Visszazökkenni látszik a helyére. Mondd meg a többieknek, mondja talányos félmosollyal az arcán, csibészes csillogással a szemében, csak mondd meg, hogy túlélte az öreglány, a többi meg nem érdekes. Elnevettem magam. És köszönd meg a nevemben az értem való izgulást, jókívánságokat mindenkinek. Annyira jellemző volt ez anyámra és az ő világára, amely most mintha tágulna valamelyest. A kórházi szobán túl ellátunk már a lakásáig a város túlvégén, amikor egyre-másra jönnek elő az ottani teendők. Kimenni még nem akaródzik a világba, nem sürgeti sem az orvost, sem az időt, mondja, eljön az is.
Anyám szerint a világ már jóval kerekebb, ahogy nap mint nap érzi magát egyre jobban benne, ami az ő korában, valljuk be, nem kis teljesítmény. Nekem meg hitetlenkedő, örömteli rácsodálkozás, hogy mindez egyáltalán lehetséges és az én anyámmal, aki szerint a világ olyan amilyen, mégis leginkább elfogadni és szeretni és magunk helyét benne megtalálni való.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése