2013. január 12., szombat

Beáéknál idén először

Én nem tudom, hogy a beszélgetéseket szeretem-e jobban a Beáéknál, vagy a hangulatot, amit teremtenek a Lalival, vagy a főztjét, amely akárhányszor van is benne részem, mindig egyedi. Bárhogy fogalmazzam, keressem a szót, csak oda lyukadok ki, hogy együtt az egész vezet ahhoz az érzéshez, amely az est folyamán ver gyökeret bennem és kap lábra, hogy még, még, még, sosem elég.
Pedig a mostaninál kiütöttem magam, bárhogy is vesszük. Nem az elfogyasztott alkohol hatott rám ekképp, hanem az este fél tizenegy, amikor nekem már régen annyi vagy hajszálra annyi, és ilyenkor nincs más alternatíva az életemben, mint egy ágy és az alvás. Megláttam az IKEA-ágyat a nappalijuk sarkában, rajta párnát, takarót és meg is született a megoldás. Fél négykor ébredtem ma, szombaton, hűen egyéb napjaimhoz. Még végig néztem, megvártam, amíg az utolsó Carcassone-játék eléri végkifejletét, megszületik a nyertes, feláll a dobogós sorrend. Meghallgattam, hogy ez mennyire egy tökéletlen játék, mert hogy teret hagy a fifikának, a dőzsöltségnek, bizonyos átvágás, becsapás lehetőségének, és aki minderre alkalmatlan, az törvény- és menetrendszerűen úgy járja meg, ahogy illik. Ez csak egy játék, annak kell venni, ami, semmivel nem több ennél, hallom már ki tudja hányadszor ennek a játéknak kapcsán a kísértetiesen ugyanazt az oda-vissza érvelést. A Scrabble-nél, valamint a szókirakós kockajátéknál csak az összerakott, megtalált szavak helyessége adott okot vitára, nevetésre, ill. a szavak hossza, frappánsága csodálatra.
A közös társasjáték pedig csak egyetlen pöttömnyi pont volt az i-re egy tökéletes vacsora után. Valami sárgálló, barnálló, rozsdabarna kence-fince volt a csöppnyi előétel, amiről kiderült, hogy tatárbifsztek szarvasból. Különleges is lett ettől az íze, kiérzett belőle a szarvas, nem kandikált ki ugyan az agancsos fejével, de határozottan érezni véltem a pirítósra kent intelligens mennyiségben, hogy ez most eltér a szokott tatáros íztől. Egyharmad szarvasból és kétharmad sertésből készült kolbász következett és szarvas sült, répa lével megöntözött főtt krumplival, savanyúságokkal. A répa léről legvégén derült ki, hogy a kolbász finoman és gazdagon lesült zsírja adódott hozzá a krumplihoz ízében, színében egyaránt.
Ilyeneket – állítom, immáron röpke barátságunk találkozásaiból kiindulva –, csak a Beánál lehet enni, kóstolni, kulinárisan tobzódni ízekben, illatokban, az asztal körül kialakult, óhatatlan is tapintható hangulatban egyaránt. Mindehhez nem kell más, mint hogy tudd, hogy a szarvast talán még láthatta is Bea, de legalábbis ismerte az illetőt, aki meglőtte. Személyesen vett részt a húsának feldolgozásában, a kolbász töltésében, a szarvas sült elkészítésében. Annak meg, ami és ahogy az asztalunkra került tegnap este, mindnyájan, mi szerencsés meghívottak lehettünk élő és mára már túlélő tanúi.
Hírét viszem még máglyarakásának, amely éppen elfért egyben egy közepes nagyságú jénaiban. Kecsesen és előkelőn töltötte ki a teret és kétséget sem hagyott kilétéről, amikor az enyhén arany-barnára sült habfelszínt megláttam. Összességében, teljes magasságában először és utoljára akkor volt szerencsém hozzá, amikor Beának sikerült a kocka formájú szeletet egészben a tányéromra helyeznie. Utána elég volt egy kapa – sicc! – villavágás, hogy formáját vesztve, magába omoljon, elterüljön úgy a rakás, ahogy esett és puffant. Így fordulhatott elő, hogy egyszer almát ettem, másszor dió került a számba, volt, hogy habbal találkoztam, és még valami összesült tészta félét is kikotorhattam a villámmal, ami szintén nagyon ízletesnek bizonyult. Máglyarakás egyben és atomjaira esve, édes mindegy, milyen halmazállapotban, méltó koronája volt a mennyei vacsorának.
Ez jutott eszembe a ma hajnalba nyúló tegnap estéről Beáéknál. Megörökítettem, hogy minél tovább megmaradjon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése