Búcsúlevél! Gerendás Péter befejezte

Nem hallottam előszörre a nevet, csak azt, hogy egy 57 éves zenésszel történt valami. A Cipő után már azt hittem, hogy ő is meghalt. A hírt olyan komolyan olvasták be a rádióban és még egy percig tartott, amikor kiderült, hogy Gerendás Péterről van szó. Abbahagyja. Abbahagyja itthon és elmegy máshova. Hogy hova, nem tudni, talán még ő sem tudja. Mert itthon nem tud megélni egy Gerendás formátumú énekes. Művész. Lehet mondani, hogy csak ne beszéljen, ne szóljon, meg ne szólaljon, hiszen a hozzá hasonlókból lehet száz meg száz és ezer. De hogy fel kell figyelni rá, már csak azon egyszerű oknál fogva, mert Gerendás érték, Gerendás egy intézmény, Gerendás örök. És ha Gerendás elmegy, vagy felmerült benne, hogy elmegy, akkor baj van. És a baj nagy.
Az alábbiakban változatlanul vettem át a Hír24-ről Gerendás Péter levelét
http://www.hir24.hu/szines/2013/03/31/bucsulevel-gerendas-peter-befejezte/,
mert valamiért a bensőmben fontosnak éreztem ezt megtenni, mert fájdalommal tölt el, hogy Gerendás Péter idáig jutott, pedig nem is akart, mert ő, mint annyian az elmentek és az itt maradottak közül: itthon van otthon.

A Liszt Ferenc-díjas előadóművész váratlanul úgy döntött, hogy befejezi itthoni tevékenységét.

"Nagyon fájnak nekem azok a mondatok amelyeket le fogok írni, de nem dughatom tovább a fejemet a homokba. 15 lemez, számtalan rangos díj után úgy döntöttem, hogy befejezem itthoni tevékenységemet. Ennek számos oka van.

Az egyik ok a hazánkban tapasztalható fasizálódás. Néhány éve történt , hogy az utcán egy negyven körüli hölgy amikor meglátott azt mondta, 'te szemét patkány'. Úgy éreztem, a szívemből egy darab, kitépve ott gurult el az aszfalton. Azon gondolkodtam miféle gyűlölet bujkál ma az emberekben, amikor én, aki nem vagyok politikus (náluk szakmai ártalom az ilyesmi), televízió interjúim során a gyermekeimről beszéltem, zenémmel, vagy szövegeimmel, viselkedésemmel senkit nem bántottam, ilyet váltottam ki valakiből, aki feltehetően anya, vagy az lesz egyszer. Pedig engem legtöbben arról ismernek, hogy sok gyermekem van. Még ma is ott állok az utcán, megdermedve.

A mocskos zsidózás, a nácik szerecsenmosdatása, a politika kufárkodása az emberek létező előitéleteivel, a már szinte természetes hétköznapi terminológiává lett bizonyos 'zsidó háttéruralomról, zsidó bankárokról' szóló hazugságok, összeesküvéselméletek és ezzel egyidejüleg a jól bevált bűnbakképzés általánossá válása, a folyamatos cigányozás, buzizás miatt régóta fontolgattam a távozást. De van egy 'gulyás feelingem', mint ahogy egy Klauzál téri sólet életérzésem is. Az anyanyelv, a hazám iránti forró szeretetem, a költészet, az irodalom, Bartók, Kodály, József Attila, Kosztolányi, és a többiek, idekötnek. Szakmailag soha nem volt szerencsém. Más híres előadókat kísértem, egy méterrel a hátuk mögött, és ennek szimbolikus jelentősége is volt.

A második vonalban születtem, és ott is maradtam. Később a saját lábamra álltam. De a Rádiók nagyon keveset játszották a dalaimat, emiatt nem lehettek slágerek azok. Az elenyésző számú koncertek helyét átvették a vendéglátó helyek és a céges, sonkatekercs mellé játszott aláfestő zenék. Utáltam, ahogyan hátat fordítva zabáltak jólöltözött hölgyek, urak, akik felettébb leszarták a produkciót. Ma már ezeket visszasírom, mert játék közben a számlakönyvemre koncentráltam, a családomat tartottam el abból, hogy a művészetemet a kaszinótojás mellé felszolgálták. De ma már nincsenek ilyenek. A cégek csődbe mentek, de addig még gyorsan, a helyemet átvették a napi rendszerességgel jelentkező tehetségkutatónak álcázott valóságshowk hősei, akik három percig tündökölnek, de utánuk folyamatosan jön az utánpótlás, és mivel tehetségekben rendkívül gazdag ország vagyunk, kilátás sincs arra, hogy az elkövetkező 30 évben ne takarja ki valaki néhány percre a napot. Koncertek nincsenek. Felkérnek, aztán lemondják.

Ötévente csinálok baráti segítséggel, saját szervezésben egy-egy nagyobb produkciót, de két hónap próba, felkészülés, az életművem bemutatása után kicsit zsebbe kell nyúlnom a végén, miután mindent kifizettem. Maradnak a vendéglátó helyek, ahol mikroszkopikus összegeket fizetnek, és néha még abból is alkudnak. Volt egy nagyon jó színházi ötletem is, de senkit nem érdekelt, de mégcsak vissza se hívtak, hogy ezt elmondják nekem.

Az életem során összegyűjtött javaimat eladtam, amit mind feléltünk. Zongora, ami sokat jelentett nekem, gitárok, amelyeket a spórolt pénzemből vettem. Néhány hete egy 30 éve dédelgetett 66-os Stratocaster gitártól váltam meg, amelynek eladása (nagy érték) pont egy hónapi megélhetésünket bitosította. Pedig nem élünk nagy lábon. Ez nem normális dolog. Ez az ország élhetetlenné vált. Értéktelenné vált az érték. Felment az ára a selejtnek. A gyermekeim az iskolában akkor vannak megdicsérve, ha mozdulatlanul ülnek a padban, mint a robotok. Az ablak akkor nyílik ki automatikusan, ha a műszer oxigénhiányt jelez. Igazgatói intőt kapnak jelentéktelen csínyekért. A zeneiskolában (ahol zenével elenyészően keveset foglalkoznak) lelkipásztori jellemzést kérnek, és választanunk kell, hogy hittanra járunk, vagy etikára, amivel alaposan körül tudják rajzolni, mindenki identitását. Folyamatos Apeh szorongatásban vagyunk, 3 havonta inkasszóznak, mert a Bt. Költségeit ha van bevételem, ha nincs, fizetnem kell. De időnként jön 20 ezres parkolási bírság, eladhatatlan zártkerti ingatlanon lévő használhatatlan sufni utáni 40 ezres építményadó, elviselhetetlen telefonszámlák, 3 Ft 50 fillérért vett I phone - ok amik a hűségnyilatkozat lejárta után (pont amikorra szétesnek) 300 000 Ft-ba kerülnek. Büntetések, 71 ezres gázszámla, 30 ezres villanyszámla és kocsira felvett 5 éve fizetett frankhitel (amiből még 1 év hátravan) pedig amikor megvettem már 200 000 km volt benne. A ház ugyan tehermentes, de bármikor ráterhelik a tulajdonlapra, esetleg valamilyen kifizetetlen számla miatt, így akár mi is hajléktalanok lehetünk. 6 kiskorú gyermekem van, de igazából a jövőképem kb egy hétre elegendő és az is eléggé lesújtó. Nemcsak a jövőtől félek már, hanem a jelentől.

Ezért úgy döntöttem, hogy elindulok valamerre. Még nem tudom igazán merre. Dél felé, vagy inkább északra? Sikerül-e, vagy nem? 57 éves vagyok. Ennyi idős korában apám már vágta a centiket a nyugdíjhoz. Nekem se nyugdíjam nem lesz, se centim.

Nem vagyok hajlandó korrumpálni, vagy pártokhoz, politikusokhoz dörgölődzni. Nem vagyok képes könyvet írni 'hogyan veszítettem el a szüzességemet'. Nem tudok tanítani, nincs türelmem hozzá, mert folyamatosan arra gondolok, miért kell ezzel kínlódnom, vannak nálam sokkal képzettebbek, akik nálam ezt jobban csinálnák, amihez meg én értek, azt meg nem csinálhatom.

Egy másik országban kell valahol meghúznom magam egy ideig, és bízni abban, hogy van olyan hely a Világon, ahol értékelik amit én tudok. Mert itt nem, ezzel jobb szembesülni. A gitáromba kapaszkodok, mint egy hajótörött. De nem azért írom ezeket, mert sajnáltatni akarom magam, Isten őrizz! Megoldottam mindig, és most is meg fogom. Bízom a tehetségemben. Idáig mindig én tartottam a lelket a barátaimban, bizonyos 'napsütésről, meg madárfüttyről' beszéltem, de már nem tudok ilyen okosakat mondani. Muszáj visszakapnom a reményt, a jövőképet, a mosolyt, hogy gyermekeimre úgy nézhessek, ahogy néhány éve. És miközben ezt írom, kislányom Róza idehozott egy papírt 'Boldog Húsvétot apu'…"

Százhúsz pirozski

Sütöttem egy jó csomó pirozskit. Kétfélét. Tojásos-sonkást és tojásos-medvehagymás-krumplipürést. Nem számoltam. Lett vagy százhúsz. Gondolom, elég lesz. Adok anyukámnak, aki csak akkor eszik pirozskit, amikor sütök neki. Mondhatom, hogy nagyon szereti. Adok egy barátnőmnek pár darabot.Viszek be, hogy megvendégeljem azzal az étellel a közvetlen kollégákat, amelyet ha este hétkor kezded el sütni, akkor éppen éjfélre leszel készen a százhúsz darabbal. És persze ez az étel lesz az otthoni, családi vendéglátás tárgya is, az egyik főfogás, amelyet rajtam kívül senki sem csinál. Mert kicsit munkás. Aprólékos, meg sziszifuszi és fárasztó. Az eredmény viszont fantasztikus és garantált siker. Nem is csinálom minden nap. Csak akkor, ha valamilyen különös okom van rá. Vagy speciális az alkalom. Mint most, mint ma. A születésnapomon.

A Szűcs fogadója

Meg sem tudom, hogy a világon van ez a hely, ha nem járunk Gödöllőn vízszűrőért. A magán vállalkozótól Tibrom megkérdezte, milyen éttermet javasolna nekünk, ha egyszerre szeretnénk jót, háziasat, nem túl drágáért enni. A vállalkozónak először a Napsugár étterem jutott eszébe, azonban aznap zárva volt, ezt követően ajánlotta A Szűcs fogadóját. A Grassalkovich Kastély előtt menjünk el, keresztezzük a HÉV-et, Gödöllőn túl jobb felől elhagyjuk a Tesco-t, majd nem sokkal azután az út bal oldalán észrevesszük a fogadót, amelyet mindig rengeteg autó vesz körül.

A Szűcs fogadóját két oldalról négy autó szegélyezte ezen hétköznapi kora délutáni órán. Emlékeztem rá, hogy az mindig jó jel, ha nem üres étterembe tér be a fáradt is, elég éhes is vándor, mint amilyenek éppen mi voltunk  Gödöllőn túl és Szadán innen, a cím szerint inkább Szadán.

Paravánokkal szellősen elválasztott hat személyes sarokasztalhoz ültünk le életem pont ma harmincegy éve átmenetileg jelenlegi párjával, Tibrommal. Az asztalos pincérnek jogosan nem lehettünk elsőre nagyon szimpatikusak kirándulós, egyszerű szerelésünkben, inkább szerénységet, szegénységet, mint meggyőző színvonalat, jólétet sugárzóan.

Az étlap vett le először a lábamról, igaz akkor már javában kényelmesen ültem. Minden egyes étel témakört találó címmel indítottak, amelyet itt most kivonatosan néhánnyal példázom:
"Azoknak, akik nagyon éhesek - Előételek",
"Levesek - avagy mit rejt a fedő",
"Házi szárnyasok - ha a róka el nem vitte",
"Horogra akadt vízi jószágok"
"A falu aprajának - gyerek menü"
"Saláták - a kertek zöldjeivel"
"Édességek - a nagyi titkos receptjei"
Hiszem, hogy az erre fogékony vendéget - ahogy engem is - megérinti a címekben rejlő közvetlenség, vélhető összekacsintás, humor.
Nekem még sikerült a róka által el nem vitt szárnyasok közül éppen a Grassalkovich gróf kedvencét, azaz roston sült csirkemellet fokhagymás mártással, füstölt sajttal meghintve választani burgonya krokettel. Tibrom kicsit többet mélázott azon, hogy mit is egyen, mit is egyen, vajon a Fatányérost válassza többféle hússal vagy valami egyebet. Végül az igencsak jól hangzó, bár nekünk totálisan ismeretlennek tetsző Öreghegyi betyárszelet csípősen fűszeres steak burgonyával mellett döntött.
Mindig elhatározom, amikor újabb szárnyas ételt eszem valahol, hogy majd azt is felveszem az általam otthon elkészítendők listájára. Sosem hittem, hogy valaha is eljutok - néhány csirkemell elkészítési módot ismerve -, a lehetőségek végére. Ez a fokhagymás mártásos, füstölt sajtos csirkemell megint egy olyan ízkombinációt mutatott fel, ami mellett nem lehetett csak úgy elmennem. Szépen lassan, komótosan, minden egyes falatot jól megrágtam, a mártást kielemeztem, az ízekben tobzódva újfent megállapítottam, hogy mennyire szegényes eddigi szárnyas étel tudásom, amely ezzel az étellel is bővíthető, gazdagítható.
Közben átnéztem Tibromra, aki tányérján a tekintélye adag Öreghegyi betyárszelettel küzdött, szabályos csatát vívott, hol jobbról, hol felülről, hol egyéb oldalról közelítve meg az ennivalót, amely sertéshúsból, kolbászdarabokból, gombából, fűszeres steak burgonyából, pepperoniból és ki tudja, még mi mindenből állt. Megnyugodtam, hogy Tibrom nem marad éhes.
A késői ebéd után kisebb kirándulást tettünk A Szűcs fogadójában. A két nagy termet középen a bárpult választja el egymástól úgy, hogy a közös légtér mégis megtartódik. A teremben, ahol mi is ültünk és ezen a véletlenül, tévedésből itt ragadt késő téli, március végi napon  a fával etetett kandallóban égő tűz táplálta a családias, barátságos hangulatot. Ezen a részen diszkrét paravánokkal választották el az asztalokat egymástól. A falakon fa szekrények, konyhai eszközök, fadíszek, festmények, elsősorban tájképek.
A Szűcs fogadója bal oldali, egyben nagyobb termében - otthonosan berendezetten - elszórt asztalok, körülöttük székek sora. Fa tálaló szekrény. A falakon itt is fa konyhai kellékek, festmények. Boltíves sarok részben két asztalnyi társaságnak van a hely kuckósan kialakítva.

A kert helység ebben az évszakban még nem működik, március 27-én A Szűcs fogadója ablakán  keresztül lehet a téli tájban gyönyörködni. Most mit mondjak, azért ennek is, de
A Szűcs fogadójának minden bizonnyal megvan a varázsa.







http://aszucsfogadoja.hu/


































Nekem még sikerült a róka által el nem vitt szárnyasok közül éppen a Grassalkovich gróf kedvencét, azaz roston sült csirkemellet fokhagymás mártással, füstölt sajttal meghintve választani burgonya krokettel. Tibrom kicsit többet mélázott azon, hogy mit is egyen, mit is egyen, vajon a Fatányérost válassza többféle hússal vagy valami egyebet. Végül az igencsak jól hangzó, bár nekünk totálisan ismeretlennek tetsző Öreghegyi betyárszelet csípősen fűszeres steak burgonyával mellett döntött.
Mindig elhatározom, amikor újabb szárnyas ételt eszem valahol, hogy majd azt is felveszem az általam otthon elkészítendők listájára. Sosem hittem, hogy valaha is eljutok - néhány csirkemell elkészítési módot ismerve -, a lehetőségek végére. Ez a fokhagymás mártásos, füstölt sajtos csirkemell megint egy olyan ízkombinációt mutatott fel, ami mellett nem lehetett csak úgy elmennem. Szépen lassan, komótosan, minden egyes falatot jól megrágtam, a mártást kielemeztem, az ízekben tobzódva újfent állapítottam meg, hogy mennyire szegényes eddigi szárnyas étel tudásom, amely ezzel az étellel is bővíthető, gazdagítható.
Közben átnéztem Tibromra, aki tányérján a hatalmas halom Öreghegyi betyárszelettel küzdött, szabályos csatát vívott, hol jobbról, hol felülről, hol egyéb oldalról közelítve meg az ennivalót, amely sertéshúsból, kolbászdarabokból, gombából, fűszeres steak burgonyából, pepperoniból és ki tudja, még mi mindenből állt. Megnyugodtam, hogy Tibrom nem marad éhes.
(folytatom)

Sominak szeretettel

A mai nap a Somié, akit három óra után hívtam fel telefonon, hogy jó egészséget, boldogságot kívánjak születésnapjára. Jó volt hallani hangját, gyöngyöző, magával ragadó nevetését, amint mindennek, amit csak mond, kíván neki az ember, örül, és tényleg, valóban, teljes szívvel örül. Mondtam is neki, hogy csak maradjon meg ilyennek és ne csupán a saját, hanem mindannyiunk örömére.

Muskátli jégsalátával

A mai napban az este volt a legjobb. Benne nem is a készülődés, hiszen felöltözve, indulásra készen állítottam haza, hanem maga az út, Csücsök fölszedése út közben, az utca megtalálása, a megérkezés, a ház körüli kalandos parkolás, a vendéglátókhoz való becsöngetés, beengedtetés a házba, melynek kapuja, belső tere éppen olyan tágasra van kiképezve, hogy ott egy valamit is magára adó szekér ki-be-átjárhasson, ha valamikor szükségeltetett, nem most, hanem a távoli múltban, mondjuk a XIX. század fordulójának tájékán, aztán felcaplatás az ívelt lépcsősoron a második emeletre, belépés a két szomszédos lakás által birtokolt közös folyosói térbe, amely teli s de tele volt rakva az ott áttelelő muskátlikkal és egy cserép medvehagymával, végül megérkezés az egy szobás, végeláthatatlan belmagasságú összkomfortos garzonba, amelyet Imi barátom és Rita a legnagyobb leleménnyel, ötletességgel lak be, kihasználva az aprócska lakás nyújtotta lehetőségeket, sőt, a fantáziájukkal még annál is jóval többet.
Ottlétem alatt átmenetileg feledni véltem, hogy ugyanezen napon, a napnak is a délelőttjén egy régen hallott barátunk azért hívott fel telefonon, hogy közölje, hogy elvált felesége, akit a múltban közös találkozóink, azonos társaságunk révén ismertem, néhány napja halt meg. Imiéknél ez a tragikus és fájdalmas, a maga váratlanságában is letaglózó hír terítékre sem került, helyette kétféle jégsalátás, paradicsomos, hagymás salátás tál, az egyikben tonhallal, a másikban csirkével. A vegyes saláták a tavasznak ezen a jócskán behavazott, az évszakhoz képest jóval hidegebb, ennél fogva ridegebb napján a tavasz zöld, piros, fehér színei a zöldségekben és a salátaöntettel összekeveredve olyan elemi erővel taglóztak le, valamint öntöttek el fogyasztásuk közben a régóta áhított frissesség érzetével, hogy az leírhatatlan.
N ezt már nem élheti meg, nem érezheti a jégsaláta roppanását, reccsenését a fogai alatt, úszott föl bennem az elkerülhetetlen és kicsit morbid gondolat, pedig hogy szerette az ő vendéglátásai idején a legkülönfélébb salátákat készíteni, egyben fogyasztani. Kiválóan értett, hogy mit mivel kell elkészíteni, mi mihez illik, mit mikor kell az asztalra kitenni. N összes vendéglátása a saját egypályás, egyszerű viszonzásaimmal szembesítettek, amelyek persze úgy voltak jók, ahogy, hiszen minden összejövetel így vagy úgy az egy légtérben való huzamosabb és baráti együttlétről, végeláthatatlan beszélgetésekről, nevetésekről szólt.
Imiéknél a frissítő salátákon és az isteni friss fehér kenyéren kívül éppen az adta meg a varázsát, hogy oly rég nem láttuk, hallottuk egymást ebben a körben, hogy szinte automatikusan lépett fel egy bizonyos idő után az óhatatlan igény egy új, a következő találkozásra.
Nem így N esetében. Miután N-ék elváltak, a férjjel közösséget osztó és vállaló baráti társaság tagjaként, a férjjel tartottuk a kapcsolatot. N-nel külön nem emelkedett a baráti viszonyunk a csak vele való kapcsolattartásra. Egyszer találkoztam vele mindössze talán a válása környékén valamilyen ezoterikus ülés kapcsán, amelyen kérésemre megpróbált a relaxiálás, az alfa állapot, a szuggesszió révén a saját múltamba visszanavigálni előző életeimen át, megkeresni a jelen életemben meglévő problémák oly távoli gyökereit. A kísérlet - véleménye szerint erős akaratomnak köszönhetően - látványos, mosolyogtató kudarcba fulladt.
Mindez csak futólag jutott eszembe, halvány mosolyomat Rita híradása fényesíthette föl, amint Imi várható fix munkára szóló elhelyezkedéséről mesélt. Örömtelibben ért véget a napom, amelyben fény és árnyék kéretlenül és önkéntelenül váltogatta egymást.

Késő téli hangulat

Hogy ilyen későn egy hétköznap fönn vagyok, annak alig valami lehet az oka. Mert nem vagyok álmos. Hiába való is lenne lefeküdnöm a kincstárinak mondott időben, elaludni úgysem tudnék. Vagy mert várom, hogy a túrós süti egészen kisüljön, amelyet holnap egy vendégségbe viszek ajándék gyanánt. Biztos akadna jobb és drágább, meg szebb ajándék is. Azonban a múltba vesző ismeretségünk során már megtanulhattam, hogy semmi másnak nem örülnek a holnapi vendéglátóim jobban, mint éppen az én túrós sütimnek. És az ilyen késztetésnek, elvárásnak, várakozásnak nemigen tudok ellenállni, bevallom, nem is lehet. De most sem ez, sem amaz, de még egy jó könyv sem okozza fennlétemet ezen a számomra ennyire késői órán. A hóesés, annak is a kitartóbb fajtája, amely egyfelől meglepetést okoz azzal, hogy március legvégén képes esni, másfelől pedig azzal képeszti el az embert, hogy egyszerre mennyi bír leesni. Annyi, amennyivel egységesen borítja be a tájat, lepi el a bokrokat, simul rá a fák törzsére. ágaira. Olyan táj kerekedik elő a sok és makacs hó, valamint az előzetesen száraz felületek találkozásából, hogy az ember egy igazi mesében találja magát. Mindezt akkor érzékeli, ha észreveszi ezt a ritka csodát, amely idén ill. a most is tartó télen nem először esett meg velünk.
Ránéztem az órára, nyolc óra volt, amikor még javában sült a túrós süti a sütőben. Kitártam a kertre nyíló konyhaablakot, hogy megnézzem, vajon kisült-e már a hótól a táj. Amit láttam, éppen az késztetett arra, hogy bakancsot húzzak és téli kabátot, sálat és sapkát, hogy én legyek az első, aki a szűz hóban sétál a még hulló hóban, a hótól roskadozó, meghajló ágak, bokrok, fenyők, fák között. Varázslatos, semmihez sem fogható élmény volt. A fényképek szegényes, halovány másai mindannak, amit néhány perccel ezelőtt élhettem át. Köszönhetően a kitartóan hulló hónak, estének, alapvetően sötétségnek, az utcai lámpák fénypászmáinak, a fényben előrajzolódó göcsörtös, girbegurba, összevissza, ad hoc formáknak, csöndnek, idilli békének, nyugalomnak. Ilyet csak egy táj -, most egy parkban -, és az időjárás valóságosan is havas fintora képes összehozni. Is.

Életem barátnői nálam

Azt hiszem, hogy ezt nem nekem kellene megírnom.
Mindenesetre legyen elég annyi, hogy tegnap volt egy barátnői találkozó nálam, mely kör nagyon ritkán jön össze. Érdekes volt látni, hogy a barátnőim, akik most látták egymást másodszorra, valamint azok, akik most csöppentek bele ebbe a számukra ismeretlen barátnői körbe, mennyire egymásra találtak és a közös hangra.
Előzetes félelmeim, vajon jó lesz-e így, tudunk-e egymással mit kezdeni, meglesznek-e a témáink, hogy órák teljenek el anélkül, hogy észrevennénk az idő múlását, így utólagosan fölösleges aggódásnak tűnik.
Az meg külön örömmel töltött el, hogy a következő ilyen baráti találkozó is szóba került, amelyre ezúttal nem hét évet kell várni, hanem előreláthatóan két-három év múlva lehetséges.
És remélem, hogy majdan az akkori barátnői összejövetel sikeréhez anyám -, akit akkor nem felejtek el ebbe a körbe meghívni -, főztjeivel, mint most a fasírt, a francia saláta, az örmény cékla szintén nagy mértékben járul majd hozzá, jelezve, hogy megvan még ő is és köszöni szépen, nagyon jól.

Erdős Virág: Mikor

ha majd minden kisbalázsnak bealszik a mamája
ha majd nem lesz erőszak az együttélés szabálya
ha majd prímán megférnek a bringák közt a rollerek
ha majd szépen elhúznak a picsába a pollenek
ha majd nem lesz veszélyben a visszaszólás szabadsága
ha majd nem lesz akadály a ruházatom szakadtsága
ha majd nem fog megbűnhődni mindenki csak az az egy
ha majd minden hajléktalan besokall és hazamegy
ha majd nem lesz pokol ez az úgynevezett kánaán
ha majd nem lesz olyanom hogy bár a halál várna rám
ha majd nem kell kalkulálni börtönnel se kárhozattal
ha majd nem kell kivárni a rendezői változattal
ha majd nem lesz az a híres jogbiztonság lufi
ha majd nem lesz hazánk legszebb rózsaszála pufi
ha majd nem kell minden szabad helyre brendet építeni
ha majd nem lesz mit a magunk ocsmányságán szépíteni
ha majd nem a tartózkodásunkkal fogunk tüntetni
ha majd nem lesz egyszerűbb az áldozatot büntetni
ha majd minden kisiskolás úszkálhat az usziban
ha majd nem fog harminc ezüst csörögni egy pusziban
ha majd nem kell viselni a könnyítések terhét
ha majd nem lesz tizenháromezer forint per hét
ha majd nem kell hülyeségből történelmet írni
ha majd nem kell egyeseknek erőn felül bírni
ha majd nem lesz élet-halál ura minden helyi jegyző
ha majd nem küld mindnyájunkat padlóra egy hülye edző
ha majd minden kiakolbólított birka beint
ha majd nem kell cuccolni és dobbantani megint
ha majd nem lesz bagatell hogy mi zajlik a végeken
ha majd nem lesz menő dolog babrálni a tényeken
ha majd nem a krisnásokhoz jár a haza ebédre
ha majd nem lesz minden oldal jelszavakkal levédve
ha majd nem lesz elegáns a másik felet kitakarni
ha majd nem lesz nehéz ennyi gyökér közül kit akarni
ha majd nem lesz lezárva a szabad sajtó útja
ha majd nem lesz telerondítva a múltnak kútja
ha majd lesz más opció mint döglött nyúl vagy öreg róka
ha majd minden eszkimóra jut egy nagyon kövér fóka
ha majd nem kell gonosztevők emlékének adózni
ha majd újra jogom lesz még jól oda se bagózni
ha majd frankón elmennek a fehérvári huszárok
ha majd nem lesz árulás ha úgy döntök hogy kiszállok
ha majd nem fog napról napra durvulni a tardi helyzet
ha majd nem fog falnak vinni minket ez a fura szerzet
ha majd nem lesz komilfó a tizenkilencedik század
ha majd minden kor a saját rossz költői ellen lázad
ha majd nem kell dalolni a sár helyett az azúrról
ha majd nem kell kanadáig menekülni hazulról
ha majd nem lesz alku tárgya minden jogos járandóság
ha majd nem lesz nemzetmentő taktika a várandósság
ha majd nem vész minden görcsös igyekezet kárba
ha majd hamupipőke is ellóghat a bálba
ha majd nem lesz etalon a Lánykérés a havason 
ha majd nem lesz hungarista hecckampány az avason
ha majd nem lesz egyre cifrább ez a cifra nyomorúság
ha majd lesz itt vidámság is nem csak mindig szomorúság
ha majd újra mókusokkal lesz tele a tabán
ha majd nem lesz probléma hogy romungró a babám
ha majd lustán ont az élet uncsi online mémeket
ha majd nem lát a gyanútlan szemlélődő rémeket
ha majd élünk mint a marci hevesen és gondtalanul
ha majd senki se jár köztünk se pórul se hontalanul
ha majd végre szabadság lesz hétvége és nyugi
apa mosdik anya főz és tévét néz a hugi
jövünk-megyünk-teszünk-veszünk pirkadattól estig
kenesétől kapuvárig palkonyától pestig
lesz még egy kis ez meg az de amúgy minden klappol
s ránk is vár egy hosszú boldog derékfájós aggkor
akkor

Ma született Lili

Tegnap még nem tudtam, hogy Somival a beszélgetésünk ilyen gyorsan hozza meg gyümölcsét, értsd ennek az aprócska hölgynek a tegnapról mára való megjelenésében, aki mikor ezeket a sorokat jegyzem le még egy napos sincs. Lilinek, mert hogy így hívják a csöppséget, úgy gondolom, hogy már csak a család- és keresztnevének együttes és kellemetes hangzása révén szinte automatikus és nyílegyenes lesz majdan a belépője a híres színésznők, énekesnők, művészek klubjába.
Lilinek anyukáját viszonylag jól, apukáját kevés találkozásból, nagymamáját, Somit viszont annál inkább ismerem, hiszen már egy ideje elég közeli barátok vagyunk.
Jó egészséget, boldog, kiegyensúlyozott, békés, hosszú életet kívánok Lilinek innen az Araratból. Szülőknek, nagy- és dédszülőknek pedig annál több örömöt  gyermekükben, unokájukban, dédunokájukban.
Boldog születésnapot, Lili!
2013. március 21., hajnali 2 óra, 3310 gr, 53 cm

Egy búcsúztató margójára

Biztosan tudom, hogy sohasem sütöttem még zserbót. Ettem viszont már a húgoméból, a Lakatéból, a Fazékéból, a Csöppéből és most a Rózsikáéból. Azt mondják, nem nehéz, pikk-pakk megvan. Én meg csak úgy kívülről ránézek, gyönyörködöm küllemében, megsaccolom az alkotó rétegeket, amelyekből összeáll, beleharapok egyet, konstatálom, hogy milyen kitűnő, újabb falat, majd ismét megbeszélem magammal, hogy a zserbó készítését ezúttal is meghagyom másnak. Mondjuk a Rózsikának, aki többek között zserbót hozott saját maga nyugdíjas búcsúztatójára. Nálunk ui. az járja, hogy nem elég, hogy az illető megérte viszonylagos épségben, egészségben a nyugdíjas kort, ezentúl nyugdíjat kap, visszajárhat mintha mi sem történt volna dolgozni, de még a saját búcsúztatóját is megrendezheti. Süthet. Süthet. Még mindig süthet. Édes és sós süteményeket süthet otthon, hogy a benti kollégákat illő módon tudja megvendégelni.
Rózsika mesélte nekem, hogy a zserbót és a többit már szombaton elkezdte készíteni. Folytatta vasárnap és behozta az egészet, a sütemény-költeményeket hétfőn. Nem sokat pihenhetett, aludhatott, ha felsorolom, mi mindennel látott bennünket, az őt köszöntő kollégás társaságot vendégül. Édesek között a zserbón kívül volt még méteres tekercs, Duna-hullám, egyfajta kókuszos, meg egy másik kókuszos. A sósakat szezámmagos rúd és paprikás kis tekercs képviselte. Ha kihagytam volna valamit, elnézést kérek érte, de ennyi félét végig kóstolni is sok, nemhogy megjegyezni.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én kifejezetten értékelem, ha egy-egy sütemény valóban süteménynek néz ki. Nem úgy, mint a konyhámban rendszeresen előforduló kakaós tekercsem, amely láthatott már egyébként jobb és szebb napokat, igaz, egyszer sem nálam. Valószínűleg nem állhatok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy Rózsika süteményei egytől egyig megállták volna a helyüket egy cukrászdában, külcsínt és belbecset tekintve egyaránt. Ha mindenféleképpen választanom kellene, akkor nekem személy szerint a méteres tekercs ízlett a legjobban, azt követte a zserbó és az egyik kókuszos. Mire repetázni szerettem volna a méteresből, addigra az már sajnos elfogyott.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én kifejezetten nagyra tartom azt a háziasszonyt, kollégát, aki saját magát, időt, energiát, fáradságot nem kímélve sütemények formájában teszi ki szívét-lelkét egyedül a többiekért. Nem lehetett nem észrevenni Rózsika magas szintű, egészen kivételes, szívélyes vendéglátásában hétfő délután egy óra erejéig az igazi barátságosságot, kedvességet, nagyvonalúságot, egyben a legapróbb részletekre való odafigyelést.
Kérdeztem is tőle:
- Ugye a következő héten is elbúcsúztathatunk? Persze úgy, ahogyan csak te tudod.

