indul egyszerre, ötven ember. Nem igazán ismerik egymást, egy megyéből valók, de ritka, hogy ugyanarról a településről többen jöttek volna. A kollégium épületében kapunk két nagy termet. Egyik terem a konyhához van közel, a másik a wc-hez. Terhelő illatok, a termek is kicsik. Feszült a csapat, nem tudni rögtön ki melyik csoportba került, aztán valahogy szétválogatják őket, mindenki megtalálja a helyét. A másik csoportba hatalmas tarkopasz, hústorony emberek tűnnek el, kicsit aggódom a kollégámért, bár tudom kipróbált ember ő is. Összevillan a tekintetünk. Biztatjuk egymást szemmel, mozdulatokkal. Rendben lesz minden, nem biztos, hogy ma, azonnal, de összejön, a végére össze fog jönni.

            Megjön a felügyelő a központtól, utazási jegyeket oszt, adminisztrál, kiszámít, szédítő mennyiségű papírt oszt szét. Mindet ki kell tölteni. A megyei kolléga újabb papírtömkeleggel áll elő, azt is meg kel oldani. Legalább egy órája folyik a diákosítás papíron. Vannak, akik késtek, most kezdjük elölről. Az utolsó hallgatók két és fél órája indultak. Nagyon hosszú az út, speciális megye vagyunk, jó nagy távolságokkal. Próbálnak más útvonalakat ajánlani, csökkenteni az utazási időt és ne szépítsük, a költségeket is.

            Ülök a terem sarkában, figyelem az arcokat, van közöttünk egészen fiatal, fiam korabeli, vannak idősebbek, mint én vagyok. Még nem tudom honnan jöttek, mit csináltak, hogy kerültek ebbe a programba, mi áll mögöttük, kinek van családja, ki egyedül álló. Ki végzett egyetemet, főiskolát? Ki tud valami olyat, amit a többiek nem? Kire kell majd különösen figyelni? Kinek, mit kell megtanítani? Mit fogok tanulni tőlük?

            Már kicsit fáraszt az adminisztráció, kezdenék. Mindent összeraktam már. Életemben először összeraktam a projektort a gépemmel, be van készítve az első diasor. Tud az ember, ha muszáj. Ebben a percben persze nem tudom még, mit fogunk küzdeni a hét során a technikával, a hanggal, a képpel, a vetítéssel, a régi laptopommal, a mobilnettel és azt se, mennyi szeretetteljes segítséget kapok majd ehhez. Még csak méregetjük egymást az egyre erősödő ételszagban, itt a lakótelep közepén a Főiskola kollégiumának konyhája mellett. A kezdetben morc szerzetesasszony megkínál minket bundás kenyérrel. Az adminisztráció alatt elkopik a két tálca. Befizethetünk ebédre is, persze vegetáriánus.

            Ezt a feladatot kell megcsinálnotok kezdésnek, tudod? Nézem a feladatlapot. Bólintok, tudom. Megcsináljuk, persze kitöltjük. És a bemeneti teszt. Persze. És a jelenléti ív, tudod kétféle van. Egy a központ felé, egy felénk. Igen, minden reggel azzal kezdünk majd.

            Elkezdjük az első kötelező feladatot. Néma csend lesz a teremben. Koncentrálnak. Ezt a feladatot nehéz komolyan venni, komolyan veszik mégis. Elkezdjük értékelni, közösen megoldani. Félreértik jó néhányan. Nem csodálom, nem egyértelműek a rovatok.

            Kérem, tegyük le a lapokat. Becsukom az ajtót. Elkezdem mesélni, hogyan indultam ma, milyen gondolatokkal. Nevetünk. Elmondom, mitől tartok, és azt szerintem, miért vagyunk itt most együtt, mit szeretnék elérni, és mit tartok legeslegfontosabbnak.

            25 tiszta, érdeklődő szempár néz vissza. Őszinte, nagy figyelemmel, bizalommal és várakozással. Biztatok mindenkit, mondjátok el ti is. Elindul az első kör. Mosolygunk, nevetünk, elkomorodunk, újra mosolygunk, adjuk tovább a szót, türelemmel végighallgatjuk egymást. Vakító a napsütés, szétterül a termen.

Forrás: Varázshegy, Furulyás G. Katalin blogja

Születésnapi bukta

Hogy ne legyen bukta, hanem valódi öröm, jól sikerült kelt tészta, ahhoz kell három darab több hetes, már indulni kész élesztő, frissiben megvásárolt két kilós liszt fele, egy marék cukor, két jó olcsó, leakciózott tojás, egy fél sütő margarin, kis bió tej, nyitott tejfölből két-három kanállal. Az sem árt, ha a receptet is otthon felejtjük és a szita agyunkra hagyatkozunk, hogy az kerüljön bele, amire emlékszünk. Nem baj, ha erősen kívánjuk, hogy a már-már holtukból átmenetileg föltámasztott élesztők megkeljenek vagy legalábbis úgy tegyenek, mintha, a maradék erejükből egy lökést adjanak az egész tésztának, hogy szunyálás, stagnálás helyett eredeti méretét valamennyire meghaladóra dagadjon. A többit már megteszi az előmelegített sütő meg az idő, az idő, az idő.
Meglepetésként, mely kivételként erősítette ma a szabályt, miszerint máskülönben friss, jó minőségű alapanyagokat használj, ha jót akarsz készíteni és enni, ezúttal friss házi túróból összeállított töltelék került az amúgy jobb sorsra érdemes buktába friss citrom reszelt héjával gazdagítva. A vaníliás cukor meg a mazsola hiányzott ugyan, de hát miért pont ez legyen tökéletes.
Azt nem mondom, hogy keresztet hánytam volna, amikor a túrós bukta bekerült a sütőbe, inkább rándítottam egyet a vállamon, mondván a bukta mélységeit már ismerem, csak az a kérdés, hogy ez a mély most mennyire.
Kerek egy órán át vergődtem kétségek között, vajon a buktán kívül lesz-e mit buktaként megennünk a nem elszúrt gulyásleves után. És mit tesz Isten vagy három indulni kész élesztő, a túrós bukta éppen olyanra sikeredett, amilyennek lennie kell. Talán még a megboldogult szakácsnő, egyben "bukta-nagymester" anyósom is kicsit megbiccentette volna felém a fejét láttára.
Ezek után megvan a titok, a mai születésnapi buktám bohém receptje alapján, mely azzal kezdődik, hogy végy három indulni kész élesztőt...

Huszonkilencedikén márciusban

Azt hiszem, kimegyek a kertbe. Először bemegyek a házba. Észre veszem a port, mely észrevétlenül gyűlt össze a téli álom alatt. Leporolom a foteleket a teraszon, letörlöm az asztalt, lesöpröm az oda hullott leveleket, kerti szemetet, felmosok. Beindítom az eddig elhagyatott konyhában a gulyáslevest, mely gyerekeknek, anyámnak, magunknak lesz, remélem, valahonnan messziről befolyik még a gáz.
Ha már biztos lehetek abban, hogy leves lesz a hozzávalókból és várhatóan finom, akkor kiviszek egy pompás kis nyugágyat, talán a zöldet, talán a kéket, és leülök a kertben kezemben a Svejkkel azon mélázni, hogy milyen szerencsém van, mennyire boldog is lehetek, hogy a sok por mellett és kicsit megszabadulva tőle, egy fővő levest érzékelek a háttérben, Tibromat látom a zöldelő kertben dolgozgatni, ott ülök egy nyugágyban, hogy kék-e, zöld-e édesmindegy, ülhetek, napozhatok, olvasgathatok, nevethetek Hasek humorán, meg magamon, hogy fáradt vagyok, zsibbadt vagyok a heti munkától és a hétvégitől, aggódástól vagyok eltelve az anyámért, és mégis valamiért boldogságot érzek kívül s belül. Talán hogy működik a rendszer, a csöppnyi világom, a kis és nagy család, ketyeg még ez a fáradhatatlan szív ide benn, jár a motor, viszi testemet, lelkemet előre, mégha az agyam néha túl is kombinál, egy biztos, nemcsak a születésnapomon.

Születésnapom előtt

Kicsit elfogódottan vallom be, azt hiszem, örülök, hogy holnap van a születésnapom. Ez mégis egy bizonyos nap, éppen az a nap, amelynek köszönhetem a világot olyannak, amilyen, és a világ engem éppen olyannak, amilyen vagyok. Emlékeim szerint mindig is szerettem az egész márciust, a huszonkilencedikét márciusban, ezt a hóvégi utolsó előtti páratlan napot pedig különösen. Pedig volt olyan év, hogy elbújtam szobámban, lehúztam a redőnyt, hogy kirekesszek ezáltal napot, fényt, nappalt, hogy aztán egy hirtelen ugrással találjam magam kint a napsütésben, nyitott, dagadó lélekkel járjak-keljek, szinte ugrándozzak, szembe mosolyogjak mindenféle járókelőnek. Egy Kos mégsem futamodhat meg a saját árnyékától, még ha azt történetesen a születésnapjának hívják. Nemdebár?

Anyám szerint a világ újra

Visszazökkenni látszik a helyére. Mondd meg a többieknek, mondja talányos félmosollyal az arcán, csibészes csillogással a szemében, csak mondd meg, hogy túlélte az öreglány, a többi meg nem érdekes. Elnevettem magam. És köszönd meg a nevemben az értem való izgulást, jókívánságokat mindenkinek. Annyira jellemző volt ez anyámra és az ő világára, amely most mintha tágulna valamelyest. A kórházi szobán túl ellátunk már a lakásáig a város túlvégén, amikor egyre-másra jönnek elő az ottani teendők. Kimenni még nem akaródzik a világba, nem sürgeti sem az orvost, sem az időt, mondja, eljön az is.
Anyám szerint a világ már jóval kerekebb, ahogy nap mint nap érzi magát egyre jobban benne, ami az ő korában, valljuk be, nem kis teljesítmény. Nekem meg hitetlenkedő, örömteli rácsodálkozás, hogy mindez egyáltalán lehetséges és az én anyámmal, aki szerint a világ olyan amilyen, mégis leginkább elfogadni és szeretni és magunk helyét benne megtalálni való.

Anyám szerint a világ - vasárnap

Megvilágosodik. Azt mondja, aludt rá és szerinte ebből ő már jól nem jöhet ki. Ennyi volt, lányom, mondja nem is lemondóan, nem is szomorúan, nem is egykedvűen, de még fájdalmasan sem, hanem valamiféle távoli mosoly és bölcsesség keverékével az arcán. Külső szemlélőnek olybá tűnhet, akár egyszerű, semmitmondó dolgokról is trafikálhatnánk. Ehhez képest ülök szemben vele a kórházi kisszéken, amely ennél alacsonyabb már aligha lehetne, kétrét hajtva, térdemmel a nyakamban, de így legalább fölnézek rá, az ágyon ülő anyámra és hallgatom, amint élete végéről értekezik.
Anyám szerint a világ még jövő keddig tart, amikor majd megoperálják, egyben mintát vesznek belőle egy elég gonosz területről. Szerinte a világ már most tiszta, miszerint látja, hogy nagyon nincs tovább. Ülök és hallgatom amúgy legendásan optimista, életigenlő anyámat.
Felrémlik valami halovány reménysugár, amikor meredeken témát vált. Anyám szerint a kórházi spenótot ne is említsük a spenótok díszes, méregzöld sorában. Csak azért hozza szóba, mert éppen az volt az ebéd. Még szerencse, mondja, hogy eltettem egy bő adag spenótot a legutóbbi főzésemből. Akkor anyám szerint a világ mindenféleképpen a műtétnél tovább, a mélyhűtőből elővett spenót elfogyasztásáig tart.

Anyám szerint a világ

Anyám szerint most a világ leszűkült egy kórházi szobára, a magáén kívül még négy ágyra, közös szuszogásra, horkolásra, ki-becsoszogásra, rossz, néha bizony ehetetlen kajára, beosztott, csökkentett adagokra, közeli teakonyhára kórházi teával, közös zuhanyozóval, WC-vel, a szobában egy mosdóval, tükörrel, reménnyel, hogy még nő, ember lehet az ember a hálóingben és pongyolában, nemcsak vizsgálati, operálandó tárgy.
Anyám szerint most a világ akkor lesz neki egy csöppet otthonosabb, ha behozom a hűtőjéből a kedvenc háromszögletű sajtját és az epres görög joghurtját, a sztracsisat ne, azt egyem meg magam.
Anyám szerint most a világ tavasziasságát, zöldjét a frissességével egy csomag retek hozná be, ahol öten néznek egyszerre rám, amikor a retekkel a kezemben a tavaszt viszem anyám világának ide szűkült szobájába. Felcsillan a szeme, rám ragyog a mosolya, mely egyszerre annyira az övé, ugyanakkor gyermeki.
- Gyönyörű az idő - mondom -, idén nagyon meleg és szokatlanul korai ez a márciusi nyár.
- Látom - mondja -, nagyon félek.
Ránézek, épphogy elkapom az utolsó szót, a védtelen, kiszolgáltatott, éppenhogy elejtett félelmet az előre nem látható vizsgálatoktól, operációtól.
Anyám szerint most a világ az ismeretlentől való félelemre, kiszámíthatatlanságra, csöppnyi reményre zsugorodott. Az enyém meg nagyrészt anyámra.

Az Ő napja

Drágám!

Akármit is mondasz, nagy nap ez a mai.

Neked biztosan és nekem és mindannyiunknak, akik szeretünk téged.

Ha agyon is szeretted volna hallgatni, hogy senki észre ne vegye, meg ne említse, sajnos nem lehetséges.

Akik melléd szegődtünk ezen a hosszú úton, a születéstől a tudod, meddig, azok jóban-rosszban kitartanak melletted, és már annyi, de annyi rosszon vagyunk túl és persze millió jón is, hát akkor miért ne tudnánk őszintén veled együtt örülni a számodra legfontosabb napon.

Ezért kívánom, hogy bátran legyen jókedved, mosolyogjál minden ok nélkül ezen a napon. Csinálj valami őrültséget, amit amúgy máskor nem csinálnál. Ne a szél domináljon és fújja el természetes örömödet. Annyi szürke nap előzi meg és követi azt a napot, amelyik a tiéd, kicsit jelöld meg, tedd magad is emlékezetessé.

Légy boldog, vidám, jókedvű a születésnapodon!

Egészséget kívánok mellé, fájdalom mentes napokat és boldogságot velem, velünk.

Millió puszi:

Panni

Vannak emberek

" Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk. Néha csak azért, hogy menjünk mellette.
Átláthatóan.
Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást.

Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését.

Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket egy láthatatlan szövedékkel.
Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett."

Ki-ki magára ismerhet.

Forrás: Facebook, a mai nappal, köszönettel Váradi Rózsinak

Lacinak szeretettel

Miközben a Marina-part lakóparkban sétáltam Tibrommal és a Dunapartról fényképeztem az egymás mellett sorakozó impozáns kilenc emeletes házakat, azon méláztam, hogy a távolban, egy Pest közeli településen vajon hol tart az ünnepi családi ebéd. Tibrom lapos kavicsokkal kacsázott a vízben, a legjobb mit elért, hogy ötöt pattogott a kő mielőtt elmerült volna. Öt fogás lesz-e ott a messzi asztalon, leves, főfogások, sütemények váltják egymást? Itt a Dunaparton a nap már csak mutatóba bújt ki, mintegy megszínesítve, melegségggel, világossággal töltve meg egy olyan ember napját, aki egyúttal egy közeli barátnőm férje és ma ünnepli születésnapját. Kivételes ünnepnapon, amikor a délután a városban talált Tibrommal a feltámadt, viharossá vált szélben a központban barangolni. Biztos megvolt a családi ebéd, elhangzottak a köszöntők, át lettek adva az ajándékok. Elmosolyodtam, kellemes, szívet melengető emlékek jutottak eszembe barátnőm férjéről, akiről hiába is keresgéltem, egyebet nem is találtam volna a kivételesen erős szélben. Kapucnim alá bújva próbáltam meg védekezni az eső elől, de nem a gondolataimtól, amelyek messze jártak, egy Pest közeli településen, ahol egy barátnőm férje ünnepelte családi körben születésnapját. Szeretettel.

