Szmollény

Az Eszterrel lemegyünk egy emeletet. Megállunk az alattuk lévő lakás ajtaja előtt. Csönget egyszer. Semmi. Csönget másodszor. Semmi.
- Talán nincs is itthon – mondom.
Harmadszor is csönget.
-   Éva, Eszter vagyok a felső szomszéd – kiabálja befelé a zárt ajtón át.
-  Este fél hat van, lehet, hogy nincs is otthon, mert elment valahová – mondom kicsit reménykedve.
-   Ki az? – hallatszik belülről egy vékonyka hang.
-   Éva, Eszter vagyok fentről, és vendéget hoztam neked.
Végtelennek tűnő percekig nyílik a zár, a belső ajtó, azután a külső tárul fel, köztünk még a rács. Egy erősen, majdnem kilencven fokban hajlott hátú, teljesen ősz hajú hölgy áll az ajtóban, felfelé néz ránk.
-  Tudod, hogy mennyi ideig tart nekem kijönni! – mondja félig-meddig szemrehányással a hangjában Eszternek, miközben engem vizslat kíváncsian.
-  Szegő Panni az, volt tanítványod. Emlékszel még rá?

-  Hogyne emlékeznék –mondja, mintha ez volna a leg magától érthetődőbb dolog a világon.

Erről azért én nem vagyok annyira meggyőződve, vagy harminc éve nem találkoztunk, bár még emlékszem, hogy mennyire kitűnő volt akkor a memóriája. A gimiben a német tanárnőm volt, a férje ugyanott angolt tanított.

- Ottó már hat éve nem él. A Parkinson vitte el, pedig ő volt a fiatalabb (tíz évvel).

Éva néni teljesen magára maradt. Gyerekei nem voltak, az oldalági rokonságból nyitja rá nagy néha egy-egy rokon az ajtót.

- Segít valaki Éva néninek?

- A takarítónőm. Harmincegy éve. Azóta mint a barátnőm jön hozzám. Én már nem megyek sehová.     

-  Hogy telnek a napok?

-  Lassan, nagyon lassan.

-  Olvasni tetszik még könyveket?

-  Áááá, dehogy. Újságokat, azokat igen.

-  És a tévé?

-  Ó, az van mindig.

A részletekbe nem megyünk bele.

-  A kilencvenegyedikben vagyok – közli a száraz tényt nem kis büszkeséggel a hangjában.

Közben szemem előtt van égő, répa vörös hajával, a sárga panyókájával, ír kockás szoknyájával, narancs, lila, egyéb rikító egy színű blúzával, kirúzsozott szájával, feltűnő, az akkori tanári karból igencsak kirívó egyéniség, amint az osztály előtt fel-le járkál, élénken gesztikulálva, hevesen magyaráz. A németbe bele-beleszövi a magyart (magyar-német szakos volt), a történelmet, amelyben akár a hal lubickol, példái érzékletesek, logikusak, sokszínűek, jól asszociáltan köthetőek a szomszédos, társterületekhez. Nálunk a német óra sok más óra volt egyben, a szakbarbárságra nevelés távol állt tőle. Láthatóan imádta, amit csinált, a tanítást. A németje kitűnő volt, sosem kereste a szavakat, úgy írt, s beszélt, mint magyarul, gondolkodás nélkül, folyékonyan és gátlástalanul.

Imádtam a németet. Hogy ma viszonylag magas szinten bírom a nyelvet, gazdagon, választékosan beszélek, olykor a németeket is megszégyenítő módon  tudok németül írni, azt neki és az általános iskolai német szakos tanárnőmnek, Marika néninek köszönhetem.

- Éva néninek és az általánosból Marika néninek, kettejüknek köszönhetem a németemet.

Mosolyog, azzal a tudom, amit tudok, mindent tudó mosolyával, amelyben és az ősz hajában felfénylik a vörös hajú Éva.

- Szmollény tanárnő – vetem közbe, amire Eszter csodálkozva pillant rám, de nem így Éva néni.

-  Igen, így hívták az első férjemet – teszi hozzá elismerően nyugtázva a belső információt, amit rajta kívül mára már nem sokan tudhatnak.

Lebeszélte az osztályt a német érettségiről, mely nyelvként alternatívan volt választható. Pedig neki köszönhetően sokan voltunk jó németesek, és mégsem tanácsolta. Egyenesen ellenkampányt folytatott, miszerint aki megpróbál németből érettségizni, azt megbuktatja. Nem is ment neki a többség. Mindössze ketten maradtunk a Miriammal, akiket nem lehetett csak úgy eltántorítani. Miriam gyönyörűen artikulálva, hangsúlyozva, németesen beszélt, én a magam kiejtésével elbújhattam mellette, viszont verhetetlenül volt erős a nyelvtanom. A német érettségi a maga váratlanságával lepett meg bennünket. Az összes előzetesen bezengett nehézség úgy tűnt el egyszeriben az utunkból, akárha ott se lett volna. Éva néni megértő volt, közreműködő és segítőkész, észrevétlenül hozta ki belőlünk a maximumot. Mindketten úgy mentünk át dicséretes ötössel, mint a kés hatol át a vajon.

Nem sokáig vesszük idejét, őt magát igénybe, búcsút veszünk.

Mikor kikísér, az ajtóknál babrál a kulcsokkal, lassan enged ki bennünket. Visszafordulok. Átölelném, magamhoz szorítanám egy utolsót, ha nem félnék csontjait összetörni.  Szemeim előtt felúszik emlékeimből a répa vörös hajú Éva, piros rúzsos szájú, magasságra nálam alacsonyabb, egyenes hátú, kockás tweed-szoknyájú, lila, narancs, egyéb rikító színű blúzt, sárga kosztüm felsőt viselő Éva, szemében azzal a mindent tudó, átható tekintettel, amely csak az ő sajátja, a szája szögletében gyakran megbúvó mosollyal.

Hiányzik az elmaradt ölelés.