Tibrom napja

Ma amolyan semmilyen hangulatom sem volt. Tartott ez  már amúgy idestova negyedik napja egyhuzamban. Pedig ma lehettem volna ünnepibb, meg jobb kedvű is. Tünedezik a hó a tartósabbnak bizonyult hideg ellenére, és már a nap is érezteti kicsit a melegét. A szívem körül a burok, a tespedtség gömbje viszont csak nem akar engedni. Az is igaz, hogy lehettem volna más kedvéért másmilyen. Félre tehettem volna egykedvűségem, közömbösségem, kedvetlenségem. Fel is kiálthattam volna örömömben az örömére:
- Boldog születésnapot, kedvesem!
Hogy legyen szép napod, azt nem mondhattam, mert erre ugrik, azt sose mondjam, mondja.
Nyakába is borulhattam volna, magamhoz is ölelhettem volna, meg is csókolhattam volna bensőséges hitvesi csókkal, hogy
- Boldog születésnapot, egészséget, boldogságot szülinapodra, s hogy még sokáig tudjál bennünket...
Hogyan is akartam ezt folytatni? Bennünket boldogítani?  Vagy bennünket tönkre tenni? Vagy bennünket idegesíteni? Vagy bennünket elvarázsolni? Vagy...
És tényleg örömmel a hangomban, az ő születésnapja feletti örömömben kiáltottam fel már ma hajnali kettőkor, amikor még ébren voltunk egy különlegesen hosszúra nyúlt nap után és azt mondtam neki, hogy
- Boldog születésnapot! Egészséget,  boldogságot szülinapodra, s hogy még sokáig tudjál bennünket... - és minden, ami ezután csak következhet, gondolatban.
Nyakába is borultam, magamhoz is öleltem, meg is csókoltam bensőséges hitvesi csókkal.
Sajnálatos módon a mai nevezetes naphoz nem fűződött egy újabb - egyáltalán nem vagy felemásra sikeredett - kelt tészta, bukta sem, csiga sem és kalács sem, mely tökéletlenségeket az idők során valóságos tökélyre fejlesztettem.
Annál fantasztikusabb lett viszont Eszter ünnepi tiramisuja és gofrija, aki amúgy nem is akart igazán nagyot alkotni.

Milyen Magyarorszàgot szeretne Erdős Viràg?

"Én olyat,

ami nem ázik át. Aminek nincs leszakadva a füle. Ami nem okoz demenciát. Amihez van kapaszkodó. Ahová beférnek a mütyürjeim. Ami hétvégén is nyitva van. Ami alacsonypadlós. Ami kertkapcsolatos. Amit nem kell folyton kavargatni. Ami nem tartalmaz nátrium-glutamátot. Ami olyan, mint a másik. Ami nem olyan, mint a másik. Ami kis helyen is elfér. Amit hagyma nélkül is lehet kérni. Amire van magyarázat. Amire nincs mentség. Aminek egyben lejön a héja. Amitől nem kell rögtön beszarni. Amit felérek. Amit a fiam is felér. Amit az apám is végig bír ülni. Amihez adnak villát. Ami még a hülyének is megéri. Aminek alul van a kapcsolója. Amiről ódákat lehetne zengeni. Ami szépen gyógyul. Ami vízzel is kijön. Ami nem ereszt. Ami nem izgat. Ami nem fuvalkodik fel. Amiért még a világ végére is érdemes lenne elutazni."

Majdnem Patyi

Az úgy van, hogy amikor az ember a Patyi Hotel & Étterem felé veszi  útját Bögötére, mert ott kíván néhány napot és éjszakát tölteni, akkor semmit sem mérlegel. Én legalábbis éppen ilyen vagyok. Nem számít, hogy napok óta figyelmeztetnek az időjárástudorok, hogy a nyugati országrészben ítéletidő, havazás, hóátfújások, ködök, hideg idő várható, én akkor is úgy gondolom, hogy az Égiek is segítenek majd tervem megvalósításában, és átírják az időjárást éppen arra pár napra. Mert én ezt szoktam meg azokon a ritka hosszú hétvégeken, amiket országjárásra fordítok. Meg aztán, ha egyszer a fejembe vettem, hogy elmegyek Bögötére és megint a Patyi Hotelbe, akkor elmegyek.  Elindultam hát ma időben az anyámmal, a barátnőmmel és az icipici Corsával először a 7-es, majd a 8-as úton. A hóátfújások, a nagy szél, a havas út sem tántorítottak el, hiszen a szemem előtt lebegett az egyre közeledő cél, mintegy száz kilométer és megérkezem.

Még emlékeztem az előző, egyben első alkalomra, amikor a Patyiba beléptem. Kellemes, családias lobbi fogadott szemben jobb kéz felől a recepcióval, balra a bejárattól a társalgó rész egy bőr ülésgarnitúrával. Lépcső vezetett föl az első emeleti szobák felé, még följebb a konferencia teremhez. Az első emeleten keresztül volt az átjárás a szomszédos étterembe is.  A recepciótól balra egy-két lépcsőt lefele lépve lehetett a földszinti szobákhoz jutni. Itt szálltam meg a férjemmel egy kétágyas, parkra, tujákra, részben parkolóra néző szobában.  Akkor januárban – érdekes és meglepő módon - hó sem, igazán rossz idő nem zavarta kinti programjainkat. Január elejéhez meglepően száraz, napos idő volt, nem is győztünk eleget örülni ennek.

Nem így most, amikor a március közepére előre jelzett hó, fagy, szél, nulla közeli hőmérséklet meg is jött, mind e mellé a 8-as úton egy olyan karambol, amely fizikailag tartóztatott fel, akadályozott meg az előre haladásban. Lelki szemeim előtt megjelent a Patyiban a szoba, amely méreteit tekintve kicsit passzentos ugyan, de két embernek éppen megfelelő. Nem vesztünk össze a tévén, hogy melyik programot nézzük, mert én inkább a szállás wifi-jének köszönhetően laptopon interneteztem, levelezgettem, blogot írtam, a környékkel kapcsolatos tudnivalókat búvárkodtam, mikor mit, egy szóval elvoltam, mint a befőtt, aki jól érzi magát és kitűnően pihen.

Ma szabályosan dühös voltam, hogy nemhogy célomhoz közelednék az idő múlásával a karambol nyomán keletkezett dugóban való sorban állásban, hanem egyre reménytelenebb, kivitelezhetetlenebb vállalkozásnak tűnt a Patyi Hotelhez eljutni. Gyerekesnek tűnhet, de sajnáltam, hogy kimaradnak az Isteni és meleg reggelik a jó kis forró csokival meg teával, nem vacsorázunk ott az étteremben anyámmal és barátnőmmel együtt hármasban, pedig már jó előre meg- és átbeszéltük, hogy a kitűnő konyhájában minden este megkóstolunk valamilyen új ételt.  

Nagy nehezen hosszabbítottam ezen a hosszú hétvégén egy napot, hogy érezhetővé dagadjon az ott eltöltött idő, melyből most elmarad a fürdőzés Mesteriben, az egyedi kivitelezésű és hangulatú Barlangfürdőben, Celldömölkön a Vulkánfürdőben, Sárváron a Termálban. Nem nézzük meg kívül-belül a Nádasdy várat Sárváron és Celldömölk Katolikus templomában sem gyönyörködünk. Nem ámulunk el azon, hogy milyen egyedülálló gyöngyszem is lehetne a Batthyány-Strattmann Kastély Körmenden, ha az átkozott vizesedést, minden baj okozóját valamilyen úton-módon megállíthatnák, megszüntethetnék, a kastélyhoz méltó felújítást elvégeznék, és nem szemléljük örömmel vegyes békével a lankás, dimbes-dombos, gyönyörű vasi és zalai tájakat.

Az elkövetkező napokra szánt minden elgondolásom, az összes tervem ment ma füstbe, vált köddé, őket fújta át és el a hó, ütötte el a karambolozó járművek garmadája. A Patyi Hotelt & Éttermet Bögötén reményeim szerint viszont nem, a Patyi Hotel & Étterem egyre ott áll és vár, hogy egy jobb időben meg is érkezzem.

Álmomban bowlingoztam

Ritkán álmodom és még ritkábban emlékszem az álmomra. Tegnap éjjel az álmomban egy Dire Straits koncerten jártam. Egy nagy teremben voltam, talán színház lehetett. Széksorokban ültek az emberek és oldalt az átjárókban álltak. Ütött-kopott, avítt, ósdi volt az egésznek a hangulata. Nem is a Dire Straits játszott, őket ez a hely biztosan nem tudta volna megfizetni. A helyi személyzet adta elő a Dire Straits számokat. Amikor a kis jegyszedőnő énekelte a Money for nothing-ot, már én is talpon voltam, pillanatok alatt kinn találtam magam az egyik átjáróban, helyben mozgattam végtagjaimat, bár úgy tűnt, mintha maguktól mozogtak volna, a dallamra önfeledten dizsiztem. Előttem kicsit odébb vettem észre egy ismerőst, aki szintén magán kívül csápolt. Hogy lehetett a jegyszedőnőnek ilyen jó hangja ebben a lepusztult környezetben, nem is értettem, mégis megbocsátottam neki, hogy csak halovány mása az igazinak, a hangulat hamisítatlan Dire Staits-i volt, kicsi, kopottas, lelakott, néha hamiskás, de a miénk. 

Az álom, mintha az előző esti bowlingozásunkra emlékeztetett volna. No, nem valami csili-vili, profi helyen, hanem egy szálloda mellesleg bowling pályáján. Nem néztem körbe nagyon, amikor a lobbyn és az éttermen célirányosan mentem át a bowling pályák felé. Az összkép kopottasan tűnt szépnek, az étterem bordósága elnyomhatott minden egyéb defektet, amelyet siettemben észre sem vettem. Két bowling pálya szolgáltatta az est fénypontját. Használat közben derült ki, hogy a pályák felszínének lelkivilága, valóságos domborzata van. Ha erősebben löktél, amely tehetség nem mindenkinek sajátja, akkor a hepe-hupák meghunyászkodtak az erő hatására. Viszont egy gyengébb, oldalról indított lökés következtében a golyóbis érthetetlen módon, valami csoda folytán középen találta magát és csak azért nem tarolt, mert a gyengeségben mégsem volt elég erő. Nem mindenkinek volt egyformán jó hangulata, az ilyen nem sikeredik gombnyomásra. A vegyes összetételű, egy munkahelyről érkezett társaság, amely nem az elfogyasztott alkohol hatása alatt állt, mert az egy-egy sör kivételként erősítette a Colák túlsúlyát, összességében mégis jól szórakozott. Hogy jól lökött a csapattag vagy rosszul, szinte mindegy volt, nevetni, ökörködni lehetett mindenen. A rosszabbul sikerülteket még a göcsörtös golyókra is lehetett fogni, amelyeket bár tudományos alapossággal válogatta át a sorra kerülő játékos, a játéktudáson valymi keveset lökött fölfelé. Nevetés, hangos röhögés, önfeledt örömök, átlátszó, talmi bosszankodások váltogatták egymást ebben az egyszerű, szerény környezetben, mely a kitűzött célnak maximálisan megfelelt. Beszélgetések kamara felállásban, két, három, négy szereplősen, nagyon másra, többre a hangzavartól nem is futotta. Volt, aki magában elkülönülve figyelte a többiek játékát, mozgását. Itt eltűntek a rangbéli, a szeretem-nem szeretem, a férfi-nő közötti különbségek. A két göcsörtös pálya, a helyenként amorf golyóbisok, az előre megrendezetlen hangulat egy hétköznap délután szakította ki a társaságot a  hétköznapok amúgy bezárt, erősen leszabályozott realitásából és varázsolta el éppen arra a két órára. 

Érdekes, hogy másnap talán egyikünk kivételével, senkinek sem volt izomláza és azon méláztunk, viccelődtünk, hogy mikor megyünk újra bowlingozni legközelebb.

Jutalomjáték Arriba Taqueria-ban

A mai nap igazándiból Mackónak különleges. Ő még nem hallgatja agyon, nem felejti el, nem lép át rajta, mint általában a többi napon, nyugodtan, törvényszerűen, elkerülhetetlenül. Egyszerűen megünnepli. Azt mondja, hogy a születésnapja ünnepnap és igenis örül annak, hogy megszülethetett. És hagyja, hogy más is vele ünnepeljen. Engem például évek óta beenged szülinapjának estéibe. Semmi különlöges, csak beülünk egy moziba és megnézünk egy filmet. Előtte vagy utána egy gyorsétteremben bekapunk egy tányér kaját. Kaja vezeti be tehát vagy koronázza meg a programot közte a filmmel, amely vagy jó, vagy még annál is jobb, vagy csöndes csalódás. Ilyenkor mondjuk azt, hogy sebaj, a fő, hogy együtt töltöttük az időt, mint annak idején, amikor nem csak a szabadidőnkben lógtunk együtt, hanem történetesen még egy szobában is dolgoztunk. Az ő íróasztalának oldalára talán nem véletlenül volt a mondás írva, hogy
- In Ruhe liegt die Kraft, nyugalomban az erő,
míg az enyémet a
- Sorge dich nicht, lebe!, ne aggódj, élj!
okosság díszítette.
Kettőnk közül mind a mai napig ő a nyugodt, én meg a temperamentumos.
Mára nem jött össze a mozi, helyette egy színházi előadáson találta magát Mackó velem, de csak azért, mert az összes hétfői mozinál a hétfői igencsak szegényes színházi felhozatalból a Jutalomjáték a Játékszínben tűnt a legígéretesebbnek. A végén persze vegyes érzelmekkel álltunk fel, az egészben az együtt töltött idő volt megint a legjobb. És az Arriba Taqueria mexikói gyorsétterem a Teréz körúton, ahova hirtelen és kihagyhatatlan ötlettől vezérelve tértünk be egy gyorsat fogyasztani, miszerint a szülinaposnak, aki egy nap csak egyszer lehet itt szülinapos, ingyen jártak a mexikói menük. Így aztán a keserédes Jutalomjáték mégiscsak jól végződött a csirkés quesadillával, a három féle feltéttel és az újra tölthető üdítővel.
Nem is kell olyan sok a boldogsághoz, igaz, Mackó? Te a Colát ittad, nekem a gyömbér nem akart a poharamból kifogyni. Jövőre veled itt, máshol, a lényeg, valahol együtt. Egészséget, boldogságot szülinapodra!

Kakaós csiga

Ez a kakaós csiga, ha tudta volna, hogy ilyen csúnya lesz, szerteszét folyik benne a töltelék, összevissza lesz a formája, illetve mindene lesz csak formája nem, valamint csupán csak nyomokban emlékeztet a nevére, akkor valószínűleg élénken tiltakozik a megszületése ellen. Lebeszélt volna arról, hogy neki álljak megsütni. Azt mondta volna, hogy pihenjek inkább egyet, olvassak, vagy írjak leveleket, és ha mindenképp mozogni akarok, akkor takarítsak egy jót vagy menjek ki sétálni, csak ne töltsem pihenésem kakaós csiga sütéssel. Ne akadjak fenn azon, hogy van egy elhasználni való élesztő a hűtőben, amelynek még nem járt le ugyan a szavatossági ideje, viszont nem mai frissességű. Mikor szembe nézek az élesztővel a hűtőben, láttára ne gondolkodjam rögtön kelt tésztában, ne lássam lelki szemeimmel cukorral, langyos tejjel összekeverve megkelni, majd liszttel, tojással, margarinnal, további langyos tejjel való dagasztás után egyre ébredezni.  Pedig a jó élesztő csak akkor tölti be a küldetését, ha segítségével, úgymond aknamunkájával a tészta legalább a duplájára kel. Hiába tanácsolta volna a kakaós csiga, hogy pihenjek aktívan mással, hagyjam a kelt tészta sütését is másra. 

De én olyannyira nem bírtam magammal, hogy a kelő tészta mellett már a kakaós tölteléket is kikevertem. Tettem bele a porcukron kívül mazsolát is, fittyet hányva mindazokra, akik valamiért pikkelnek rá. Jobban szeretik u.i., ha a mazsola bontatlanul pihen a csomagjában, mintsem fizikailag, állagában, ízében zavarjon bele egy valamire való töltelék ízébe. Most dafke nem érdekelt a többségi, családomban egyben össznépi ízlés, amikor az erősen kisebbségben lévő mazsola mellé álltam, bár igazándiból nem is tudom, mi lelt, hogy arcomon kéjes vigyorral szórtam bele a porcukros kakaóba. Vesztemre visszaemlékeztem néhai anyósom kakaós töltelékére, aki tejet is kevert bele, úgy kente rá a tölteléket a jócskán megébredt, kinyújtott tésztára. Szakasztott mása volt az én kakaós töltelék masszám az övének, legalábbis úgy tűnt nekem, ha sokat próbált, annál kevésbé működő emlékezetem nem csalt. Mindenesetre nem volt egyszerű a tésztára kenni a ragacsos barna valamit, amiről egyedül én tudtam, hogy kakaós töltelék, amúgy a külső szemlélő mással nagyon könnyen összetéveszthette volna.

A kakaós csiga, ha tudta volna, hogy olyan lesz amilyen, nem nézte volna végig, ahogy a sütőpapírral kibélelt formába emelem a félig folyós töltelékű, ekkor még egész formás darabjait. Egy sorban négyesével néztek velem szemrehányón szembe mindaddig, amíg az egész sütőt tele nem raktam kerekded, folyásra hajlamos töltelékű csigatársaival. Már éppen be akartam tenni a sütőbe a tepsit, amikor a Föld vonzása bizonyult erősebbnek, vagy talán a törvényszerűség, miszerint a nagyobb alakú tepsi előbb vagy utóbb lefordul a nálánál jóval kisebb hokedliról, nem tudom, mindenesetre egy pillanatig sem tartott, míg a kakaós csigácskákkal teli rakott tepsi, illetve tartalmának mintegy egyharmada lent találta magát az előző nap alaposan felmosott konyhakövön. Nem tudom, ki hogy van vele, én ilyenkor legszívesebben a maradékot is kiöntöttem volna és még jól bele is rúgtam volna, hogy ha szárnyaik lettek volna a nyers kakaós csigáknak, szálljon ki merre lát. Ehelyett csak tőlem egyáltalán nem megszokott módon elkáromkodtam magam, üvöltöttem egyet, majd szokásomhoz híven rögtön utána elnevettem magam.

A kakaós csigák mire kisültek jól lebarnultak, a szétfolyt kakaós töltelék között sajnos alig lehetett formájukra lelni. A végeredmény láttán hallgatólagosan akár azt a használati utasítást is adhattam volna hozzá, hogy csak betörő maszkban és több dioptriás búvárszemüvegben fogyasztandó. Ízében emlékeztetett a nevére, meglepetésemre szépen is fogy. Amikor Dani fiam meglátta, önkéntelenül is kifejezte a kakaós csigával kapcsolatos életérzésemet:

-            -   Mi van, anyu, kicsit elrépáztad?

Csak sejtem, hogy mit jelent, de hogy sok jót nem, az biztos.

Hirtelen hatvan

Amikor ezelőtt éppen egy héttel váratlanul felhívott rég nem látott, hallott Judit barátnőm, valamit annyira főzhettem, vagy főzést követően mosogathattam, hogy nem bírtam a telefonhoz menni. Tibrom beszélte meg a programot, amiről utána nagy lelkesedéssel számolt be. Egy hét múlva, azaz ma  egy valamilyen Péter Pál Házban nagy társaságban leszünk, két órát beszélgetéssel és egy szelet torta elfogyasztásával töltünk majd el. Bevallom, nem gondolkoztam el a program apropóján, mit is keresünk mi egy olyan összejövetelen, ahol a meghívón kívül jószerivel senkit sem ismerünk. A hét munkanapjain a program úgy esett ki a fejemből, mintha sosem lett volna benne, mígnem ma egy rövid erdei séta, egy gyors késői ebéd után Eszter lányunkkal való beszélgetés során került teljességgel véletlenül és váratlanul ismét a terítékre. Úgy négy óra előtt nem sokkal kaptunk észbe, hogy bár fixre nem ígértük magunkat, azonban - ha már a Juditnál szóba kerültünk - illendő volna megjelennünk. Négyre érkeztünk meg a megadott helyre és csöppentünk bele egy olyan társaság kellős közepébe, ahol előszörre senki sem tűnt ismerősnek. Tüzetesebb körbenézés után vettük észre Juditot, a meghívót, aki kitörő örömmel üdvözölt bennünket. Nem sokkal később ismertem meg nagyobbik fiát, Gézát és Judit nővérét, Dorottyát. A középen felállított hosszú asztal körül U-alakban elhelyezett asztalok körül már minden szék foglalt volt. Hirtelen indíttatásból a lépcsőzetes emelvényen ültünk le. Hátul voltunk, leghátul, talán legmesszebb a bejárattól, így akár egy páholyból láttunk le az egész teremre. Szemügyre vehettem az összegyűlt társaságot. Zömében ötvenesen túli korosztály, megszakítva néhány még idősebb meghívottal. A társaságot üdítően dobta fel egy-egy gyermek, köztük egy csecsemő. Lehettünk vagy ötvenen a nem túl nagy teremben, amely mégsem tűnt zsúfoltnak.
Judit kért szót és köszöntötte az egybe gyűlteket. Végig ment saját életének állomásain születésétől mostanáig. Mesélt tizenéves tanítói pályájáról és üdvözölte a társaságban jelen lévő pályatársát, ill. egy tanítványát, aki családjával volt jelen. Judit beszélt a Ciba, Ciba Geigi-nél, Novartis-nál a logisztikával eltöltött éveiről, és ebben az időben megismert kollégáiról, barátairól, akiket szintén a meghívottak között köszöntött. Körülbelül ez idő tájt kerülhettem a köszönő, üdvözlési listán én sorra. Judit arról beszélt, hogy a munka mellett idegennyelvet kezdett el tanulni, nem csak ő, az egész családja, férje és két fia járt hozzám nyelvórákra. Idősekkel való foglalkozás, önkéntes kórházi munka, börtön pasztorizáció, ezek mind életének egy-egy állomása, talán mindmáig tartó hivatása egyben, melyek mindegyikéhez embereket, családokat nevezett meg és köszönte meg jelenlétüket. Felolvasott két megszívlelésre szánt szöveget a pozitív életfelfogásról, az igazi értékekről.
Nagyon fáradt lehettem, és agyilag is lelassult, meg vak, amikor még mindig nem fogtam fel, mit, kit is ünneplünk mi itt. A tortaosztásnál kérdeztem meg Gézát, mi végre gyűltünk mi e helyütt egybe.
- Anyu most lett hatvan - súgta óvatosan körbe pillantva.
Ekkor esett le egy jókora hályog a szememről, és nyert egyszeriben minden értelmet. Emberek az életéből, a család, az egykori kollégák, volt és jelen barátok, szomszédok, mindenki, aki csak számított és valamilyen, sokszor fontos szerepet töltött be az életében. Fehér abroszos asztalok. Az egyiken fényképek a múltból, szülei, iskolai végzős osztályainak tablóképei, baráti összejöveteleket, eseményeket megörökítő fényképek. Elképedéssel fedeztem fel Gézát és magamat egy napra pontosan tíz évvel ezelőtti összejövetelen a tíz évvel fiatalabban kerek évszámát ünneplő Judit talán éppen ugyanilyen születésnapi találkozóján. Elfelejtettem, pedig hogy volt, annak ékes bizonyítéka az akkor készült fénykép. Csoki torták ugyanattól a cukrásztól, aki a tíz évvel ezelőtti szülinaphoz sütötte a tortákat. Tiramisu egy barátnőtől. Isteni francia krémes már nem is tudom eredetét, de hogy finom volt, bátran állíthatom.
- Nem érted meg törésként a kerek évszámot? - kérdeztem Judittól búcsúzáskor.
- Anyagi biztonság, boldogság, minden a lehető legjobb - lehet, hogy nem éppen ezekkel a szavakkal fejezte ki magát, de nevetett és valami effélét vehettem ki a körülöttünk lévő nagy zsongás közepette.
Erre mit is mondhattam, mit is mondhatnék?
- Úgy legyen.

Mégis kinek a napja?

A mai nap kicsit talán attól volt különleges, hogy nyolcadikára esett éppen a kedvenc márciusomban. Nem figyelem előre, nem várom, hogy eljöjjön, hiszen ez is csak egy nap a többi közül. S hogy mégsem teljességgel az, arról gondoskodnak a férfiak a családban és a munkahelyen. Azt képzelem, hogy nekik vörös betűsen villoghat ez a nap a naptárban.
Van, aki előre készül rá, hogy az általa összes arra érdemes nőt megajándékozza. Ebben a kategóriában nekem nagyon bejön annak a férfi kollégának a cselekedete, aki évről évre egy-egy zacskó friss virágmaggal lepi meg a kolléganőket, kivétel nélkül mindenkit. Az ajándék nem hervad el. Cserépbe, szabadtérre ültetéskor - ha minden stimmel -, sok és szép virágban gyönyörködhet a nő otthon és mellette a férfi egyaránt.
Van olyan férfi, aki csapatba verődve - összefogásban az erő - ajándékozza meg közel s távol az összes hölgyet. Volt a zacskóban marcipános, karamellás, kekszes, sima, mogyorós Milka, nekem ez utóbbira esett a választásom. Ahogyan magamat ismerem, amikor majd kinyitom, a csokit éppen ezekkel a férfiakkal osztom meg.
Akad olyan férfi is, aki fel akart köszönteni egy puszival és valahogy nem került rá sor. Én állhattam rossz helyen, nem figyelhettem eléggé oda rá, nem tudom, az alkalomnak még a csírája sem jöhetett létre, elszállt, a mai napra minden bizonnyal, és csak azért, hogy majd a következő lehetséges napon, így utólag teremtődjön meg, mondjuk egy hétnek a legelején, ami már naptárilag úgymond nem a nőknek a napja. Mi azonban kigondolhatjuk, elhatározhatjuk, hogy aznap adja valaki és kapja meg egy más valaki azt a bizonyos, elmaradt puszit, amely akkor is nagyon, de nagyon jól esik majd, nekem biztosan.
És van olyan férfi, az egyik fiam, a nagyobbik, aki este fél tíz felé hívott fel, hogy elújságolja, hogy a napnak az alkalmából hajnalban egy közösségi oldalon köszöntött fel, persze ott, ahol én magamtól különben sosem járok, néha barátok vesznek rá, hogy megnézzek, elolvassak valamit, akkor viszont sajnos órákon át időzöm ott.
Végül életem legfontosabb férfija meglepetésként a nap, ezen a mai kinek is a napja legvégén egy egész doboz csokival lepett meg, amely fincsinek néz ki és bevallom, nagyon jól esett.