Koncz-koncert

Nagy és jó koncert volt kis szépséghibákkal, írtam volna tegnap, még azon melegében a koncert után. Hatalmas koncert volt kevés kritikai megjegyzéssel, írom ezt ma, ami annyit tesz, egy átaludt éjszaka sem volt elég, hogy a pozitív összkép mellett tapasztalt problémák feloldódjanak a levegőben és elszálljanak, huss, mintha nem is lettek volna.
A 38. lemezt a jubileumi tizedik Papp László Sportarénás koncerten bemutatni nagyon jó ötlet volt. Az újakat a régi nagy slágerekkel keverni, pedig még jobb elgondolás. Mégiscsak felüdülést jelenthetett a zömében ötvenes éveit inkább a hatvanhoz közel taposó, az Arénát csurig töltő közönségnek, köztük nekem is, hogy az ismeretlen, idegenül, jó hangzású, jól hangszerelt újdonságok után, mellett a Mr. Alkohol vagy a Mama kérlek, esetleg a Ne vágj ki minden fát emelje meg a hangulatot, hozza össze a közönséget egyetlen lelkes tömegbe, nagy tapsviharba. Nem tehetek róla, de az ifjúságomat idéző, a múltamba beleégett zenék ma is vitathatatlanul verik a maiakat, hiszen azok már túl vannak a nehezén, kiderült róluk, hogy örökzöldek.
Koncz Zsuzsa a jubileumi koncerthez méltón csinos, emelkedett, ünnepélyes volt. Hosszú, gazdag, fényes pályafutását egészen a születésétől fogva fényképekkel, filmbejátszásokkal, később Bródy és Tolcsvay vendégművészekkel illusztrálta. És nagyon sok beszéddel. Amikor láttam, éreztem, hogy kicsit ideges -, ekkora auditórium előtt - mondhatni lámpalázas, melynek következtében bakizott, szavakat keresgélt, vétett, azon drukkoltam, hogy a következő saját maga vagy vendége felkonferálásakor alig legyen mondanivalója, gyorsan essünk túl rajta, hogy a jól ismert, szeretett hangokat hallgassuk.
Dacára a látványtervezésben tapasztalt hibáknak, miszerint a színpad fölötti vetítővásznakra kivetített   Koncz-képekbe úgy lógtak bele a reflektorok, hogy egyéb helyeket kellett keresnem, hogy életem egyik meghatározó idoljában minél teljeskörűbben gyönyörködhessem, a műsor második részében az Óbudai Danubius Zenekarral kiegészítve az eredeti kísérő együttest, a Koncz-számoknak különleges, egyedi, erőteljes hangzást kölcsönöztek.
Ültem ott a K-sorban szemben a színpaddal, a sok ezres korombeli tömegben, éreztem a múltat nem csak a bőrömön és mindjárt reumás tagjaimban, hanem az agyam valamelyik rejtekében, szívem, lelkem zugában, újra a régi voltam, lelkes, bizakodó, reményteljes és hihetetlenül fiatal. Arról nem is beszélve, hogy önmagammal szembesülhettem, tartásommal, hitemmel, nézeteimmel, amelyek kristálytisztán csengtek egybe a Koncz Zsuzsa által vallottakkal. Kivételes egy érzés volt.
Ha Koncz-koncert lenne holnap, újra elmennék. Sárga rózsa, társai, Koncz Zsuzsa jöhetnek bármikor.

Hab alatt semmi

Egy munkahelyi társaságban kihoznak gyümölcssalátát gazdagon megrakva tejszínhabbal. Az egyik kolléganő alig hallhatóan megkérdezi:
- Nem lehetne tejszínhab nélkül?
Mackó barátnőmből nem tudni honnan bugyog elő:
- Nekem meg lehetne úgy, hogy a hab alatt semmi?
Mire hatalmas röhögés. Az egyikőjükéről leveszik a habot, Mackónak pedig kihozzák az étterem ipari tejszínhabot készítő gépét.
Másnap kakaós kocka a sütemény magában.
- Ugye ezt nem gondolják komolyan? Végre a kedvenc csokis sütim, tejszínhab meg sehol?
Mackónak ma van a szülinapja, egy moziban, később egy étteremben töltöttûk egymás társaságában az időt.  Innen az anekdóta számba menő történetek Mackó utolérhetetlen elmesélésében, aki amúgy nem szívesen beszél, különösen önmagáról nem. De ha olyan valakivel találkozik, aki értékeli a humorát, ezt a különleges és ritka angol humort, amikor észnél kell lenni, hogy a finomabb utalásokat, leütéseket is megértsd, akkor egyre-másra ontja a történeteket. Rólam tudja, hogy hálás közönség, értő társaság és kiváló adogató, téma feldobó vagyok, akivel öröm a közös szellemi játék lépten-nyomon humorral fűszerezve.
Ma, mikor szülinapján a kora délutáni órákban visszaért a munkahelyére az ebédjéből, szobatársát már nem találta benn. Megkérdezett egy másik kollégát:
- Most mi van? Én jöttem meg túl későn, vagy ő ment el túl korán?
Február végén az egyik német főnök eljött, hogy megdicsérje a pesti csapatot kiemelkedő munkájáért, az első két hónap fantasztikus forgalmáért.
Mire Mackó:
- Tudja, bele akartunk olvadni a nagy szürke állományba, hát nekünk ez így sikerült.
Egy másik német arra hívta fel a figyelmüket, hogy nekik a Közép-Kelet-Európai régióban kell dolgozniuk, itt kell eredményeket produkálniuk.
Erre Mackó zseniálisan:
- Jó, akkor a legnagyobb spanyol vevőknek megmondjuk, hogy költözzenek Moszkvába.
És így tovább. Aki nem hiszi, töltsön el egy kis időt Mackóval az ő születésnapján. Mondtam is neki, hogy
- Neked idén minimum négy születésnapod lesz velem -, annyira jól sikerült ez a mai együttlétünk.

Káposztafejeim, oh

Sokan szeretik a káposztát és a belőle készült ételeket. Én is, viszont megcsinálni nem nagyon. Életem során igyekeztem is kerülni az ez irányú erőfeszítéseket. Ezekben a napokban amott fönn azonban másképp rendelkeztek.

Anyámtól egy kis fej káposztát kaptam „ajándékba”, Tibrom pedig lila káposztához jutott. A hűtőben balról a fehér, jobbról a lila káposzta egyformán nyomasztott, míg nagy elhatározásra nem jutottam. Úgy gondoltam, megmászom a „Kilimandzsárót”, amikor a sima káposzta feléből káposztás palacsintát sütök, a maradék félből pedig kitelik egy káposztalevesre való. Receptek igazítottak el a nagy úton, a palacsintásat betartottam, állítólag jól is sikerült, de a levestől annyiban tértem el, amennyire a belevalókat megtaláltam vagy nem, és ha nem, akkor egyéb alternatív megoldásokra vetemedtem. Így kerülhetett bele a vöröshagyma mellett medvehagyma és maradhatott ki a virsli, volt viszont benne kolbász, tésztaként rizsszemeket dobáltam bele.
- Te, anyu, ez olyan Frankfurti levesféle és milyen finom – közölte velem Eszter lányom, aki nem is tudhatta, hogy mit eszik, és megjegyzésével mekkora örömet okozott.

Túl voltam a káposzta program felén. A lila káposztának determinálódott a sorsa, amikor kiderült, hogy sült kacsacomb, krumplipüré kerül melléje. Innen már könnyű volt a párolt lila káposztát remélhetőleg nem elrontani. A puding és a lila káposzta próbája, ha megeszik, Adják az Égiek, hogy túl is éljük…

Fogaskerekek

Álltunk ott a Fogaskerekű fölött átívelő hídon és vártuk a kis piros vonat érkezését. Tibrom ránézett a sovány korlátra, amely a mélységtől volt hivatott biztonságosan elválasztani a bámészkodót.
- Ha kábé a fél testem magasságában ráfeküdnék a korlátra, akkor - mivel elég sovány vagyok - billegnék rajta - mondta boldog mosollyal a száján.
- Akár egy mérleg, vagy egy hogy is hívják...., ja, igen, egy libikóka. Karjaidra, lábaidra ülhetnénk két átellenes oldalt valakivel és egy jót libikókázhatnánk éppen a legjobb helyen, a Fogaskerekű fölött - illesztettem hozzá pillanatok alatt egy helyben vizualizált történetet.
- Viszont, ha te egyensúlyoznál a korláton, akkor két esélyes a dolog. Vagy visszahúz a súly a járdára, vagy a fogaskerekeken találnád magad. Nem lenne semmi baja a fogaknak, nagy és puha esik rájuk - vigyorogta Tibrom.
- És a Fogaskerekű sem szenvedne kárt, direkt örülne, hogy milyen puha közegen és kellemesen megy ma ez a hegymenet - tromfoltam rá.
Persze nekem sem esne bántódásom. Felugranék, leporolnám magam, összeszedném libikókás, soványka Tibromat és csak annyit mondanék:
- Mindezt pont Nőnapon?

Bruck András, hol vagy?

Kérdeztem magamban hetek óta, Bruck András, a politikai, gazdasági, társadalmi helyzet, helyzetek éles látású elemzője, megjelenítője, hol vagy? Akkor hol vagy, amikor a maroknyi médiafelület, azok szerzői, szerkesztői, mint a Galamus vagy az ÉS, némely blogok, külföldön szerkesztett online lapok osztják meg velünk a tényeket, történéseket, látásmódot, már nem is egy átlagos látásmódot nyújtanak, hanem ebben a magából kifordult, felfordult magyar helyzetben adnak fogódzkodókat az értetlen, csodálkozó, tanácstalan, életük során normális közép vagy baloldali értékeket képviselő, ezek szerint élő embereknek, olvasóknak.
Az ÉS március hetediki számában rátaláltam végre Bruck Andrásra, aki miatt nehezen és a családomban egyetlen keresőként előfizettem a folyóirat online változatára. "Jó cimborám ne légy nyuszka" írása, elemzése kristálytiszta látlete a mai baloldal gyümölcstelen politizálásának, a jobboldal sorsrontó kormányzásának, országunk valós helyzetének. Nem ismerem a média lehetőségeit, online, határokat átívelő határait, de az eféle írásokat, mint a Bruck Andrásé akár tallózásként a magyar sajtóban terkeszteni kellene, át kellene venni, nem is tudom, hogy miért, talán hogy tudjanak róla, felfoghassák, megemészthessék, érezzék a Heuréka-effektust, igen, így van, igaza van, ez zajlik, ez történik az én életemmel is.

Bruck András, hol vagy bennem természetes, önkéntelenûl felmerülő kérdésére Bruck András átlagosan három havonta itt van, megjelenik, előjön egy-egy olyan cikkével, elemzésével, amelyet nem lehet nem észre venni, nem lehet mellette elmenni és szó nélkül hagyni, nekem a laikusnak sem és nem lehet nem észre venni, hogy Bruck András mindig is itt volt közöttûnk.

Ui.: A tegeződő címért Bruck András elnézését kérem így ismeretlenül is.

Krimi krumplival

Kábé negyed órával a német csatornán levő krimi előtt, amit nagyon megakartam nézni, mert az egyik kedvenc színészem játszott benne és a történet is elég ígéretesnek ígérkezett, belém nyilallt, hogy csírázik a krumpli és egy kiló leakciózott virsli vár feldolgozásra. Nem tudom, ki hogy van vele, de ezeknek bármelyike elég nyomos ok a cselekvésre, amely vagy krimi nézésben, vagy egy sürgős fogás abszolválásában merül ki. Megpróbáltam a kettőt valahogy összehangolni.
Életemben ilyen gyorsan nem pucoltam hagymát, krumplit, mint most. A hagyma javában párolódott, amikor az utolsó főbb híreket mondták a tévében. Az időjárásjelentésnél az összes felvágott krumpli bekerült a lábosba. Ilyenkor kit érdekel, hogy a darabok csilicsáléra, különböző nagyságúra sikerednek, a fő, hogy örvendetesen keverednek a hagymával és boldogan úszkálnak az időközben a paprikától bepirosodott lében. Mire ide jutottam nyugodtam meg, hogy a paprikás krumpli szempontjából látni kezdtem az alagút végét.
Megállapítottam, hogy az első gyilkosságról lemaradtam, amit a galád forgatókönyv író meg a rendező a legelejére, éppen a paprikás krumpli összeállításával egy időre tett. Gondoltam, ha huzamosabban a krimi előtt maradok, akkor kiderül, miről is van szó.
A gyilkosságot felderítő zsaru aktív nyomozása közepette, amikor látszólag semmi sem történhetett az ismerősök, barátok meginterjúvolásán kívül, mentem ki megkavarni a fortyogó paprikás krumplit. A második gyilkosság eléggé elborzasztó eredményére értem vissza. Nem tudom, mi bosszantott jobban, hogy lemaradtam az újabb gyilkosságról, vagy hogy krumpli miért nem tudja megkavarni önmagát.
A harmadik áldozat végelmúlását volt szerencsém ugyan látni, azonban a nyomozási folyamat lecsengését, a sorozatgyilkos megtalálását a virsli, kolbász felszeletelése szakította meg üdítően.
A krumpli által megszakított krimi végül is nagyon nem nyerte el a tetszésemet, láttam már ennél jobbat is és krumpli nélkül, annál jobban sikerült viszont a paprikás krumpli, amely krimi és krumpli közötti rohangálásban készült el. Akkor ez lehet a titka a jó főzésnek...
/Az írás létrejöttét egy barátnőmnek köszönhetem és köszönöm is./

Úgy táncolnék

Nem is tudom, mikor táncoltam utoljára egy zenére. De most Barry White: Te vagy ez első, az utolsó, a mindenem (You are my first, my last, my everything) dalára a konyhámban önkéntelenül táncra perdültem. Gyúrni kellene a tésztát pillantottam balra a pult felé, ahol a tálban dagadó tészta hívta fel a figyelmemet magára. A lábaimnak nem tudtam parancsolni, csak vittek tovább a zene ütemére. El kellene rakni a száraz edényt, találkozott a szemem a szárítóval, meg mosogatni is kellene, néztem rá a mosogatóban tornyosuló edényekre. Éppen a refrénre fordultam egy jót, sikerült nem beleütköznöm a székekbe, sem az asztalba, viszont észrevettem egy foltot a padlón, fel is kellene mosnom, gondoltam. A fordulat végén szembe találtam magam a parkra néző ablakkal, amelyen túl csupa zöld, rügyező fák, a nap is próbálgatja erejét. Kint, hál' Istennek nincs mit tennem, a természetben minden rendben és a helyén van. Pontosan úgy, ahogy ez a klassz Barry White-szám, meg a sete-suta, félig-meddig önfeledt táncikálásom. Igazán adhatnák gyakrabban.

A lángos

Tudom, hogy szerintem ki csinálta az ország legjobb lángosát. Kiskunfélegyháza határában egy ócska  lakókocsiban sütötte mínden hétköznap hajnalban öttől nyolcig Ica és Árpád, egy nagyon szimpatikus házaspár. A környező cégek dolgozói jártak oda reggelizni vagy hatosával, tizesével hordani a lángost a kollégáknak. Éveken át megállás nélkül húztam le Budapestről Szegedre, a boldog tudatlanok mosolyával az arcomon, mikor a gyárban egy szegedi munkatárs mesélt erről a lángososról, hogy szerinte nem is az ország, de a világ legfantasztikusabb lángosát itt lehet enni. Attól fogva - mondanom sem kell -, magam is az Icáék lángosának rabja lettem, egy életre. Először csak megkóstoltam, mintegy lemeóztam, s mikor kiállta a legszigorúbb próbát is, nagy üzemben vásároltam. Vittem ui. bizonyos szegedi kollégáknak ajándékba, akik ugyan nem kérték, de amikor dolgomat érkeztem végezni, velem együtt a legjobb lángost is megkapták reggelijükhöz. A recept persze hétpecsétes titok volt, sohasem kérdeztem Icáékat, ők meg nem mondták, ez így is van rendjén.
Egyszer csak Ica és Árpád belefáradt a hajnali lángosozásba. Lányuk helyett, aki nem folytatta az ipart, akadt valaki, aki átvette az üzletet és vele együtt a nevezetes lángost. Frissebb lakókocsi került nem is a régi helyére, hanem a szomszédos gyár udvarára. Jártam azóta arra, pedig már rég nincs dolgom a déli céggel, a lángost kapó kollégák közül is sokan elmentek nyugdíjba, néhányan meghaltak. A lángos Icáék után is ugyanolyan finom,  óriási kerek, légies, a tésztája habkönnyű, az íze, az íze utolérhetetlen, akár üresen, sajttal vagy tejfölösen, bármilyen formában. Jó kezekbe került Ica és Árpád lángosa, messzire hirdeti, hogy ami jó, ami bevált, azon nincs mit változtatni, elég ott és úgy folytatni, ahol az előd abbahagyta.
Eszembe jutott mindez annak kapcsán, hogy március legelső napján lángost sütöttem. A lángosom hasonlított valamelyest az Icáékra, de hogy ennyire újra éltem a kiskunfélegyházi lángost, annak talán nem kevés oka lehet. De ez most, mint Icának az ő receptje, maradjon a titkom.