A szamár és a rossz meg a jókedvű ember

Mondom anyámnak, mesélni valóm van neked. A farmernak az öreg, beteges szamara bele esett a kútba. A szamár vonyított, kiabált egy ideig, de amikor látta, nem történik semmi, abba hagyta. Valamivel később a farmer mégis megtalálta. Gondolta magában, a szamár már vén is, kehes is, semmire sem jó, a kútban meg már rég nem fakad víz, betemetem, így egyszerre két gondomtól szabadulok meg. Hívta szomszédait, hordjanak földet a kút köré. Azután egymás után kezdték a földet a kútba hányni. A szamár, kiben még pislákolt az élet, először nem tudta mire vélni a dolgot. Majd győzött benne a szamárnyi értelem, lerázta magáról a földet, majd lépett egyet, megint lerázta a földet, ismét lépett egyet fölfelé. A gazda egyszer csak azt vette észre, hogy a szamara megrázta magát és átlépett a kút káváján vénen, kehesen, most már koszosan és szabályosan vigyorogva.
A történet tanúsága, hogy ha záporoznak is rád a problémák, te csak rázd meg magad, rázd le magadról és lépj egyet fölfelé!

Anyám erre azt mondta, most én mesélek neked valamit. Volt egy ember, akinek soha semmi nem volt jó, állandóan elégedetlenkedett. Lesték családtagjai mivel tehetnének a kedvére, de sehogyan és semmivel sem sikerült. Keresték a szomszédok, mivel szerezhetnének neki örömet, nekik sem jött össze, hogy jobb kedvre derítsék. Megszólalt erre az Úr, ide figyeljetek, emberek, akit elégedetlennek, rossz kedvűnek, pesszimistának teremtettem, az az marad örök életre és a világon semminek sem örül.
A másik faluban élt egy ember, aki állandóan mosolygott és nevetett, láthatóan a legkisebb semmiségnek is örült. Az emberek igyekeztek felbosszantani, ahol csak lehet neki keresztbe tenni, gáncsoskodni, mégsem sikerült a jókedvéből kibillenteni. Megszólalt erre az Úr, ide figyeljetek, emberek, akit elégedettnek, jókedvűnek, optimistának teremtettem, az az marad örök életre és a világon mindennek örül.

Ezt mesélte el nekem anyám az én szamaras történetemre, és kifejezetten megkért, hogy írjam le az Araratban, és ezzel kívánjak az ő nevében mindenkinek nagyon boldog új évet. Csatlakozom hozzá.

Katalin G. Furulyás: Kominyár, azaz kéményseprő

Rövid időn belül két írás egymás után a Varázshegyből, Katalin G. Furulyás blogjából. Akár ott is lehetne hagyni, gondolhatnánk és mondhatnánk, hogy akinek szeme, füle van a szépre, a különlegesre, az majd amúgy is megtalálja, főleg, ha már a figyelmét is felhívták a szerzőre, írásaira és blogjára. Én mégis azt gondolom, hogy az Araratban jól megfér egymás mellett a sok különféle jó, meg a vegyesen szép és a szubjektíven különleges. Ezért aztán nincs azon mit csodálkozni, hogy az éppen letűnt Karácsonyunkat éppen ez a december 25-én kelt írás tartja majd bennünk ébren és melegen.

A szokás szerint alakul minden. Csak hazakerül minden, aminek kell. Idén a hétvége sokat segít. Elhatározom, hogy az idei beszerzéseket teljes mértékben leegyszerűsítem. Gyökeres redukálás. Hiszen egyáltalán nem ez a lényeg, micsoda marhaság ez az egész, rohangálás, cipekedés, a lényeg meg elsikkad. Hetek óta óriási dobozokat nyomnak a gyomromba, vesémbe a villamoson, metrón. Megértően próbálok kitérni előlük. Legalábbis csökkenteni az elszenvedett károsodást. Szombaton a temetés után átkerülök Budára, nem állítom, hogy tervezett útvonalon, de ha tervezem se lehetett volna szebb.  A Margit hídon jövök végül, biccentek a Vígnél a Pannóniába, hát ez már így marad, ilyen elhagyatottan.
            A Mammuthoz idegek kellenek, s nem nagyon van annyi. Sóvárogva nézem a Körút boltjait, pontosan tudom, mit szeretnék. Hátha megúszom. Nézem a parkolóhelyeket, reménytelen, az üzletek is ismeretlenek. Jó húsz éve itt szereztünk be mindent, ezekben az árkádokban, az akkor megnyílt butikokban. Régen volt, most ez már egy idegen világ. Húzok át Budára, de leginkább mennék már haza a faluba. De még muszáj, egy két alapvető dolog hibádzik.
            Az egyik parkolóban 12 hely van, a másikban 17. Még egyszer átgondolom, muszáj. Elmerülök az alvilágban. Elég jól haladok. Meglepő módon találok eladót, kitart a nap nyugalma, bár nagy ára van. Kicsit átalakulnak a tervek, két óriási dobozt kéne egyensúlyozni a pénztárhoz, nincs ennek sok köze ahhoz, hogy hol lenne az ember igazán. Segítséget kérek, adnak. Mögöttem egy ezüstfejes bottal közlekedő urat kísérnek a pénztárhoz, költhetett rendesen. Kiemelt figyelemmel kísérgetik. Legalább nyolcvan, örülök, hogy kísérik, örülök hogy boldogult. Rugdosom a nehezebb dobozt a padlószőnyegen, a másikat szorítom. Sorra kerülök, előveszem a különféle utalványokat, a különféle címletekben, a táskám rettenetes bonyolult. Szegény éltes úr mögöttem türelmesen tűr. Nem tehet mást.   Leszámolom, leszámolják, időbe kerül. Elnézést kérek tőle, udvariasan elhárítja, pedig látom rajta az idegeire megyek a bonjaimmal, meg a dobozaimmal.
            Elküzdöm magam a garanciás pulthoz, nekem is segítenek. Gyorsak. Kérem, akasszák rám a két dobozt egyenlő elosztásban. Még próbálom megtervezni velük a legrövidebb utat a másik épület mélygarázsáig, de erre már nincs vétel. Ahogy a kis mozgólépcsőre fölevickélek, látom szegény idős úr elejtett mindent, pedig már nincs kísérője. Kaszál a bottal, de hiába. Teljes nyugalommal szemlélik a vele szemben üldögélő családok, unokák, senkit nem pattantanak. Próbálom tartani a nyugalmam, belátva, nem tudok visszamenni.
            Még ezután jön a többi apróság, aztán a szupermarket. Legszívesebben sírva húznám magam a legutolsó kör után, már egy másik parkolóban. Meglett minden. Akkor úgy tűnt.
            Huszonharmadikát végigfőzöm, sütöm, szépen kitartóan. Hajnalig tart, beleveszek, elfásulok, egyedül is maradok vele. Kényszeresen panírozok, ez a rendelvény. Nehéz elhinni, holnap, azaz ma folytatni lehet.
            Aztán sikerül, a fene se tudja, honnan kapunk erőt. Próbálom az angyalhajat, ez már inkább egy gyöngysor kiegyenesíteni, újra és újra összegabalyodik, pedig szépen tettem el. Egyszer csak kiveszik a kezemből, boldogan adom át. Ez is egy kis csoda. Nem is kicsi.  És feltesszük, újabb kegyelem.
            Sorra akadnak a kezembe a díszek, van olyan, amelyik a dédanyámé volt. Apró pici, opálosra kopott darabok, megsimogatom őket, de nem teszem föl, előkerül a csodálatos arany-smaragd porcelánkanna, teáskanna, csepp az egész. Visszateszem a dobozba, kérdő tekintet kíséri a mozdulatomat. Több, mint százéves. Nálunk kutya, macska mozog. Nem ritka, hogy dől a fa, vagy hogy kisebb hajtóvadászat esik rajta, röpülnek a díszek. Nem kockáztathatok, az édes gombákat sem teszem föl, pedig az hatvanas évek. Vannak nálam már tényleg antik darabok is, de ezek a hatvanas-hetvenes évekbeli darabok a kedvenceim. Ezeket inkább őrzöm, valóban díszíteni a pótolható, nekem már megint csak kedves,  újabb darabokkal szoktunk. Plüss almák, édes mackós gömbök, arany, ezüst, hó fújta szépségek, zúzmarás formák, csipke cseppek, óarany gránátalmamások. Ezt már magam szedtem össze, egytől egyig. Kicsit még aggódom, kinek tudom továbbadni. Mert ezeknek a hülye gömböknek akkor van értelmük, ha sok karácsony, sok közös emlék fűződik hozzá. Különben teljesen vicces, buta kis képletek. Giccsesek, persze, mitől ne lennének.
            Tapogatok a doboz alján. Kezembe kerül a Kéményseprő. A Kéményseprő, jaj Istenem a Kéményseprő. Ezt feltehetjük, nem törékeny. Plüss, műanyag, vagy milyen. Klasszikus gyerekkori darab, nem dédanyai. Szerintem Felvidékről való, a Csehszlovák ipar darabja. Emiatt Kominyár. Minden családomnak volt felvidéki dolga, odavalósága, odakerültsége, onnan való elkerülése,  gyökerezése. Sőt nyelve is, dédnagyanyám, akinek most óvom a dolgait mondhatta így, de vele ezen a nyelven és máson sem tudtam beszélni, mert nem tudtam elég gyorsan születni. Ezt a szót egy másik család tanította meg nekem, Kassán volt a Kéményseprős ház, amire utalva apósomat ijesztgették kicsiny korában.
            Sok fát díszítettünk együtt, akkor a Kominyár még nem volt nálam. Reszketős keze volt szegénynek, nehéz volt a díszítés, néha az volt a tétje leginkább, hogy ne legyen veszekedés, szépen lehessünk együtt. Talán sikerült. Most meg itt a Kéményseprő, a Kominyár, és rá is emlékezem.
Emiatt is jó készülni, így együtt. Jó tudni, itt a fa alatt, Lukács szerinti Evangélium szerint mindjárt olvas a családfő, és újra szépen hisszük, hogy megszületett a kicsi Jézus.

Forrás: Varázshegy, Katalin G. Furulyás blogja, 2013. december 25., szerda

Die Helene Fischer Show

Gyakorlatilag mindene megvan: hangja, alakja, szépsége, szexepilje, végzettsége, tapasztalata, karizmája, hogy világsztár legyen. És ehhez még nő is, sovány is, szőke is, rácáfol az előítéletekre, esze is van. Nem sok ez egy kicsit és gyanús, hogy a németek vitathatatlanul legjobb exportcikke Helene Fischer énekesnő, aki saját magát többek között úgy exportálja, hogy a Helene Fischer Show-iban a berlini közönség elé hozza egy esztrádműsor keretében, mert leginkább ehhez fogható a műsora, a neki éppen legfontosabb, legkedvesebb és mellesleg rendelkezésre álló előadókat, formációkat, csapatokat, stb. A sztárok, világsztárok pedig jönnek, boldogan jönnek Helenehez, akár egy szám erejéig, vagy hogy együtt énekelhessenek egymással.
Az idei december 25-i Helene Fischer Show-ban Howard Carpendale, Peter Kraus, Leona Lewis, Otto Walkes, a Red Army Choir szerepeltek unter anderem, többek között. A Vörös Hadsereg kórusa francia szólistával a Carmina Burana-ból adott elő részleteket hangzásában úgy, hogy a hátamon futkosott a hideg nem a mínuszoktól, hanem a gyönyörűségtől. Ezután még a Sky Fall-ból Helenevel énekeltek duettet. Vörös Hadsereg Kórusa és a Sky Fall, egymás mellé írni is elég érdekes, nemhogy hallgatni. Helene később a Sunrise Boulevard-ral és az Il Divo-val is énekelt közösen dalokat, bevallom hatásosan és szívet melengetően.
Helene itt, Helene ott, Helene mindenütt, amikor egy musical-es betétcsokorban egymás után jöttek a slágerek a Flashdance, A Chorus Line, a Dirty Dancing musicelekből, s amelyekben Helene a nem kevés tánctudását is felvillantotta.
Szó se róla nem semmi, amit Helene Fischer a három órás tömény színpadi jelenlét alatt visz véghez: szólók, duettek, kamarazenélés a vendég énekes társakkal, vendégek bemutatói, meglepetés számai, saját dalainak blokkja, és közben folyamatos párbeszéd a közönséggel. És a közönség örül. Persze, hogy örül, hogyne örülne, amikor egy légtérben lehet nagy kedvencével. A közönségben elérzékenyült, már-már síró arcok, és hatalmas tapsvihar, álló ünneplés, egy egyre felfelé ívelő tetszésnyilvánítás állomásai, a legvégén negyedórás szűnni nem akaró tapssal.
Ez Helene Fischer, aki nem mondja ki, mint Cher tette legutolsó gigakoncertjén a fiatal, az utána jövő, a babérjaira törő sztárlánykáknak, hogy "na, ezt csináljátok utánam, lányok", hanem csak van, koncertezik, egy-két évente csinál új CD-ét, rendszeres szereplője a német médiának, évi egyszer megcsinálja Berlinnek ezt a mammut koncertet Karácsony másnapján, amelyről az egész ország és Eurovisionak köszönhetően Európa szerte beszélnek.
Minek mondana bármit is, hiszen mindjárt jövőre lesz csak harminc, szemtelenül tehetséges és fiatal.

Katalin G. Furulyás: Olvadt kristályok

Véletlenül, közös Bächer-szeretetünk révén találtam rá Katalin G. Furulyás írására, az Olvadt kristályokra Varázshegy nevű blogjában. Éppen ma. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy nekem ez a legnagyobb ajándék idén Karácsonyra, ez az írás, rövid beszámoló,  feszes megfogalmazása, lenyomata egy napnak olyan hatással, ami alól az ember képtelen kivonni magát, nekem legalábbis nem sikerül. Engem az Olvadt kristályok erre a december végi ködös időre emlékeztet, amikor tejfehérségbe, szürkeségbe burkolódzik a táj, egészének apró részleteit kívánja láttatni csupán. Az egyik majdnem ilyen napra, múlt szombatra esett Bächer Iván temetése, amelyet sikerült sajnos úgy összehoznom, hogy nem mentem el.

"Nem voltam ott, pedig nagyon gondoltam rá, aztán kiejtette valahogyan agyam. A lelkem és szívem nem, mert azóta fáj, hogy miért is nem mentem el, voltam ott, félig-meddig idegenül és mégsem, hiszen ismertem őt művei egy része által, az író, gondolkodó, újságban megjelenő embert, az ízesen, ahogy írt, úgy főzni imádó és ebből kifolyólag tudó embert. Nem voltam ott azon a szombaton, de az Ön írása ha nem is helyettesíti, meg nem történtté nem teszi elmaradásomat, azonban mindenképpen plasztikus lenyomatát adja egy napnak, amely világosan ivódik be az emberbe, már-már maga előtt látja és még azt képzeli, hogy ő maga is ott volt. Köszönöm szépen és ha megengedi, átvenném az Ararat nevű blogomba." - írtam meg Furulyás G. Katalinnak a Varázshegy nevet viselő blogjában. Dicséretes gyorsasággal válaszolt, amit ezúton köszönök meg neki.

"Kedves Anna, természetesen nyugodtan vegye át. Jó helyre kerül, megnéztem.:) fk"


Ólmos idő van napok óta. Szürke, vigasztalan, sötét. Decemberes. Végül is itt az ideje. Mennek az órák, csak leadásra kerül minden, csak csendesedik a téboly. A mai szombat az első szabadságos. Éjjel végighallgattam az egész Diótörőt, idén bizonyosan nem jutok el, élőben nem látom. Döbbenten nézem a fákat, ekkora deret rég láttam. Ahogy a macskát ki-bezsilipezem látom, hogy öt centis burkolat fonja körül a folyondár indáit.  Ennél tovább nem látni, hetek óta eltűnt a falu, csak  néhol úsznak  tompa fények a ködben.
            Morfondírozom elmenjek-e. Hideg lesz, sokan lesznek, a temetéseket jó megúszni, ha csak lehet, van hogy nem. Sokat kellett már végigcsinálnom. Egyre több hárult rám belőle. Utóbbiakon már minden. Alig maradtunk. Nehéz várni öreg, szélütött papra, ministrálni, ha muszáj, kevés a szolga. Állni a kocogós jégen, vagy ájult hőségben. Elparancsolni tántorgó sírásót, a hadra foghatók ingét legalább begomboltatni, fordíttatni lábhoz tett fejfát, a legnehezebb pillanatokban jattot csúsztatni…Aki csinálta, tudja, nehéz. Milyen nagyon nehéz megőrizni a maradék kis méltóságot.
            Azért csak beállítom az órát, bár nem kell koránra. Verőfényre ébredek. Ahogy eszmélek, válok sóbálvánnyá. A  napsütésben ott vakít a hetek óta nem látott, zúzmarás erdő. A kertben lévő fák ágai, gallyai, mint a kristálycsillárok üveglapjai szikráznak, gyöngyöznek. Megannyi apró, szivárványos vízcsepp, olvadás.
            Idejében érkezem. Bemehetek a fasoron autóval. Komótosan szállingóznak a fekete kabátok a ravatalozó felé. Nincs rohanás, békésen sétál mindenki, legfeljebb, ha egy szál virággal.  Békés az egész, békés és napsütötte. Ahogy nyitom a kocsiajtót hallom a zenét, zongoraszó. Mi lenne más. Csendesen, nyugalmasan gyülekezünk.
            Félek azoktól a temetésektől, ahol nincs pap. Esik szét minden, lesz formátlan. Ember legyen, aki ilyen helyzetben meg tud szólalni, és még olyat is mond, ami érdemes, értelmes, sőt felemelő. Beszélnek aztán, szépen teszik, beszél az Író, persze jól. Nagyon jól. Aztán olvas a Színész, saját művet, Tőle.  Talán ez a legjobb, kicsit mintha nem lennénk teljesen itt hagyva. Az értő olvasónép első mondat után beazonosítja, hallom ahogy a könyv címét mormolják mellettem, mögöttem. A sok nagyon jó közül az egyik legjobb. Az ember kisszerű nagyszerűsége, banálisan sorsfordító eseteink, torokszorító pitiánerségünk, nagylelkű önzésünk, hűtlen hűségünk, nyomorult botladozásunk, embertelen mégis szerethető  emberségünk.
            Még egy gyönyörű vers, üzenet azoknak, akik később járnak erre, aztán  magasba szökik a vízsugár,  a decemberi napfény játszik a vízcseppekkel. Megannyi olvadt kristály hull a földre. Elnyeli a csillogó fű.

Forrás: Varázshegy, Katalin G. Furulyás blogja, 2013. december 21., szombat

Ha kaphatnék egy darabka életet...

Az én üzenetem ez lenne 2013. Karácsonyán mindannyiótoknak innen az Araratból, ha kaphatnék egy darabka életet. És az az igazság, hogy nemcsak Karácsony alkalmával.

Már nincs Maár

Maár Gyula a magyar filmművészet egyik zsenije volt, nagy űrt hagy maga után - hangsúlyozta Koltai Lajos, aki a pénteken elhunyt rendező legtöbb filmjének operatőre volt.

"Alapvető ember számomra" - mondta Koltai Lajos, aki felidézte, hogy operatőrként őt is egy Maár Gyula-filmmel fedezték fel. Szinte rögtön a főiskola elvégzése után, 1971-ben kapta tőle a megbízást a Prés című filmre, amelynek főszereplője Maár Gyula felesége, Törőcsik Mari volt.Mint kiemelte, Maár Gyula az a fajta gondolkodó zseni volt, aki megtanította őt is gondolkodni, ahogy elkezdett vele dolgozni, kezdett kinyílni a szeme, kezdte megérteni, hogy mi van a sorok között.A Prés után a Végül című közös alkotás következett, majd a Déryné, hol van?, amelynek főszereplője szintén Törőcsik Mari volt, akit játékáért Cannes-ban a legjobb színésznőnek járó díjjal jutalmaztak. 

"A világ egyik legszebb filmje" - fogalmazott Koltai Lajos, hozzátéve, hogy ez volt a "csúcsok csúcsa" az életében, és mindig az etalon marad.

    

Felidézte, hogy együtt készítették az egyetlen portréfilmet Pilinszky Jánosról, és Törőcsik Mariról is csináltak portrét.

    

Maár Gyula egészen csodálatos tehetség volt, aki a legmagasabb szinten ismerte az irodalmat, az embert, és tudta, hogyan kell egy emberhez közelíteni, hogyan kell vele kommunikálni, hogy kell egy színészt irányítani - emelte ki Koltai Lajos, hozzátéve: ha filmet akart csinálni, elképesztő erővel vonta be az embert abba a gondolatba, amelyet közvetíteni akart.     Fantasztikusan tudott előadni, az ügy érdekében szinte behálózta az embert - tette hozzá.

    

Koltai Lajos hangsúlyozta: a rendező halála mélyen érintette, hiszen nagyon közel állt hozzá. Mostanában újra többet találkoztak, nemrégiben ő nyitotta meg Maár Gyula festménykiállítását is.

    

"Tele van szépséggel ez a sok év, amit együtt töltöttünk, szinte egy lépést nem tettünk egymás nélkül, és most hálát adok a sorsnak, hogy így volt, hogy ezek az évek nekem jutottak, és nem másnak" - mondta.

    

Felidézte, hogy beszélt Törőcsik Marival, aki azt mondta neki: "te tudod, hogy ő mit ért. Nagyon kevesen tudjuk, hogy ő igazán mit ért a magyar filmművészet számára. Nagyon sokat ért."

Forrás: Új Szó, 2013.december 23., Koltai Lajos: Maár Gyula a magyar filmművészet egyik zsenije volt. Fényképek - Koltai Lajosét kivéve - saját kutatásból.

Andrassew Iván: Tudom, hogy kicsit hülyén

Tudom, hogy kicsit hülyén hangzik, de 2013 életem egyik legjobb éve volt. Csakugyan rettenetes dolgokkal kellett szembenéznem.Vélhetően rászolgáltam arra, hogy kilátástalan és nyomorult helyzetekbe kerültem, hogy megismerkedtem olyan fájdalmakkal, amelyeket azelőtt elképzelni se tudtam. De mindez semmi nem volt ahhoz képest, amennyi örömöt kaptam. A munkatársaimtól, a barátaimtól a családomtól, és akkor még nem is beszéltem az olvasóimról, a hallgatóimról, olyan emberektől is, akikről nem is tudtam, hogy az ismerőseim. Pláne, hogy szeretnek. Azzal kellett szembesülnöm, hogy a világ tele van jó emberekkel. Talán ebből az a tanulság, hogy idejében mondjuk, jelezzük, ha valami kis mondani valónk van egymásnak. És még valami, ami fontos: a jó gondolat, a szeretet üzenete és az ölelés igenis segít. Életben maradni. És ez akkor is jó, ha amúgy nincs különösebb jelentősége annak, hogy még pár évig maradunk-e, avagy sem. Hacsak nem azt tartjuk szem előtt, hogy jó élni.

Köszönök mindent.

Iván

Forrás: http://www.andrassew.blogspot.hu - 2013.december 23.

Tegnaptól ÉS

Nem tudom, minek örüljek jobban. Annak-e, hogy olvashatom végre Bruck Andrást online, vagy annak, amit írt és ír, vagy annak, hogy még olvashatom. Ülhetek szobám sarkában asztali spotlámpám fényében, odaszögezve a gép elé és egyik Bruck cikket olvashatom a másik után. Mert már ez is örömet kell, hogy okozzon az embernek: maga a lehetőség, hogy a régen dédelgetett szándék és akarat megvalósult.

Grecsó Krisztiántól egy múltbéli levélváltásunk alkalmával megtudhattam, hogy Bruck Andráshoz az út az ÉS előfizetésén át vezet, lett légyen az papír- vagy online alapú. Hosszú hónapokig tartott az emésztés, melyre a döntés villámszerűnek, már-már meggondolatlannak tűnhet. Egy jól irányzott huszárvágással tegnap, december 22-én átutaltam hétezerszázötven forintot az ÉS féléves online előfizetésére.

Csodákat tud művelni ennyi pénz annak, aki így jut az információnak egy olyan tárházához, forrásához, amelyről ugyan tudott és hallott, de inni belőle valamiért képtelen volt.

Grecsó Krisztián azzal biztatott, hogy csak nyugodtan fizessek rá elő, hiszen egy lapszám ára egy korsó sörének felel meg. Igaza volt, amikor az ötszáz forintot egy korsó sörrel vetette össze csak, hogy érezzem döntésem súlyát, könnyűségét.

Ehhez képest most itt ülök szobám sarkában az asztali lámpám fényében és Bruck Andrást vedelek, egyik írását a másik után, merthogy az online előfizetés megengedi, hogy hozzáférjek a kútnak még a legmélyebb rétegeihez, múltbéli, letűntnek hitt írásokhoz is. Kicsit kótyagosnak érzem magam A jel, A hátsó kijárat és A vágy autóbusza után és hol még a vége… És Bruck mellett persze ott vannak a többiek: Váncsa István, Konrád György, Spiró György, Darvasi László, Sándor Iván, Háy János, Parti Nagy Lajos, Lévai Júlia, mindenkit fel sem tudok itt sorolni és ott van maga Grecsó Krisztián írásaival, kritikáival.

Kívánom, hogy rosszabb Karácsonyom ennél ne legyen és másnak sem.

Leltár péntekről

Ha választhatnék, mely napról készítenék leltárt, akkor a majd egy órája múlt tegnapot választanám. Volt benne egy igazi gyári leltár, ebből kifolyólag csak egy csonka munkanap, évbúcsúztató Rózsika módra kókuszos, diós süteménnyel, szezámmagos sósrudakkal, dél tájban közös ebéd, kettő felé uzsonna előző napról megmaradt hidegtálas étkekkel, volt sok beszéd, halk szavú és kiabálós, volt rengeteg mosoly és nevetés, volt sok-sok utolsó munkanapi találkozás emberekkel, kollégákkal, akik mára - úgy tűnik -, igencsak a szívemhez nőttek, közülük is egy légtérben való - az átlagosnál több - együttlét Csöpppel.
Nincs ezen mit csűrni-csavarni, de még tovább részletezni sem: sűrű egy nap volt, vegyesen hideg-meleg-forró, barátságosan kellemes, emlékeimben emlékezetes.

Sógornők ott, sógornők itt

Csak nem attól kitűnő egy történet, mert egyetemes, mert bár kanadai az írója, Michel Tremblay a kanadai francia őslakosság nyelvén írta és kanadai színészekkel játszhatta eredetileg Kanadában, a darab Parti Nagy Lajos által a Pesti Színház számára átírt, Hegedűs D. Géza rendezte előadásban 13, azaz éppen tizenhárom színésznővel vitte színre úgy, hogy bőven azt hihettük, rólunk, baromira nehéz sorsú magyar nőkről szól.
Lottózunk, totózunk, keresztrejtvényeket fejtünk, a megoldásait beküldjük, tévés fejtörőkre nevezünk be, kaparós sorsjegyeket kapargatunk, és a sok-sok többi, a nyerés, a jackpot megütésének reményében. Örökké reméljük, hogy majd miénk lesz az X milliárd, a néhány millió is megteszi, de legalábbis megnyerjük a hétvégét, a sokcsillagos csili-vili wellnesben.
Kútvölgyi Erzsébetnek óriási mákja lett, amikor megnyert egymillió matricát, amit füzetecskékbe ragasztás után az áruház katalógusa kínálatából levásárolhat. Mutatja és meséli és álmodozik arról, mi mindent fog vásárolni, mit mire fog kicserélni. A szemünk előtt alakul át képzeletünkben nappalijának berendezése, látni véljük fürdőszobájában az új masszírozó zuhanyzót és csak onnan tudjuk, hogy bidét is fog venni, mert mi - Kútvölgyivel ellentétben - felismerjük, amikor erről mesél. Az életében maga körül a tárgyak kicserélődnek, hiszen a millióból mindenre futja, de csak abban az esetben, ha a matricák a kis füzetecskékben a helyükre kerülnek.
Egy estére meghívja magához a testvéreit, sógornőit, szomszédait és otthon tartja a lányát, hogy segédkezzenek a matricák ragasztásában. Ahol tíz-tizenhárom látszólag különböző, de a mélyben hasonló sorsú nő összekerül, akkor ott minden percre jut a folyamatos blablablablából, dumapartiból, veszekedésekből, kiabálásokból. Káromkodásokkal, angol szavakkal fűszerezve, amelynek eredménye a "mangol", a magyar és angol zseniális egyvelege, amelyet az olyan néző is kiválóan megért, aki amúgy az angolhoz mit sem konyít.
Parti Nagy Lajos nyelvi leleményének, zsenialitásának köszönhetően fergeteges játék kerekedik szavakkal, kifejezésekkel annak ellenére, hogy a női sorsok korántsem szívderítőek. Börcsök Enikő, Tornyi Ildikó, Majsai-Nyilas Tünde, Hegyi Barbara, Igó Éva, Halász Judit, Pápai Erika, Hollán Zsuzsa, Vencel Vera rövid és kivonatos élettörténetét a darab különböző pontjain megismerhetjük, hallgatásuk közben sokszor nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek.

Ettől volt szerintem kitűnő az előadás, meg attól is, hogy elhittem, Kanadában is ugyanolyan hús-vér nők álmodoznak, hogy megütik a főnyereményt, hogy életük megváltozik, hogy kikerülnek ebből az alja életből, s amikor megnyerik, akkor mégsem változik semmi. Rövid időre képzelődnek, elhiszik, hogy másképp lesz, majd marad minden a régiben, a reménytelenségben reményt vesztve.

Tépelődések könyvre, padlizsánra

Ülünk Somival a Könyváruház kávézójában, könyvek rengetege, kávéillat, padlizsános toastok társaságában. Órák óta beszélgetünk. Magunkról, családtagjainkról, velünk történt eseményekről, terveinkről mesélünk, régen találkoztunk.

A politika nem kerül szóba. Átfut rajtam, miképp lehetséges köztünk ez a semleges, távolságtartó politikamentesség, amikor tudvalevő, hogy mindkettőnket egyformán érzékenyen érintenek a mindenkori történések, most a jelenlegi politika döntései, ügyeskedései, már-már ármánykodásai.

Tudod, az a legnagyobb baj, szólal meg Somi, hogy ami most van, azt nemcsak az utolsó néhány évnek köszönhetjük. Az országban ez a siralmas helyzet, az emberek közötti elmérgesedett viszonyok sokkal, de sokkal mélyebb gyökerűek és régebbiek, mint hinnénk. A gyűlölet, az irigység, az egymás eltaposása, a feszültségek szítása, a széthúzás jellemző ránk. Nézd, mit művelünk a magyarsággal határainkon túl, mikor már nincsenek is határaink. Terjesztjük Nagy-Magyarország eszméjét, ígérjük, hogy visszaállítjuk, ami volt. Pedig ami történt, megtörtént, és nem véletlenül, nincs visszaút. Mi meg, mármint a politika ebben a súlytalanná, értelmetlenné vált helyzetben gerjeszti a feszültséget magyar és magyar között, a szomszédos országos politikák között Európa közepén. Ott tartunk, hogy az egyik Szlovákiában élő ismerősöm már jó ideje hallgat magyar voltáról. Nem akar a fejére bajt.

Ez a rezsicsökkentés meg trükknek nagyon jó volt, de semmi más. Három-négyezer forinttal több marad meg havonta. Egyébiránt meg húszezreket hagyok ott bevásárláskor. Irtózatos a drágaság a múlt évihez viszonyítva. Tudod, én kiegyeztem volna az eddigi rezsivel, de az élelmiszerek árát nem hagytam volna így elszabadulni.

És tudod, hát ez a töketlenkedés az ellenzéki oldalon. Mindenki tudja nagyon jól, hogy nincs más lehetőség, mint összefogni. Erre mást sem látsz, mint örökös egyet nem értést, kirekesztést, egymásra mutogatást. Ezek már most sem tudnak egymással megegyezni létfontosságú ügyekben, amikor a jövőnk a tét, akkor mi várható tőlük majd a hatalomban? Annyifelé húznak mind, ahányan vannak. Ezenközben a Fidesz egységet mutat és sugall és ígér. És ott a fene nagy fekete lyuk a Jobbikkal. Nem tudjuk, mennyien vannak, de valami azt súgja, hogy rengetegen, és iszonyú meglepetést fognak a jövő évi választásnál okozni. Megerősödésüknek beláthatatlan következményei lesznek.

Tudod, ez a kilátástalanság, önnön tehetetlenségem nyomaszt, már-már depresszióssá tesz, pedig tudhatod, hogy nálam kevesebb optimistább beállítottságú embert ismersz. Képtelenség, hogy amikor nyitottak lehetnénk végre és húzhatnánk előre, mint a nyíl, és gazdagodhatnánk, akkor bezárkózunk, a múltba révedezünk, annak is legdicstelenebb korszakaiba, nagymagyarkodunk, így kizárjuk magunkat a modern Európából.

Ha fiatalabb lennék, elmennék innen. Barátnőm egy gyárban dolgozik Angliában, és arról áradozik, hogy milyen nyugalmas kint az élete.

Nagyon ránk férne, elhiszed?

Megjelent a Galamus Az olvasók írták rovatában 2013. december 18., szerdán

Sándor Erzsi - ötödször

Rövid időn belül harmadszor találkozom Sándor Erzsivel, azzal a Sándor Erzsivel, akit a blogban legelőször még hiányoltam, mert nem találtam, nem leltem fel írásait, cikkeit, jóízű kritikáit egy helyen, azzal a Sándor Erzsivel találkozom, aki könyve megjelenése óta folyamatos figyelemben részesül, az érdeklődés középpontjában van. Részemről is, bár ez korántsem nagy kunszt és újdonság, hiszen az én Sándor Erzsis kötődésem a "középkortól" datálódik, akkor nem kívánt nagyon megmutatkozni, élt, volt, van, lesz és kész.
Ma elmegyek a Katonába, hogy meghallgassam beszélgetésüket hármasban a Tomival és most Csáki Judit színikritikussal.
Kérdezhetném magamat, minek újra meg újra és újra? A válasz gyors és egyszerű, hiszen a költői kérdés tőszomszédságában hever. Talán mert Sándor Erzsivel való egyik találkozás sem ugyanaz és ugyanolyan annak ellenére, hogy a szereplők nem változnak benne, hallottam, láttam már őket kettőjüket együtt, a harmadik a mindig más.
Ma elviszem magammal egy barátnőmet, akit a "műsor" érdekel, és Tibort, akinek pedig jönnie kell, hogy fényképezzen, most ő fényképezzen, az ő szemén keresztül nézhessem majd vissza az estet és esetleg Sándor Erzsit velem is egy-két közös fényképen. Kell ez az ember lelkének.
Folytatom az este után...
Ezen az estén kiderült, ami már eddig is nyilvánvaló volt, hogy egy beharangozott interjúban nagyon nem mindegy ki is a kérdező. Olyasvalaki e, akinek szakmája a kérdésfeltevés, ezáltal az olyan kérdéseké, amelyek előkerülnek a mélyből, mert ténylegesen megválaszolásra várnak, vagy mert át lettek gondolva, át lettek a kérdezőn szűrve, szinte meglettek szülve és ebből kifolyólag a válasz rájuk nem egy egyszerű igen-nem, de nem is egy tőmondat. Az efféle kérdések néha meg is állíthatják a beszélgetés simán egyenletes ütemét azzal, hogy szabályos fejtörést okoznak megválaszolásukkal. Például vajon elvetette volna-e a rendellenességgel született gyerekét Sándor Erzsi, ha időben szerez értesülést a születési problémáról?

Vagy tűnik-e az anya-fiú szereposztás idővel és megy át baráti viszonyba, amiről anya és fia - humorral megspékelve - ellentételesen nyilatkozott. Akart-e terelgetni, a saját példájával, megoldásaival oktatni a könyvével Sándor Erzsi akár akaratlanul is? Amikor visszaolvassa a saját könyvet, merthogy néha azért biztosan bele-beleolvas, miket vesz benne észre? Csak a hibákat. A vagy-okat, a hogy-ok torlódását, amelyeket nem is érti, hogy a fő cenzor miért hagyta benne a könyvben. Biztos mert szerette volna érvényesülni hagyni Sándor Erzsi stílusát, oldja meg a fogas kérdést Csáki Judit, színikritikus, aki ezen az estén méltó társa, partnere volt Sándor Erzsinek - a mindennapi életben barátok is -, valamint Tominak a témák felvetésében, az érdeklődés folyamatos ébrentartásában, a humornak, a nevetésnek megfelelő szórásában, adagolásában. És az sem mindegy, hogy aki a könyvből élőben olvas fel, mestere-e az átéléssel való olvasásnak úgy, hogy közben ésszel-értelemmel tudja, érti, mit is olvas. Kiss Eszter nagyszerűen oldotta meg a feladatát és tette emlékezetessé az estét nemcsak magával ragadó szemezgetésével a könyvből, hanem személyes élményeinek megosztásával. Nekem a nézőnek, hallgatónak, érdeklődéssel figyelőnek mindössze egy tűnhetett fel, mégpedig hogy mennyire rövidre volt mérve vagy sikeredett ez az egy órát jócskán alulról súroló beszélgetés. Valahogy kevés volt, rövid volt. Éhes és szomjas maradtam szellemi értelemben, hallgattam volna még órákig legalább. De ez már nagyfokú önzőségnek tűnhet a részemről, amelyre egy normális válasz lehet: csitt!
Ja, és a Davies Korner, Tomi csapata egy tök jó zenekar, zenéjük kellemesen lágy, dallamos, instrumentális jó énekhangokkal, tartalmas szövegekkel. Na, ők is játszhattak volna még! Jól van, tudom, csitt!

Iván Bajára jön

Nincs szándékomban Bächernek - róla szóló írások egyre gazdagodó és színesedő csokrával - emléket állítani, de ha olyannal találkozom, amely mellett egyszerűen lehetetlenség elmennem és nem is akarok, akkor azt az Arartba átveszem. Ezt az írást Anikónak köszönöm meg, hogy felhívta rá a figyelmemet. 

„Azon a halfőzőn sajnos úgy berúgtam, hogy reggelre éktelen seb tátongott a térdemen. Iván azt mondta a kis kerti széken ülve a lugasban, hogy igyak rá egy fröccsöt."

Sok nagyszerű barátja írt megható sorokat Ivánról halála óta. Eddig úgy éreztem, kezdő firkászként nincs jogom szólni róla. Valami mégis arra sarkalt, hogy írjak, talán, az, hogy azt hiszem, magam is a barátja lehettem és egyre több minden jut eszembe róla, pedig összesen talán tízszer találkoztunk.

Először akkor, amikor apám lehívta Bajára a halfőzőre 12 éve, én 16 éves voltam. A családom klasszikus Hétvége olvasó: mindig Bächer Iván írásával kezdtük szombatonként. Imádtuk az ételekről, evésről szóló cikkeit, ezért hívta el apám halászlevet meg saját vörösbort kóstolni a családi házunkba. Iván akkor annyit írt vissza: jövök. Jött is. Egyedül, hajóval meg vonattal.

Azon a halfőzőn sajnos úgy berúgtam, hogy reggelre éktelen seb tátongott a térdemen. Iván azt mondta a kis kerti széken ülve a lugasban, hogy igyak rá egy fröccsöt. Ezután salátát készített. Azt a kiskést választotta hozzá, amivel én is a legszívesebben dolgoztam mindig. Elolvasott egy Bajáról szóló könyvet a teraszon, aztán elsétált a közeli zsiliphez. Szép novellát írt a családunkról meg a városról. Nem jött évekig, majd jött egyedül, jött barátnővel, de jött igazi jóbaráttal is.

Csendesen szemlélte a nagy felhajtást, ami a házunkban zajlik ilyenkor. Ivánnak tetszett a nyüzsgés, ízlett neki a halászlé, a finom sültek meg apám bora. Mindig hozott dedikált könyvet, olyat, ami épp megjelent. Azt mondta szeret nálunk, mert itt sok barátot lát együtt.

Beszéltünk az írásról sokat, biztatott, azt mondta, újságíró leszek. Évekkel később segíteni is próbált állást meg lapot találni Pesten. Nem tudott, akkor épp egyik sem volt neki sem. Elvitt a Firkászba enni egy nagyot, elkísértem melltartót javíttatni is a Pozsonyi út közelébe. Aztán szerinte én segítettem neki, újabb novellájának voltam ihletője. Arról írt, hogy nem tudott segíteni. Rosszul gondolta, neki elhittem, hogy tudok írni. Később Szegeden találkoztunk, ott már volt állásom meg lapom is. Ő megnyitott egy galériát, én interjúztam vele. Megint segített, ritka jó alany volt. Bicskája, amit nálunk felejtett az első vendégsége alkalmával, azóta is engem szolgál. Vissza akartam adni neki, de azt mondta, kap majd helyette másikat Erdélyből.

Pár éve már nem jött Bajára. Idén, miután nagyon beteg lett, azt írta apámnak: „fél ember vagyok, Baja egy egészet kíván, Ferikém, most nem megyek."

Jövőre talán jön megint, a kisszékről figyeli majd, hogy még mindig megvan a heg térdemen.

Forrás:  Horváth Attila, Delmagyar.hu, 2013.12.12.

Sándor Erzsi: Budoármém – Széljegyzetek Nyáry Krisztián meséihez

Nyáry Krisztiánnak több mint 3000 feliratkozója van, ami azt jelenti, hogy a költői budoár illatot fészbukszerte óhajtják magukba szívni a rajongók. A periodikusan jelentkező és egyből háromszáz megosztást magáénak tudható irodalmi arcképcsarnok darabjai csinos kis etűdök, amúgy ismert írók és költők bulvárban tartott magánéleti zanzái.  A megosztásokat követve látom, hogy szinte valamennyi újságíró kolléganőm, pedagógus és pszichológus barátnőm lelkes híve a kis dolgozatoknak. Imádják. Az irodalom szolgálatát, a népművelői attitűdöt, a nagy írók közelségét, az irodalmi pletykákat, a hálószobák kis történeteit. Holott csupa olyan dolgot olvashatnak ki a rövidre vágott történetekből, amit köznapi és közéleti rutinjukkal két ujjuk közé csippentve tartanának el messze maguktól.

Nyáry Krisztián irodalmi arcképcsarnokai ugyanis dugig vannak férfifölényű párkapcsolati sztereotípiákkal. Édes, kicsi, megváltó, dévaj, huncut, odaadó, önfeláldozó és nyomokban romlott nőkkel. Akik persze lehettek ilyenek, csakhogy azt soha nem a férfinak, hanem a kettejük kapcsolatának hisszük el, ha belelátunk. Nyáry Krisztián arcképcsarnokában olyannak látjuk a nőket, ahogyan az őket – átmenetileg, örökre, férjként, szeretőként vagy szerelmesként – birtokló férfiak láttatják. Mindezt egy olyan korszakban, mert a XX.század elejétől kapjuk most éppen az ismertetőket, amikor a nők mindent elkövettek, hogy saját jogukon, saját tehetségükhöz mérten, ha lehet, a saját vagyonukból érjenek el saját karriert. Erről alig esik szó.

Szó esik viszont Judik Etelről, aki Kosztolányit is idézve: rúzzsal és tükörrel a kezében halt meg.  Nem a spanyolnyátha ezer fokos lázában, szétfőve, megzakkanva. Hanem egy széttörhetetlen férfimítoszt követve, az elvárt képnek még halálában is megfelelve: rúzzsal és tükörrel.

Szó kerül Gozsdu Elekről is, aki filigrán szerelmes levelébe azt írta az ő titkos Annájának: Szeretlek, és ha megvernélek, csak virággal vernélek meg, te édes. Lássuk csak meg ebben a líraian szép mondatban azt, hogy az Adyért rajongó, a finom irodalmi stílt fennen hirdető és azt ápoló temesvári főügyész, milyen természetes, könnyed és magától éretetődő párkapcsolati gesztusnak tartja az asszonyverést. Te édes!

Mégis, amikor már Gozsdu Elek nem élt, Anna, aki mellesleg már életében elhagyta őt és máshoz ment feleségül, a nemzeti özvegyképnek megfelelően, a XX. századi női önfelszabadító harc jellegzetes rekvizitjével „minden reggel szépen kifestette magát, és cigarettázva egykori kedvese régi leveleit olvasta”. Nyilván azt is amelyikben veréssel fenyegették meg.

Szót ejthetnénk Szentkuthy Miklós nőkkel való kapcsolatáról, amely kisfiús komplexusokkal indult, ám Dolly úgy „felszabadította”, hogy egy nárcisztikus, kisebbrendűséggel terhelt, hódításaival már-már betegesen önigazoló hímtípust sikerült kitermelnie. Dolly „tudott ezekről a kapcsolatokról, sőt, nem egyszer cinkosa is volt férjének a gáláns kalandokban”. Képzelem. Az ilyen sokpáros kapcsolatok mindig mindazokról is szólnak, akik részt vesznek benne. Lehetnek önigazolások és részigazságok, de kétlem, hogy ez két-három-sőt több ember azonos feltételek között felállított szövetsége lenne. Legfeljebb el akarják hitetetni, de azért irodalomtörténész az ember, ha az, hogy ne dőljön be hangzatos című férfinovelláknak.

Így is lehetne nézni (Picasso: Manet ‘Olympia’ c. képének paródiája, 1901-03, forrás: flickr.com)

Egy minapi budoár-adag Fejtő Ferencről szólt. Nyáry Krisztián elismerően írt arról, hogy a 90 éves író milyen ellenállhatatlan volt a társaságban, amikor fiatal, csinos lányoknak udvarolt, dicsérte szépségüket, csinosságukat. Nyáry nyilván soha nem volt fiatal lány, ezért nem tudja milyen az, amikor az önmagára sármosan emlékező, alfahím-tudatban szenvedő nagyember maximális társasági rokonszenvtől övezve, cuppogva és tapenolva közelít a fiatal nők felé, miközben meg se fordul a fejében, hogy a kiszemelt fiatal lány legszívesebben lehányná. A közvélekedés szerint ő gáláns és nem undorító. Mindezt különössé teszi az a női tudás, hogy ha öregen nyúlkál, nyúlkált fiatalként is, mindenért, amit gyermeki öntudatával a magáénak szeretett volna. Nyáry nem érti  a nők kiszolgáltatottságát a magukat erős hímmé felnövesztett hanyatló férfiaknak. Kedvesen jegyzi meg Fejtőről: mondják, éppen egy szép vietnami orvostanhallgatónak udvarolt, amikor megállt a szíve. Mért, ha tejér megy a közértbe, akkor nem?

Mindezek a sokszázas megosztásokat nem befolyásolják, az irodalmi budoár-hímharsona zavartalanul árad tova.

Forrás: CoMMMunity.eu, 2012. április 13. péntek, Nyári Krisztián fényképeit és könyvének borítóját a cikk nem tartalmazta.