A krémes intelligens

Imádom a krémeseket. Minden cukrászdában először a krémest kóstolom meg. A krémes jelenti a belépőt a cukiba: ha viszi az általam az addigi krémesekből akkorra felállított színvonalat, úgy a többi sütinek is lesz nálam esélye. Legyen sima, francia, házi vagy bécsi krémes, nekem édes mindegy, csak krémes legyen, alul-felül keretezze valamilyen lap vagy máz, melyek közötti részt jó vastagon az isteni krém töltse ki.

Most már egy ideje újabb fajtával bővült az általam ismert krémesek köre, egy krémessel, mely intelligens. Először a Fazék hozta el ajándékba az intelligens krémest az egyik vendégségbe. A sok egyéb édesség között nekem valahogy fel sem tűnt az intelligens krémese, nem így a Lakatnak, aki még a receptjét is elkérte tőle. Következett Lakat az intelligens krémessel, azt hozta el ui. a legközelebbi találkozónkra. Ettem tehát már a Fazék krémeséből, mely intelligens volt és feledékenységemből kifolyólag nem emlékeztem rá, hogy milyen volt. Majd ettem a Lakatéból, amelyre már annál jobban emlékeztem és mondhatom, isteni volt. Ekkor fogtam fel ugyanis, hogy milyen a krémes, ha intelligens. El is kértem tőle a receptet. Pár nappal ezután az Éva Rózsija állított be az irodai szobámba egy doboz krémessel, amely persze szintén intelligens volt. Sűrű bocsánatkérések közepette mondta, hogy

-          - Egyébként sokkal jobban szokott nekem sikerülni.

Nem számítottam Éva Rózsija intelligens krémesére, amely meglepetésként ért. Miután már háromszor találkoztam a krémessel, melyek mind intelligensek voltak, álltam neki a Lakattól kapott Fazék féle recept kivitelezéséhez.

Az egészben az volt a legfurcsább, hogy egyébként mindig variálok a receptekkel, most viszont pontról pontra betartottam a recept előírásait, intelmeit. Szétválogattam tíz darab tojásnak a sárgáját és fehérjét külön-külön edénybe. A fehérjét kemény habbá vertem. A tojás sárgákhoz tettem huszonöt deka cukrot, öt csomag vaníliás cukrot, tizenöt deka margarint. Elektromos kézi keverővel kevertem össze az egészet. Mikor egyenletes állagú lett, tettem bele fokozatosan további keverés közben tíz evőkanál lisztet és egy egész liter tejet. A legvégén került bele a tíz tojás keményre felvert habja, de nem csak úgy nagy hirtelen bele löttyintve, hanem óvatosan, szép lassan, nagy körültekintéssel kevergetve. Az így előállt folyékony féle tésztát öntöttem egy sütőpapírral bélelt nagyobb sütő formába. Ránéztem a folyós állagú valamire, amely kitöltötte a legnagyobb sütőmet, és arra gondoltam nem is kicsit tamáskodva:

-          - Ha ebből valami kisül, ha krémes lesz, amely intelligens, akkor én megeszem a kalapomat.

Hideg sütőbe tettem a sárgán lötyögős, folyós masszát és tizenöt percre ráadtam a maximális fűtést, a 220 fokot. A sütő ablakán át néha rá-rápillantottam, történik-e valami. Mikor letelt a negyed óra, harminc percre 160-180 fokra tettem a szabályozót. A végére kellett volna ugyanis előállnia a krémesnek, mely intelligens. Az előírt idő letelte után a krémes, mely másoknál minden bizonnyal intelligens lehetett, nálam kicsit buta módon viselkedett, amikor a legteteje még folyékony maradt. Ráadtam még pluszban fél órát, vállalva, hogy a teteje e közben megég. És láss csodát. Úgy másfél óra sütés után kész lett a krémes, a valóban intelligens. A homogén tésztából készült krémes születetten intelligens módon tudta, hogy a legalsó része, középen a krémje és felül a teteje három, egymástól alapjaiban eltérő állagú legyen. A krémes tehát a nevéhez illőn tényleg intelligens, csak én vagyok kicsit nagyon aggódó és hitetlen. És azóta kalapot nem viselek. Igaz, addig sem.

Sándor Erzsi

Nem tudom hova tűnt. Fogalmam sincs róla, hogy játszik-e valahol. Azt sem tudom, melyik újságban, folyóiratban ír, kivel és mikor csinál élőben riportot, egyáltalán hol lehet az írásait, kritikáit az interneten megtalálni. Semmit sem tudok róla mostanában, pedig nagyon szeretem, foglalkozzon bármivel is. Igaz, a napi taposómalomban nem mindig gondolok rá. De amikor az eszembe jut, mint ahogyan ma is, neki állok őrülten bányászni utána a neten. Keresem, mindhiába keresem, mert nem találom például a honlapját. Lehet, hogy nincs is neki olyan. Sajnálom, hogy Sándor Erzsit nem lehet csak úgy egy gombnyomással elővarázsolni a világhálóról. Mert a legjobb esetben mi is történne, ha begépelném a nevét: 

S á n d o r  E r z s i, 

lassan és figyelmesen, egyetlen betűt sem tévesztve? Feljönne egy oldal, amelyen kedvemre ugrálhatnék az élete, a színházi és filmszerepei között. Ha már eleget, vagy csak átmenetileg eleget láttam volna belőle, akkor átmennék az írásaira. Biztos vagyok benne, hogy nem egyhamar, illetve egyáltalán nem érnék az olvasással egy ültömben a végükre. Példának okáért egy-egy tévés kritikája bizony nem kis terjedelmű, és ha maradéktalanul szeretném élvezni, akkor nem árt majd figyelmesen olvasnom, hogy ne szálljanak el mellettem, hanem meg is üljenek bennem a rá olyannyira jellemző ironikus, humoros, mélyen találó, aprólékos megfigyelései, megfogalmazásai. A neten – nagy és hosszadalmas fáradozások után, nem kevés találékonysággal lehet csak hol itt, hol ott egy-egy értékes írására akadni. Bármennyire is kerestem, sajnos nem találtam rá egyetlen olyan gyűjteményes írástárára sem, ahol kedvemre bóklászhattam volna időben hol nagyon hátra, hol pedig a jelenhez egyre közelítve cikkei, kritikái, egyéb írásai között. 
Sándor Erzsi pedig létezik, hál' Istennek nagyon is él, hiszen ma, amikor gondoltam rá és eszeveszetten kerestem az interneten, váratlanul a Klubrádió Hetes Stúdiójában szólalt meg. Örömmel álltam meg mellette, hogy meghallgassam megjegyzéseit, rövid hozzászólásait a napi eseményeket illetően. Ismételten és jólesőn konstatáltam, hogy a mondani való, a stílus, mindez valóban ő, majd, huss és Sándor Erzsi egyszeriben úgy tűnt el az éterben, mintha ott sem lett volna. Most megint sehol sem lelem. 
Tudna valaki segíteni valahol rátalálnom?

Március

Március a Mackóé, a Pat-é, a Tiboré, a Somié, a Zolié és mellesleg az én hónapom is. Rajtunk kívül még nagyon sokaknak eshet a születésnapjuk, a névnapjuk vagy a házassági évfordulójuk márciusra. Tizenötödikét márciusban a legszebb ünnepünknek tartom, amely úgy lett elrontva tüntetésekkel, hőzöngésekkel az aktuálpolitika által, ahogy csak kell. Márciusban éppen az ünnepnek köszönhetem, hogy amikor a szünnapok egymás mellé rendeződnek, pár napot az országot járom. No nem Charlie-val,  ahogy Steinbeck tette, amikor a kutyájával és az autójával utazta be Amerikát, hanem anyámmal, egy barátnőmmel és egy icipici méregzöld Opel Corsaval.
Március van, amikor a tél kénytelen-kelletlen visszahúzza körmeit, enged a fagy és hideg. A hirtelen beköszöntő pluszokra a tulipánfa a déli Barcson korai rügyezéssel reagál. Beleszagolsz a márciusi levegőbe és egyszeriben a tavasz tölt el. A március vet véget a sötét hangulatoknak, a látens depressziónak. Egy kollégám mondta éppen ma:
- Nézd, milyen szépen süt a nap, kicsit a meleget is érezni már, újra van kedvem élni.
Nekem is.