2013. január 27., vasárnap

Ez Cezanne?

Csak azért elmenni a Cezanne kiállításra, mert a médiában a világ leg, leg, leg, legnagyobb, legátfogóbb, legfantasztikusabbnak van kikiáltva, még nem érdemes. Érdekes volna előzőleg felderíteni, hogy ki látta a kiállítást közvetlen és tágabb környezetünkben és egy átlag vélemény alapján döntsük el, kiváncsiak vagyunk-e rá és szaporítjuk-e a január legelején elért százezredik látogató számát. Mert ha az Cezanne, amit ma a Szépművészetiben láttam, akkor azt kell sajnos mondanom, hogy a király többszörösen meztelen. "Meztelen" maga Cezanne, akitől sokkal többet vártam, talán éppen a túlfűtött, túllihegett média beharangozójának köszönhetően. "Meztelen" Cezanne, mert sokkal magasabb polcra helyeztem őt magamban hála a Monet és barátai, impresszionista kiállításának és Van Gogh életművesének, amelyekben Cezanne-nak kitűntetett szerep jutott. És "meztelen" maga a kiállítás szervezés, amely azt állította magáról, hogy a legteljeskörűbben járja körül Cezanne műveit, művészetét. És én mégis csalódottnak, becsapottnak éreztem magam pont ott, ahol a legtöbbet vártam. Cezanne tájképeinek a töredéke lett itt és most felvonultatva, éppen az a témakör, amelyben a mester nagyot alkotott, ahol a színekkel, ecsetkezelésével próbálta meg az impressszionistáknál is túlmutatva érzékeltetni a tájat szépségeiben, a maga sokszínűségében. Úgy éreztem, hogy ebben a témakörben - a csendéletek és a portréfestészete mellett - kis kivétellel olyan alkotásai kerültek kiállításra, amelyek alig vagy egyáltalán nem közvetítették Cezanne nagyságát, inkább bosszantottak, elképesztettek, hitetlen fejcsóválásra késztettek. Nem akartam elhinni, hogy a Gesztenyesor medencével, vagy a Kanyargós út szinte az egyetlen Cezanne-ok, amelyek a tájképei között helyet kaptak. Hiányoltam Az akasztott ember házát, az Auvers-i tájakat ábrázoló képeit. A sors fura fintoraként pont a tájképeiből volt a legkevesebb és ami itt volt, az is kis erős túlzással értékelhetetlen. Hűledeztem, hogy ez volna a nagy Cezanne? Az ember ilyenkor először magában keresi a hibát, hogy biztosan rosszul tudja, nem jól emlékezik sem az életműre, sem a beharangozójára. Azután kénytelen a tényekkel, a festmények elég szegényes kínálatával találkozva egyre inkább vállalni elégedetlenségét, azt az érzését, hogy rendben ezek itt mind képek Cezanne-tól, mégis szomjúhozom, mert nem ittam, nem láttam, nem érzékeltem eleget, mert úgy jöttem ki a kiállításról, hogy éhes és szomjas maradtam, csak az előételt fogyasztottam el, holott többfogásos lakoma lett beígérve.Csendéletei nem varázsoltak el, nem kötöttek le, talán a Tálaló kivételével. Ugyanezt mondhatom el portréiról, mely műfajban nem sikerült nagyot alkotnia, bármennyire is kitartóan próbálkozott, hiszen az ismertető alapján volt, hogy másfélszáz ülésből igyekezett kortársainak egy-egy portréját megfesteni, valljuk be, nem sok sikerrel. Arányérzéke nem volt valami kitűnő, barátok, művésztárs fejek sikeredtek túlontúl kicsire egész testükhöz képest, míg kezeik a maguk ormótlanságukban kötötték magukhoz a szemet. Viszont a Kártyások és a Fürdözők képciklusban valóban lehetett találni élmény számba menő képeket. És a számtalan rajz, tanulmány fejek, alakok között mazsolázhatott kedvére a látogató, ha a tömegtől hozzá tudott férni az alkotásokhoz, mert valljuk be az élvezethet a valódi értékes műveken kívül szükség van térre, nyugalomra, időre és fogadóképes közönségre, értő szemekkel, nyitott lélekkel.
Úgy érzem, hogy az élmény és annak elmaradása Cezanne esetében sajnos nem rajtam múlott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése