Pyro Sapiens

Az egészhez tulajdonképpen elég, ha Dani és Tamás szólózik, Levi a basszust pengeti, Sanyi fesztül dobol és Fefi hol az egész mikrofonos állvánnyal, hol mikrofonnal a kezében föl-alá rohangál, nagyokat bólogat a fejével, nagy haját lobogtatja, hadd szálljon, röpüljön, amerre csak tud, és közben magyarul, angolul énekel. Szinte tök mindegy, melyik nyelven, úgy sem értem.

Ebben a hatalmas, giga hangzavarban, kavalkádban azt sem hallom, amit Mesi barátnőm és Fefi anyja egyszemélyben centikre tőlem a fülembe súg, azt is ordítva. Ilyenkor szinte édesmindegy a külvilág zaja. A Pyro Sapiens totális figyelmet követel magának, és dobogást és lüktetést, ütemes ugrálást, a test folyamatos vibrálását, a lélek rezgését, törvényszerűen magas vérnyomást. Az ember észre sem veszi és együtt mozdul, mozog a zenére, amely olyan heavy, mint a metal. El is neveztem nyüvi-metalnak, amikor láttam, mekkora erővel nyűvik a húrokat a gitárosok. Régebben, úgy bő harminc-negyven éve, amikor a heavy metal még a hőskorát élhette, talán húrok is szakadhattak, gitárok cserélődhettek egy-egy koncert alatt. Így emlékszem, vagy csak ezt terjeszti a városi legenda.

Egyébként nem értem, mit keresek a Pyro Sapiens második születésnapját ünneplő koncerten Óbudán a Vörös Yukban. A legutolsó pillanatokig talán nem is voltam oda ezért a nehéz, egész embert kívánó zenei irányzatért. CD-boltos barátomat, Istvánt lehet okolni a változásért, amelyet a Led Zeppelin, Uriah Heep, Deep Purple, Van Halen, Nazareth egy-egy lemezének megszerettetésével bennem előidézett. Ezért aztán nincs azon semmi csodálkozni való, hogy a Pyro Sapiens-en ugrálok, mozgok, táncolok, dobogok, remegek, rázom mindenemet, csápolok, kezeim tapsba verődnek, karjaim az ég felé nyújtoznak, már-már önkívületi állapotban leledzhetem. Ebben a furcsa egyenletben hárman vagyunk összesen: a Pyro Sapiens, a zenéjük meg én. A zenéjük zömében a sajátjuk, Fefi szerzeményei (egy a Danié), valamint Iron Maiden, Deep Purple, egyéb ikonok zenéinek feldolgozásai. Felismérni vélek közöttük egy-két hatalmas slágert, amelyeknek köszönhetően ott találom magam egyenesen a legelső sorban, épp szemben a Fefivel, aki úgy lengeti bozontos fejét, akár egy hatalmas ingaóra, a zene ütemére, közben testét nagy terpeszbe, majdnem spárgába lökött lábai ringatják.

Másnap hajnalban, miközben mindezt írom, a fülemben Van Halen ontja a heavy metalt, köztük is a You really got me-vel lopva vissza a tegnap este hangulatát. A különbség most számomra csak annyi, hogy Van Halent a dupla The Best of Both Worlds válogatásáról hagyom fülembe ömleni, áradni, míg a Pyro Sapiens-szel ha akarnám, sem tehetném ugyanezt. A neten lehet találkozni ugyanis néhány számukat tartalmazó kislemeznyi anyaggal, a lemezben tárgyiasult megjelenésre kicsit várni kell. Remélem, nem sokáig. Talán még az én életemben sor kerül erre a hiánypótlásra és az ő a harmadik születésnapjukig.

 

Pyro Sapiens, az Isten éltessen és tartson meg sokáig!

Ararat és én

Kedvesem!

 

Hát ez jó. Nem minden blogbejegyzésem születik úgy meg, hogy elkezdek neked levelet írni, és úgy megtetszik, hogy azonnal át is teszem az Araratba, vagy úgy írom meg neked a levelet, hogy az egyúttal a blogba is bekerül. Nem. Azért létezik olyan műfaj is, és pár éve már így építkezik az Ararat, hogy eleve oda írok meg valamit. Tudom, nem nagy találmány, de a blogot én tartom fenn a saját és átélt, megélt, megemésztett élményeimmel, érzéseimmel, gondolataimmal, amelyek másokat is érdekelhetnek. Ha nem érdekel senkit sem az Ararat, annak lelkisége, szellemisége, a mögötte rejtőzködő, magát a placcra világosan kihelyező ember, annak viszonyai, kapcsolatai, rokonsága, családja, úgy is jó. Baromira furcsa, de úgy is jó.

 

Évek alatt az Ararattal mi ketten, az Ararat és én annyira összefejlődtünk, annyira egymáshoz nőttünk, úgy összerázódtunk, hogy nincsen szükségünk lelkes olvasói tömegekre. Nekem van szükségem az Araratra és az Araratnak van szüksége rám. Mi ketten egészítjük ki így egymást tökéletesen, hallgatólagosan és vitán felül.

 

Érdekes ezt még ennyire őszintén és tisztán nem fogalmaztam meg, nem neked, hanem a magam számára. Ha egyetlen olvasója sem lenne az Araratnak, mámint nekem, akkor is működne a dolog. Terápia lenne saját magamnak, mint ahogy az is a maga nemében, egy terápia, egy gyógymód a mindennapi őrületek ellen. Egy mentsvár, egy menedék a napi kötelező rohanásokból.

 

Itt megállok. Itt lelassulok. Ezen a helyen elgondolkozom, mi fontos, és mi nem. Az Araratban megírok minden olyat, ami hozzám tartozik, velem van, velem történt, mert megérintett, nem hagyott közömbösen, valamiféle hatást gyakorolt rám.

 

Tudom, annyiunknak vannak ilyen érzései, élményei és mégsem osztják meg a nagyvilággal. Ez igaz, és én mégsem ezt teszem. Közzéadom élményeimet, gondolataimat, érzéseimet -, a legféltettebbeket azért nem -, mintegy az egész világ előtt nyíltan vállalva élem életem, oda állok és vállalom önmagam. Az sem érdekel, hogy ki mit gondol efelől, egyáltalán van-e itt valaki az Araratban, az Ararat hatósugarában, aki egyáltalán gondolna valamit, hiszen visszajelzést alig kapok. De mint már mondtam, megszűnt ez jelentősséggel bírni számomra. Jól megvagyunk az Ararat és én, s azt hiszem, őt sem hallottam panaszkodni.

 

Ezt a levelet neked írtam meg egyes szám, egyes személyben. Nem gondoltam, hogy az Araraté lesz, csak közben, a hosszabb, részletesebb fejtegetés folytán derült ki számomra, hogy megérdemelné a nagyobb nyilvánosságot így egy év végén, amikor számot vetünk sokmindennel, a világgal, benne az Ararattal és önmagunkkal.

 

Nagyon szépen köszönöm, hogy - mindennek, a fenti érveléseim ellenére - vannak hűséges olvasóim, akik értékes figyelmük csöppnyi részét az Araratnak és nekem ajándékozzák, és teszik ezt immáron hosszú évek óta.

 

Egészséget, örömöket, szerencsét, vágyaink teljesülését kívánom neked, mindannyiunknak, olvasóimnak, az Araratnak és saját magamnak.

 

Szeretettel:

 

Szegő Panni

Cserháti Zsuzsa „Emlékburleszk”

Azt hittem, hogy Tóth Vera hangja, majd Keresztes Ildikóé, később pedig a Falusi Marianné, kicsit talán Radics Gigié lesz az a hang, amely a legjobban hasonlít Cserháti Zsuzsáéra. Este a Cserháti Zsuzsa Emlékkoncerten az Arénában még mindezt el is hittem volna legalább az est tartamára. Nem is a nagyon lassan forrósodó hangulat varázsolt el, hanem a hamisítatlan Cserháti-slágerek sora. Ezeket mind-mind ő énekelte, a hangja fémjelezte, amelyből ugyebár csak az az egy volt. Nem tehettem róla – a fülemben csengett, mintegy kegyetlen tükröt tartva bennem az emlékest szereplőinek. Tévedtem tegnap és fájdalmasan.
Még az sem volt nagyon bántó, talán azt is képes voltam megbocsátani, hogy nem úgy adták vissza a dalok hangzását, hangulatát, ahogyan annak idején, nem is olyan régen, hogy ne emlékezhetnénk még rá, Cserhátitól megszokhattuk. De hogyan is várhattam volna el, miért is gondolhattam, hogy a tegnap este hevében majd megszületik a revelációs érzés: tessék, itt van az új Cserháti-hang, amely annyira hiányzik a magyar, a nemzeti – mostanában, ugye, így mondják - könnyűzenénkben, amely csak és kizárólag a miénk, és persze sok más értő, külföldi fülé is. Miért hittem, hogy ez az örökség méltó folytatása lesz, a Cserháti-feeling, az utóérzés, ami persze nem ugyanolyan, nem ugyanaz, mint az eredeti, mégis a hit, a remény, a jóindulatú szeretet egészen az elfogadásig vezethet? Tegnap először Tóth Verának, az est házigazdájának gondoltam a Cserháti-örökös címet odaadni. A hangja, a hangjával való játszás képessége, a megjelenése, a stílusa predesztinálta volna erre címre, nem a konferansziéban nyújtott igencsak silány produkciója. Nem volt egy épkézláb mondata, amelyben az izgalomtól túlfűtötten ne követett volna el valamilyen bakit, ne meaculpázott volna, hogy mennyire, de mennyire izgul, és mekkora megtiszteltetés Cserháti emlékére rendezett koncerten az est házigazdájának lennie. A vendégművészek felkonferálása jottányit sem javított a színvonalon. Sokadszorra hallhattuk, hogy mekkora gigasztár következik és milyen hatalmas hang, gyerekkori példakép, az őshang, és hogy ő már semmit sem tud hozzátenni, hallgassuk inkább Charlie-t, Kökény Attilát és Balázs Fecót az előzőleg felsorolt „hölgyemények” mellett. Anyám örökbecsű és nagyon is idevágó mondását tudom csak idézni, amit ő is az anyukájától, Xenia-tól vett át:
-Ééééééédes láááááányom, nem muszáj szerepelni, aki nem tud, ne szerepeljen nyilvánosság előtt, nem muszáj.
A háttérben a középső kivetítőn Cserháti arcai, inkább millió arcának nagyon szűk keresztmetszete volt látható, mintha elvesztek volna az archívumból fényképei, élő felvételei. Annál többet „gyönyörködhettünk” a dalok dallamával összecsengeni kívánó színes rajzokkal, festékpamacsokkal, összevisszasággal. Hiányoltam legalább egy önálló és eredeti Cserháti-dalt a kivetítőn és nemcsak a Balázs Fecóval előadott duettben.
Annyi, de annyi Cserháti emlékéhez méltó ötlet maradt kihasználatlan, köztük is például egy megvalósíthatatlan duett Zsuzsával, Katie Melua-hoz közel hasonlóan, aki az évtizedek óta eltávozott Eva Cassidy-vel a Somewhere Over the Rainbow-ban alakított utolérhetetlent (http://www.youtube.com/watch?v=6TcCXAFmKt4).
Miközben többek között a Hamu és gyémánt, az Édes kisfiam, a Kicsim, gyere velem rózsát szedni, a Boldogság, gyere haza, a SZPSZ – Száguldás, Porsche, Szerelem, a Különös Szilveszter Cserháti-örökzöldeket hallgattam a felsorolt előadókkal, addig nem bírtam szabadulni a fojtogató kérdéstől, vajon ő mit szólna az őrá emlékező esthez?
-Nice try, believe me, a nice try – elmegy, hidd el, elmegy – mondaná a mindjárt tíz éve - 2003-ban - örökre eltávozott hang, a Cserhátié, aki jövőre is csak hatvanhárom éves lenne, ha élne.
De hát él, él, él, bennünk és tovább.

Alábbiakban csatolom a Bors 2012.12.29-én keltezett cikkét, amelyre - Lakatnak köszönöm meg -, hogy felhívta a figyelmemet:

"Félház elôtt énekeltek Keresztes Ildikóék

2012.12.29. 08:45| Bors| 79 hozzászólás

Üresen tátongó széksorok várták a Cserháti Zsuzsa emléke előtt tisztelgő művészeket csütörtök este, az Arénában. A koncertre a legünnepeltebb popdívák sem tudták becsábítani a nézőket.

A fellépők névsora parádés volt, mégis alig pár ezer nézőt vonzott a Tóth Vera és Keresztes Ildikó nevével fémjelzett Cserháti Zsuzsa-emlékkoncert. December 27-én, a Papp László Sportarénában fekete függönnyel letakart szektorok fogadták a tragikusan korán elhunyt énekesnő rajongóit.

Bár Cserháti népszerűsége a mai napig töretlen, legjobb dalai rendszeresen felcsendülnek a rádiókban, és a szakma sem feledkezett meg róla, az emlékére rendezett koncertre jegyet váltók szinte elvesztek a több mint tízezer férőhelyes Arénában. A teltházhoz hazánk legkiválóbb művészeinek felvonultatása mellett a viszonylag barátságos jegyárak is kevésnek bizonyultak.Az est házigazdája a láthatóan végig lámpalázzal küzdő Tóth Vera volt, aki olyan pályatársait szólította színpadra, mint Falusi Mariann, Radics Gigi és Keresztes Ildikó. Utóbbi felkonferálásánál Vera utat engedett érzelmeinek is, bevallva, hogy Ildikó az egyik legjobb barátnője.
Rajtuk kívül Balázs Fecó, Horváth Charlie és Kökény Attila szórakoztatta az igencsak gyér publikumot, az egyéb-ként jó hangulatú és színvo-nalas bulin, amelynek hallatán a közismerten maximalista Cserháti Zsuzsa is elégedett lett volna.
– Sajnálom, hogy ilyen kevesen jöttek el a koncertre, pedig sok helyen reklámozták is – mondta fejét csóválva a Borsnak egy büfés. – Azt hittem, hogy a sok sztár majd idevonzza az embereket, de tévedtem."

 

 

 

 

A tónál

Voltam a tónál. Anyucimnál ebédeltem Sanyi öcsémékkel, de még előtte beugrottam a tóhóz. Gondoltam, megnézem, megvan-e, ott vannak-e a kacsák és milyen állatok tavaznak még? A tó megvan s jól, részben megfagyva. A tó elején és közepén egy-egy jó területen rendes víz, mintha alatta valamilyen melegebb víz lenne, amely nem engedi ott a vizet megfagyni. Az elülső részben, közelebb a kerítéshez kacsák tömkelege fürdőzött, úszkált, beszélgetett egymással, volt, aki alamizsnára várt az ott összegyűlt közönségtől. Voltunk vagy hatan-heten, akik perceket töltöttünk a tó és a kacsák bámulásával. Hatvanig jutottam el a számolásukban, de a számokban sosem voltam nagy, nagyon másban sem, de jó volt kb. hatvan kacsát látnom közel egy kupacban. Nem volt egyszerű a számolás, amikor a számba veendő egyedek folytonosan izegtek-mozogtak. Hogy a hideg tette-e, vagy a nagy vízes felület, vagy a vérükben volt az állandó zizegés, örök mozgás, nem tudom, lehetséges, hogy duplán számoltam, vagy egyáltalán nem számoltam valakit. Mintegy hatvan kacsa, azért az nem egy egyszerű látvány, a látvány felemelő és elképesztő, hogy ennyien az itt-telelést választották ebben a részben meleg édesvízben ahelyett, hogy elhúznának valahová, melegebb tájakra. Ha kacsa volnék, én mindenképpen elhúznék jó messzire és nagyon meggondolnám, hogy jövő tavasszal visszatérek-e a tanulmányutamról, onnan, ahol a víz mellett a levegő jóval melegebb és a tavat körbe sétálók sem etetnek mindenféle fura kajával, amitől csak elrontanám a gyomrom és a kezdeti finomságok érzete után görcsölhetek egy jó ideig.

A tó benső, jég által érintetlen felületében galambok, sirályok ejtőztek néma és békés egymás melletti egyetértésben, olyannyira, hogy még egy darupárt - én legalábbis annak néztem őket - is befogadtak maguk mellé. A daruk egyike éppen jöttömre szállt föl, körözött néhányat a tó fölött, azután eltűnt egyszer s mindenkorra, talán gyufáért ment. Társa egy - a tóból kiálló - kőkockán állt egyik lábán megkövülten, a másikat maga alá húzta. A fejét hosszú nyakával egyetemben tollas törzse közé rejtette. Távolról olybá tűnt, mint egy fél lábon egyensúlyozó tollas, gyapjas gömb, fejetlen valaki, aki nagyon is jól tudja, mit csinál: állva pihen, akár a nyugalom megtestesült szobra.

A tó megvan s jól. Éli életét, benne madarak tömkelegével, békés egymás mellett élésben, van hely ott mindenkinek. Ha nyár lett volna és meleg, több időm is lett volna a most rendelkezésemre álló tíz perc helyett, akkor még meg is fürödhettem volna. A madarak egészen jól tűrik, tolerálják fajtáik között a másságot, meg az egészen másságot is.

Ebéd után megmutattam a tavat az unokahúgoméknak, sógornőmnek és öcsémnek. Vigasztalanul esett az eső, a köd is leszállóban volt, de a tó ott volt és jól, benne az ide-oda úszkáló, izgő-mozgó, zizegő kacsákkal. Megszámlálni akkor is nehéz lehetett volna, de lehettek vagy hatvanan. Olyan sokat nem tévedhettem.

Stand by me

Ha húszszor nem hallgattam meg ezt a lemezt, akkor egyszer sem. Ez a zene szólt a kocsiban Barcsra menet vidéki rokonok ünnepi látogatásakor és persze Barcsról jövet, reptérre menet Sanyi öcsémék fogadásakor. Az egyszerűség kedvéért úgy is fogalmazhatnék, hogy bárhova is menjek, a Stand by me feldolgozásai kísérnek mostanában és megúnhatatlanul. És a Stand by me szólt 25-én is, amikor kereken tizenheten gyűltünk nálam össze a NAGY családi Karácsony alkalmából. Elég lett volna az általános hangzavar, hogy sosem egy helyről érkezett a beszéd. Minimum zsongott a fejem, amint egyszerre négy felé kellett figyelnem, ha mindenkit hallani szerettem volna. De nem bántam, az ilyet sosem bánom, nem bánom, hogy az egyfajta családi kánon több szólamából egyetlenegyet sem hallok tisztán, az a fő, hogy ott vannak, látom, hallom őket, csacsognak, van mondanivalójuk, be nem áll a szájuk, valaki mindig mond valamit és akad valaki, aki meghallgatja és arra válaszol, amit előzőleg hallott. Nekem elegendőnek bizonyul, ha ilyenkor megállok a nappali ajtajában, szétnézek a díszes gyülekezeten, megfordulok, ránézek az étkezőben ülőkre, konstatálom, hogy zaj van, zajosak, nem zűrősek, hanem csak zajosak, és mindenki megvan. Oda megyek a CD lejátszóhoz beteszem a Stand by me saját ötletű, házi szerkesztésű, összeállítású lemezt, amelyen Ben E. King örökzöldje forog huszonkét másik változatban. Eszter segített a zenei anyagot tető alá hozni, lemezre ültetni, sokszorosítani, az ünnepek előtt néhány nappal ajándékozható formába hozni. Aki - évekkel ezelőtt - már láthatta a Stand by me címet egy másik lemezen, az pontosan tudhatta, hogy ez a második Stand by me a következő merítés az eredeti dal számtalan feldolgozása közül, és minden kétséget kizáróan örült az ajándéknak. A hangzavar hátterében, mintegy aláfestésül, ott forgott a Stand by me Tracy Chapman, Tina Turner, Demis Roussos, Willy DeVille, Aaron Neville, Enrique Iglesias, The Platters, Seal, végül de nem utolsó sorban a Lion King muris rajzfilmes előadásában, hogy csak némelyeket említsek sokuk közül. Jó volt ez a hangkavalkád, amelyben zene keveredett millió nekem oly drága emberi hanggal. Ezután a Stand by me vegyes felvágottja, sokszínű feldolgozása, nem csupán Ben E. King klasszikusának állít örök emléket, hanem ennek a tegnapi felejthetetlen estébe csúszó délutánnak, amelynek során anyám, húgomék, - kivételes és ritka vendégként - öcsémék tisztelték meg otthonomat, társaságunkat és mindaddig maradtak, ameddig jól érezték magukat. Az utolsó csöppig elfogyott húsleves, a pácolt csirke, amely egy aprócska félrehallás következtében "pásztor csirkére" keresztelődött és ez most már így marad, készítsem bármennyiszer, húgom csirketortája, krumplipüré-, rizsköretek, francia saláta, anyám kaszinótojása csak méltó szputnyikai voltak az eseménynek először az asztalon, majd a bendőkben. Dóri, Vera remekeltek a málnahabos ribizli, valamint a citromtortával, amelyeket megkóstolva anyám Starkoch-oknak (szakácssztár) nevezte el a két lányt. Volt ott még hókifli, csokitorta, marcipános szelet és a messzi Amerikából érkezett doboz finom csokoládé. És ott lapult Sanyi öcsém kis kártyáján az üdvözlet, amelyet az 500 süteményes receptes könyv mellett kaptam kísérő szövegként:

" Drága Panni! Amikor rád gondolok, a blogokon, gyönyörű szíveden kívül a nagyon finom sütemények jutnak eszembe. Remélem, a könyv további ihleteket fog adni és sütés, és evés közben ránk fogsz gondolni. Millió puszi: Sanyi"

Nálunk a Karácsony

Nálunk a Karácsony huszonnegyedikén délután négy óra körül szeretne az ünnepi félig ebéddel, félig vacsorával beállítani. Hívom, jöjjön be, de ő inkább megvárja, amíg egyáltalán megvesszük a fenyőfát. A fenyőfa hat óra előtt kicsivel jut el hozzánk Tibrom nagy szuszogása közepette, aki évről-évre elhatározza, hogy majd jövőre jóval kisebb fát vesz, vagy egyáltalán nem vesz, vagy áttérünk a mű fenyőre. Eddig az igazi fának nem akadt nálunk alternatívája, idén egy jól megtermett nordmann fenyő lépett be otthonunkba éppen az utolsó utáni pillanatban. Akkor, amikor mások másutt már messze túl vannak a díszítésen, az ajándékozáson, az ünnepi ebéd, vacsora elfogyasztásán, éppen a közös családi film megnézésénél tartanak, esetleg az ágyat vetik a lefekvéshez. A mi fánknak - a sok farigcsálás után – lába ekkorra nyeri el karcsúságát és úgy simul bele műanyag talapzatába, hogy biztonságosan tudja megtartani fess, a plafon felé nyújtózkodó törzsét. Az égősorok kerülnek először fel, a villogó alulról balra indulva kanyarog felfele, a másik éppen ellenkező irányban hullámzik lefele a fán, míg a harmadik a fa középső részét erősíti. Amikor a három sor egyszerre világít, egymással versenyezve villog, az valami színes csoda, földön túli gyönyörűség, díszek nélkül is tiszteletet parancsoló, csöndes áhítatot, de legalábbis mély sóhajt vált ki. Idén kék-ezüst a fánk. No, nem egységes kék színű, mert arra képtelenek vagyunk, hogy pont annyi egyforma kék díszünk legyen, hogy egyenrangúan töltse be az ezüst mellett a fát. Ezért aztán az ilyen kéket az olyan, majd az amolyan kék váltja fel, az egymás elleni berzenkedés legcsekélyebb jele nélkül, csak mi magunk csóváljuk fejünket, s közben gondoljuk ugyanazt, hogy ez a félkészség, ez a tökéletlenség mennyire, de mennyire jellemző ránk és most már a fánkra is átragad. Este tíz lesz, mire elkészül a fánk, teljes díszében pompázik szobánk bal sarkában.
Nálunk a Karácsony hiába gondolja, hogy délután négy órakor állít be. Este tizenegykor az ajándékosztás pillanataiban érzem észrevétlen jelenlétét mellettünk, amikor késedelmes időzítésünk, egyenetlen ízlésünk, tökéletlenségeink felett érzett rosszallása, fejcsóválása, csodálkozása már messze a múlté, addigra bensőséges mosolyát látom, miközben felém sandít és odasúgja, nem baj, semmi baj, a fő, hogy megérkeztem és még huszonnegyedikén.
(az írás megjelent a Galamusban 2013. január 2-án
http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=183208:nalunk-a-karacsony&catid=65:az-olvasok-irasai&Itemid=101)

Helgától kaptam

Kedves Mindannyian az Araratban, az Araratnál, az Ararattól innen és túl!

Az alábbiakban és kizárólag saját indíttatásból megosztok veletek egy valakinek – nem tudom, kinek – a bölcsességét, amelyet egy osztrák barátnőmtől, a Helgától kaptam. Ide írom az eredeti szöveget, valamint a saját hevenyészett fordításomat:

 

 

Hoffnung

ist nicht die Überzeugung,

dass etwas gut ausgeht,

sondern die Gewissheit,

dass etwas Sinn hat –

egal wie es ausgeht.

 

 

A remény

nem a meggyőződés,

hogy valami jól sikerül,

hanem a bizonyosság,

hogy valaminek értelme van –

és teljesen mindegy, sikerül-e.

 

Boldog,

békés,

szeretetteljes

Karácsonyt,

 

valamint

 

egészségben,

boldogságban,

szerencsében,

örömökben

gazdag új évet kívánok

nektek, kedves Mindannyian

és családotoknak.

 

Szeretettel:

 

Szegő Panni

 

Erdős Virág: Karácsony, 2012

Márti barátnőm küldte meg Erdős Virág aktuális versét. Már éppen azon gondolkoztam, hogyan és mivel tudnám az Ararat olvasóit, barátaimat, társszerzőimet, családtagjaimat ehelyről az év végi jeles ünnepek kapcsán a legjobban felköszönteni. Márta és Erdős Virág mindent eldöntöttek és a perc töredéke alatt. Hiszen azt mondom, hogy ennél jobban, mint Erdős Virág Karácsonyról írt versében - míg élek - nem tudnám mindazt kifejezni, mi bennem van, s mit érzek, mit elmondani, kívánni szerettem volna nektek.

Viccnek durva, versnek
 kevés:
 íme, egy kis
 meglepetés.

Nem egy nagy szám,
 látom én is,
 kilóra se sok, de mégis:
 mikor ilyen nagy a fagy, a
 szeretet meg egyre
 fogy,
 az embert mindig meglepi, hogy
 nincs jobb, mint egy
 meglepi.

Rajta, tessék,
 bontsd ki bátran,
 hadd ne főljek itt kabátban,
 hétre várnak vacsira -- de bocsika!
 Most nézem csak,
 anemjóját:
 nyuszikás a
 zacsija.

Mindegy, nem egy
 nagy dolog, majd
 megoldják az
 angyalok, mert
 így is, úgy is az az első,
 hogy mi mindent rejt a
 belső,
 olyan legyen körülbelül,
 aminek az ember
 örül,
 ne lapuljon benne bánat,
 vagy más ilyen
 ronda
 állat,
 se betegség,
 se halál, és
 beférjen a
 fa alá.

Sikerült is? Gratulálok!
 Ne fáradj, majd kitalálok!
 Annyit mondj még: ugye tetszik?
 Azért izgultam egy percig!

Komoly is meg vicces is, mert
 vannak benne
 viccek is, de
 nem genyózik,
 nem is fröcsög,
 nincsen benne fasz,
 se köcsög,
 bármit mond is
 (jól vagy rosszul),
 az a fő, hogy
 nem túlhosszú...

Sőt! Ha mégse tetszik, másnap
 oda lehet adni
 másnak!
Bárki kapja, legyen
 áldott! -- lásd a christmas
 greeting
 card-ot:

"Kedves Izém, satöbbi, csak
 meg szeretném
 köszönni, és
 ezúton is kívánok egy
 sokkal jobb fej
 világot, ám
 tudnod kell, hogy
 (bármily furcsa),
 te vagy itt a helyzet kulcsa,
 egyedül csak az a fontos,
 (így írom, mert így a pontos)
 hogy a szíved
 legyen helyén, tizenkettő
 hideg
 telén.

Rajtad áll, hogy mit teszel, hogy
 jó fiú, vagy rossz leszel, hogy
 vállat vonsz és legyintesz, vagy
 észnél vagy és
 beintesz, hogy
 pakolod a cekkered, vagy
 szép csendben ki-
 bekkeled...

Ha üldögélsz,
 ha ácsorogsz,
 ha élteted,
 ha gáncsolod,
 én
 egy dolgot tanácsolok:

Legyen vidám karácsonyod!

Magdaléna Rúzsa

Hát például el is jöhetnél velem a Magdaléna Rúzsa koncertjét megnézni a Pestibe, ahonnan éppen jövök. Nem érdekelne az sem, ha az egész családodat hoznád magaddal, mert nálatok úgy szokás, hogy egymás nélkül soha, sehova, se színházba, se moziba, és koncertre sem. Pedig nem mindenkinek való Magdaléna Rúzsa, aki Ruzsa Magdiból lett azzá, aki, egy külföldiesen, idegenül, mégis ismerősen csengő valakivé, akit a kettős, gyönyörű Magda-Léna név fémjelez. Alig huszonhét évével áll Magdaléna egy tíz tagú zenekar (Fekete Kovács Kornél vez.) előtt egyszál magában és énekel, és mesél életéről, majd megint énekel, és ismét mesél. Énekhangja keveredik beszédhangjával, a jól és kevésbé jól eső emlékeket megszólaltató hanggal. Helyenként felborulni látszik az egyensúly, amikor a mese hosszabbra nyúlik, közel sem unalmasra, hanem csupán az általam képzeltnél kicsit hosszabbra, utána azonban cserébe két-három dalt is elénekel gyors egymás utánban. Történetei közeli ismerősök, hiszen a saját, a családjának, legkedvesebb rokonainak életével kapcsolatosak, testközelből megélt élmények, események.
Magdaléna Rúzsa meséi meglepetésszerűen hatnak rám. Nem tudtam ui., hogy ennyire színesen, humorosan és komolyan, kötetlenül és gazdagon tud mesélni, akárha egy kifogyhatatlan forrás lenne. Összefüggő történeteket fűz egymásba, amelyekből többek között a nagymama plasztikus alakja rajzolódik ki, akinek a temetésére Magdi nem ment el, hogy ne lássa a koporsójára hulló földet, viszont úgy maradjon meg benne, amilyennek szerette és amilyennek a halálos ágyánál mellette ülve,  vele csöndben kommunikálva, megélte. Meséiből elképzelem családja életét a Vajdaságban, ahol viszonylagos szegénységben cseperedik Magdi a nővére és bátyja mellett azzal a titkos és szent elhatározással, hogy csak adódjon egyetlen egy icipici lehetőség, és ő Isten bizony élni fog vele. Az eredményt már ismerjük. Egy életpálya elejének folytatásának lehettem ma tanúja, egy olyan út választásának, amelyen haladó ember nem könnyű, nem talmi babérokra vágyik, nem egyszerű megoldásokkal él, és nem rövid távra tervez. Szemünk előtt ma megjelenő Magdaléna Rúzsa egy valódi művész lassú, ám biztos, folyamatos ki- és megnyílására kész ígérete, aki az este két órájában megmutatta, hogyan tud most sanzonokat, filmdalokat, régebbi és mai slágereket, jazz-t, nép- és műdalokat énekelni
magyarul (népdalok, többek között a Száj, szem, kéz dal nagyon tetszett, de külön fricskaként éltem meg a Voyage, Voyage eredetileg francia dalt itt és most humoros magyar szöveggel, egyedi feldolgozásban),

angolul (pl. Time after time - visszaadta a szám hangulatát),

franciául (La vie en rose - nagyon jó volt,

azonban a koncertet záró Non, je ne regret rien-t csupán egy korai próbálkozásának tudom csak elfogadni, hiszen közben sehogyan sem tudtam szabadulni a dalt eredetileg éneklő és a fülemben csengő Edit Piaf hangjától, utolérhetetlen stílusától, valamint az évtizedekkel később Mireille Matthieu által feldolgozott Piaf-remake-jén, a legújabb lemezén megtalálható ugyanennek a számnak a fantasztikus és valóban méltó feldolgozásától),

olaszul,

szerbül (a Forró szél c. film dala, amely mindenkiben mély nyomot hagyott, és senkit sem hagyott nyugodtan ülni a székében),

mindezt nem is akárhogyan, átéléssel, meggyőzően, magával ragadóan.

Az idő csak jót tesz majd neki, gondoltam az est alatt nem is egyszer. Mint a jó bornak az évek, meg- és kiérleli a hangját, jellemét, egyéniségét. A kéretlenül is múló idő számtalan élménnyel, személyesen átélt eseménnyel cizellálja majd életét. Elképzelem, hogy már néhány év múlva érettebb nőként, érett, friss, ugyanilyen erőteljes hangon énekelve ezeket vagy annyi más dalt, mesélve ugyanezeket vagy annyi újabb történetet, még a mainál is hitelesebbnek, sokkal felejthetetlenebbnek hat majd.

Mindenkinek melegen ajánlom Magdaléna Rúzsa estjét a Pesti Színházban.

Jössz? Menjünk együtt!

A kis zöld-fehér fogkefe

A kis zöld-fehér fogkefe ott feküdt a vizes mosdón két fogmosó pohár között éppen középen. Nem tudta eldönteni, mi esik neki rosszabbul, a vizes mosdón feküdni, vagy a fogmosó poharakra fel-felnézni, amelyekből hosszú nyakú fogkefe fejek néztek kifelé
- De jó lehet nekik – gondolta -, ők biztosan nem fáznak úgy, mint én, és nincsenek egyedül.
- Te mit csinálsz ott? – először nem is tudta, honnan jön a kérdés, csak azután vette észre, hogy a narancssárga pohárból kikandikáló másik zöld-fehér színű fogkefe szól hozzá.
- Nem is tudom. Engem ide csak úgy letettek. Valamiért mindig ide tesznek – panaszolta a kis zöld-fehér fogkefe.
-  Miért nem kéred, hogy közénk jöhess?
- Kértem én már, nem is egyszer – legyintett a kis zöld-fehér fogkefe -, de a gazdám keze mindig megáll félúton és kis habozás után folyton ide rak le. Mintha nem tudná, milyen rossz vízben feküdni, hogy meg lehet fázni, tüsszögök is sokszor. Arról nem is beszélve, hogy nincs, ki melegítsen, és nagyon szólnom sincs kihez.

Nem akart panaszkodni, de valahogy kéretlenül ömlött belőle a keserűség. Egy darabig csöndben voltak.

- A beszélgetést ne nagyon hiányold – szólalt meg egy piros-fehér fogkefe -, itt sokszor akkora a zaj, hogy az ember a saját fogmosását sem hallja. Pedig milyen jó, egyenesen élvezem: csissszzz-csussszzz, amint ide-odacsusszanok a gazdám fogain, pótlásain, foghíjai, hídjai alatt, fölött. Itt általában mindenki mond valamit, vagy beszélget a másikkal, beszól vagy vitatkozik, eszement egy hangzavar bír itt lenni. Ilyen zajban sem pihenni, sem rendesen dolgozni nem lehet, nekem elhiheted.

Megint hallgatnak.

- Én akkor is közibétek vágyom – szólt a kis zöld-fehér fogkefe -, együtt azért csak jobb lehet annál, mint nekem itt egyedül.

Újabb csönd.

Nap múlik nap után, a reggeli fogmosást követi az esti, majd újból a reggeli. A kis zöld-fehér fogkefe ott fekszik a vizes mosdón a két fogkefékkel teli pohár között.

Míg egy nap a kis zöld-fehér fogkefe helyén egy lila fogkefe találja ott magát a vizes mosdó szélén a fogkefés poharak előtt.

- Hideg van itt, úgy fázom. Fel szeretnék menni hozzátok. Együtt csak jobb, mint egyedül. Különben is úgy igazán jó, ha egy fogkefe a többi fogkeféhez tartozik – kérleli a kis lila fogkefe.

A fogkefés poharakban állók hallják, amit mond, egyet is értenek vele, csak a kis lila fogkefe gazdája alszik ilyenkor mélyen. Arról álmodik, hogy ehhez a családhoz úgy tartozik, hogy közben nem is. Jól tudja ezt a kis lila fogkefe a mosdó szélén.

Már megint zsidózunk, de tulajdonképpen miért?

Kedves Miklós!
Köszönöm, hogy körbejártad ezt az igazán nehéz, sajnos örökzöld, napjainkban is élő, virágzó, minduntalanul terítékre kerülő témát dicséretes alapossággal, körültekintéssel, a rég- és közelmúltban barangolva, a jelenkort, mindennapjainkat is megvizsgálva. Tetted mindezt közérthetően, népszerűen, olvasmányosan, bizonyos tudományosságot, történelmiességet úgy bele-beleszövögetve, ahogyan csak te tudod: arányosan, érzékletesen, szemléletesen, lebilincselően. Remélem, sokunkban kerülnek helyére az általában és a nagy általánosságban a zsidókkal szemben talán megmagyarázhatatlanul is támasztott, érzett kesze-kusza érzéseink, értetlenségeink, bizalmatlanságaink.
Nem tudom neked eléggé megköszönni a munkádat, az idődet, az energiádat, melynek eredményeként az az írás megszületett.
Puszil:
Szegő Panni

"Gyermekkoromban a zsidók számomra mind hajlott hátú, csapzott őszhajú aggastyánok voltak, akiket valami nyugtalanító, titokzatos légkör vett körül. A felnőttek megjegyzéseiből úgy vettem ki, hogy a zsidókkal valami nem stimmel és ha az ember teheti, kerüli őket. Amúgy semmilyen szerepet nem játszottak életemben, mivel még annak sem voltam tudatában, hogy a szomszédban lakó legjobb barátom is zsidó. Aztán kamasz koromban egyszer meggondolatlanul becsméreltem egy pajtásom ruházatát (bosszantott, hogy előnytelen külseje dacára olyan sikeres a lányok körében), mire ő azzal vágott vissza, hogy én meg úgy nézek ki, mint egy zsidógyerek. Megjegyzése szíven ütött, legfőképpen azért, mert fogalmam sem volt, miről lehet felismerni egy zsidógyereket. Nem is hagytam annyiban, mire közölte, hogy a nagy orrom az árulkodó jel. Vitába keveredtünk és a végén elismerte, hogy igazából ő sem tudja, mitől igazán zsidó egy zsidó, egyszerűen csak vissza akart vágni a sértésért. Ettől kezdve jobban odafigyeltem a zsidókkal kapcsolatos jelenségekre, sok mindent összeolvastam és egyre többet tudtam meg történelmükről, szokásaikról. Meghatott, mennyire ragaszkodnak a gyökereikhez, milyen erős a családon belüli szeretet és imponált, mennyire tehetségesek a művészetekben és a tudományokban. Számtalan viccet is hallottam Khonról és Grünről, amelyeken jót mulattam és általuk még jobban megkedveltem őket, mert meggyőződésem, hogy ezeket a vicceket a zsidók maguk találják ki és az önirónia számomra egyike a legvonzóbb emberi vonásoknak. Sosem értettem, hogy mások miként képesek első látásra eldönteni valakiről, hogy zsidó. Egy idő után már arra gyanakodtam, hogy magam is zsidó származású vagyok, csak nem tudok róla. Ám kutakodva családom múltjában, ennek semmi nyomát nem sikerült fellelnem. Éppen ellenkezőleg! Anyám, aki mélyen katolikus és végtelenül szelíd, jólelkű asszony volt, egy 1944-ben kelt, apámnak írt levelében örömmel újságolja, hogy végre teljesen zsidótlanították városukat, a mozi tulajdonosát és családját is elvitték. Ekkor értettem meg, mennyire halálos méreggé tud válni a propaganda, ha a hatalom elég hosszú ideig elnyom minden kritikus hangot. Még a legártatlanabb, legszelídebb teremtések is védtelenné válnak vele szemben. Ekkor lett világossá számomra az is, hogy miként nézték az emberek tétlenül embertársaik millióinak elpusztítását. Talán a zsidók az egyetlen nép, amely hazája elvesztése után, szétszóródva a világban is képes volt évezredeken át megőrizni vallását és hagyományait. Makacsul ellenálltak minden beolvasztási kísérletnek, inkább elszenvedték a kisebbségeknek kijáró hátrányos megkülönböztetést, ha pedig az életük forgott veszélyben, mint oly sokszor a történelem során, akkor továbbálltak és új helyet kerestek maguknak. A megpróbáltatások megedzették őket, tovább erősítették bennük az egymás iránti szolidaritást. Az állandóan új környezet kifejlesztette bennük a különleges alkalmazkodókészséget. Mivel többnyire el volt zárva előlük a földművelés, kézművesség, ezért a kereskedelemben és a szolgáltatásokban voltak kénytelenek megélhetésüket biztosítani. Ugyanakkor a társadalom fejlődésében egyre fontosabb szerep jutott ezeknek az amúgy mélységesen lenézett foglalkozásoknak, így a betelepülő zsidó közösségek viszonylag hamar meggazdagodtak, jelentős befolyásra tettek szert a helyi hatalmasságoknál és ezzel hamar kiváltották a bennszülött lakosság irigységét és ellenszenvét. Háborúk, elemi csapások, járványok idején a végletekig elkeseredett és forrongó népet valamivel le kellett szerelni. Jól jöttek ilyenkor bűnbakként a zsidók. A helyi hatalom sem bánta, mert így megszabadulhatott kellemetlenné vált adósságaitól. Ám egy idő után mindig kiderült, hogy a zsidók nélkül nincs egészséges gazdasági élet, virágzó kereskedelem. Így idővel visszacsalogatták őket, hogy aztán évtizedek múlva ismét bűnbakká váljanak. Ilyen hányatott sorsú nép előtt csak két út áll. Lemondanak vallásukról, mely elszigeteli őket a befogadó többségtől és így megmenekülnek az üldöztetéstől. A másik út, hogy mindennél jobban ragaszkodnak vallásukhoz, mert ez az egyetlen kincsük, amit a pogromok sem vehetnek el tőlük. A zsidó vallás az emberi civilizáció első egyisten hitet hirdető vallása. A kereszténység és az iszlám is a zsidó vallásból, mint szellemi alapból fejlődött ki. A zsidók tehát némi joggal mondhatják magukról, hogy ők Isten kiválasztott népe. Hogyan is tagadhatnák meg ezt a hitet, ha már annyi évszázadon át, annyi üldöztetés és mártíromság után is még elevenen él? Így aztán minél jobban üldözték őket, annál makacsabbul tartottak ki vallásuk mellett és abból merítettek erőt a további megpróbáltatások elviseléséhez. A felvilágosodás, a francia forradalom, az ipari forradalom, a kapitalizmus kifejlődése lehetővé tette a zsidók számára, hogy a befogadó országok teljes jogú polgáraivá váljanak. Hatalmas lehetőségek nyíltak meg így a zsidók számára és ők nem haboztak élni ezekkel a lehetőségekkel. Talán túlságosan is akarták a sikert. Sokan közülük félelmetesen meggazdagodtak és már nem érték be azzal, hogy csupán gazdagok, társadalmi, politikai hatalomra is vágytak. Ez pedig újból felszította a zsidók iránti gyűlöletet. Az irigység, a féltékenység minden ember sajátja, nem nehéz hát ezen az alapon mozgósítani és közös ellenséget találni. Így élt tovább a modern társadalmakban is a felvilágosult eszmék dacára a zsigeri zsidógyűlölet. A zsidók úgy gondolták, védik őket a modern ipari állam törvényei. És egyszer csak, a huszadik század közepén egy olyan birodalomban találták magukat, ahol minden nehézség nélkül törvénybe iktathatták a zsidók teljes jogfosztását és megsemmisítését. A borzalmak után a fejlett világ nagy többsége elismerte, hogy a zsidóknak mindenképpen jár egy önálló haza. Az ENSZ égisze alatt Palesztina egy részén 1948-ban megalakulhatott Izrael állam. Ekkor azonban Palesztina arab lakossága és a környező arab államok érezték tűrhetetlennek a zsidók betelepülését. Irigykedve nézték, ahogyan a zsidók a terméketlen, sziklás talajon, a betegségeket terjesztő mocsarak helyén félelmetesen szervezett munkával virágzó gazdaságokat hoztak létre. Modern városokat építettek a sivatagos pusztaság helyére és egyre csak jöttek és jöttek a világ minden sarkából, hogy teljesen átalakítsák a vidéket. Meg lehet érteni, hogy az évszázados elmaradottságba süllyedt őslakosokat az irigység mellett a félelem is átjárta a letelepedett zsidók gyarapodása láttán. Ilyen körülmények között a fegyveres konfliktus elkerülhetetlennek látszott. Az arabok veszítettek és vagy félmillió palesztin arab család vált földönfutóvá. Egy részük még mindig menekülttáborokban, segélyekből tengődik és a fiatal férfiak egyetlen perspektívája, hogy a zsidók elleni harcban mártírként elesve Allah paradicsomába kerülhetnek. Az arabok zsidógyűlölete érthető és talán még száz év se lesz elég, hogy elhamvadjon. De mi táplálja egyesekben itt, Európában a zsidók iránti gyűlöletet? Az elűzött arabokkal való szolidaritást nem lehet komolyan venni. Megint csak oda kell visszakanyarodnunk, hogy egy csalódott, elkeseredett tömegnek bűnbakra van szüksége, hogy indulatait levezesse. Az egykori szovjet blokk utódállamainak sokat szenvedett lakossága nagy reményeket fűzött a magántulajdonon alapuló piacgazdasághoz és a jogállamiságon alapuló demokráciához. A többség mára csalódott és felelősöket keres. És kikben találja meg? Nem nehéz rájönni, a zsidóságban. A világot a markukban tartó zsidó bankárok a globalizáción, a multinacionális vállalatokon keresztül szívják a vérünket és persze a helyi zsidókon keresztül uralkodnak rajtunk. Sokan találják hihetőnek ezt feltételezést és felettébb nehéz volna meggyőzően bizonyítani az ellenkezőjét. Ám ha így is van, én még mindig nyugodtabb vagyok, ha a világot névtelenségbe burkolódzó bankárok irányítják és nem fanatikus népvezérek, őrült diktátorok. A zsidóságot a világban a vallásuk tartja össze, ám korunkban egyre terjed az ateizmus és ez a zsidó közösségekre is igaz. Egyre több zsidó származású akad, akinek életformája semmiben sem különbözik a többi, vallást egyáltalán nem gyakorló embertársáétól. Sokuk még zsidó származásának sincs tudatában. Ki tudja, talán azok a titokzatos, a világgazdaságot monopóliumaikon keresztül uraló bankárok is már csak a nevükben zsidók, nem járnak zsinagógába és még szombaton is képesek dolgozni."
(Forrás: Elmélkedések 2012.12.11. - Arányi Miklós blogja)

Drága, egyetlen Eszterem!

Életedben egyszer mondhatod el, hogy

-         - Kettőezertizenkettő december tizenkettedikén lettem huszonkét éves.

A kettes, tizenkettes, huszonkettes számoknak ilyen tökéletes összhangja nem lesz többé. Visszaemlékezhetsz és elmondhatod, hogy

-         - Kettőezertizenkettő december tizenkettedikén, szerdán, amikor éppen huszonkét éves lettem, jól éreztem magam és boldog voltam. Bár nem tudhatom igazán, milyen is a tökéletes és maradéktalan boldogság, azért valami ehhez fogható érzés lehetett bennem.

Ha el tudtad mindezt akkor magadról mondani,  már nem éltél hiába.

Annyian, de annyian keressük a boldogságot, hol, merre lehet, hogy észre sem vesszük, mikor ott van közvetlen közelünkben és éppen azok vagyunk. Boldogok szeretnénk lenni, sok boldogságot kívánunk  másoknak csak úgy, meg születésnapok, Karácsony, Újév, egyéb piros betűs ünnep kapcsán, de már a szürke hétköznapokon is.

És egészséget. Mert egészség mindennek az alapja és a non plus ultrája: egészség nélkül semmi sincs, ami van, az sem igazán, sem boldogság, sem kiegyensúlyozottság, sem sikeres élet és a szerencse is fakó, ha van, de leginkább messzire kerüli az egészségben tökéletleneket.

Klaus barátom szokta volt gyakran mondogatni, míg élt:

-          - Anna, liebe Anna, kedves Anna, ha arra ébredek, hogy nem szúr, nem szaggat, nem hasogat, sehol semmi sem fáj, akkor valószínűleg már meghaltam.

Nem a te korodban, hanem több mint háromszor olyan idősen hajtogatta ezt, és hogy annyiszor mondta, meg hogy a Klaus mondta, elhittem neki. Mostanában, hogy az idő múlása egy óriás lépteinek nagyságát és gyorsaságát vette föl, és korban az akkori Klauséhoz közeledem, fogom föl mondandója mélységét, igazságát, tapasztalom ugyanis magamon: ha aznap semmi nem fáj, akkor nem is élek. Érezz erre rá minél később, ha lehet, soha ne kelljen a mondás igazságáról meggyőződnöd.

Érezd magad továbbra is legalább olyan jól a bőrödben, amilyen jól most vagy meg magaddal. Valósítsd meg céljaidat, álmaidat, amint teszed ezt

step by step,

Schritt für Schritt,

sag za sagom,

lépésről lépésre.

Hozz ezentúl is örömet, boldogságot mindazoknak az életébe, akik már ismernek, és ezt már tudják, érzik, valamint azokénak, akik majd csak ezután ismernek meg.

Drága, egyetlen Eszterem!

Legyen ez a mai nap a maga kettes, tizenkettes, huszonkettes, kettőezertizenkettes számaival különleges, felejthetetlen, a nap is süssön ehhez akár kettő, tizenkettő, huszonkettő, kettőezertizenkettő percen át. Kimondhatatlan, mennyire szeretlek és megtisztelve érzem magam, hogy csak úgy mellesleg az anyukád lehetek. Köszönöm.

Vigyázz magadra és légy jó ezen a napon is, ha tudsz, tudom jól, te nagyon tudsz!

Millió+5 puszi:

Anyád, Panni

Szmollény

Az Eszterrel lemegyünk egy emeletet. Megállunk az alattuk lévő lakás ajtaja előtt. Csönget egyszer. Semmi. Csönget másodszor. Semmi.
- Talán nincs is itthon – mondom.
Harmadszor is csönget.
-   Éva, Eszter vagyok a felső szomszéd – kiabálja befelé a zárt ajtón át.
-  Este fél hat van, lehet, hogy nincs is otthon, mert elment valahová – mondom kicsit reménykedve.
-   Ki az? – hallatszik belülről egy vékonyka hang.
-   Éva, Eszter vagyok fentről, és vendéget hoztam neked.
Végtelennek tűnő percekig nyílik a zár, a belső ajtó, azután a külső tárul fel, köztünk még a rács. Egy erősen, majdnem kilencven fokban hajlott hátú, teljesen ősz hajú hölgy áll az ajtóban, felfelé néz ránk.
-  Tudod, hogy mennyi ideig tart nekem kijönni! – mondja félig-meddig szemrehányással a hangjában Eszternek, miközben engem vizslat kíváncsian.
-  Szegő Panni az, volt tanítványod. Emlékszel még rá?

-  Hogyne emlékeznék –mondja, mintha ez volna a leg magától érthetődőbb dolog a világon.

Erről azért én nem vagyok annyira meggyőződve, vagy harminc éve nem találkoztunk, bár még emlékszem, hogy mennyire kitűnő volt akkor a memóriája. A gimiben a német tanárnőm volt, a férje ugyanott angolt tanított.

- Ottó már hat éve nem él. A Parkinson vitte el, pedig ő volt a fiatalabb (tíz évvel).

Éva néni teljesen magára maradt. Gyerekei nem voltak, az oldalági rokonságból nyitja rá nagy néha egy-egy rokon az ajtót.

- Segít valaki Éva néninek?

- A takarítónőm. Harmincegy éve. Azóta mint a barátnőm jön hozzám. Én már nem megyek sehová.     

-  Hogy telnek a napok?

-  Lassan, nagyon lassan.

-  Olvasni tetszik még könyveket?

-  Áááá, dehogy. Újságokat, azokat igen.

-  És a tévé?

-  Ó, az van mindig.

A részletekbe nem megyünk bele.

-  A kilencvenegyedikben vagyok – közli a száraz tényt nem kis büszkeséggel a hangjában.

Közben szemem előtt van égő, répa vörös hajával, a sárga panyókájával, ír kockás szoknyájával, narancs, lila, egyéb rikító egy színű blúzával, kirúzsozott szájával, feltűnő, az akkori tanári karból igencsak kirívó egyéniség, amint az osztály előtt fel-le járkál, élénken gesztikulálva, hevesen magyaráz. A németbe bele-beleszövi a magyart (magyar-német szakos volt), a történelmet, amelyben akár a hal lubickol, példái érzékletesek, logikusak, sokszínűek, jól asszociáltan köthetőek a szomszédos, társterületekhez. Nálunk a német óra sok más óra volt egyben, a szakbarbárságra nevelés távol állt tőle. Láthatóan imádta, amit csinált, a tanítást. A németje kitűnő volt, sosem kereste a szavakat, úgy írt, s beszélt, mint magyarul, gondolkodás nélkül, folyékonyan és gátlástalanul.

Imádtam a németet. Hogy ma viszonylag magas szinten bírom a nyelvet, gazdagon, választékosan beszélek, olykor a németeket is megszégyenítő módon  tudok németül írni, azt neki és az általános iskolai német szakos tanárnőmnek, Marika néninek köszönhetem.

- Éva néninek és az általánosból Marika néninek, kettejüknek köszönhetem a németemet.

Mosolyog, azzal a tudom, amit tudok, mindent tudó mosolyával, amelyben és az ősz hajában felfénylik a vörös hajú Éva.

- Szmollény tanárnő – vetem közbe, amire Eszter csodálkozva pillant rám, de nem így Éva néni.

-  Igen, így hívták az első férjemet – teszi hozzá elismerően nyugtázva a belső információt, amit rajta kívül mára már nem sokan tudhatnak.

Lebeszélte az osztályt a német érettségiről, mely nyelvként alternatívan volt választható. Pedig neki köszönhetően sokan voltunk jó németesek, és mégsem tanácsolta. Egyenesen ellenkampányt folytatott, miszerint aki megpróbál németből érettségizni, azt megbuktatja. Nem is ment neki a többség. Mindössze ketten maradtunk a Miriammal, akiket nem lehetett csak úgy eltántorítani. Miriam gyönyörűen artikulálva, hangsúlyozva, németesen beszélt, én a magam kiejtésével elbújhattam mellette, viszont verhetetlenül volt erős a nyelvtanom. A német érettségi a maga váratlanságával lepett meg bennünket. Az összes előzetesen bezengett nehézség úgy tűnt el egyszeriben az utunkból, akárha ott se lett volna. Éva néni megértő volt, közreműködő és segítőkész, észrevétlenül hozta ki belőlünk a maximumot. Mindketten úgy mentünk át dicséretes ötössel, mint a kés hatol át a vajon.

Nem sokáig vesszük idejét, őt magát igénybe, búcsút veszünk.

Mikor kikísér, az ajtóknál babrál a kulcsokkal, lassan enged ki bennünket. Visszafordulok. Átölelném, magamhoz szorítanám egy utolsót, ha nem félnék csontjait összetörni.  Szemeim előtt felúszik emlékeimből a répa vörös hajú Éva, piros rúzsos szájú, magasságra nálam alacsonyabb, egyenes hátú, kockás tweed-szoknyájú, lila, narancs, egyéb rikító színű blúzt, sárga kosztüm felsőt viselő Éva, szemében azzal a mindent tudó, átható tekintettel, amely csak az ő sajátja, a szája szögletében gyakran megbúvó mosollyal.

Hiányzik az elmaradt ölelés.

Rózsatorta

Legutolsó telefonbeszélgetésünk közben Lakat barátnőm váratlanul megkérdezte:
- És most milyen ételről fogsz írni a blogban?
- A Rózsatortáról - vágtam rá gondolkodás nélkül.
Nem esett nehezemre a válasz, hiszen a Rózsatorta már napok óta türelmesen várt élményeim között a sorára, hogy összeszedjem végre szanaszét futó gondolataimat, visszaröpítsem magam abba a bizonyos estébe, társaságba, környezetbe, egy asztalhoz, amelyet négyen ültünk körbe, és amelynek dísze második, egyben záró fogásként a Rózsatorta volt.

Rózsából már láttam virágot, szagoltam kölnivizet, Rózsák között vannak barátaim, Rózsáról hallottam, hogy leveleiből teát sajtolnak, de hogy tortát is készítenének, ez – bevallom – egészen új volt számomra. És valóban, torta rózsából, rózsa alakokat formázó tésztából, mely összességében adja ki a nevében mindent és találóan megfogalmazó Rózsatortát. Mikor megláttam az asztalra kitett remekművet, első gondolatom az volt, hogy

- Istenem, milyen szép!
Rögtön a második egy érzésé volt, amelyet nem szeretek, de a legváratlanabb pillanatokban kúszik belőlem valahonnan elő és ad hangosan életjelet magáról: az irigység. Irigykedve, ámulva bámultam, hogy a ház asszonyának sikerült az, ami nekem csak sokadszorra, vagy alig, hogy a kelt tészta tényleg meg is kel, kitölti a teret, nem csak hogy kitölti, hanem felfelé nyújtózkodva, magasságokba törve, mintegy megnyúlik, széltében pedig megdagad, éppen olyan lesz, mint amilyennek a Nagykönyvben a kelt tésztát meg- és leírják, egyenesen elvárják. Tőlem aztán várhatják, nekem ez nem nagyon szokott sikerülni (erről írtam is már a blogban: Bukta c. bejegyzés), titkon irigykedtem hát egy kicsit, közben meg nagyon is örültem a háziasszony sikerének, csodával adóztam keze ügyességének, munkájának, mely a gondosan összeválogatott összetevők – liszt, élesztő elsősorban – frissességének köszönhetően is tökéletesen fel- és megkelt tésztát eredményezett.
Fahéjas volt és mazsolás. Maaaazsooooláááás. Igen, bőven mazsolás, amikor nálam a mazsola az erősen elnyomott kisebbség – származásánál, színénél, állagánál, ízénél fogva?, nem is tudom – szerepébe kénytelen kényszerülni, hiszen a családom nagyobb fele nem szereti a mazsolát. Nekem a fahéjas, kakaós, túrós kelt tészta mazsolátlanul nem sikerül. Azonban ezen az estén mazsola pofikák tucatjai mosolyogtak rám a Rózsatorta tetejéről, belső járataiból, kanyargós, girbegurba folyosóiról. Repesett a lelkem.
Másfelet ettem meg a Rózsatortából, egy egész rózsakehelynyit és egy másik egésznek a felét, melynek a másik felét a ház asszonya fogyasztotta el. Lefogytak a rózsaszemek, rózsakelyhek a tortából, hatalmas harapásnyomként tátongott a hiányzó rész, ám a rózsatorta-torzó így is magában hordozta a Rózsatorta egészének szépségét, formáját, ízét, az est hangulatát.
(szombaton december 6., csütörtökről)

Kardos Péter főrabbi: Egy el nem hangzott beszéd

Tegnapelőtt találtam ezt a levelet a postaládámban, amelyet most és itt az Araratban osztok meg mindannyiótokkal:

"Panni!
Állítólag nem engedték elmondani ezt a beszédet. K.P. az Új Élet c, zsidó lap főszerkesztője.

Kardos Péter főrabbi: Egy el nem hangzott beszéd
2012-11-30 12:57:55
.
Fáj, nagyon fáj!
.
Fáj, hogy nem tudták megvárni, míg elmegy az utolsó közülünk… már csak négy- vagy ötezren vagyunk… sokan kórházi ágyakon, leépült emlékezettel vegetálnak.
.
Fáj, nagyon fáj.
.
Alig vagyunk már, akik emlékezünk arra a napra. 1944. április 3-ára, amikor a család felnőttei ráhajoltak a Singer varrógépre, mások kézzel varrták kabátjainkra, ingeinkre – a sárga csillagot.
.
Fáj, nagyon fáj.
.
Fáj mint rabbinak, hogy néhány órával ezelőtt hazudnom kellett. Hazudni a 91 éves Klári néninek, aki kórházi ágyán azzal fogadott: Rabbi úr! Igaz, hogy visszajöttek a nyilasok?
Ugyan, Klári néni. Honnan veszi ezt?
Hát mondják… Meg hogy össze is akarnak írni bennünket. A parlamentben mondták…
Ugyan, Klári néni! Maga elhiszi, hogy 2012-ben a magyar parla­mentben ilyen elhangozhat???
Ezután rám nézett, és önkéntelenül lejjebb húzta hálóinge ujját – de azon így is átütött egy szám, egy tetovált szám.
Szégyenből vagy félelemből takarta el… ki tudja?
.
Fáj, nagyon fáj.
.
Fáj az is, hogy hazudtam. De mostantól MINDEN Klári néninek hazudni fogok.
TŐLEM ne tudják meg az igazságot. Legalább életük alkonya legyen nyugodt és tiszta.
Mi meg szégyelljük magunkat, hogy lehetővé tettük, hogy nem akadályoztuk meg, hogy rég elfeledni remélt mondatok időről időre ismét elhangozhatnak az ország házában.
És EZT hagyjuk gyermekeinkre és unokáinkra – örökségül.
.
Kedves Barátaim!
.
Ránézve erre az épületre, nekünk, túlélőknek nemcsak a tervező, Steindl Imre neve ugrik be – de az első zsidótörvények szülőházának is tekintjük.
Ennek a háznak falai 70 évvel ezelőtt már hallottak hasonló fel­szólalásokat.
Akkor büdös zsidók voltunk, ma nemzetbiztonsági kockázat va­gyunk!
Bennünket már egyszer FELMÉRTEK!
Bennünket utána MEGJELÖLTEK.
Bennünket utána elhurcoltak, megkínoztak és meggyilkoltak.
Bennünket nem a nyilas politikus szavai borzasztottak el, hanem a többiek reagálása. A levezető elnök párttársé, akinek csupán annyi mondanivalója volt: Képviselő úr! Önnek 1 perce van…
A többiek aludtak rá egyet…
Végül.
Nekem csak egyetlen kérdésem van a kormány felé. Minden ha­sonló alkalommal kiadnak egy azonos szövegű közleményt, amelyben van egy mondat: MINDENT megteszünk azért, hogy ne ismétlődhes­senek meg… stb.
Kérdésem: MI AZ A MINDEN?
.
Fáj, nagyon fáj!
.
Köszönöm, hogy eljöttetek!
Köszönöm, hogy meghallgattatok!
A mai délután jelmondata legyen: MINDANNYIAN EGYÜTT JERUZSÁLEMÉRT – MINDANNYIAN EGYÜTT MAGYAR­ORSZÁGÉRT!
.
(Elhangzott volna a december 2-i tüntetésen, a Kossuth téren.)"

A puszik

Régi már az emlék, nem biztos, hogy le kellene porolnom, de hogy nem hagy nyugodni, bizonyítja a rá való emlékezés.
Talán két év is eltelt, hogy az előző munkahelyemtől megválni voltam kénytelen. Így hozta az Élet, a Sors, meg a tulajdonosi döntés. Akkori kollégáim közül mindössze egyetlen maradt meg hűséges barátnőnek, máig is utazó társnak. A friss élmény hatására volt partnereim közül néhányan felhívtak, sajnálkoztak, majd nyomtalanul felszívódtak, egyet kivéve. A korát tekintve a fiam lehetett volna, az apjával voltam ugyanis egykorú. Mindkettejüket kedveltem, az üzleti partnerségen, akár szabad, akár nem, még a közös szakmai munkatársi viszony során megszerettem őket.
Az ifjabbik meghívott egy nagy kiállításra, mennék-e vele tolmácsolni. Nem sokat vaciláltam, ráálltam. Vonzott a kaland, az országból való kiutazás, a máshol levés, a másság újbóli megtapasztalása, magyartól eltérő nyelveken való kommunikáció, barátságos panziókban megszállás, gazdag svéd asztalos reggelik, esténként a sörözés, a második kör utáni határtalan ökörködés, mikor a sör tudálékosan, jól értesülten mosolygósan dolgozva legbelül locsogtatja ki általunk a legvadabb hülyeségeket is.
Hatalmas a kiállítási terület a német ipari városban. Perceken keresztül mész az egyik parkolásra kijelölt területtől, parkolóháztól a másikig, hogy helyet találj. Nem akartam hinni a szememnek, amikor legelső kísérletünkre az egyik parkolóház felsőbb emeletén üres helyen sikerül leállítani az ifjabbnak a kocsit. Örömmel nyújtóztatom ki lábaimat kiszálláskor. Összepakoljuk a vinnivalókat. Megfordulok. Srévizavé a szemközti oldal egy másik üres helyére volt cégem ügyvezetőjének kocsija parkolt be. Ezt onnan tudtam ennyire biztosan, mert az ügyvezető, az utódom és az egyik volt beosztottam kiszállásának lehettem tanúja.

-         Istenem, milyen kicsiny is a világ! – gondoltam elkeseredetten magamban, amikor azt reméltem, hogy a kiállítás a maga hatalmasságában megment a véletlen egymásba botlástól.

Nem sokat teketóriáztam. Odamentem hozzájuk, üdvözlésképpen személyenként osztottam ki egy-egy puszit arcukra. Nem kérték, magamtól adtam, adtam a viszontlátás váratlanságában, hevében, a múlton egy óriás lépésével átallépve.
-         Szervusztok. Ezt a véletlent! – köszönök rájuk.
Egyenként fogok kezet velük, ezenközben adom a puszit mindegyikük mindkét orcájára.
A puszik előszörre könnyűnek tűntek, túlságosan is, és meggondolatlannak, impulzívnak, rövidnek, hiszen a pillanat töredékéig időztek buta ajkaim orcáikon. Nem kaptam el arcom a rajta önálló életet élő ajakaimmal, kezemmel sem töröltem le orcáik rajtam maradt nyomait. A puszik elcsattanását követően szinte azonnal voltam kénytelen ajkaimra odafigyelni, melyek akaratomtól függetlenül önkéntelen zsibbadásba kezdtek. A zsibbadást valamiféle fájás váltotta fel annak ellenére, hogy tudomásom szerint nem ütköztek semmi egyébbe, mint volt cégem három arcának összesen hat orcájába.
Ami megtörtént, megtörtént. Elcsattant részemről három pár puszi három méltatlan arcon, melynek emléke mindmáig szégyennel tölt el és éget, bőröm alá kúszik, sosem felejtődik.    

Eörsitől Sándorig

Ha jobbra néztem, Eörsi Mátyás barna kalapjára láttam, ha balra, akkor meg Sándor Pál szemüveges ősz fejére. Mondhatnám azt is, hogy Eörsitől Sándorig terjedt a tömeg ma a Kossuth téren a Neonácizmus Elleni Tömegtüntetésen. Ez így persze messze nem igaz, ennél jóval többen lehettünk. Tippelni nem akarok, nem is az én tisztem.
Amikor anyám később megkérdezte, hogy
- Mégis kb. hányan voltatok?
- Lehettünk vagy tízen.
- Miiiicsoooda? - csodálkozott erre anyám.
- De az is lehet, hogy csak heten voltunk, mint a gonoszok.
Gondoltam, ha ennyit mondok, az viccnek elmegy és senki nem áll oda neki vitatkozni, hogy nem ötezer, hanem csak kettő, és különben is a Kossuth tér négyzetméter szerinti felvevő tömegmérete ennyi meg ennyi és nem annyi meg annyi, ahogy én állítani merészeltem. Nem állok neki számháborúzni, ez nem az én műfajom. A nevetségesen, irracionálisan kicsi, mesei hetes számmal még egy jót vitatkozni sem lehet, a rögtön ellenkezők vitorlájából kapcsoltam így le a szelet.
A Márti barátnőm, akivel elsősorban tüntetéseken találkozunk, kivéve, amikor a Kökörcsin utcában vagyok fél napokat nála, nagyon sok prominens embert ismert fel, közülük is Horváth Zoltánt a HVG-től és a meghökkentő akcióiról, legendásan bátor kiállásáról elhíresült ügyvédet, Dániel Pétert, akit különösen nagyra tartok és emlékeimben szeretettel tartom meg, amikor a Magánnyugdíjpénztár ügyben hathatós segítséget nyújtott email-es levelezésünk során a döntésemhez.
Nem esett sem az eső, sem a hó, a szél sem fújt, pluszok repkedtek alacsonyan, nem fáztam. Igaz, hogy ráöltöztem, amit csak lehetett duplán vettem fel, akárha da-da-dadognék, kabátból, sálból, sapkából és kesztyűből volt mindössze egyetlen példány rajtam. Nem fáztam és a lábaim sem gémberedtek el a  bakancsomban, amelyben kényelmesen fért el a harisnya mellett két jó vastag zokni is.
Rogánnak hátat fordítottunk a Mártával, amikor beszélt. Jószerivel nem is hallottam, miket mondott, mert Márta magából kikelve ordította, hogy
- Volt neki, meg a főnökének egy hete, hogy megszólaljanak, és nem tették. Akkor ez a kis mitugrász meg mit keres most itt. Micsoda képmutatás ez az egész beszéd a pártja részéről!
Márta férje meg ahol lehetett, dudált egy olyan gyerekdudával, amelynek a hangját nem lehetett nem meghallani, annyira éles és fület bántó volt.
A többiek - Bajnai, Mesterházi, Ungvári Tamás - okosakat mondtak, normálisan beszéltek, felhívták a figyelmet, hogy uszító beszédekkel, részvétlenséggel kezdődött annak idején a fasizmus, mely - jól tudjuk -, a zsidóirtós nácizmusba torkollott. Elmondták, hogy a humanista, antifasiszta hozzállás, kiállás messze megelőzi a pártokhoz való hovatartozást, és színtől, származástól abszolút független.
Sem nem keresem, sem nem akarnám magamnak ezeket a tüntetéses programokat, de mindhiába. Ha a téma húsomba, lelkembe, szívembe mar, vág, akkor semmit sem tehetek ellene, úgy érzem, ott kell lennem, fizikailag kell kiállnom valamiért valami ellenében. Látom, sokan érzik velem együtt ugyanezt, de ha a mai alkalomból a HIT Gyülekezet (egyik szervező) megjelent tagjainak létszámát levonnánk, akkor bizony elképesztően kevesen voltunk ma háromkor a Neonácizmus Elleni Tömegtüntetésen a Kossuth téren a Parlament előtt.
És erre nincs semmi mentség.
(ez az írás megjelent: a Galamuson 2012.december 3-án Mihancsik Zsófia: Ilyen jutott c. cikkében, elsőként hivatkozik rá; a cikket átvette az Amerikai Népszava december 4-én)